Két szálon futott, és bizony, ezt szó szerint vehetjük, de hogy melyik szálon igazán, aligha mondhatni meg. Játék ez? Szöveggel való bűvész-trükkölgetés? Vagy vér-komoly valóságkötözés, a gnú megzsákmányolása?
Szerencsétlen kép: szegény gnú, a föld fölött egynehány lábnyira, hálófonat-csapdában lóg, lebeg, vergődik, vernyákol: ugyan mely érzékeny szemet ne fakasztaná könnyre e látvány.
Esedékes kötetének élére egy igen jó barát, K.L. a következő verset javasolta szerkesztőileg, és ennek ő is igen megörült, mint majom a répának, és belebólintott, igen, a nagy virtuális térbe (hiszen e baráttal való eszmecseréi nyilvánvaló módon a virtuális térben folytak), belebólintott, igen, hiszen felismerte, hogy idő, épület és az identitás emlékét őrző egyén egynelő súllyal nehezedik e vers soraira, és éppen ez tetszett neki, hogy latolgatni kell, melyik vonatkozik egyikére-másikára, vagy éppen másika egyikére-valamelyikére: álljon tehát itt ez a vers, tanulmányozás végett és tanulságul.
Most vagy soha
Átszívódni
egy eleven homokórán:
éppen itt, éppen most van
az a perc,
minden születés
szükségképp szoros,
pereg a felismerés: soha perc
nem lesz még ilyen,
itt az idő,
terjed észrevétlen,
– nedvesség a falban –,
lassan eszméletlenre
itatja az épületet,
önkívült összeomlás –
különválik a téglák
és a mestergerendák,
külön ablakkeretek
és ajtótokok ideje,
a falakon
ujjnyi széles repedések;
semmi sem egyezik, nem is azonos
semmi, inog, kibillen a tető…
A sűrű omlás
közepén végre megállsz –
kiemelkedsz a romokból,
mint egy látomás,
végre tényleg itt és most vagy,
végre most vagy soha.
Metafora? Jelentő és jelentett végső összekeveredése? Vagy: valóság csupán ez is, egyfajta valóság, vagyis káprázat, ködkép: a Király utca részlete a Maya ködüvegén keresztül; sajnálatos, de egyre bizonyosabbá vált, hogy a valóság ilyen.