Kezd kialakulni egy kis érdeklődés az új témám körül, mégse volt tehát akkora hülyeség ez az ötlet: kösz a visszajelzéseket.
A megjegyzéseken egyébként akkor is gondolkodom, ha nem reagálok rájuk:-)
Alkotó írásművészet szabadiskola? Hm… Igen, ez a titkos vágyam, szeretnék elindulni ebbe az irányba (hiába, a mélyben lappangó pedagógus és szociálisan érzékeny értelmiség:-) Úgyhogy próbálok tovább gondolkodni az alkotó írásművészetről, apránként körüljárom a kérdéseket, melyek ezzel kapcsolatban bennem motoszkálnak.
Egy fontos alapszabály: a blogon nem vezetek be műfaji/műnemi megkötéseket, vagyis egyaránt lehet szó prózáról, versről, színpadi megmoccanásról, vizuális vagy experimentális eseményről stb. Remélem, ez senkiben sem a dilettantizmus látszatát kelti majd (akiben igen, az gondolkodjon el azon, hogy a műfaji kérdéseket az általános iskolában kezdjuük tanulni, ezek a problémák nem igazán a szakma csúcsát jelentik.) Tehát, az első számú szabály, kicsit másképp és általánosabban megfogalmazva:
1. alapszabály
Az alkotó írásművészet ne kösse magát a formához, az alkotásban a legmegfelelőbb forma kialakítására, és ne megtalálására törekedjeünk!
Most pedig rátérek két olyan kérdésre, amely mindegyike sokkal jelentősebb annál, hogy "hogyan kezdjük el" az írást.
Az első: miért kezdjük el egyáltalán.
A második: mért éppen arról írunk, amiről. (Ezt a klasszikus értelmezés egyszerűen "témaválasztásnak" nevezi, de ezt megint nem szeretem. Az alkotó írásban a téma nem különül el az írás folyamatától, akár az írás folyamata is lehet a téma stb.)
Az első kérdés annyira személyes, hogy lehet, hogy nem is lehet taglalni. De ha jobban belegondoltok: a második is (gondolkodjunk együtt Freuddal…)
És hogy kellőképpen módszertanos legyek, most nem fogom (taglalni álláspontomat), viszont jó lenne, ha ti taglalnátok. Ez most a házi feladat a köv. pár napra…:-)
tök igazad van. (főleg a forma kialakítására vonatkozóan.) különben épp tegnap láttam a Holt költők társaságát, de biztos rajtam kívül is sokan emlékeznek arra a jelentre, amiben volt egy “vicces” tanulmány, amely szerint a verset egy koordinátarendszerben elhelyezve lehet mérni, az egyik szára a forma, a másik a tartalom, és amelyik ponton a vers vagy az alkotó életműve elhelyezkedik,a lefedett terület nagysága mutatja meg a mű értékét. Végül persze kitépték azt az oldalt az irodalomkönyvből. Akkorát nevettem annál a résznél. Az a vicc, hogy vannak, akik tényleg így gondolják:)
De persze amit te elkezdtél itt, az egész más, nem is azért hoztam ezt fel, csak példának egy másik, véleményem szerint igen rossz és főleg káros jelenségre. Szóval remélem majd még írsz többet is erről, kíváncsian várom a folytatást.
vicces (illetve szomorú), ahogy az egyes szabályt azonnal a formarombolás követi.:)
Tetszik, hogy azt mondod, “kialakítani” kell a megfelelő formát, és nem “megtalálni”. Ez elsősorban azt feltételezi, hogy a lényeges mondanivaló már létezik, csak még nem tudja, ‘mi lesz, ha nagy lesz’.
Ez egyben felvet további kérdéseket is, például, hogy egy bizonyos ‘mondanivalónak’ csak egy megjelenési formája lehet-e / el lehet e mondani ugyanazt versben és prózában; ill. mi alakítjuk-e a formát, vagy a téma választja magának? 
Igen, azt hiszem, hogy a válasz határozott igen:egy mondanivalónak csak egy formája lehet, hogyha az a mondanivaló jelentős…
Ezért van az, hogyha dolgozni kezdesz valamin, eg yidő után eldől, hogy maga az anyag alkalmas-e további inspirációkra; kikényszeríti-e a továbblépést belőled. Van úgy, hogy az egész munka ellaposodik, elül. Máskor viszont a belső lendkerék pörögni kezd, nyilván ez a helyes út.