Sötétben indulunk el testvérbátyámmal, Zsővel. Mintha álmunkból lépnénk ki. Félrészegen lebegek; távol a racionális világtól. Végre levetkőztethetjük egymásról gátlásainkat. Ha most nem tesszük meg, akkor úgy tengődünk életünk végéig, mint bábok egymás árnyékában.

Holdbéli táj. Nem tudja, hol járunk, hiába is nézi fölényes ábrázattal a térképet. Katalógust olvas lépkedés közben, divatdiktátorok által forgalmazott katalógust. Mondja: “Nézd ezt az Adidas-t!” Én mást mondanék, másról beszélnék, hisz lelke mélyén tudja, hogy mindez elpusztul. Nihil arckifejezéssel teszi hozzá: “A francba, fáradok! Forduljunk vissza, jólesne egy erős kávé!”
Kráterek, félhomály. Nincs jó irány vagy megfelelő térkép, csak az ösztön súgja merre.

Zső anyázik, mert a ránk telepedő sötéttől nem tud már olvasni. Mondom: “Te erkölcsi, szellemi tohonya, hagyd ezt abba, azonnal hagyd abba!”

Egyik domb mögül feltűnik valami barna, szőrös alak. Elbújik, majd újra. Nem fordul felénk. Csaknem összeesek a rémülettől, de Zső: “Ne gatyázzunk, nézzük meg!” Mondom: “Nem megy.” Erre ő: “Majd én, te maradj!” A dombocska mögül üvölti: “Hasadékot látok!”. A port felkapja a szél, és szürke felhőkbe forgatja. Közelebb megyek, óriási lábnyomok mindenütt. Épp ilyenekről olvastam. “Te jó ég, földemberek!” Halott tájakon, a felszín alatt élnek.

Zső mellett vicsorog és bömböl a szőrös testű. Testvérbátyám felemeli kezét, de amaz magával ragadja a mélybe. Rettenetes látni, felfogni, akkor is, ha nem adott senkinek borravalót, és a nettó nyolcszáz alatt keresőket nem tartotta embernek. Mégis csak egyvérből vagyunk.

Hazakeveredek. Mély álom után belátom, ideje szólni. Összehívtam anyát, Zső családját: nejét, Skólát és fiait, Tyút és Tyűt. G. apánk nem ért rá, kisebb baja is nagyobb, mint fia elvesztése. Tyű folyton kérdezi: “Megették az aput?” Én pedig: “Nem hinném, mert a földember agyilag fejlettebb az állatnál. Inkább amolyan amerikai filmes váltságdíj-követelés várható tőlük.” Skóla percenként törölgeti arcát, mintha sírna; az örökségi dokumentumot olvassa, mialatt arról vitatkozunk, hogy visszahozzuk-e, vagy sem.
Tyú szerint a földemberek alattvalói csigabőrű varangyok, de nem olyan aprók, mint a nagymama kútjánál, hanem óriásteknős méretűek. Skóla szól: “A rezsi, meg a biztosító! Könnyebb lesz hármasban, nem rossz az örökség!” Anyám erre: “Milyen rezsi, hülye! Talán nem zabálsz! Többet hoz, mint visz! Nézzed csak meg a múlt havi pénzt!” G. apa telefonál: “Zső beígért nyárra egy Balatoni utat, attól esnék el. Vissza kéne hozni!”

Mondom: “Nem a földember húzta le, hanem saját szellemi, és erkölcsi hanyatlása.” Tyű háromévesen ráérez a lényegre: “Apa a múltkor eltaposott egy gilisztát!”

Éjszaka indulok érte. Órák óta semmi, csak mocsaras területek. Ismerős út, erre jártunk Zsővel. Hatalmas lábnyomok… Ott a domb, mögötte hasadék.

Levilágítok. Épp ahogy Tyú mondta, nyálkás békaszerű csigák egymás hátán. Szendergő földemberek néznek fel, megszokták már a sarki fényt, a Holdat, vagy az élete csúcsán aláhulló üstököst. Suttogom: “Zső, gyere!” A mélyből bukik elő, mélyebbről, mint ahol a puhatestűek csúsznak. Undorral tolja arrébb őket, s kérdi: “Na mi van öcsémpöcs?” Én: “Jól érzed magad itt?” Ő: “Tök mindegy!” Aztán mégis feljön. Hazaindulunk, nem szól semmit az új öltönyéről, de még csak arról sem, hogy mennyibe került a legutóbbi üzleti útja.

Anya, Skóla és a gyerekek örömmel fogadják, G. apával is tudatjuk sms-ben, hogy visszatért a fia. Felhív minket röviden, szeretné, ha visszahívnánk, és mi visszahívjuk. Kérdezi: “No akkor lesz Balaton?”

Skóla félálomban a lyukas fogából szívogatja a hajnali gennyt. Felfigyel a gyerekszobában mocorgó Zsőre. Szőrös hátúnak, és koordinálatlan mozgásúnak látja férjét. Zső el-eltűnik, megjelenik. Ebben a biztonságosnak hitt bizonytalan állapotban Skólának egyedül visszaaludni van kedve. Pedig odamehetne, megrázhatná férje vállát, hogy mit csinálsz te itt, de ő belül marad, nem tör ki a kábulatból. Talán csak percekre alszik el. “Te jó ég, már reggel!” Zső sehol. Bekukkant a nyitott gyermekszobába, rettenetesen megijed, a fejét rázza, s közben mondogatja: “Ejnye-bejnye, a kis mohó!”

Zső kiemelkedett a földemberek közül, hisz minden téren emelkedettebb náluk. Mégis valamit nagyon megtanult tőlük.
Tyúból és Tyűből csupán egy halom csont maradt. Skóla a fürdőajtót döngeti. Oda zárkózott be, ott morog bűntudatosan, csendesen, túlságosan is emberin.