Két alak sétál egymás felé. Az izomkolosszus integet, a nyeszlett, öltönyös reméli, hogy nem neki. Kerüli az efféle helyzeteket. Még ha egy finom úriember közeledne…
– Szevasz Sanyikám, hogy ityeg a fityeg?
– Üdvözlöm, Kun Sándor vagyok, ismerjük egymást?
– Hát persze! Általános suli!
– Gyula?
– Igen, én vagyok!
– Milyen kicsi a világ! Nagyon megváltozott…
– Tegeződjünk, Dokikám!
– Rendben, ahogy kívánja, vagyis kívánod.
– Dobunk egy kört a kocsimmal? Háromszáz lovas!
– Jaj, ne… rossz a gyomrom.
– Akkor, legalább üljünk be ide! Ez a törzshelyem.
– Rendben, de csak húsz percre, mert…
– Sietsz valahová?
– Igen, hittanórára megyek.
– Szentfazék lettél?
– Két éve tértem meg!
– Szerintem ökörség, de te tudod.
Odalép hozzájuk a kis szőke felszolgáló. Gyula Sándorhoz:
– Mit iszol, barátom?
– Szénsavmentes vizet, és koffeinmentes kávét.
– Nekem jöhet a szokásos, vodka és sör!
– Te vezetsz és iszol? – hitetlenkedik Sándor.
– Köpésre lakom, a zsernyákok haverok. Inkább azt mondd, hogy mi van veled?
– Elvégeztem az iskolát, aztán munkába álltam, és azóta…
– Család?
– Nincs senkim, de már itt lenne az ideje – rámutat őszülő halántékára.
– Te ugye csak házasság után nőzhetsz?
– Igen, Isten azért adta…
– Csak ezt ne! Hagyj már ezzel! Csinálom, ami jólesik, aztán a többi nem érdekel!
– Egyszer eljöhetnél… És neked, hogy alakulnak a dolgaid?
– A nőmet dobtam, rossz volt az ágyban. Most egy tizenhét éves ribivel kavarok, pont a fele, mint én. Jó mi?
– Magadhoz való kéne már!
Ja, ja. És mit csinálsz, ha épp nem melózol vagy imádkozol?
– Járok egy kereszténycsoporttal…
– Mondom, ha nem a szentfazékoskodás!
– Épp ezt akarom… velük járok kirándulni. Édesanyámmal néha operákat nézünk, olykor egy-egy színház.
– Sanyikám, Sanyikám, neked van erre időd? Hogy állsz a sporttal?
– A szomszéd úrral néha lemegyünk szaunázni.
– Végre, ami nem olyan áhítatos. Én meg kondizok!
– Mármint tornázol?
– Igen, gyúrok, resztelek, testépítek. Na, nem hivatásból. És ami frankó, semmi koksz.
– Itt laksz a közelben?
– Jee! Luxus lakópark! Fitness, masszőr és bár! Télen egy szál ingben le a teremgarázsba, koktél a Csocsónál – amúgy ő is testépítő – aztán be a verdába. Nyugati élet! És te hol fészkelsz?
– Édesanyám mellett vettem egy kis lakást. Tavasszal az a rengeteg madár és virág… nem cserélném semmire. Ismerek egy ilyen szép vers…
– Tele van a tököm a versekkel! Ne félj, nekem is kijut a romantikából! Haverok, vidék. Jókat zabálunk, télen disznóvágás. A fejhúsért egyenesen megveszek!
– Én azt soha! Halat, csirkét is csak néha. A rizsnyáktól és a szójától jobb a gyomrom.
Megszólal Gyula telefonja.
– Halló!… oké, küldöm… mikorra?… Rendben… Ahogy megbeszéltünk… viszlát… Majmok!
Mindig hajtják az embert, na de szóra se érdemes. Hol is tartottunk? Ja a kaja! Szóval ilyen kis tápos lettél? Te érzed, hogy mi a jó a belednek. Na és a melód? Mennyit pengetnek érte?
– Mármint mennyit keresek?
– Igen, a nettód érdekelne.
– Hát az a helyzet, hogy teljesítménytől függ. Istennek hála, imádom. Amikor belekezdek, elfelejtem a gondokat, és csak szárnyalok. A többiekkel eleinte nehéz volt kijönni. Ha jobb hónapom van, és többet dolgozom, nem ritka, hogy százezer felett, de általában nyolcvan körül kapok…
– És hol koptatod a széket?
– Legfeljebb térdelek, anyagot keverek, helyezem a járólapokat. Burkoló vagyok! Elindulok hajnalban, az emberek álmosak. Érzem előre a cement, a műkő és az épület illatát. Kora reggel még senki sincs az építkezésen. Gyengén világít a nap, csodálatos, amikor a fénye megcsillan a lapáton. Nekilátok anyagot keverni. Amikor megérkeznek a szakik, a vállamat veregetik. Aztán megisszuk egy kávét. A többiek felest, én soha…
– Jól megoldotta a nyelvedet ez a munkatéma. A haver festő, majd szólók neki, hátha lesz közös bolt.
– Köszönöm, de én nem szeretném. A pénzem megvan. Délutánonként segítek édesanyámnak, utána séta a hegyekben vagy gyülekezet. És ha így rákérdeztél, te mivel keresed a kenyered?
– Firkálással. Az előbb is a Vétek és Riadalom hívott, ígértem nekik szociográfiát. Na és most elég jól fizet a Birkatáj. Néha vers, próza, de a konyhára az újság hoz. Tele vagyok minden szarral. Folyóiratot szerkesztek, dilettánsok szemete között keresem az értéket. Bár általában a névre megyek, legyen ismert, és akkor tök mindegy… közöljük! Legalább nem kell annyit szarakodnom. Ja, tegnap felkértek, hogy mutassam be a kamaraszínházukban a hatodik könyvemet. Most nem azért, de elmennél két órát pofázni nyolcezerért? Ráadásul rendelésre írok mesekönyvet. Gennyes dolog. Szóval meg vagyok áldva, persze, amúgy nem rossz.
– Fura. persze biztos vagyok benne, hogy ennek az írogatásnak is megvan a maga szépsége.
– Hát meg!
Zavartan egymásra mosolyognak. Gyula fizet. Villámkézfogással búcsúznak el.