Ígértem néhány dolgot – Immun csoport dokumentumait például – következni fog, nem felejtem el. De időközban (ma), miután a postáról elhoztam a postát – időnként kedélyesen átbattyogok, hogy a 13-az számú rekeszből kiszabadítsam az üzeneteimet (marhára háromszor négyes a dobozrendszer, és egészen következetes tizenegyig: de aztán én következem, a tizenhármas) – és kézhez kaptam a novemberi Magyar Naplót, benne Rózsássy Barbara Pesti Kornélról szóló írásával.
Hát – el kell olvasni. Most egyetlen tételmondatot idézek: "Az írás legmélyebb rétege, amelynek felfedezése csak a kitartó figyelmű, elszánt olvasónak adatik meg: megrendítő. Szembesítés egy olyan korral, mely mindinkább kiöli belőlünk valaha volt vágyainkat s az élet kiolthatatlannak hitt szeretetét."
Nem, nem öli ki. Lehet, hogy szeretné – de nem sikerül. Ha a gyerekeimre nézek például (itt szuszognak mellettem, ilyenkor már tudok dolgozni kicsit, amikor alszanak), biztos vagyok benne, hogy ez nem megy. Viszont: Kosztoányitól származik az a mondat is, hogy: úr ír. Hát ennek, azt hiszem, tényleg vége. Sajnáljam? Nem sajnálom. Egyre mélyebben a miénk, egyre bonyolultabban és megfoghatatlanabbul (mármint: az élet.)
