Vajon miért, föl-fölbukkan a képlet – dinnyehéj a zavarosban, na jó: legyen a zavaros a Duna, így stílszerű -, hogy a költő: megszállott, őrült, s ha nem is közveszélyes, de "nem jár két lábbal a talajon" stb.
Nem mintha nem lenne teljesen mindegy, hogy a költő milyen (teljesen mindegy, az alkotás számít); de mért tartja magát ez a képlet (mely egyébként minden alkotó embert nyilvánvaló módon idegesít)?
Kerülőút. Füst Milán nagyon okos eszmefuttatásában (Látomás és indulat a művészetben) mindejárt az első oldalakon elemzi a "szépség" és a "tetszés" szerkezetét. Ez az eszmefuttatás két ponton illeszkedik ahhoz, amit mondani akarok. Az egyik: ő is a szépség és alkotás okára (valamint mibenlétére és céljára) kérdez, mint mondja, "görögösen". Ez a felvetés kérdésünknek kétségtelenül filozófiatörténeti horizontot ad. De ennél fontosabb: idézi Stendhalt, aki szerint a "szépség igéri a boldogságot". De nem teljesíti be! teszi hozzá Milán bácsi. Ezért a művészethez kielégítetlenség társul – és ezzel máris a sűrű és titokzatos, megfoghatatlan vágyak vizén hajózunk.
Bizony, nekem is tetszenek a viharos szél által korbácsolt tajtékok. A magam részéről azt gondolom, hogy az alkotás valóban valamiféle szenvedély – az alkotó az alkotás során a lehető legjobb megoldás irányába gravitál, és nehézkedését valóban tekinthetjük szenvedélynek. (Milán bácsi leszögezi, hogy a művész alkotásához a megjelenítés vágya társul, ezért ő kimondottan a "teremtő indulat" kifejezést használja – ez a második kapcsolódás.) Nem tudom, mi az, ami elkap; maga az érzés is bizonytalan; de teljesen leköti a figyelmemet. Ezt nevezi a köznyelv ihletnek.
További adalékok az ihletről. Weöres Sándor: A vers születése. "…az ihlet nem több és nem kevesebb, mint a műalkotásra-alkalmas kedélyállapot… ámbár nem emberfölötti megszállottság, hanem emberi lelkijelenség." Rendben, ne vitassuk, hogy a költő (az alkotó) is ember:-) Weöres a megszállott költő (Őrjöngő Orlandónk ennek prototípusa) képzetkörével csatáz, próbál költőként ember maradni, ez derék. Nagyon érzékletes az ihletett kekdélyállapot leírása….! Kiemeli, hogy mennyire tárgy nélkül való eleinte mindez… lassan talál tárgyat, formát, ritmust…. a "semmire se gondolás" felől érkezik a nagyon is konkrét költeményhez.
Erről beszélek. Az alkotó, ihletett kedélyállapotot kísérő bizonytalanről; a teremtő indulatról, mely eredetében, mibenlétében és céljában is megfoghatatlan.
Azt hiszem, az ihlet önmagáért való vágy – az alkotó leginkább az ihletett állapotot akarja, abban akar maradni, kiteljesedni. Nemcsak szenvedély, hanem narkotikum, szenvedélybetegség ez. Nem véletlen, hogy zseniális alkotók alkoholisták vagy szerencsejátékosok (ld. Dosztojevszkij). Nem mintha az alkoholnak vagy a szerencsejátéknak bármi köze volna az ihletett állapothoz – ezek a tünetek inkább az ihlet okozta magasfeszültség kisülései. Az alkotó indulat nagyon is pozitív, épp ezért vetekszik a legelragadóbb örömökkel. Az alkotó megtapasztalja az alkotás emberfeletti örömét, a teremtő indulat által saját képességeit haladja meg.
