Ahogy bejött a házba (V. A., a „házi jó barát”), és megkérdezte: mit lehet enni, mire ő (én), megkínálta a túrós tészta maradékával, hiszen épp az imént fejezték be az ebédet a cseresznyefa alatt, a teraszon (a cseresznye már éppen „pözsdülni” kezdett, ahogy körülnézett és rákérdezett: költözködtök?, ő igent mondott, ahelyett, hogy azt felelte volna: nem, megérkeztünk. Ez a barát volt leginkább szemtanúja nő-ügyeinek és viszont, szolídan persze, a nő-ügyek a maguk tényszerüségeikben, következtetéseikben és végszavaikban mutatkoztak meg egymás előtt, sallangok nélkül, mint az aforizmák; mint a több szálon futó cselekmények demonstrációi, inka fonalírás (csomóírásnak mondják? rossz megközelítéssel?), nemzedéki szalaglabirintus. Felismerte, de még hogy!, hogy párhuzamosai nemzedéki párhuzamok, nemzedéki kerülőutak.
Kettős kód: emblematikus zenék őrzik. Miután a jó barát távozott, meghallgatott párszor egy nemzedéki számot, ahol a halál és a szeretkezés van kijátszva egymás ellen, szex és pusztulás: lehet e kettős kód ennél erőteljesebb… /A zene: Romolj meg, pl. hallgasd meg ezt a felvételt:
