Versértésünket viszont sajátosan felszabadított olvasásmód jellemzi. A többnyire inkább lineárisan olvasódó és értelmeződő egyéb szövegformákkal szemben a versszöveg elbizonytalanít – befogadása párhuzamos (előre- és hátra irányuló) és egyidejű. Párhuzamos, és ez nem csak azt jelenti, hogy bizonyos szövegtípusnak, például Papp Tibor Logo-mandaláinak vagy Marsall László A vasárnap útjai és útvesztői című versének nincs is egyértelmű olvasási sorrendje: a szöveg a sor linearitását sem ajánlja fel. Marsall szövege például olyan folyamatábra, amelynek minden eleme egy-egy szövegtöredék. Az olvasó dönti el, hogyan tovább, melyik szövegegység után melyik legyen a következő, az elágazásokhoz érve megélheti a folytatás szabadságának élményét. A szerző matematikus hátterét is figyelembe véve fontos tényezőnek kell tekintenünk a versszöveg – az olvasó döntései nyomán megvalósuló – változatainak kiemelkedően nagy számú voltát.
Papp Tibor: Logo mandala
A döntéshelyzet: késleltetett egyidejűség. Vegyük észre, hogy ezt a befogadó oldalán mutatkozó egyidejűséget – kiváltképp, de nem kizárólagosan vizuális szövegek esetében – alapelvnek kell tekintenünk. Bonyolult és összetett megoldások okozzák, betű-, hang-, szó- és mondatalakzatok, melyek a legváratlanabb jelcsoportok közt teremtenek megvilágító erejű összefüggést. Már Kosztolányi felfigyelt arra, hogy a rímek milyen váratlan tartalminak látszó kapcsolatokat villantanak fel; és az sem véletlen, hogy a hetvenes éveket követően ugyancsak feltámadt az irodalomtudomány érdeklődése a retorika iránt. „E korszak semmitől sem ódzkodik – írja Hodaszevics Párizsban című szonettjében Baka István – Rút katlanából ránk borult a szenny. / Tedd le a tollad! Torkig ér a menny.”3 A zárlat vallásfilozófia tartalma valóban váratlan fordulat… Erre nem számítottunk! Mondhatni, figyelmünk ide-oda oszcillál a jelölölőnek tekintett elemek között. A költői szöveg – Riffaterre szerint – a félrevezetések sorozatával éri el, hogy olvasója (olvasás közben) az „igazi originalitás jelenében” érezze magát.
És mit jelent az „igazi originalitás”?
Válaszoljunk Riffaterre kérdésére, a magunk módján. Előlegezzünk meg egy tételt: a vers apró, váratlan elmozdulások sorozata. Az olvasás linearitását felszámolják a váratlan események, a váratlan jelölőkapcsolatok. Úgy is mondhatnám, hogy a vers befogadása egyszerre előre és visszaható. Más szöveg olvasása során az olvasó jelcsoportról jelcsoportra, a hagyományos olvasás szabályait követve, hagyományos módon vonalszerűen halad. A vers sajátossága viszont, hogy minden újabb információegység átrendezi a korábban olvasottak jelentését. Ezt nevezem az olvasás visszaható jellegének.
Ezt a jelenség persze a narratív szövegre, például egy elbeszélésre vagy regényre is jellemző. Annak a jelentősége például, hogy Rogozsin szobájában az ajtó fölött Holbein Sírba tett Krisztus című képének másolata található (egy földön heverő holttest), akkor válik világossá, amikor a főszereplő Miskin herceg epilepsziás rohamában holttestként terül el a földön Dosztojevszkij Félkegyelműjében. A versszövegnek szinte „mindene” a folyamatos értelem-átrendeződés – nevezzük ezt az olvasás során aktiválódó jelenséget „hálózatos értelmezésnek” -, ebben áll igazi „originalitása”. A befogadó szabadságának elvi lehetőségét a versszöveg egyidejűsége, visszaható jellege és a jelcsoportok közt kialakuló hálózatos értelemmozgások teremtik meg.
