PLANTUS
Amúgy pedig: üresen szép a tisztás.
A tölgyek itt, e szálfatermetű urak,
amott a gyertyán – azt, ni, ott, a hosszú-
növésű iszalag egész befutta –
vagy szil? kőris? mindegy, mert csak fa az,
amíg ki nem dől, aztán korhadék,
hizlalja lent a jó, kövér humuszt,
mint zsír a májat.
Hát nekem nagyon
elegem lett a nőkből. Mit csináljak,
már nemcsak őket, hanem néha már
a nő utáni napi futkorászást,
hiányukat unom. „Hol van a nő?
Hol van a nő?” Miért is képtelen
meglenni nélkülük soká a férfi?
A testi vágy? Az érintés, mely oly
nagyon finom, puha és izgató,
a langyos rés, hová a vágy besiklik?
A rángatódzó reflex, testi torna?
És aztán: a csömör? Nem hiszem.
Az Athosz-hegy lakóinak elég
az Isten. Társ? Az kell a férfinak,
vékony növény mellé erős karó?
Erős hogy lenne az, ami szeszélyes?
És mennyivel több gond, amit teremt,
mint mit megold a nő, ha összefon
vele a sors keze, de igazán –
kutya legyek, ha bárkinek kívánom
az ébredést, a fülledt, pállott ágyban,
a nyűgös kérdést, „szívem, hogy aludtál?”,
kávét az ágyban, gondolkodni nem hagy,
locsog-fecseg, hogy lelkéről beszéljünk,
csak ez a célja, majd a szépítés,
tükör előtt új arcot hogy hazudjon,
de smink és gyári festékrétegek
alatt marad, marad, marad, marad,
ki volt, bolond útvesztő, kit az évek
során a rávont gipsz és vakolat
csak vastagít, átjárhatatlan felszín,
simább talán, de egyre csak keményebb,
és bent lapít a tégla. Mert hideg
belül, és bent az összes nő törékeny,
sok szögletes darabból összetéve,
össze nem illenek sehogy a részek,
de egybe tartja valami habarcs,
részint kényszer, részint a nagyravágyás,
e zűrös halmaz így mutat egészen
torzult alakzatot… Falak között,
utad során felszínek közt bolyonghatsz,
ha behatoltál, és ha nem vigyázol!
Bizony, a tévelygés illúziót ad,
a változásét – pedig nincs változás,
egy állandó van csak, maga a mozgás,
egy helyben, ugyanott, a nő körül –
ez is talán a baj, hisz egytől egyig
a változások új ízére vágyunk…
A férfi? Kószán tévelyeg, magát
sajnálja csak, ha kint a tengeren
sós szél simítja végig homlokát,
bár partra száll, de mint lehet, az új
szellő ismét a nyílt vízen találja.
PLANÉTA
Nem néz ide! Zavarba jött tehát!
Nem lámpalázas pedig, nem, dehogy,
tudom, tőlem jöhet csakis zavarba!
Hát észrevett! Én Plantusom! Ez ő!
Hogy mozgatja a térdét! Szinte reszket!
Hogy leplezi! Tőlem tarthat talán?
Hát hogyne tartana, hiszen szerelmes!
PLANTUS
Ébredezz végre képzelgéseidből!
Állsz omlatag falak, üres terek
embertelennek tetsző mértanában,
és azt beszéled el, milyen üres vagy,
a semminek!
Csak volna bárki itt,
egyetlen lény – de nincs… Üres, kiégett
szemek a vak éjre tárt ablakok,
kiégett elme szunnyad mélyükön,
idáig érzem a koromszagot!
Hogyan juthattam ennyire kietlen
helyre? A csontkemény falon belül
elpunnyadt agyvelőt rejt minden otthon,
a hályogként levont redőny mögött
megfáradt elmét, mely motozni rest,
a konyhaszéken ül, tévé előtt
a nagyszobában, és hallgat belül.
Csak lenne biztos bármi, nem csak a
a változás! Miben is bízhatom?
Talán a tisztulásban? Hogy elmém
felismeri a jót, s egyszer talán
világos útra tér? Mikor? Mitől?
Jó volna tudni várni – tudni, meddig.
Nem áltatom magam tovább, hideg
szemmel tekintek szét a semmiben,
nincs biztos pont, stabil, megfogható,
ép ésszel ezt kibírni – legyen erőnk,
amíg – megállj! mi furcsa hang? Fülelj –
KAR
∪ – ∪ – ∪ – ∪ – ∪ –
∪ – ∪ – ∪ – ∪ – ∪ –
∪ – ∪ – ∪ – ∪ – ∪ –
∪ – ∪ –
