– Ki ne vágyna arra, hogy a hullámok hátán lovagoljon! – vélte Bodonyi, egy komoly informatikai vállalat gazdasági vezetője, de utóbb kamaszosnak találta ezt a gondolatot; és épp ezért – furcsa, nem furcsa – elszégyellte magát, mint egy pályakezdő. Az "Apacs" nevű kirándulóhajó orrában állt, és azt figyelte, hogy az iromba kövektől zegzugos part – mint egy érzékeny vadállat – hogyan hátrál borzongva a felcsapódó tajték elől; a partnak csapódó hullámokat figyelte és arra gondolt, hogy hibázott, amikor úgy döntött, hogy hajóval érkezik Senjbe. Kénytelen magát a hajózási menetrendhez kötni, és ha a látogatás rosszul sikerül – és ez valószínű –, még csak el sem menekülhet a tengerpart oldalába vágott, vörös-fehér sziklák és meredek szakadékok által kísért szerpentinen.
Hamarosan egy bizonyos utca után kérdezősködött. Nem csodálkozott, amikor közölték vele, hogy az a város szélén van; de mivel a város kicsiny – közölte ugyanez az informátor – nyugodtan elindulhat gyalog, és egészen biztosan megtalálja, ha a kikötőn túl, mindvégig a tengerpart mentén halad. Mivel ez az utca is a tengerparton van, nem kerülheti el. Nem észlelte a tengerparti városka homorúra koptatott kockaköveit, melyek kivehetővé váltak, ahogy a hajó a part felé közeledett; a köveket, amelyeket egy-egy sikeresebb hadjárat vagy kereskedelmi vállalkozás után rakattak azok a nagy elődök, akiknek szomorú grimaszba fagyott arca bizonyára a főtéren tekinthető meg, de észlelt egy pékséget: "pekarnica", hirdette egy felirat. A várost vad uszkókok: boszniából menekült martalócok lakták, mikor a sok nyelven értő Szent Korona hatalma megingott; kozmás ízű, megkeseredett nincstelenek, akik a törökkel és Velencével egyaránt hadban álltak. Ám hiába ismerte valamennyire útikönyvekből a város múltját – útikönyvekből, melyek a történelmet az éppen esedékes hatalom téridőrendszerében helyezik el –, hiába tudta, hogy a térség egyik legrégibb városa éppen Senj; hogy Senceca Senia néven, később Zengg néven említik a történetírók; Bodonyi nem várt sokat ettől a kirándulástól. A szokásos alaprajzú és hajdani fényűzésről árulkodó kikötő környékét és az azt övező néhány, sikátorszerű mellékutcát már restaurálták, de alig néhány lépéssel távolabb málladozó vakolatú kőházak, sőt, egy-egy romos épület fogadta Bodonyit, beomlott tetőszerkezettel, kívül-belül bolyhosan: ezek látványa felbolygatott hálószobára emlékeztette.
Nem tudta, otthon találja-e, akit keres – egy régi, gimnáziumi osztálytársáról volt szó – de előérzete azt súgta, igen. Bodolyn – így hívták ezt az osztálytársat – valószínűleg ki sem mozdul otthonából, úgy hírlik, mániáinak él, és senki sem tudja, mivel tartja fenn szerény életvitelét. Egyáltalán nem értette, hogy Bodolyn mért ragaszkodik annyira látogatásához. Ezért eshetett meg, hogy bár ez egyáltalán nem volt szokása, apjának is beszámolt erről az útjáról. – Bodolyn? Bodolyn? – érdeklődött az öreg. – Felkeresed Bodolynt? – A félhomályos hallban állt, szokása szerint frottírköntösben és hálópapucsban. – Nem gondolod, hogy kissé elkéstél ezzel a látogatással?
Elkésni? Igazán nem értette, apja mire célozhatott. Szabadidejét áldozta fel, hogy Bodolynt megkeresse, holott valójában nem is rendelkezett szabadidővel, mivel munkája teljes mértékben lekötötte. Épp ezért tolakodónak érezte barátja kérését. Mintha még most is ő rendelkezne Bodonyi szabadidejével! Mint régen, amikor mindenben Bodolyn döntött, a délutáni séták útvonalában és az esti kiruccanásokban, melyek nyilvánvaló célja volt, hogy nőt szerezzenek… Nőt, akivel az álmok tengerén lehet sétahajózni. Istenem! Hol van már a kamaszkor! Bodonyi évi egy-két alkalommal levélben tájékoztatta barátját élete eseményeiről, ám azt, hogy meglátogassa abban a tengerparti házban, ahová a férfi a legutóbbi háború után menekült, nem tartotta indokoltnak. Annál kevésbé, mert levelei, melyeket mintegy féléves gyakorisággal küldött, az utóbbi időben válasz nélkül maradtak. És apja még benne akar lelkiismeret-furdalást ébreszteni? Benne, aki minden idejét pénzkeresésre áldozza? Jórészt azért, hogy a régi, válása óta jórészt üres villaépületet fenntartsa, melyet a legendás nagyapa, a vasút-részvényes vállalkozó – akinek a család a felemelkedést köszönhette – az akkor még elhagyott Sváb-hegyi telken emelt, s amelyre nyolcvankilenc után – amikor az ötvenes években betelepített lakótársakat sikerült kiebrudalniuk – ő, Bodonyi, milliókat költött, és minden megtakarítását erre a házra áldozta fel?
A tengerpart egyre elhagyottabbá, rongyosabbá vált, Bodonyi üres, sziklás térségen botladozott, mintha a holdon járna, űrbéli szemét, konzervdoboz, ásványvizes flakonok közt. – Mit gondoltál? Talán hogy villában él? – Ha ilyen környezetbe kell alászállnunk, épp elég okunk van sajnálni magunkat. A tengerre nyíló tétova utca számozása véget ért a tízes számnál, holott a tizenkettes számot kellett keresnie; és sokáig tartott, amíg felismerte, hogy le kell ereszkednie az útról a tengerpartra, valósággal a tengerpartot szegő szikla alá; Bodonyi végképp elveszítette türelmét. A szilafalba épített ház volt az, alig néhány lépéssel a tenger szintje felett. Beleborzongott, hogy ebben a halszagú környezetben kell eltöltenie az estét. De nem habozott, nem habozhatott; mivel nem talált csengőt, öklével dobolni kezdett az ajtón.
– Bodolyn? Te? – Megdöbbentő volt a hasonlatosság. Különös nevű ismerőse régen, barátságuk idején is rendkívüli mértékben hasonlított rá; talán barátságuk alapja is ez volt. Azok, akik távolról ismerték, gyakran vélték őt Bodolynnak és Bodolynt Bodonyinak. Sokszor közeli ismerőseiknek is percekbe telt, míg személyazonosságukat megállapították. Tény, rá is játszottak erre. Egymás közt cserélgették a ruháikat és egymás gesztusait utánozták, míg rájuk nem ragadt a név: a két Bodó. Ám ez a hasonlóság még megdöbbentőbb lett, szinte bántó. Fejlődésük – természetesen csak testükről és fizikai megjelenésükről beszélek – nem a különbségek, hanem a hasonlóság irányába ment. Bodonyinak az volt a benyomása, hogy ő áll a viskó ajtajában; és Bodolyn okkal vélhette volna ugyanezt. Bodonyinak mindkét hasonlóságon el kellett tűnődnie: Bodolyn mennyire hasonlít régi önmagára, és a mostani Bodonyira; és ettől a gondolattól egészen megzavarodott. – Bodolyn? – ismételte meg Bodonyi, a másik biccentett, és eltűnt a helyiség mélyén. Ha tetszett, ha nem – de hiszen ezért jött! nem hátrálhatott meg! –, most már muszáj volt belépnie.
– Az, hogy hosszú percek óta ülünk itt szótlanul, számomra természetesen bántó. Több órát utaztam, hogy fölkeresselek, mivel szokatlan leveledben ezt kérted; ezért annyit talán elvárhatok, hogy közöld velem azt a nagyon fontos hírt, amelyre leveledben utaltál. Részletesen beszámoltam életem főbb eseményeiről, holott ugyanezt leveleimben is megtettem. De leveleim válasz nélkül maradtak, í
gy kénytelen voltam veled kapcsolatban mendemondánkra és ismerőseink híreszteléseire hagyatkozni, és ezek a hírek nem voltak a legbiztatóbbak. Mindenki úgy tudta, bezárkóztál és jóformán nem tartasz kapcsolatot a világgal, és ez most megerősítést nyert. Mire várjak tehát? Elmegyek, és nem írok többet, ha nincs szükséged a velem való kapcsolatra.
A belső szobából, ahová a nappaliból, ahol egy-egy ormótlan karszékben leültek, nem lehetett belátni, állati vagy talán – és ez volt igazán riasztó – emberi nyögdécselés vagy inkább makogás hallatszott. – Hahh! hahh! – hörgött ez a valami, vagy talán még inkább így hangzott: höhr! höhr! – ilyen riasztóan hangzott ez a hörgés. – Mégis igaz, hogy vadállatot tart? – rettent meg Bodonyi. Bodolyn úgy szólalt meg, mintha Bodonyi figyelmét ezekről a hangokról szeretné elterelni; és hangja kísértetiesen hasonlított Bodonyi hangjára. Valaki, aki nem a szobában ül, talán nem is tudta volna megmondani, hogy nem Bodonyi folytatja-e monológját. Pedig Bodolyn volt, aki beszélt, és szavait hörgés kísérte a belső, sötétbe merült szobából.
– És nekem nem bántó, sőt: sértő, hogy így találkozzunk? Hogy könyörögnöm kellett, hogy felkeress, és ne üres és semmitmondó leveleiddel keseríts el? Nehogy azt hidd, hogy nem értesültem az előmeneteledről! az életedről! jobban tudok mindent, mint te magad, hiszen én azt is tudom, hogy régóta nem tudsz színről színre látni. – Bodonyi megmoccant, mint egy finom rugó. – Ne szólj közbe – intette le Bodolyn Bodonyit, akinek a Saminpex vezérigazgatója előtt is tekintélye volt –, ez most az én monológom ideje, és nem a tiéd. Mondhatnám, hogy ez a hattyúdalom, úgyhogy hallgass. Apád.. igen, ejtsünk egy szót apádról… az az áldott jó ember, akit abba az átkozott családi kriptába zártál el, miután anyád eltűnt… akinek egyetlen kapcsolata maradt a világgal, hogy velem levelezzen…. mindenről beszámolt… akarod látni? Minden lapot eltettem, itt van, nesze!
Bodonyi egyik ámulatból a másikba esett, de amikor a hatalmas, cukorspárgával átkötött paksamétákról fellebbent a por, ahogy Bodolyn a lábai elé, a hajópadlóra hajította, mozdulni sem mert – a belső szobából ugyanis folyamatos hörgés hallatszott. – Talán gepárd – vélte Bodonyi, de Bodolyn nem hagyott időt arra, hogy megszólaljon. – De nem erről akartam beszélni.
Talán még emlékszel, mennyire izgatott minket Einstein felvetése: az általános relativitáselmélet hatókörét ki kívánta terjeszteni oly módon, hogy az ne csak a gravitáció, hanem az elektrodinamika jelenségeit is magába foglalja. Az összes fizikai jelenségeket egyetlen képletbe tömörítő, grandiózusnak tűnő vállalkozás azonban nem sikerült. Mi jelenthetne ennél nagyobb kihívást, véltük, amikor mindent akartunk, tizenhét évesen. A minden-relativitás elmélete, amely önmagába foglalja az összes jelenséget, az anyagot és az energiát, a teret és az időt, egyetlen képletben, amellyel minden változás leírható…. Nálad volt a megoldás kulcsa, hiszen tehetségesebb voltál, mint én. – Te voltál tehetségesebb – szúrta közbe Bodonyi, de Bodolyn elhallgattatta. – Én szorgalmas voltam.
– Tizenhat évet töltöttem a relativitás elméletével. Eleinte azt hittem, nincs megoldás, mivel az állandók megakadályoztak; hét év telt el, amikor megtaláltam az állandók relatív transzformációit. Aztán a képletet kerestem, amivel a relatív állandókat kifejezhetem. Ezzel három évet töltöttem el. És akkor, egy ilyen, a maihoz hasonló tavaszi napon elmémbe ötlött a képlet – a képlet, amivel minden ismert fizikai jelenség tér-idő vonatkozása leírható. Szemem előtt felrémlett a történelem, amely nem más, mint lelkes és lelketlen testek, vagyis energianyalábok története; láttam, hogy hogyan olvadnak egymásba, válnak egymás részeivé, és hogyan válnak szét megint, hogy alakot öltsenek valami egészen másban. Ráébredtem, hogy a mennyország a változások ismerete és belátása.
Az utóbbi öt évben tizenhat levezetést készítettem. Mind helytálló, de egyetlen tudós sincs, aki a bizonyító erejüket elfogadná, hiszen a matematika, amelyen érvényesek, a relativitás matematikája. Jelentőségét tekintve olyan, mint Bolyai Euklidészhez képest, vagy talán annál is több. Egyetlen képlet, de hiába is mondanám el: hiába vagy matematikus, egy porcikáját sem értenéd. Ezt a matematikát senki sem ismeri; de eljött az idő, hogy az egész világ e szerint a matematika szerint gondokozzék.
– Matematikust mondtam? Csaló vagy, Bodonyi. Az én energiáimat szívtad, de most ideje, hogy magadra vedd az életet, amit eddig csak eltékozoltál. Én a világba lépek, téged pedig vár valaki a belső szobában. Magad is tudod, hogy ki az – mindvégig tudtad, ahogy itt a karszékben szorongtál. Azt mondom, vetkőzz. Vedd le a ruháid, vetkezz ki magadból. Tudod jól, hogy miért kérem. Ez az utolsó pillanat.
Bodonyi vetkőzni kezdett, és felvette Bodolyn ruháit, aki Bodonyi ruháit vette fel. Bodonyi arra gondolt, hogy az iratait Bodolyn megtalálja-e a hátsó zsebben, de tudta, hogy meg fogja találni. Tudta, hogy másnap Bodolyn beszél majd a Saminpex vezérigazgatójával, aki nem fogja észrevenni a cserét; és amikor hazamegy, leül az apja mellé, és a konyhaasztalnál hideg húspástétomot esznek; őt pedig várja a pillanat, hogy belépjen a belső szobába, ahol vár rá valaki, hogy meghalni tudjon.
