Mára: egy kis igazi "szakirodalom", igérem, hogy a továbbiakban több lesz a konkrét elemzés. De most szeretnék egy fontos szempontot megragadni.
A viszonylag kevés számú jelentős költészetelméleti munkák egyikében Julia Kristeva a bahtyini többszólamúság (dialogicitás) fogalmából kiindulva vezeti le az intertextualitás, vagyis a szó szövegköziségének fogalmát. E szerint a szövegbe ágyazott szó kötelező módon számtalan társadalmi dialógus vonatkozásrendszerét sűríti magába: a szó e kommunikáció része és ugyanakkor szubjektív így ambivalens elemek dialógusa. E szép karriert befutott fogalom tehát nem azonos a jóval szűkebb értelemben elgondolható forrás-feltárással, ahogy ma félreérthető módon nem ritkán felbukkan – ettől a jelentésszűkítéstől Kristeva maga is elzárkózik.
Kristeva gondolatmenete Bahtyinon túl a francia pszichoanalízis egyik vonulatára, konkrétan Jacques Lacan munkáira támaszkodik, jel (pontosabban inkább a jelölő folyamat, a jel „megképződése) és személyiség kapcsolatát tárva fel. Értelmezésében eleve a szöveg kétféle (egymásba torlódó) szintjét (e két szintet „phenotext”-nek és „genotext”-nek nevezi) és a szövegelemzés két, egymásra ható módját (szemiotikus és szimbolikus) különíti el. Az értelmezés maga a szövegszerűen megjelenő vers jelölő testére (ez a „chora”) támaszkodó előíró folyamat, mely természetszerűen feltételezi az értelmező – és szintén reprezentációk és ítéletek révén artikulált Ego – társadalmi kontextusokba való beágyazottságát csakúgy, mint saját tudatos-tudattalan viszonyainak aktivitását. Ebből következik, hogy éppen ily módon vázolt beágyazottsága folytán a költői megjelenítés (elszakadva a mimézis fogalmától, a szót most egyáltalán a vers létrehozására alkalmazom) eleve és folyamatosan áthágja a nyelvhez kapcsolható előíró szabályokat. A „költői nyelv aláássa a jelentést”, írja Kristeva sarkosan. A felszabadított olvasásmód tehát – ebben az értelemben – valójában áthágás: semmiképpen sem szabadosságot vagy akár az értelmezés lazaságát, nem a szöveg játékának érvényesülését, hanem a jelölőnek az aktuális befogadói mezőbe – az értelmező Ego saját értelmezői viszonyrendszerébe – való elhelyezését, sőt: elplántálását jelenti.
Az olvasás: a jelölő test elhelyezése az értelmező Ego saját értelmezői viszonyrendszerében.
Ez a megközelítésmód szép eredményekkel kecsegtet. A szövegköziség ilyen értelmezése – mely a szó dialogicitásán, vagyis a másik szóhoz való viszonyán alapul, azokon a szóba kódolt feszültségeken, melyek révén a szó más szövegek felé nyílik meg – nos, az így felfogott szövegköziség alighanem a költői szöveg megközelítésének sarkköve.
