vízszintes kés a szemed
—
zörgő levéllel jött az ősz
az udvaron topog kabátban
—
(vázlat a hajadhoz)
arany madár röppent ablakomra
több és kevesebb, mint amit kértem
mégsem tudok
nyitott ajtón belépni
hess, páva!
—
elment tőlem ez a nyár félig megfogant embrió
kicsusszant belőlem mint tóból a sok nyaraló
—
beledermedni egy kapcsolatba
csak mert szeretem a szót "beledermedni"
felvenni egymás arcát, gesztusait, alvásszagát
tudni mitől pözzen mitől nem
távkapcsolat
hűlő viasz
- de én ki-be nyíló ajtó vagyok
ne zárj rám
—
zablát
se a saját
se a te szádban nem tűrök
kiköplek
—
akinek be kell lépni lassan úgy is belép
akár elöl akár a hátsó ajtón
félrehajtja fején a glóriát
elhúzza a zuhanyfüggönyt
didergő angyal
fogat mos
mellettem nézi magát a tükörben
- az én tükröm az én fogkefém
épp mint egy egyéjszakás kapcsolatban
de hát: a holtomiglan mellett sem szól észérv
—
egy meggyőző boka
—
egyre beljebb
egy ismerős hiány felé
ahol már
nem látszanak névkezdőbetűk
saját mélypont?
el innen!
sokkal felszínesebb
és pontatlanabb vagyok ennél.
–
ceruzával írtam mindent, selejtpapírra
húazta… ez mekkora! annyira természetes… még az angyalos kép sem zavar be, pedig máshol hatalmas közhelynek hatna. komolyan irigyellek érte.
Gyönyörü. És igaz. Mint egy közös nevezö.
De jó… Néha nem árt egy kis pozitív megerősítés…
Rakjatok fel ti is verset!
mármint,ide?:)))egyelőre nincs saját blogom.
Erre gondoltam, kíváncsi lennék.
Liliomok
Kert tavasszal: fűszeres este.
A csillagok alatt valami suhog.
Lépj az ablakhoz, megláthatod:
Varrják a selymet az asszonyok.
Barna lánynak bársony hajába
Fátyol is kerül, ezüsttel szövött,
Ám didereg ő, mert hallja, hogy zizegve
—fonják a szálat a csend mögött.
Kettő volt párja, de csak egy a mátka.
Most már eldőlt, mit tegyen?
-Titkunkat itten kedves barátom,
Szívembe zárom, úgy legyen.
Zizzen a szál, készül a fonál.
Forog orsó s perc pereg:
Eljött az este, itt van a nap,
Forró a sóvár, s vacogva remeg.
A búcsú, ha végleges, örökre szól,
Hisz erről szól—a bizalom; mégis
-A virágot attól, bár hűségem ide köt:
Utoljára még elfogadom.
Tavaszi kékben a lég még hűvös,
A zárt ablakon csak a hold festhet át,
S már nem-lányszobában bódultan szendereg
A virágcsokor—s a mátkapár.
Zizzen a szál, ahogy készül a fonál,
Forog az orsó, csattan a vas:
Kicsi szobában álomba ringatnak
Örök illatukkal a liliomok.
Oszlik a pára, s e szürke hajnalon
Egy páva éles hangja rikolt,
Ám ők szirom-fehéren, lélegzet nélkül
Álmodnak édes illatot.