1.2. Az értelem
Túlságosan hozzászoktunk a kézhez álló dolgokhoz. Egy tükör, egy cipő, egy szék, amire este a ruhámat levetem, mind mind önmagában valónak, szinte rendíthetetlennek tűnik. Nietzsche alaptétele, állítja Deleuze, hogy bizonyos jelenség értelme nem a szemléletünk elé helyezett dolog, vagyis nem a jelenség tulajdonsága.
A kérdés, amely elvezet a tárgyhoz, Deleuze szerin az, hogy hogyan fogható fel egy jelenség értelme. Nietzsche nem engedi át az értelmet a tárgynak; aláhúzza, hogy mi ismerjük fel ezt a valamit, amire szemléletünk akaszkodik, értelemként. Egy jelenségnek annyi értelme van számunkra, amilyen mértékben felismerjük, hogy hány és milyen akarat vagy erő sajátítja ki a maga számára a jelenséget, értelmet adva neki. Egyszerű, belátható példa: a tehetetlenség értelmessé teszi a zuhanást, az evolúció az embert, a profit iránti vágy a szabadpiacot. Ez az értelem nem létezett Newton, Darwin vagy Marx előtt. Első tételmondat: „Egy dolognak pontosan annyiban van értelme, amennyiben vannak olyan erők, amelyek képesek uralomra jutni benne.”
Ezzel a gesztussal, vagyis a kabát kifordításával ad Nietzsche értelmet a filozófiának. „Nietzsche a látszat-lényeg metafizikai kettősségét csakúgy, mint az ok-okozatiság tudományos kapcsolatát az értelem-jelenség korrelációval helyettesíti”.
És ha maga a tárgy, illetve a tárgy mibenléte nem is érdekelt korábban – csak akkor, ha lenyűgöz, mint egy szép női arckifejezés vagy egy kőfal egyenetlensége a Balaton-felvidéken –, fentiek után rövid úton eljutok egy fontos felismerésig. Az értelem maga is viszonyrendszer, ez a második tételmondat: „Nincs olyan esemény, nincs olyan jelenség, sem szó, sem gondolat, amelynek értelme ne lenne sokszoros.”
Nehéz eldönteni, hogy melyik a fontosabb felismerés. Hiszen ezen az utóbbi felismerésen nyugszik minden szó-művészet, a teljes retorika, és a szó valódi inter-textualitása, ahogy azt Bahtyin felismeri. (Az inter-textualitás nem szövegkölcsönzés, hanem minden egyes szó és az összes többi szöveg – itt: szóhasználat – között feszülő dialógus.) És mi más érdekelne jobban, mint a szó-művészet? Talán csak az én, ez a mindannyiunk számára legnagyobb talány?
