1.1. A genealógia fogalma
Nietzsche, állítja könyvének első mondatában Deleuze, „legáltalánosabb terve az, hogy az értelem és az érték fogalmát bevezesse a filozófiába.” Sokat mondó mondat – ezek szerint nem volt benne? Vagy nem úgy, ahogy ő szorgalmazná? Másként fogalmazva, hogy bukkanhatna elő hamarabb és egyszerűbben filozófiával való ellenszenvünk oka? A genealógia az a módszer, amely a filozófia fogalmát értékessé teszi; nem csoda, hogy maga is az érték értékének fogalma! „.. az értékfilozófia úgy, ahogyan azt Nietzsche felépíti és elgondolja, a kritika igazi megvalósítása, az egyedüli módja annak, hogy megvalósuljon a totális kritika, vagyis hogy a filozófiából ‘kalapácsütés’ legyen.” Mi az, ami nagyobbat dörrenhetne, mint ez a kalapácsütés?
Hogyan gondolja el tehát Nietzsche az értékfilozófiát? Az első probléma az értékteremtés problémája. Hiszen ha az értékeket valamihez viszonyítjuk, a hagyományos (és esetleg megalapozatlan) értékrend fenntartásában veszünk részt. Épp ezért kell az értékelést genealógiaként felfognunk. A genealógia minden esetben kétarcú. Igaz, hogy az értékelés során értékek rendszeréhez viszonyulunk, ám értékekhez való viszonyunk mindenképpen minősítő vagy differenciáló: „egyszerre kritikai és differenciáló”, amint Deleuze fogalmaz. A fejezet tételmondata tehát a következő: „Az értékelések elemükre vonatkoztatva nem értékek, hanem létmódok, azoknak a létezésmódozatai, akik ítélnek és értékítéletet mondanak, és pontosan ezek szolgálnak az értékek – megítélésük milyenségére vonatkozó – alapjául.” Nincs tehát érték önmagában, csak értékelő és érték viszonylatában (ezért nincs érték, csak értékelés), sőt: az értékelés maga is beágyazódik a létmódok közé. A differenciálás maga a kalapács, amellyel az asztalra csapunk.
Hatalmas távlatot nyit számomra ez a mondat! Hiszen saját életformám maga is értékelés eredménye, mégpedig fontos értékelésé: hiszen mi lehet fontosabb, mint az a döntés, hogy mi módon élek? Azzal, hogy vidéki életformát választottam, le kellett mondanom a városiról; és ezt a döntést egy összetett értékrendszer (különbségalkotó differenciálás) alapján hoztam meg. (Ebben például fontos szempont a fenntartható gazdálkodás és a tágasság, a távlat szeretete.) Gondolkodásom, ismerem fel, kritikai… Az értékelés mindenképpen aktív. A kritika „egy aktív létmód aktív megnyilvánulása: támadás és nem bosszúállás, egy létforma természetes agresszivitása, az isteni gonoszság, ami nélkül elképzelhetetlen a tökéletesség.”
Isteni gonoszság? Meredek megfogalmazás, de következetes! Gonoszság – vagy inkább határozatlanság, amely a sokaság szemében tetszik gonoszságnak? Hiszen magunk is sokaság leszünk, ha nem válunk saját életünk teremtőivé – és mi más tetszene inkább a sokaságnak, mint maga a sokaság?
A magam részéről gyűlölöm Nietzschét. Amit magamról gondolok, arról sorra kiderül, hogy vagy tőle loptam, vagy egyszerűen nem igaz.
@Dionysus:
Az igazság pedig a tévedéseknek az a félesége, amelyik legkedvezőbb feltételeket hozza létre egy faj fönnmaradásához…
) Ez is mintha Nietzsche lenne, illetve N. “igazsága”… Nicht wahl, unsere Gott?
Unser Gott!
Valamikor Nietzsche mellett Heidegger költeményeire bukkantam, magyarul is megjelent Keresztury Dezső fordításában. Aki az írástudók viselt dolgait (akár Benda után) említi, a szó eredeti, (szentkönyv szerinti) jelentésére a törvénytudóra (farizeus?) is gondol. Velük Jézusnak volt némi vitája, nézeteltérése (enyhén szólva). A vitáikból elég szemléletesen, legalábbis gazdagon, bontakozik ki, hogy ez a réteg, mint modern fejleménye a korunkban, talán az árulók írás-, illetve törvénytudása grammatikai szerkezetet kínálja. Heidegger ide most úgy akaszkodik, hogy az alázatot hirdeti, a földút iránti alázatunkat. Talán így szemléletesebb: „Der Zerstreuten erscheint das Einfache einförmig. Das Einförmige macht Überdrüssig. Die Verdriesslichen finden nur noch das Einerlei.”
“A szétszórtnak az egyszerű unalmasnak tűnik. Az unalmas unottá tesz. A kedvetlenek már a közömböst találják. Az egyszerű elmenekült. Seine stille Kraft ist versiegt: Csendes ereje kimerült.”
Heidegger: Földút. = M. Heidegger: Költemények. Bp., 1995. Societas Philosophia Classica. 94-95. p.
Bocs, a hosszas, talán kicsit kíméletlen fejtegetésért… (nereusz)
Én azért az írástudók / törvénytudók összekapcsolástól ódzkodnék; számomra ez a pozíció talány és feladat, és alapvetően másként látom, mint vallásos korban a farizeusét. Ennyiben kapcsolódom Nietzschéhez; és talán a tévedésekkel szemben is “engedékenyebb” vagyok, sőt. Létezik olyan, hogy előre mutató tévedés, nem?
Epimétheusz nem a jó és rossz iránti közömbösségből tévedett.A 41. oldalon Deleauz is szóba hozza, hogy van a titáni és a keresztény felfogás a létről. (Az utóbbi a létet eleve / eredendően bűnösnek találja, míg a görögök nyomán Nietzsche a titáni bűnt másként szemléli/értékeli.) “Szarva közt a tőgyét” — bocs, ez most rám vonatkozik. Kerestem a nyelvünkben valami szólásfordulatot arra, amit pozitív tévedésnek nevezünk… Van pozitív téávedés.
Nietzsche — Deleauz kiemeli ezt — foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy miképpen állandósult a pap szerepe a kereszténységben, sőt: korábban: Izrael társadalmában…
A farizeus, amely külön kasztba tömörült, az értékelő “írástudó” itt Európában, amely szintén külön kasztot képez, konstitúciójának kérdésén tűnődtem… A hatalmi ágak szerkezetébe, valamelyikének a szerkezetébe épül?
Pozitív tévedés? Megtaláltam a jó szót. Kegyelem. Vagy nem?
Keves nereusz, miért érdekel annyira a farizeus arcképe? Nem túl negatív ez a megközelítés?
De ha már hatalmi ág, akkor egyértelműen a média.
Fontos a genealógia, nem? Nietzsche ugyan nagyobb megbecsüléssel volt az ősi királyságok iránt, a preszókratikus filozófusok iránt pl., azért nem hanyagolható el, hogy a farizeusok ugyanúgy interpretációra, értelmezésre kötelezett kaszt voltak, mint egy J. Benda által “interpretált” mai vágású írástudó.
Ugyan engem teljes megelégedéssel tölt el, amikor a macska mosakvásával “interpretálja” az időjárás alakulását…
Vagy egy csillag 3 embernek megállásávbal interpretálja, hogy megtalálták akit és amit keresnek. A macska, vagy a csillag elég adekvát közvetítője egy akaratnak. Nemde?
Üdv, Padre!
Szia nereusz, azon tűnődöm, hogy mindezen esetlegességek szeszélynek tűnnek egyfelől (bár író számára ez nem lekezelés, nem tudok izgalmasabbat, mint a játék és a szeszély), viszont létezhet olyan akarat, amely mindennek értelmet ad. Ez korántsem áll távol Nietzschétől, aki a világ egészében gondolkodik (már ezért is kiemelkedik modern vagy p.modern, kicsinyes szemléletünkből).
Kedves Padre! Az, hogy szeszély talán az akarat hübrisze. Uralkodóasszonyi hübrisz. Van benne valami asszonyos, valami másodlagos, valami, aminek az eredetére nem derült még fény. Mint férfi kitüntetésnek veszem az asszonyok / nők szeszélyeit, egy bizonyítékát látva benne, hogy a másik nemhez tartozónak, férfinak, vélnek. Ha hübrisz, hol a megtisztulás? A katarzisz?
De nem erről “akarok” beszélni.
A szeszély az akarattalansághoz is kötődik. Mallarmé kockavetése, vagy csak a sakk szabályainak megfordítása, az orosz rulett etc. Rubin Szilárd megírta “csirkejáték”… Az akarattalan viszont feltételez egy mindenek fölött álló, világrendező akaratot, így duális a játék…
DIII.
Tudasd velem az akaratodat –
Lassan túlpart, a vízbe visszanézek:
nem verejték, nem légszomj tartogat
csodát: egy nőmosoly, nálad merészebb –
Mi más tetszene a sokaságnak, írod, mint maga a sokaság.
A Törvények I. könyvében érdekes erről Platón véleménye:
“V. Athéni
Annyit én is megengedek, hogy a gyönyörűséges alapján kell a múzsai művészeteket megítélni, nem akárkinek a gyönyörűsége alapján, hanem röviden: az a múzsa a
659 a
legszebb, amely a legjobb és kellően művelt embereket gyönyörködteti, különösen, ha akár egyet is, aki erényével és műveltségével kiválik. S ezért állítjuk, hogy azoknak, akik a művészetek dolgában ítélnek, erényre van szükségük, hiszen egyébként is belátásra van szükségük és bátorságra is. Mert az igazi műbírálónak nem a nézőtértől tanulva, nem a tömeg zajától és saját műveletlenségétől megzavarva kell ítélnie; és nem szabad, noha felismeri a helyest, férfiatlanságból és gyávaságból
b
ugyanazzal a szájjal, amellyel az isteneket hívta segítségül ítélete meghozatalához, hazugul könnyelmű ítéletet kimondania: hiszen a versenybíró – legalábbis így volna igazságos – nem mint tanítványa, hanem mint tanítója a nézőknek ül az ítélőszékben, hogy akár szembe is szálljon azokkal, akik nem megfelelő és nem helyes módon gyönyörködtetik a nézőket. Ez a joga a régi görög szokás szerint megvolt, mert akkor nem úgy volt, mint ahogy most szokás Szicíliában és Itáliában, ahol a nézők tömegére bízzák, hogy kézfelemeléssel jelölje ki a győztest;
c
ez megrontotta magukat a költőket is, mert ezeknek a bíráknak az alantas ízléséhez alkalmazkodva alkotnak, úgyhogy maguk a nézők nevelik magukat; de megrontotta ez az eljárás a közönség ízlését is, mert ahelyett hogy – a maguk jelleménél és gondolkodásánál mindig valami jobbat hallva, ízlésük javulna, most saját
tevékenységük folytán ennek épp az ellenkezője történik.”
(Platón: Törvények I. könyv)
Szeretettel: nereusz.