Akit megérintett a dzsungel, annak sosem nyugodhat meg a szíve, tartja a mondás, melyet azon a fázós nagyszombat délelőtt felidézett, először az óceán partjára néző teraszon, melyet az óceán metsző, nedves szélborotváitól vastag üvegfal választott el, majd később, a harminchét Celsius fokra felfűtött szállodai szobában, akkor már inka nyelven, mert megszállta a régóta nem beszélt nyelv férfias, mégis csengő bongó dallama, xi hiunnu linniu xi, torene more, és tudta, hogy ismét változáshoz ért önnön életében, olyan változáshoz, mely egy ember életében háromnál több alkalommal nem következik be.
Ez pedig már a harmadik volt. Kemény. Finom, fűszeres füst töltötte meg tehát a tüdejét. Buddha tudatánál világosabbá vált (a tudata) – csak hogy nagy szavakat mondjunk (nem, nem vélte magát megvilágosodottnak, a dalai láma reinkarnációjának pedig végképp nem!), világossá vált, hogy vissza kell az időben lépnie, vissza egy pontig, melyet figyelme célkeresztjébe vonni annak idején elmulasztott, talán mert nem ismerte fel akkor még annak a pontnak a jelentőségét. Nevezhetjük ezt, akár, köznyelven, ifjonti botlásnak is; de, mit tegyünk, olyan hirtelen-váratlan változik az ember, és az EMBERREL együtt változik nézőpontja is, annak a bizonyos célkeresztnek is változnak hajszálfinom paraméterei; ezt, igen, világossá vált ez is azon az üveges teraszon, a változás lehetőségét nyugodtan nevezhetjük reménynek.
(Előző bekezdésünk eszmefuttatása ellen egyedül a tökéletesek ágálhatnak, ezek az időtlen szörnyszülöttek, akik rettegnek a változástól, mely számukra csakis rosszabbodást, jobb esetben stagnálást hozhat – haha! és ágálásukkal máris önmaguk tökéletlenségét leplezték le, önbeteljesítő jóslat!)
Vissza kellet tehát lépnie. Nem csupán a dzsungel illata kívánta ezt, melynél sohasem érzett kedvesebbet (mintha a legkedvesebb nő illata lenne ugyanez ez illat), és amely annyira vonzotta, ott, az üvegkalickához hasonlatos teraszon, majd utóbb is, a szállodában, hanem éppen a mulasztás miatt; mert egy figyelmetlenséget kellet jóvátennie, és ezt akkor, ott fel is ismerte, egy figyelmetlenséget kellett kiküszöbölni az időben, annyira legalább, amennyire az idő ilyen-amolyan ütéseit, kopásai kikalapálnia módjában áll a halandónak, egyszerű emberi teremtménynek, aki maga is az idő foglya – vagyis tőle telhetően bármi áron, mert ennél a tettnél semmi sem látszott elvégre jelentősebbnek.
Célkereszt? Igen. Életünk célkeresztjét azok a helyek vázolják fel, ahol valaha otthonosan ültünk. Gondold csak végig: nem sok olyan hely akad, egész életedben, ez a szomorú, ahol igazán otthonosan ültél. Neki a veranda volt ilyen Pálmajorban, és talán a körtefa kint Kopaszhegyen, ahol látomás-szaga volt vihar előtt a levegőnek, és amelyek lombja alatt már Szűzmáriát megjelenni is látták; és talán még a Hallhatatlanság utasellátó bárpultja (volt még számára ilyen hely). De leginkább mégis a verandát említeném (inkául persze inkább „veronda”), a gondosan kortyolt házi bor és közepes minőségű szivar ízével, a finom ringatódzás az eleven színű, csíkos mintás függőágyon. Ott messzi idegenben, az óceánra tekintő üvegkalickában megvilágosodott tehát, és megtudta, hogy az időben pontosan tíz évet kell visszalépdelnie; tíz, keserves küzdelmekben eltöltött évet, és még talán ez sem lesz elég. Lehet, hogy az első tízet további tízesek követik majd, szöcskeugrás az időben, tízesével, nem is szöcskeugrások már, decimális ugróiskola. DECIMÁLIS UGRÓISKOLA! IGEN! Megtelt a szája a szó ízével, csócsálgatta lassan, mintha máris visszalépett volna és a frissen abárolt gnúszalonna ízével telne meg a szája, és ez le is horgonyozta azon az egy, kétségbe esett ponton.
Ezerkilencszázkilencvenkilenc. Pálmajor.
Csupa kilences. Az emberélet, és a történelem peremén egyensúlyozunk. Még egy tízes: és ott vagyunk nyolcvankilencnél. (És aligha fogjuk elkerülni majd ezt a mozdulatot is…) De most nem ez a tervünk, nem ez a célunk. Azt az évet, hónapot, napot, órát és percet, másodpercet kerestük – és meg is találtuk – amikor valamit észrevenni éppen elmulasztott, és most ezt a vétséget kell íziben jóvátennie. Mennyi folyamodvány, következmény, uram isten, mennyi keményen kimondott igen! mennyi nem! származik egyetlen figyelmetlenségből! Idővasalóvá vált tehát a tudata, ott, az óceán partján az üvegkalickában: és fejébe vette, hogy kisimítja ezt a gyűrődést, az időben ezt a ráncot, mely kényelmetlenné tette azóta a létét, és nyugodt álmát tíz éven keresztül ellehetetlenítette.
