Másodjára indul ez a szutyok. A lényeg, hogy morog.

      Három nap, igazán nem sok. Szusszanásnyi kiszakadás a munkától és a városi nyűgtől. Drága feleségem és egyetlen fiacskám nincs velem. Sosem voltam távol tőlük éjszaka. Mintha gyermekemet hallanám: „Hol vagy, papa? Mesélj, papa!”

  Beállítom a navigátort. Ráérősre. Régi álmom kizárni, messze elkerülni az aszfalt utat. S földutakról látni, hallani, szagolni a puszta rezdülését, moraját, illatát.

  Az alsóbb részeken kezd kirajzolódni a tanyasi atmoszféra.

    Feleségemet tájékoztatom telefonon, hogy utam most kezdődik, ne várjanak fixidőre; a városok alatt lassabb. Gonoszodik a földút. Még az öt kilométeres sebesség is vakmerőség. Hatalmasat dob és üt. Fakul a határ, ritkulnak a házak. Egyre több a szántó és a háznélküli telek. Aztán tengernyi tengeri, majd újra bungalók. Gazdák, termelők félbehagyott, vagy épp meg nem munkált ugarjai. Munkagépek és saját magukba csukló ekék sorakoznak.

      Az útmentén ácsorgó emberek bőrszíne egyre cserzettebb. Minél kijjebb élnek, annál több napfény jut nekik. Vagy csak szegényebbek, többet kell kint lenniük a földeken. Így vált át néhány kilométer alatt az egészséges paraszt bőrszín az agresszív barnáig.

  Korábban mutogattak, hogy ne menjek tovább. Egyikük kiabálta is: „Arra az ördög lakik! Nem ismernek se embert, se Istent. Törvényt mégannyira se!” Amíg az Úr és a navigátor velem van, nyugodt vagyok. Ráadásul az egyszerű ember segítőkész. Gondolván elakadásra, műszaki problémára, navigáció-halálra.

       Ni csak! Vályogház, putrik, fakunyhók, sátrak. Az úttól beljebb romos, ipari épületek. Kihaltnak tűnnek, mintha nukleáris háború után lábadozna a környék. Hasonlót dokumentumfilmben is ritkán látni.

    Fel-felbukkanó gyerekek hadonásznak, aztán láthatatlanná válnak. Füstjelek. Elindul a kommunikációs-lavina. Kuvaszok csaholnak autóm mellett. Enyészet ette szekéren négy-öt gyerek ugrál. Egyikük kezében hatalmas, muzeális mobiltelefon. Hihetném játéknak, de arcuk túl zaklatott, idegesen mutogatnak az autómra.

  A következő kanyar után szalmabálát gurítnak az útra. Fékezek, leáll a motor. Tolassak, vagy hajtsak a bálába? Talán el tudom forgatni. Indítok, de  semmi, aztán újra. Vagy harminc szerecsenszerű, alultáplált kölyök rohan felém. Ordítanak, kezükben csúzli, kitörik a szélvédőmet. Kirántanak az ülésből. „Köcsög magyar!”, „Most megpusztulsz!”

      Rémálmaimban átéltem hasonlót, ott valóságosnak hatott. Mintha álmodnék. Nyugodt, külső szemlélőként élem át a történteket. Az otthon hagyott gondok villannak be. Épp előléptetésem előtt keveredek ilyen kalamajkában. Izgalmas film, én, a főszereplő már-már jól érzem magam. Az egyik hiányos fogazatú kölyök vonyítja:

– Előre, büdös paraszt!

      A legközelebbi putri felé lökdösnek. Újabb csapat purdé szalad elém. Ahol érnek köpködnek. Le akarok keverni egy pofont a legpimaszabbnak, de valami azt súgja: ne tegyem.

      Ötven év körüli, pödrött bajszú férfi tárja ki az ajtót belülről:

  – Mi ez a ricsaj e?

  – Büdös magyar, nézd meg itt van!

    Kilép egy alacsony, kerekarcú, magam korabeli férfi is. Ők ketten csendesítik a vérszomjas kölyköket, akik szétszélednek, és csupán a mögöttük kavargó porfelhő sejteti vonulásuk irányát. A csíkos mellényes, pödört bajszú szótlanul inti, hogy befelé. Lopva körülnézek. Nincs viszonyítási alapom, de putrihoz képest lakájosnak tűnik. Külön konyharész építettek ki benne. Profilból látom a tányérokat törölgető, ötvenes hölgyet. Pillanatra rám néz. Szomorkás, perverz arc. Nem a kéjtől, inkább az a fajta, aki nem teljesedhetett ki, s örökre önmagába zárt valami keserűt. Itt a tradíció az úr. Meg is ölik az asszonyt, ha másként adja magát, mint ahogy az ura kívánja. Máskor pedig az asszony dirigál.

      Nem a konyhának, a laktérnek van csirkevérszaga. Kevés a bútor. Újságpapírhalmon a televízió, tetején kisteljesítményű szobaantenna. Szemcsés a kép. Gondolom, akkor is üzemel, ha nincs előtte senki. Az áramot generátorról kaphatják. Nincs padlózat, csak göröngyös föld, beleevődött apró csirkecsontokkal. A frissebbeket hangyák lepik. Még most is színjátéknak tartom, igaz, elég fájdalmas, megszenvedett darabnak.

      A pödört bajszú a sarokba lévő törökmintás puffra mutat. Ráülök. A kerekfejű, alacsonyabb így szól:

  – Dikameron, mirigyen dzsava má? Na ne rest má, most legyí nagy magyar! Vagy mi van, patajamále? Asztanze ide a papírt és a kuleminsz.

    Irataimat odaadtam. A pödört bajuszú türelmetlenül mondja:

  – A pénzedet is!

      Átadom. Készségesen együttműködök, már-már valamiféle megfelelési kényszernek engedelmeskedve. A köpcös felpattan.

  – More, csávesz. Adsz, e mán a vaceracsörgőt! Ide, ne, mer vandaja miráne.

  A pödört bajszos tolmácsolja a lényeget:

  – A telefont!

  Nehezemre esik, mégis odaadom. Egyetlen kapcsolatom a külvilággal, de hát miben is reménykedtem? Magamra hagynak.

      A szegényesen berendezett helyiségben sehova sem illő tárgyak: mikrohullámú az ágy mellett. Három divatjamúlt telefon az asztalon, kettő az ablakpárkányon. Az fekvőpárnán heverő Biblia megnyugtató látvány, akárcsak a falon lógó Mária-festmény Kisjézussal. Az egyik sarokban gyermeknagyságú, aranyszínű feszület… Hívő lelkek élnek itt, a maguk nomád módján. Szememet a virágos váza mellett csücsülő kínai porcelándalmatán felejtem. Ezek után a tartónak áldozott, fakó dobfelszerelésen nem is csodálkozom. A legnagyobb tag szakadt bőrfelülete alól dobütő, a kisebbikből művirág ágaskodik.

      A bejárat tárva-nyitva, mégse merek kimenni. A perverzképű asszony hol a ház körül, hol a konyharészben serénykedik. Egy másik asszony is belép, és a szekrényhez billeg. Ügyet se vet rám. Kezében abrosszal indul vissza. Ebédidő lehet. A kisablaknál látom a hosszúkás asztalt, legalább húsz személyre terített.

      Megjelenik a két zaklatott ember. A pödört bajuszú kezét markolászva kérdi tőlem:

  – Szóval, hogy is van ez nálatok, magyaroknál? Csak úgy betörni idegen területre?

      Felugrik ültő helyéről, és  lekever egy nagyot. Mégse fáj. Közvetlen közelembe marad. Savanykás, pállott szaga van.

  – És itten aztán megjátszani a nagy magyart? Hol a francba’  vagyunk mi?

      Érik a második pofon, de ekkor szerencsémre becsoszog a perverzképű asszony. Nem szól, csak neheztelve néz a két férfira. A bajuszos visszaül. Higgadtabbnak mutatkoznak. Ám amint kilép az asszony, a kerekarcú hadonászva felpattan.

  – Hadzsare miszaréfále kandzsadi térász! Bikaresz, bifa?

      A bajszos újfent tolmácsommá szegődik:

  – Még kellenek iratok, ez nem minden. És hol van a kocsi kulcs?

  – Elvitték a gyerekek.

  – Hucufante, no! – biccent a kerekarcúnak, mire az rögvest kirohant, s alig két perc múlva visszajön kulccsal a kezében.

  – Hojogále, nonsze pecuka – mondja. A kunkori bajszos így:

  – No, jól van. Megvan a kulcs és a papírok is, ezért kapsz enni.

      Kimennek. Nemsoká a kerekarcú behajít egy nagyobb darab húst. Estefelé fogyasztom el. Síri csend, még csak tíz óra.

    Délelőtt a perverzarcú asszony tüzet rak a nagyasztal melletti bográcsnál. Hatalmas kondér. Kíváncsiskodó kölykök nyüzsögtek körülötte. A perverzarcúnak elég a kezét emelnie, értik szándékát, s tüstént cselekednek. A kertek alól, vagy putriból a bográcshoz érkezik egy asszony, és zöldséget hajít, vagy fűszert szór az étekbe. Ablakon keresztül figyelem őket, a szabaduláson töprengek. Hízelgés; csel; éjszakai szökés. Az éber ebek szabadon vannak.

      Belép a perverzarcú asszony. Lehajol hozzám, gyöngéden közrefogja arcomat és sajnálkozón, mintegy oltalmazva dünnyögi:

  – Mortenári csavalesz… de mána purdé éhes és nem akar sztereontá bágáre. És éhesebb mint a nyavalya.

      Tán öt foga lehet, bőre aszottabb, mint a nem túl koros múmiáé. Belőle árad a csirkevérszag. Cigarettával kínál, elfogadom. Nem akarok illetlen lenni. Néz rám, mint valami aprócska, tehetetlen állatra, akin segíteni akar, vagy legalább tudomásomra hozni valamit fontosat. Látni, hogy szívből beszél. Világossá válik, hogy hatalmas pácban vagyok. Nem mutatkozhatok gyengének, de belül zokogok rettenetesen.

  – Déja mán, dá nincs étek, salamáre dore… Lopja magának, ha csutáresz, bégamire, sztetaszi, hogy hová dzsávesz, a gyereknek kell a legjobban, naharaszta máne. Az eb is csontot kurezstázi, na jane.

      Töppedt és ráncos az arca. Mocsárszínű szeme könnyes. Újabb tűzifát tesz a kondér alá.

  Kalapácsolás hallatszik, szokatlan fémhang-parádé. A bejárathoz merészkedek, és a tűzre ügyelő, gyér bajuszos kölyöktől kérdezem:

  – Ne haragudj, mi ez a zaj?

  – Na mi szaj? Köcsög magyar! Beverem a pofád! Szívod a brénót, mer a te kocsid ütik széjjel. Nyoszogjá vissza a helyedre!

      Délután a pödört bajszú és a perverzarcú asszony összekötözi kezemet. Spárgapórázon rángatnak a szabad ég alá. Az üstöt előkészítették, benne óriási fakanál, s alatta húsz kilónyi tűzifa.

      – Gyere, no, gyere! Jössz, hogy ne szökj! – rángat a pödört bajuszú. Az asszony beletörődötten, földre szegezett tekintettel kullog mellettünk. Jó húsz perce baktatunk a kukoricás szélén. Mutogatnak előre, valami szakadás látszik. Nem is szakadás, a kukoricás vége.

     Erősödik a bűz. Temérdek döglégy. Fogva tartóim saját nyelvükön beszélnek egymással. Majd felém böki a férfi:

  – Mi a szart eszünk, ha ez se lesz? A nagyokosok be akarják záratni.

      Ló- és tehéncsontvázak között felfúvódott jószágtetemek. Hemzseg bennük a kukac. A pödört bajuszú éles csizmájával egy sertésbe rúg, amit csak bőre tart egybe.

  – Nem jó! Nézzük meg azt a kecskét. Talán friss.

      Az asszony beleszagol a levegőbe. Lökdösi a kecskét, paskolgatja, mint görögdinnyét szokás. Átszellemülve tanulmányozza, arcán ősi bölcsesség. Kisvártatva a dülledt, homályos szemű állatra mutat.

  – Tresztemán patula, ez még jó!

      Levágják kezemről a kötést. Aztán rám ripakodik a pödört bajuszos:

  – Mire vársz? Kapd a válladra!

      Megteszem. Rettenetes szagot áraszt. Nem is annyira a sajátját, inkább a vele érintkezett sorstársaiét. A feje mellemre lóg. Nyakamhoz érő nyirkos fül-szőrcsimbókjáról romlott halszagú nedvesség csöpög pólóm alá.

      Kis híján összerogyok. Kimerültség, hőség, undor. A jószágtetemet a bográcsos mellé dobatják velem.

    Az asszonyok vizes ronggyal csutakolják a dögöt, a férfiak félméteres késsel közelednek. A gyereksereg hol a tetemhez fut, hol eltűnik, aztán szalmabálák  mögül kandikál elő fejük.

  A telepet izgalomba hozza az általam szállított pára. A férfiak rámordulnak az ügyködő asszonyokra, a kecskét megfosztják beleitől, fejétől, bőrétől. A bográcsban vöröshagyma pirul. Fűszeres, darabolt hús kerül közé. A környéket betelíti a csalafinta ebédillat.

     Én is a tűz közelében guggolok, körülöttem két csimasz. A pödört bajuszú jó mester módján oktat minket:

  – Jó sokáig kellesz sütni, ki kell menjék a bűze… aztán jöhet rája még több fűszer.

    Megérkezik a környékbeli vajda. Orcáján vágásnyomok. Háttal áll, arcát nem látom. Kérdez valamit, közben felém bök. A vajda beleegyezőn fejet hajt, aztán szétoszt a gyerekek között valami apróságot.

  Mindenütt üres pajta és ól. Biztos tartottak korábban jószágot. A kilencvenhetes válság a szegényterületekre terjedt át leginkább. Kevesebb lett a segély. A szegénység fosztotta meg őket az állattartástól.

      Éjszaka ismét egyedül a putriban. Tegnap is magamra hagytak. Az itt lakók átköltöztek valahova. Gondolom nem lehetnek hosszabb időt a fogvatartottal. Hajnali kettőkor ismét azok a messziről jövő hangok. Bagolytanya lehet a közelben, errefelé rágcsálók nyüzsögnek.

     Álmomban mintha pufognának valahol. Egyre erőteljesebben szűrődnek ki a hangok. Monoton ütemek, mintha szőnyeget porolnának. Már vagy húsz perce, és mindez éjszaka. Ugyanúgy. Minden tízedik ütést távolról érkező, alig hallható, karcos kacaj kísér.

   A kecskére rá se tudok nézni. Gyümölcsöt dobtak be. Nem sokat, de legalább annyit, amennyi a mozgáshoz és a gondolkodáshoz szükséges.

      Este a pödört bajuszú és a kerekfejű pálinkát iszogatva nézik a televíziót. A híradóban meg sem említik eltűnésemet. A kerekfejű kitartón cuppog, nemrég vacsoráztak a kecskemaradékból. Egy halálos kimenetelű közlekedési baleset hallatán szörnyülködni kezd a kunkori bajuszú:

– A nyomorultja se megy már haza a purdéihoz!

      A másik egyetértve bólogat.

  – Szaseja kásá, varadeszkimori dzsuva, farasztema!

      Gyenge a fény, de, mintha a pödört bajuszú könnyezne. Túl nagy bajom nem eshet, érző emberek raboltak el.

  Elszedtek mindenemet. Miért nem engednek el? Ha végezni akarnának velem, megtehették volna. Tervük van velem, alig akad mit enniük, ők meg etetnek, szállásolnak. Megkedveltek? Lehetnék az új vajdájuk?

       Még javában televízióznak, amikor benyit az a férfi, aki a vajdával társalgott. Kockás ingjéről, széles válláról ismerem fel. Domináns tagja lehet a telepnek. Forgolódik, keres valamit. A televízió fényében pillanatra látom az arcát. Csúfabb az összes ördögnél, mégis klasszikusan ördögi. Rettenetessége a mitologikus és biblikus festmény-, szoborábrázolásokon is túltesz. Megtalálja, amit keresett. Egy lopótökkel távozik.

      Másnap a közeli tóhoz visznek ki, gyerekeknek kell segíteni a halászásban. Sekély a víz, de a ladik labilis, a háló pedig vacak, foltozott. A felnőttek dolgukra mennek; lovas kocsival a vásárra.

  Rolandra, a majdnem felnőtt vezetőre bíznak. Tartózkodó tisztelete bizalmaskodásba megy át. Családomról, munkámról, keresetemről faggat. Én balga, megfeledkezve hol is vagyok, kérkedni kezdek a volt nőimmel, aztán a kocsimmal.

  Előbb érdeklődve, később tompán, és ingerülten figyel; főleg számat, miként a szavakat formálom. Magatartása megváltozik; szemembe nem néz, alábbhagy korábbi érdeklődése.

     Arra biztatja a kisebbeket, hogy fröcsköljenek és lökjenek bele a tóba. Ilyeneket kiabálnak rám:

  – Miattad nincs hal, paraszt! Mi mindig fogtunk itten!

      Sárral, kővel dobálnak, egyikük fejjel ront a gyomorszájamba. Mellém lép egy meseszéparcú, tíz év körüli lány, rám mosolyog, azután váratlanul szemen köp. Csúzli lövés éri vállamat. Húsig hatol. Az azt követő golyó, mintha koponyámat törné. Közelről nézik a sebeimet. Sakálhangon a képembe röhögnek. Nem akarják abbahagyni. Lányok rángatják hajamat, aprócska fiúk pofonokat kennek le, aztán mint sebzett oroszlán elől, gyorsan hátraszaladnak. Néhány serdülő, köztük a vezető is, egész komoly taslikat ad, aztán földre rugdalnak. A csapat egy emberként rajtam. A fejemet igyekszem védeni. Vesémbe, májamba, gyomromba térd nyomódik. A fejem, fejem, fejem… Nincs fájdalom, csak csend, de nem a selymes féléből. Ennek a csendnek ereje van, mennyei ereje. Üvölt. S egyre tisztábban hallom az intézkedő pödört bajuszút.

  – Elég! Ide vele! – kiált. Roland, a vezető átad alázatosan. A pödört bajuszú így förmed rám:

  – Te gazember! Megérdemelted, amit kaptál! Magyar vagy!

  – Mi lennék? Magyarországon vagyunk. Bűn magyarnak lenni? – nyögöm, számat alig tudom mozgatni.

  – Ne fizolofiálgassál nekem! Paraszt vagy! És paraszt a szarod! Itália! Az igen! Mink is onnét vagyunk. Aztán most már pofa be, mert megváglak, és vérzel, mit egy büdös disznó!

      Belök a putriba! A perverzarcú asszony sehol. Rám fért volna a törődés, akárcsak egy részvétpillantás. Szédelgek. Az állkapcsomat, mintha acélkalapáccsal zúzták volna be.

  Délben erősödő zsivaj a bogrács körül. A perverzarcú asszony pálinkaszagot húz maga után. Ünnepre készülnek. Nincs választékos ruhatáruk az ittenieknek, mégis mintha kiöltöztek volna. Feltűnnek ismeretlen arcok. Nem ismerek mindenkit, de túl sok az új. A bogrács közelében kóricálnak az ismerősök is.

    Talán egy tehenet ünnepelnek, amit velem óhajtanak idehozatni arról az istenverte helyről. Vagy talán a vajda jelenteni be hírt? A bejárathoz merészkedek. Nem törődnek velem, más a téma. Egy aprótermetű, kiálló bordájú fiúcska, amint meglát, felugrik az asztalra, és üvöltözni kezd:

  – Paraszt! Tökömbe bújjál, aztán bele a seggembe!

    S közben egy vágást mutogatja a nyakán. Leugrik az asztalról, indián szökdeléssel elém terem és sípcsonton rúg.

       Az ördögarcú nyugalomra inti a többieket. Nem emeli hangját, mégis tekintélyt parancsoló. A bográcsban fröcsög a zsír. A múltkori asszonyok, a múltkori kelletlenséggel zöldséget ejtenek a kondérba.

       Nyakon ragad két ismeretlen, mellettük a pödört bajuszú. Tudtam én, hogy igavonónak kellek. Túl fogom élni! Az otthoniakra, csak az otthoniakra gondolhatok. Amikor már nem érzek, nem hallok, nem látok; akkor is csak rájuk.

     A bográcshoz lökdösnek. Néhányan maszkban, többek arcán festett harci jel. Felém hadonásznak. Nem érnek hozzám, a levegőt ütlegelik.

      A tűz mellett görbedő perverzarcú asszony kereszteket vet. Az ördögpofájú vezető látványos kézemeléssel ad engedélyt a gyerekeknek. Azok rám vetődnek, s, mint a tónál, ugyanúgy csépelnek. Most senki sem áll közénk.

     Egyensúlyomat vesztem. Hájas, félmeztelen ember billeg felém, kezében disznóölő kés. Kéjesen vigyorog. Még látom hiányos fogazatát.

     Veszettül tűz a nap. Langyos húgy csurog arcomon… Többre nem emlékszem.

Aztán csönd, az iméntihez hasonló, de már képtelenség kiszakadni. Felülről látom a koponyámon tátongó rést. Fény ömlik belőle.

  Káprázatos teremben vagyunk. Rengetegen gyűltünk össze. Pulpituson állok. Mögöttem a telep gyermekei imádkoznak; csukott szemmel, megrendült, agg ábrázattal. Vezetőjük, Roland koronát helyez a fejemre. Üdvözülten tekintek a bársonyszékben ülő tömegre. Az első sorban a vajda és a pödört bajuszú néz rám katatón mozdulatlansággal, ám végtelenül féltőn, szeretőn. Néhány székkel mellettük ül fiam és feleségem. Alig bírnak magukkal, szájuk némán mozog, toporognak. Mindjárt megyek, még ünnepelnek, de aztán… Arcukon büszkeség. Szeretnek.

Boldogság… végtelen boldogság…

Két alak sétál egymás felé. Az izomkolosszus integet, a nyeszlett, öltönyös reméli, hogy nem neki. Kerüli az efféle helyzeteket. Még ha egy finom úriember közeledne…
– Szevasz Sanyikám, hogy ityeg a fityeg?
– Üdvözlöm, Kun Sándor vagyok, ismerjük egymást?
– Hát persze! Általános suli!
– Gyula?
– Igen, én vagyok!
– Milyen kicsi a világ! Nagyon megváltozott…
– Tegeződjünk, Dokikám!
– Rendben, ahogy kívánja, vagyis kívánod.
– Dobunk egy kört a kocsimmal? Háromszáz lovas!
– Jaj, ne… rossz a gyomrom.
– Akkor, legalább üljünk be ide! Ez a törzshelyem.
– Rendben, de csak húsz percre, mert…
– Sietsz valahová?
– Igen, hittanórára megyek.
– Szentfazék lettél?
– Két éve tértem meg!
– Szerintem ökörség, de te tudod.
Odalép hozzájuk a kis szőke felszolgáló. Gyula Sándorhoz:
– Mit iszol, barátom?
– Szénsavmentes vizet, és koffeinmentes kávét.
– Nekem jöhet a szokásos, vodka és sör!
– Te vezetsz és iszol? – hitetlenkedik Sándor.
– Köpésre lakom, a zsernyákok haverok. Inkább azt mondd, hogy mi van veled?
– Elvégeztem az iskolát, aztán munkába álltam, és azóta…
– Család?
– Nincs senkim, de már itt lenne az ideje – rámutat őszülő halántékára.
– Te ugye csak házasság után nőzhetsz?
– Igen, Isten azért adta…
– Csak ezt ne! Hagyj már ezzel! Csinálom, ami jólesik, aztán a többi nem érdekel!
– Egyszer eljöhetnél… És neked, hogy alakulnak a dolgaid?
– A nőmet dobtam, rossz volt az ágyban. Most egy tizenhét éves ribivel kavarok, pont a fele, mint én. Jó mi?
– Magadhoz való kéne már!
Ja, ja. És mit csinálsz, ha épp nem melózol vagy imádkozol?
– Járok egy kereszténycsoporttal…
– Mondom, ha nem a szentfazékoskodás!
– Épp ezt akarom… velük járok kirándulni. Édesanyámmal néha operákat nézünk, olykor egy-egy színház.
– Sanyikám, Sanyikám, neked van erre időd? Hogy állsz a sporttal?
– A szomszéd úrral néha lemegyünk szaunázni.
– Végre, ami nem olyan áhítatos. Én meg kondizok!
– Mármint tornázol?
– Igen, gyúrok, resztelek, testépítek. Na, nem hivatásból. És ami frankó, semmi koksz.
– Itt laksz a közelben?
– Jee! Luxus lakópark! Fitness, masszőr és bár! Télen egy szál ingben le a teremgarázsba, koktél a Csocsónál – amúgy ő is testépítő – aztán be a verdába. Nyugati élet! És te hol fészkelsz?
– Édesanyám mellett vettem egy kis lakást. Tavasszal az a rengeteg madár és virág… nem cserélném semmire. Ismerek egy ilyen szép vers…
– Tele van a tököm a versekkel! Ne félj, nekem is kijut a romantikából! Haverok, vidék. Jókat zabálunk, télen disznóvágás. A fejhúsért egyenesen megveszek!
– Én azt soha! Halat, csirkét is csak néha. A rizsnyáktól és a szójától jobb a gyomrom.
Megszólal Gyula telefonja.
– Halló!… oké, küldöm… mikorra?… Rendben… Ahogy megbeszéltünk… viszlát… Majmok!
Mindig hajtják az embert, na de szóra se érdemes. Hol is tartottunk? Ja a kaja! Szóval ilyen kis tápos lettél? Te érzed, hogy mi a jó a belednek. Na és a melód? Mennyit pengetnek érte?
– Mármint mennyit keresek?
– Igen, a nettód érdekelne.
– Hát az a helyzet, hogy teljesítménytől függ. Istennek hála, imádom. Amikor belekezdek, elfelejtem a gondokat, és csak szárnyalok. A többiekkel eleinte nehéz volt kijönni. Ha jobb hónapom van, és többet dolgozom, nem ritka, hogy százezer felett, de általában nyolcvan körül kapok…
– És hol koptatod a széket?
– Legfeljebb térdelek, anyagot keverek, helyezem a járólapokat. Burkoló vagyok! Elindulok hajnalban, az emberek álmosak. Érzem előre a cement, a műkő és az épület illatát. Kora reggel még senki sincs az építkezésen. Gyengén világít a nap, csodálatos, amikor a fénye megcsillan a lapáton. Nekilátok anyagot keverni. Amikor megérkeznek a szakik, a vállamat veregetik. Aztán megisszuk egy kávét. A többiek felest, én soha…
– Jól megoldotta a nyelvedet ez a munkatéma. A haver festő, majd szólók neki, hátha lesz közös bolt.
– Köszönöm, de én nem szeretném. A pénzem megvan. Délutánonként segítek édesanyámnak, utána séta a hegyekben vagy gyülekezet. És ha így rákérdeztél, te mivel keresed a kenyered?
– Firkálással. Az előbb is a Vétek és Riadalom hívott, ígértem nekik szociográfiát. Na és most elég jól fizet a Birkatáj. Néha vers, próza, de a konyhára az újság hoz. Tele vagyok minden szarral. Folyóiratot szerkesztek, dilettánsok szemete között keresem az értéket. Bár általában a névre megyek, legyen ismert, és akkor tök mindegy… közöljük! Legalább nem kell annyit szarakodnom. Ja, tegnap felkértek, hogy mutassam be a kamaraszínházukban a hatodik könyvemet. Most nem azért, de elmennél két órát pofázni nyolcezerért? Ráadásul rendelésre írok mesekönyvet. Gennyes dolog. Szóval meg vagyok áldva, persze, amúgy nem rossz.
– Fura. persze biztos vagyok benne, hogy ennek az írogatásnak is megvan a maga szépsége.
– Hát meg!
Zavartan egymásra mosolyognak. Gyula fizet. Villámkézfogással búcsúznak el.

Sötétben indulunk el testvérbátyámmal, Zsővel. Mintha álmunkból lépnénk ki. Félrészegen lebegek; távol a racionális világtól. Végre levetkőztethetjük egymásról gátlásainkat. Ha most nem tesszük meg, akkor úgy tengődünk életünk végéig, mint bábok egymás árnyékában.

Holdbéli táj. Nem tudja, hol járunk, hiába is nézi fölényes ábrázattal a térképet. Katalógust olvas lépkedés közben, divatdiktátorok által forgalmazott katalógust. Mondja: “Nézd ezt az Adidas-t!” Én mást mondanék, másról beszélnék, hisz lelke mélyén tudja, hogy mindez elpusztul. Nihil arckifejezéssel teszi hozzá: “A francba, fáradok! Forduljunk vissza, jólesne egy erős kávé!”
Kráterek, félhomály. Nincs jó irány vagy megfelelő térkép, csak az ösztön súgja merre.

Zső anyázik, mert a ránk telepedő sötéttől nem tud már olvasni. Mondom: “Te erkölcsi, szellemi tohonya, hagyd ezt abba, azonnal hagyd abba!”

Egyik domb mögül feltűnik valami barna, szőrös alak. Elbújik, majd újra. Nem fordul felénk. Csaknem összeesek a rémülettől, de Zső: “Ne gatyázzunk, nézzük meg!” Mondom: “Nem megy.” Erre ő: “Majd én, te maradj!” A dombocska mögül üvölti: “Hasadékot látok!”. A port felkapja a szél, és szürke felhőkbe forgatja. Közelebb megyek, óriási lábnyomok mindenütt. Épp ilyenekről olvastam. “Te jó ég, földemberek!” Halott tájakon, a felszín alatt élnek.

Zső mellett vicsorog és bömböl a szőrös testű. Testvérbátyám felemeli kezét, de amaz magával ragadja a mélybe. Rettenetes látni, felfogni, akkor is, ha nem adott senkinek borravalót, és a nettó nyolcszáz alatt keresőket nem tartotta embernek. Mégis csak egyvérből vagyunk.

Hazakeveredek. Mély álom után belátom, ideje szólni. Összehívtam anyát, Zső családját: nejét, Skólát és fiait, Tyút és Tyűt. G. apánk nem ért rá, kisebb baja is nagyobb, mint fia elvesztése. Tyű folyton kérdezi: “Megették az aput?” Én pedig: “Nem hinném, mert a földember agyilag fejlettebb az állatnál. Inkább amolyan amerikai filmes váltságdíj-követelés várható tőlük.” Skóla percenként törölgeti arcát, mintha sírna; az örökségi dokumentumot olvassa, mialatt arról vitatkozunk, hogy visszahozzuk-e, vagy sem.
Tyú szerint a földemberek alattvalói csigabőrű varangyok, de nem olyan aprók, mint a nagymama kútjánál, hanem óriásteknős méretűek. Skóla szól: “A rezsi, meg a biztosító! Könnyebb lesz hármasban, nem rossz az örökség!” Anyám erre: “Milyen rezsi, hülye! Talán nem zabálsz! Többet hoz, mint visz! Nézzed csak meg a múlt havi pénzt!” G. apa telefonál: “Zső beígért nyárra egy Balatoni utat, attól esnék el. Vissza kéne hozni!”

Mondom: “Nem a földember húzta le, hanem saját szellemi, és erkölcsi hanyatlása.” Tyű háromévesen ráérez a lényegre: “Apa a múltkor eltaposott egy gilisztát!”

Éjszaka indulok érte. Órák óta semmi, csak mocsaras területek. Ismerős út, erre jártunk Zsővel. Hatalmas lábnyomok… Ott a domb, mögötte hasadék.

Levilágítok. Épp ahogy Tyú mondta, nyálkás békaszerű csigák egymás hátán. Szendergő földemberek néznek fel, megszokták már a sarki fényt, a Holdat, vagy az élete csúcsán aláhulló üstököst. Suttogom: “Zső, gyere!” A mélyből bukik elő, mélyebbről, mint ahol a puhatestűek csúsznak. Undorral tolja arrébb őket, s kérdi: “Na mi van öcsémpöcs?” Én: “Jól érzed magad itt?” Ő: “Tök mindegy!” Aztán mégis feljön. Hazaindulunk, nem szól semmit az új öltönyéről, de még csak arról sem, hogy mennyibe került a legutóbbi üzleti útja.

Anya, Skóla és a gyerekek örömmel fogadják, G. apával is tudatjuk sms-ben, hogy visszatért a fia. Felhív minket röviden, szeretné, ha visszahívnánk, és mi visszahívjuk. Kérdezi: “No akkor lesz Balaton?”

Skóla félálomban a lyukas fogából szívogatja a hajnali gennyt. Felfigyel a gyerekszobában mocorgó Zsőre. Szőrös hátúnak, és koordinálatlan mozgásúnak látja férjét. Zső el-eltűnik, megjelenik. Ebben a biztonságosnak hitt bizonytalan állapotban Skólának egyedül visszaaludni van kedve. Pedig odamehetne, megrázhatná férje vállát, hogy mit csinálsz te itt, de ő belül marad, nem tör ki a kábulatból. Talán csak percekre alszik el. “Te jó ég, már reggel!” Zső sehol. Bekukkant a nyitott gyermekszobába, rettenetesen megijed, a fejét rázza, s közben mondogatja: “Ejnye-bejnye, a kis mohó!”

Zső kiemelkedett a földemberek közül, hisz minden téren emelkedettebb náluk. Mégis valamit nagyon megtanult tőlük.
Tyúból és Tyűből csupán egy halom csont maradt. Skóla a fürdőajtót döngeti. Oda zárkózott be, ott morog bűntudatosan, csendesen, túlságosan is emberin.

Amint átérnek a horvát határon, Bujtor Jakab felsóhajt:
– Huh! Ilyenkor mindig stresszes a gyomrom! Gyerekek, végre jöhet a szerpentin!
Felesége, Ilona, serdülőkorú Paktátum fiát és Zselatin lányát igyekszik ráhangolni a nyaralásra.
– Nézd Paktika azt a ronda autópályát! Mi a hegyekből fogjuk látni a tengert!
Bujtor az alkoholmentes sörtől aprókat böfög, Zselatin a második Daedalont kapja be. De hiába kapta be Zselatin a pirulát, hiába magyarázott olyan lelkesen Ilona, és hiába böfögte ki az alkoholmentes sör gyomorsavas gőzét Bujtor, mert egy keskeny kanyarnál a szakadékba zuhannak. Az autó nem robbant fel, ám a család összes tagja elhalálozott. Tucatnyi autó hever egymás közelében, arrébb is százával.
Bujtor nővére, Dalosné Vera, mint még cselekvőképes, közeli rokon értesül az esetről. A helyszínen Prűgy Zorán, a magyarul is beszélő ügyintéző van segítségére.
– Üdvözlöm! Ön a Bujtor-hozzátartozó?
– Én vagyok!
– Rendben! Meg kell beszélnünk az első lépéseket.
– Mielőbb haza akarom szállíttatni őket!
– Nem olyan egyszerű, előbb a formaságok, utána várni, várni, várni.
– Mi a csudára?
– A sorvadásra.
– Micsoda?… Na ne vicceljen!
– Akkor figyelje csak meg jól azokat a táblákat, egymástól kilométeres távolságra.
– Ja, ott lent? Látom!
– Tudja, mi van azokra írva?
– Nem én.
– Az, hogy kérem, ne rángassák a holtakat! Elsorvadásuk előtt tilos kierőszakolni a testeket! Azt hiszem ebben minden benne van.
– Püspökkenyér legyek, ha értem!
– Várni kell akár éveket is. Haza lehet menni, majd érdeklődjön telefonon. Felárért én is hívhatom önt, úgy kényelmesebb. Csak a szememre hagyatkozhatok. A kiemelésre még nem mindig alkalmasak, de miután szólok, legfeljebb egy-két hét.
– Miért fontos megvárni a sorvadást?
– Etikai okokból. Nem stílusos szétszedni az amúgy is sérült gépjárművet. Magát a holttestet pedig tilos megcsonkítani, vagy randa módon kierőszakolni. Ráadásul törvény van rá, hogy az autót tetemestül ott kell hagyni elrettentés céljából. Hiába írják ki, hogy vezess óvatosan. Bezzeg, ha látják a roncsokat és érzik a rettenetes bűzt…
– Nem, nem és nem! A konzulhoz megyek!
– Semmi köze ehhez. Egyedül én tudok segíteni!
A következő tavasszal, a baleset után nyolc hónapra Vera felhívja Zorán urat.
– Üdvözlöm, én vagyok, akinek a hozzátartozói…
– Hölgyem, ne is folytassa! Fogalmam sincs… tudja, hány eset van? Kérném az azonosítószámot!
– 12897.
– Nézem, várjon. Őket már elvitték. Kisériék?
– Bocsánat, 12997.
– Az más. Természetesen a helyükön vannak.
– Drága Zorán úr, ugye szépen sorvadnak? Van valami belátható idő, amikor…
– Érdeklődjön szeptemberben, még nagyon erősek. Feljegyezték ugyan, hogy a kis Zselatin lánynak kilóg a keze, de az csak a természetes belső mozgástól van. Senki sem nyúlhat hozzájuk. Viszont az előmerészkedő kezecske mindenképp jó jel!
– Köszönöm, majd hívom.
*
Valójában mindegy, hogy mikor kell elszállítani a testeket, és ez csak egy eset a több száz közül.
A hatóságok tudatosan rongálták meg a szerpentin egyes szakaszait, így a sorvadásra váró hozzátartozók kénytelenek újra meg újra visszatérni a baleset helyszínére. Ki kell várniuk a sorvadás utolsó fázisát. Manipulációsorozat; a sok reklám: “Utazzon szerpentinen, nincs autópálya-díj, de van gyönyörű táj.” Így az ország belső részéhez tartozó területek többet kasszíroztak, és nem maradtak el anyagi gyarapodás terén azok mögött.