Még egy asszociáció a tegnapihoz. Kemény Zsigmond egy tanulmányban elemzi a mohácsi vereség politikai okait. (Olvasható például a régi Gondolkodó magyarok füzetekben.) A verség oka, állítja, nem katonai, hanem politikai. Levezeti, hogy a királyi – főnemesi politika és gazdaságpolitika! kudarca hogyan vezetett a katonai összeomláshoz, amelyben egyébként az akkori politikai vezetés jelentős része (a lovon harcoló nemesi felkelés, ugyanis az enyhe dombhátra telepített török ágyúk leginkább a lovasságot tizedelték) elveszett.
A politikai vereségek oka nem ritkán strukturális. A társadalmi képződmény (amibe beletartozik a gazdaság konkrét kérdéseitől az értékrendig sok minden) olyan összetett rendszer, aminek az irányítása sohasem egészen kiszámítható. A magyar társadalmi képződmény csődbe jutott, és ennek a csődnek már nemcsak előjelei mutatkoznak. Ezért a csödért lehet hibáztatni a körülményeket – de ez kibúvó. A társadalmat az önmaga hatalmi-pozicionális érdekeit mindennél többre tartó politikai elit vezette ide, és ez bizony számonkérhető és számonkérendő. Nyilván különböző értelemben terheli felelősség a kormánypárt és az ellenzék politikusait, de a korrekt tartású politikusnak (???) magára kell vállalnia ezt a felelősséget; s ha nem teszi, a civil társadalomnak kell számonkérnie.
Mit csináljunk? Aktívabb társadalmi szerepvállalásra van szükség azoktól is, akik távol tartják magukat a politikától – sőt, leginkább az ilyen állampolgár szerepvállalása szükséges most. Meg kell törni politika és élet különállását; mert a magyar társadalom tengervízbe helyezett édesvizi akvárium, kivételezett helyzetű aranyhalakkal.
