A megszólítás vizsgálata eltávolít a verstől, és mintha a költemény felé közelítene. Emlékezzünk: a költeményt olyan szövegként fogjuk fel, melyet inkább jellemzi a közlés és megjelenítés egysége, mint a verset. A költemény megnyilatkozás, felidézi a megszólalás és megszólítás szituációját – épp ezért dolgozatom elején a költeményt megalapító kijelentésnek neveztem. A költemény „megjelenít”, a vers esetében azonban nem a megjelenítés, hanem a jelölés folyamata szembeötlő. Hogy ezt a különbséget feltárjuk, az elemzés középpontjába a lírai hang vizsgálatát állítottuk. Ám az is nyilvánvaló, hogy ha megnyilatkozásról beszélünk, akkor ezzel valamilyen szituációt rekonstruálok (ami persze nyilvánvaló módon absztrakció, sőt, amint láttuk, háromszoros absztrakció); és az is nyilvánvaló, hogy ez a szituáció nem lehet időtlen. Meg kell vizsgálnunk tehát e szituáció időszerkezetét. Néhány példán keresztül vizsgáljuk meg az alábbi definíciót:
A saját időszerkezettel bíró megszólítást jelenetnek nevezzük.
A reneszánsz lírában – így Balassi költészetében is – a (valamilyen okból) elérhetetlen kedves iránti vágyódás, a kedves elérhetetlensége általános toposz.
A Harmincnyolcadik ének részlete így fest a Balassa-kódex szövegében:
De ne adgia In hogj ez illien legien ez bizonj inkab Tűndér,
Uagj Vadasz Diana ugaj In Aszonia sziuemnek amint fel vér,
Mert noha szereti de azert reteghj czak szolnj nekj sem mér.
És így mai átiratban:
De ne adja Isten, hogy ez ilyen legyen,
ez bizony inkább tündér,
Vagy vadász Diana, vagy istenasszonya
szívemnek, amit felvér,
Mert noha szereti, de azért rettegi,
csak szólni neki sem mér.
A sorkezdetet jelölő nagybetűkön túl tulajdonnevek emelkednek ki a szövegből: In, vagyis Isten az egyik oldalon, és a különböző fogalmakkal megnevezett „In Aszonia, Vadasz Diana, Tűndér” a másikon. A megtapasztalt, ismeretlen jelenség felé forduló, saját „rettegésében” a jelenséget megszólítani nem tudó allegorikus én elnémul a jelenséggel való találkozástól – mondhatnánk, a csoda közelében -, és azt saját lényegében, megnevezhetetlenként nevezi meg. Nem adatott számára szó, amelyet a jelenet előállásának pillanatában mondani lehetne.
Az idegennel való találkozás alighanem gyakoribb toposz a lírában, mint gondolnánk. Rousseau természeti embere „óriásnak” nevezi el az idegent – és éppen ez Rousseu egyik példája a „eredeti” vagy „természetes” névadásra. Balassi „In Asszonia”-nak, aki „Tűndér”, vagyis a tünékeny, akinek az a meghatározása, hogy nem megnevezhető. A „mert noha szereti, de azért rettegi” paradoxona nem egyszerűen egy kapcsolat ellentmondásosságát, hanem a költői megnevezés, a „minek nevezzelek” elemi problémáját is rögzíti. A szerelmi vágy a szerető megszólítására ösztökéli a szerzőt; de a megszólítás kudarca nyomán világossá válik, hogy a megszólítás vágya egyben a megnevezés (eleve kudarcra ítélt) vágya is. A vers utolsó versszaka fogalmazza meg ezt a lényegi konklúziót:
Egy kapu kezibe Iutik eleibé Vidam szep Iulianak,
Hirtelen hogj latam előszer álitá ot lennj Angialnak,
Azért eő utaban igy szolik utana mjnt In Aszonianak &c
Mai átiratban:
Egy kapu közében juték eleében
vidám szép Juliának,
Hertelen hogy látám, előszer alítám
őtet lenni angyalnak,
Azért ő utába így szólék utána,
mint istenasszonyomnak.
Olyan különbségtétel rögzül a szövegben, amely egy teológiai és ontológiai szint játékában valósul meg. A „kapu kezibe” (közébe vagy kezébe!) jutván átlépés történik. Az allegorikus én metafizikai és fizikai jelenlét között mutál – célszerű lenne mostantól a jelenet megteremtettjének, semmint szereplőjének nevezni –, egyetlen lehetősége, hogy a jelenetet, a tőle telhető legnagyobb pontossággal, megjelenítse. Az istenasszony felé való odafordulás eseményét a megnevezés lehetősége híján a jelenet szövegében rögzíti, így a jelenet leírása válik a „lírai hang” foglalatává. Rögzül a pillanat, amikor a valamilyenként előálló szereplő a „kapu kezibe” jut, vagyis mint szereplő jelenik meg a tünékeny istenasszony felé való odafordulás pillanatában a néző előtt, felismeri a pillanat eseményszerűségét, vágyat érez a megnevezésére, és ugyanakkor felismeri, hogy a megnevezés lehetetlen: akit megnevezni akar, az megfoghatatlan, vagyis tündér.
