A féklámpák piros kígyója vezet a házig, araszol, megint baleset, kék és sárga villogók, és a fejben már csak egy vers van, Weöres Sanyi bácsi, ahogy azok szólították, akik ismerték, és így szólítják még most is, a Merülő Saturnus T.S. Eliotnak, mit lehet tenni? itt? amikor szembenézni: nem, hullani akar ez a nemzedék, "mint ha sínén a vonat / rohan a szakadékba melynek túlsó partja nincs…", rohan? dehogy rohan, előre jutni sem tud, az utak forgalmát mellékutakra terelik, kósza reflektorok bolyonganak a mezőkön, mindenki földutakra téved, elvész, találkozik a kóbor szarvasokkal, a földúton végre maga van, elmerül a belső zuhanásban, ilyenkor meg kell állni, leállítani motort, szívhangot, gondolkodást.
Egyre nagyobb sötét jön, hideg és nedves.
Az égboltot üstökös ragyogja be, sokáig, képtelenül sokáig. Nem várt kegyelem.
