Másodjára indul ez a szutyok. A lényeg, hogy morog.

      Három nap, igazán nem sok. Szusszanásnyi kiszakadás a munkától és a városi nyűgtől. Drága feleségem és egyetlen fiacskám nincs velem. Sosem voltam távol tőlük éjszaka. Mintha gyermekemet hallanám: „Hol vagy, papa? Mesélj, papa!”

  Beállítom a navigátort. Ráérősre. Régi álmom kizárni, messze elkerülni az aszfalt utat. S földutakról látni, hallani, szagolni a puszta rezdülését, moraját, illatát.

  Az alsóbb részeken kezd kirajzolódni a tanyasi atmoszféra.

    Feleségemet tájékoztatom telefonon, hogy utam most kezdődik, ne várjanak fixidőre; a városok alatt lassabb. Gonoszodik a földút. Még az öt kilométeres sebesség is vakmerőség. Hatalmasat dob és üt. Fakul a határ, ritkulnak a házak. Egyre több a szántó és a háznélküli telek. Aztán tengernyi tengeri, majd újra bungalók. Gazdák, termelők félbehagyott, vagy épp meg nem munkált ugarjai. Munkagépek és saját magukba csukló ekék sorakoznak.

      Az útmentén ácsorgó emberek bőrszíne egyre cserzettebb. Minél kijjebb élnek, annál több napfény jut nekik. Vagy csak szegényebbek, többet kell kint lenniük a földeken. Így vált át néhány kilométer alatt az egészséges paraszt bőrszín az agresszív barnáig.

  Korábban mutogattak, hogy ne menjek tovább. Egyikük kiabálta is: „Arra az ördög lakik! Nem ismernek se embert, se Istent. Törvényt mégannyira se!” Amíg az Úr és a navigátor velem van, nyugodt vagyok. Ráadásul az egyszerű ember segítőkész. Gondolván elakadásra, műszaki problémára, navigáció-halálra.

       Ni csak! Vályogház, putrik, fakunyhók, sátrak. Az úttól beljebb romos, ipari épületek. Kihaltnak tűnnek, mintha nukleáris háború után lábadozna a környék. Hasonlót dokumentumfilmben is ritkán látni.

    Fel-felbukkanó gyerekek hadonásznak, aztán láthatatlanná válnak. Füstjelek. Elindul a kommunikációs-lavina. Kuvaszok csaholnak autóm mellett. Enyészet ette szekéren négy-öt gyerek ugrál. Egyikük kezében hatalmas, muzeális mobiltelefon. Hihetném játéknak, de arcuk túl zaklatott, idegesen mutogatnak az autómra.

  A következő kanyar után szalmabálát gurítnak az útra. Fékezek, leáll a motor. Tolassak, vagy hajtsak a bálába? Talán el tudom forgatni. Indítok, de  semmi, aztán újra. Vagy harminc szerecsenszerű, alultáplált kölyök rohan felém. Ordítanak, kezükben csúzli, kitörik a szélvédőmet. Kirántanak az ülésből. „Köcsög magyar!”, „Most megpusztulsz!”

      Rémálmaimban átéltem hasonlót, ott valóságosnak hatott. Mintha álmodnék. Nyugodt, külső szemlélőként élem át a történteket. Az otthon hagyott gondok villannak be. Épp előléptetésem előtt keveredek ilyen kalamajkában. Izgalmas film, én, a főszereplő már-már jól érzem magam. Az egyik hiányos fogazatú kölyök vonyítja:

– Előre, büdös paraszt!

      A legközelebbi putri felé lökdösnek. Újabb csapat purdé szalad elém. Ahol érnek köpködnek. Le akarok keverni egy pofont a legpimaszabbnak, de valami azt súgja: ne tegyem.

      Ötven év körüli, pödrött bajszú férfi tárja ki az ajtót belülről:

  – Mi ez a ricsaj e?

  – Büdös magyar, nézd meg itt van!

    Kilép egy alacsony, kerekarcú, magam korabeli férfi is. Ők ketten csendesítik a vérszomjas kölyköket, akik szétszélednek, és csupán a mögöttük kavargó porfelhő sejteti vonulásuk irányát. A csíkos mellényes, pödört bajszú szótlanul inti, hogy befelé. Lopva körülnézek. Nincs viszonyítási alapom, de putrihoz képest lakájosnak tűnik. Külön konyharész építettek ki benne. Profilból látom a tányérokat törölgető, ötvenes hölgyet. Pillanatra rám néz. Szomorkás, perverz arc. Nem a kéjtől, inkább az a fajta, aki nem teljesedhetett ki, s örökre önmagába zárt valami keserűt. Itt a tradíció az úr. Meg is ölik az asszonyt, ha másként adja magát, mint ahogy az ura kívánja. Máskor pedig az asszony dirigál.

      Nem a konyhának, a laktérnek van csirkevérszaga. Kevés a bútor. Újságpapírhalmon a televízió, tetején kisteljesítményű szobaantenna. Szemcsés a kép. Gondolom, akkor is üzemel, ha nincs előtte senki. Az áramot generátorról kaphatják. Nincs padlózat, csak göröngyös föld, beleevődött apró csirkecsontokkal. A frissebbeket hangyák lepik. Még most is színjátéknak tartom, igaz, elég fájdalmas, megszenvedett darabnak.

      A pödört bajszú a sarokba lévő törökmintás puffra mutat. Ráülök. A kerekfejű, alacsonyabb így szól:

  – Dikameron, mirigyen dzsava má? Na ne rest má, most legyí nagy magyar! Vagy mi van, patajamále? Asztanze ide a papírt és a kuleminsz.

    Irataimat odaadtam. A pödört bajuszú türelmetlenül mondja:

  – A pénzedet is!

      Átadom. Készségesen együttműködök, már-már valamiféle megfelelési kényszernek engedelmeskedve. A köpcös felpattan.

  – More, csávesz. Adsz, e mán a vaceracsörgőt! Ide, ne, mer vandaja miráne.

  A pödört bajszos tolmácsolja a lényeget:

  – A telefont!

  Nehezemre esik, mégis odaadom. Egyetlen kapcsolatom a külvilággal, de hát miben is reménykedtem? Magamra hagynak.

      A szegényesen berendezett helyiségben sehova sem illő tárgyak: mikrohullámú az ágy mellett. Három divatjamúlt telefon az asztalon, kettő az ablakpárkányon. Az fekvőpárnán heverő Biblia megnyugtató látvány, akárcsak a falon lógó Mária-festmény Kisjézussal. Az egyik sarokban gyermeknagyságú, aranyszínű feszület… Hívő lelkek élnek itt, a maguk nomád módján. Szememet a virágos váza mellett csücsülő kínai porcelándalmatán felejtem. Ezek után a tartónak áldozott, fakó dobfelszerelésen nem is csodálkozom. A legnagyobb tag szakadt bőrfelülete alól dobütő, a kisebbikből művirág ágaskodik.

      A bejárat tárva-nyitva, mégse merek kimenni. A perverzképű asszony hol a ház körül, hol a konyharészben serénykedik. Egy másik asszony is belép, és a szekrényhez billeg. Ügyet se vet rám. Kezében abrosszal indul vissza. Ebédidő lehet. A kisablaknál látom a hosszúkás asztalt, legalább húsz személyre terített.

      Megjelenik a két zaklatott ember. A pödört bajuszú kezét markolászva kérdi tőlem:

  – Szóval, hogy is van ez nálatok, magyaroknál? Csak úgy betörni idegen területre?

      Felugrik ültő helyéről, és  lekever egy nagyot. Mégse fáj. Közvetlen közelembe marad. Savanykás, pállott szaga van.

  – És itten aztán megjátszani a nagy magyart? Hol a francba’  vagyunk mi?

      Érik a második pofon, de ekkor szerencsémre becsoszog a perverzképű asszony. Nem szól, csak neheztelve néz a két férfira. A bajuszos visszaül. Higgadtabbnak mutatkoznak. Ám amint kilép az asszony, a kerekarcú hadonászva felpattan.

  – Hadzsare miszaréfále kandzsadi térász! Bikaresz, bifa?

      A bajszos újfent tolmácsommá szegődik:

  – Még kellenek iratok, ez nem minden. És hol van a kocsi kulcs?

  – Elvitték a gyerekek.

  – Hucufante, no! – biccent a kerekarcúnak, mire az rögvest kirohant, s alig két perc múlva visszajön kulccsal a kezében.

  – Hojogále, nonsze pecuka – mondja. A kunkori bajszos így:

  – No, jól van. Megvan a kulcs és a papírok is, ezért kapsz enni.

      Kimennek. Nemsoká a kerekarcú behajít egy nagyobb darab húst. Estefelé fogyasztom el. Síri csend, még csak tíz óra.

    Délelőtt a perverzarcú asszony tüzet rak a nagyasztal melletti bográcsnál. Hatalmas kondér. Kíváncsiskodó kölykök nyüzsögtek körülötte. A perverzarcúnak elég a kezét emelnie, értik szándékát, s tüstént cselekednek. A kertek alól, vagy putriból a bográcshoz érkezik egy asszony, és zöldséget hajít, vagy fűszert szór az étekbe. Ablakon keresztül figyelem őket, a szabaduláson töprengek. Hízelgés; csel; éjszakai szökés. Az éber ebek szabadon vannak.

      Belép a perverzarcú asszony. Lehajol hozzám, gyöngéden közrefogja arcomat és sajnálkozón, mintegy oltalmazva dünnyögi:

  – Mortenári csavalesz… de mána purdé éhes és nem akar sztereontá bágáre. És éhesebb mint a nyavalya.

      Tán öt foga lehet, bőre aszottabb, mint a nem túl koros múmiáé. Belőle árad a csirkevérszag. Cigarettával kínál, elfogadom. Nem akarok illetlen lenni. Néz rám, mint valami aprócska, tehetetlen állatra, akin segíteni akar, vagy legalább tudomásomra hozni valamit fontosat. Látni, hogy szívből beszél. Világossá válik, hogy hatalmas pácban vagyok. Nem mutatkozhatok gyengének, de belül zokogok rettenetesen.

  – Déja mán, dá nincs étek, salamáre dore… Lopja magának, ha csutáresz, bégamire, sztetaszi, hogy hová dzsávesz, a gyereknek kell a legjobban, naharaszta máne. Az eb is csontot kurezstázi, na jane.

      Töppedt és ráncos az arca. Mocsárszínű szeme könnyes. Újabb tűzifát tesz a kondér alá.

  Kalapácsolás hallatszik, szokatlan fémhang-parádé. A bejárathoz merészkedek, és a tűzre ügyelő, gyér bajuszos kölyöktől kérdezem:

  – Ne haragudj, mi ez a zaj?

  – Na mi szaj? Köcsög magyar! Beverem a pofád! Szívod a brénót, mer a te kocsid ütik széjjel. Nyoszogjá vissza a helyedre!

      Délután a pödört bajszú és a perverzarcú asszony összekötözi kezemet. Spárgapórázon rángatnak a szabad ég alá. Az üstöt előkészítették, benne óriási fakanál, s alatta húsz kilónyi tűzifa.

      – Gyere, no, gyere! Jössz, hogy ne szökj! – rángat a pödört bajuszú. Az asszony beletörődötten, földre szegezett tekintettel kullog mellettünk. Jó húsz perce baktatunk a kukoricás szélén. Mutogatnak előre, valami szakadás látszik. Nem is szakadás, a kukoricás vége.

     Erősödik a bűz. Temérdek döglégy. Fogva tartóim saját nyelvükön beszélnek egymással. Majd felém böki a férfi:

  – Mi a szart eszünk, ha ez se lesz? A nagyokosok be akarják záratni.

      Ló- és tehéncsontvázak között felfúvódott jószágtetemek. Hemzseg bennük a kukac. A pödört bajuszú éles csizmájával egy sertésbe rúg, amit csak bőre tart egybe.

  – Nem jó! Nézzük meg azt a kecskét. Talán friss.

      Az asszony beleszagol a levegőbe. Lökdösi a kecskét, paskolgatja, mint görögdinnyét szokás. Átszellemülve tanulmányozza, arcán ősi bölcsesség. Kisvártatva a dülledt, homályos szemű állatra mutat.

  – Tresztemán patula, ez még jó!

      Levágják kezemről a kötést. Aztán rám ripakodik a pödört bajuszos:

  – Mire vársz? Kapd a válladra!

      Megteszem. Rettenetes szagot áraszt. Nem is annyira a sajátját, inkább a vele érintkezett sorstársaiét. A feje mellemre lóg. Nyakamhoz érő nyirkos fül-szőrcsimbókjáról romlott halszagú nedvesség csöpög pólóm alá.

      Kis híján összerogyok. Kimerültség, hőség, undor. A jószágtetemet a bográcsos mellé dobatják velem.

    Az asszonyok vizes ronggyal csutakolják a dögöt, a férfiak félméteres késsel közelednek. A gyereksereg hol a tetemhez fut, hol eltűnik, aztán szalmabálák  mögül kandikál elő fejük.

  A telepet izgalomba hozza az általam szállított pára. A férfiak rámordulnak az ügyködő asszonyokra, a kecskét megfosztják beleitől, fejétől, bőrétől. A bográcsban vöröshagyma pirul. Fűszeres, darabolt hús kerül közé. A környéket betelíti a csalafinta ebédillat.

     Én is a tűz közelében guggolok, körülöttem két csimasz. A pödört bajuszú jó mester módján oktat minket:

  – Jó sokáig kellesz sütni, ki kell menjék a bűze… aztán jöhet rája még több fűszer.

    Megérkezik a környékbeli vajda. Orcáján vágásnyomok. Háttal áll, arcát nem látom. Kérdez valamit, közben felém bök. A vajda beleegyezőn fejet hajt, aztán szétoszt a gyerekek között valami apróságot.

  Mindenütt üres pajta és ól. Biztos tartottak korábban jószágot. A kilencvenhetes válság a szegényterületekre terjedt át leginkább. Kevesebb lett a segély. A szegénység fosztotta meg őket az állattartástól.

      Éjszaka ismét egyedül a putriban. Tegnap is magamra hagytak. Az itt lakók átköltöztek valahova. Gondolom nem lehetnek hosszabb időt a fogvatartottal. Hajnali kettőkor ismét azok a messziről jövő hangok. Bagolytanya lehet a közelben, errefelé rágcsálók nyüzsögnek.

     Álmomban mintha pufognának valahol. Egyre erőteljesebben szűrődnek ki a hangok. Monoton ütemek, mintha szőnyeget porolnának. Már vagy húsz perce, és mindez éjszaka. Ugyanúgy. Minden tízedik ütést távolról érkező, alig hallható, karcos kacaj kísér.

   A kecskére rá se tudok nézni. Gyümölcsöt dobtak be. Nem sokat, de legalább annyit, amennyi a mozgáshoz és a gondolkodáshoz szükséges.

      Este a pödört bajuszú és a kerekfejű pálinkát iszogatva nézik a televíziót. A híradóban meg sem említik eltűnésemet. A kerekfejű kitartón cuppog, nemrég vacsoráztak a kecskemaradékból. Egy halálos kimenetelű közlekedési baleset hallatán szörnyülködni kezd a kunkori bajuszú:

– A nyomorultja se megy már haza a purdéihoz!

      A másik egyetértve bólogat.

  – Szaseja kásá, varadeszkimori dzsuva, farasztema!

      Gyenge a fény, de, mintha a pödört bajuszú könnyezne. Túl nagy bajom nem eshet, érző emberek raboltak el.

  Elszedtek mindenemet. Miért nem engednek el? Ha végezni akarnának velem, megtehették volna. Tervük van velem, alig akad mit enniük, ők meg etetnek, szállásolnak. Megkedveltek? Lehetnék az új vajdájuk?

       Még javában televízióznak, amikor benyit az a férfi, aki a vajdával társalgott. Kockás ingjéről, széles válláról ismerem fel. Domináns tagja lehet a telepnek. Forgolódik, keres valamit. A televízió fényében pillanatra látom az arcát. Csúfabb az összes ördögnél, mégis klasszikusan ördögi. Rettenetessége a mitologikus és biblikus festmény-, szoborábrázolásokon is túltesz. Megtalálja, amit keresett. Egy lopótökkel távozik.

      Másnap a közeli tóhoz visznek ki, gyerekeknek kell segíteni a halászásban. Sekély a víz, de a ladik labilis, a háló pedig vacak, foltozott. A felnőttek dolgukra mennek; lovas kocsival a vásárra.

  Rolandra, a majdnem felnőtt vezetőre bíznak. Tartózkodó tisztelete bizalmaskodásba megy át. Családomról, munkámról, keresetemről faggat. Én balga, megfeledkezve hol is vagyok, kérkedni kezdek a volt nőimmel, aztán a kocsimmal.

  Előbb érdeklődve, később tompán, és ingerülten figyel; főleg számat, miként a szavakat formálom. Magatartása megváltozik; szemembe nem néz, alábbhagy korábbi érdeklődése.

     Arra biztatja a kisebbeket, hogy fröcsköljenek és lökjenek bele a tóba. Ilyeneket kiabálnak rám:

  – Miattad nincs hal, paraszt! Mi mindig fogtunk itten!

      Sárral, kővel dobálnak, egyikük fejjel ront a gyomorszájamba. Mellém lép egy meseszéparcú, tíz év körüli lány, rám mosolyog, azután váratlanul szemen köp. Csúzli lövés éri vállamat. Húsig hatol. Az azt követő golyó, mintha koponyámat törné. Közelről nézik a sebeimet. Sakálhangon a képembe röhögnek. Nem akarják abbahagyni. Lányok rángatják hajamat, aprócska fiúk pofonokat kennek le, aztán mint sebzett oroszlán elől, gyorsan hátraszaladnak. Néhány serdülő, köztük a vezető is, egész komoly taslikat ad, aztán földre rugdalnak. A csapat egy emberként rajtam. A fejemet igyekszem védeni. Vesémbe, májamba, gyomromba térd nyomódik. A fejem, fejem, fejem… Nincs fájdalom, csak csend, de nem a selymes féléből. Ennek a csendnek ereje van, mennyei ereje. Üvölt. S egyre tisztábban hallom az intézkedő pödört bajuszút.

  – Elég! Ide vele! – kiált. Roland, a vezető átad alázatosan. A pödört bajuszú így förmed rám:

  – Te gazember! Megérdemelted, amit kaptál! Magyar vagy!

  – Mi lennék? Magyarországon vagyunk. Bűn magyarnak lenni? – nyögöm, számat alig tudom mozgatni.

  – Ne fizolofiálgassál nekem! Paraszt vagy! És paraszt a szarod! Itália! Az igen! Mink is onnét vagyunk. Aztán most már pofa be, mert megváglak, és vérzel, mit egy büdös disznó!

      Belök a putriba! A perverzarcú asszony sehol. Rám fért volna a törődés, akárcsak egy részvétpillantás. Szédelgek. Az állkapcsomat, mintha acélkalapáccsal zúzták volna be.

  Délben erősödő zsivaj a bogrács körül. A perverzarcú asszony pálinkaszagot húz maga után. Ünnepre készülnek. Nincs választékos ruhatáruk az ittenieknek, mégis mintha kiöltöztek volna. Feltűnnek ismeretlen arcok. Nem ismerek mindenkit, de túl sok az új. A bogrács közelében kóricálnak az ismerősök is.

    Talán egy tehenet ünnepelnek, amit velem óhajtanak idehozatni arról az istenverte helyről. Vagy talán a vajda jelenteni be hírt? A bejárathoz merészkedek. Nem törődnek velem, más a téma. Egy aprótermetű, kiálló bordájú fiúcska, amint meglát, felugrik az asztalra, és üvöltözni kezd:

  – Paraszt! Tökömbe bújjál, aztán bele a seggembe!

    S közben egy vágást mutogatja a nyakán. Leugrik az asztalról, indián szökdeléssel elém terem és sípcsonton rúg.

       Az ördögarcú nyugalomra inti a többieket. Nem emeli hangját, mégis tekintélyt parancsoló. A bográcsban fröcsög a zsír. A múltkori asszonyok, a múltkori kelletlenséggel zöldséget ejtenek a kondérba.

       Nyakon ragad két ismeretlen, mellettük a pödört bajuszú. Tudtam én, hogy igavonónak kellek. Túl fogom élni! Az otthoniakra, csak az otthoniakra gondolhatok. Amikor már nem érzek, nem hallok, nem látok; akkor is csak rájuk.

     A bográcshoz lökdösnek. Néhányan maszkban, többek arcán festett harci jel. Felém hadonásznak. Nem érnek hozzám, a levegőt ütlegelik.

      A tűz mellett görbedő perverzarcú asszony kereszteket vet. Az ördögpofájú vezető látványos kézemeléssel ad engedélyt a gyerekeknek. Azok rám vetődnek, s, mint a tónál, ugyanúgy csépelnek. Most senki sem áll közénk.

     Egyensúlyomat vesztem. Hájas, félmeztelen ember billeg felém, kezében disznóölő kés. Kéjesen vigyorog. Még látom hiányos fogazatát.

     Veszettül tűz a nap. Langyos húgy csurog arcomon… Többre nem emlékszem.

Aztán csönd, az iméntihez hasonló, de már képtelenség kiszakadni. Felülről látom a koponyámon tátongó rést. Fény ömlik belőle.

  Káprázatos teremben vagyunk. Rengetegen gyűltünk össze. Pulpituson állok. Mögöttem a telep gyermekei imádkoznak; csukott szemmel, megrendült, agg ábrázattal. Vezetőjük, Roland koronát helyez a fejemre. Üdvözülten tekintek a bársonyszékben ülő tömegre. Az első sorban a vajda és a pödört bajuszú néz rám katatón mozdulatlansággal, ám végtelenül féltőn, szeretőn. Néhány székkel mellettük ül fiam és feleségem. Alig bírnak magukkal, szájuk némán mozog, toporognak. Mindjárt megyek, még ünnepelnek, de aztán… Arcukon büszkeség. Szeretnek.

Boldogság… végtelen boldogság…