Amikor a koporsót izmoskarú keresztapák, kik között volt vérszomjas mészáros és bütykös kezű építkezési vállalkozó, erős köteleken a sírba engedték, Pater Gubbio tapasztalt, érces hangja így süvített bele a temető akácos levegőjébe:

Testvéreim! A hit s a káromlás nyelve ugyanaz. Mindkettő az élet végét beszéli el. Hallgassátok tehát halotti beszédemet!

Álmából fölkelt az evangélista és ezeket szólta: „A Fiú föltámadása után fölment az Atyához, hogy elfoglalja helyét annak jobbján, és elküldje nekünk a Szentlelket. Az Atya helyén a dohos, áporodott, pipafüsttől bűzlő szobában egy bibircsókos öregembert talált, aki éppen dohányzacskója után kotorászott felforgatva érte minden zugolyt, fiókot.

– Atyám, visszatértem – énekelte szinte ujjongva, hangjában árnyalatnyi dicsekvéssel a Fiú, de a válasz csak valami hangtalan morgás és motozás volt a szoba egyik homályos sarkából.”

E fiú, ki itt fekszik most már a föld színe alatt – folytatta a pater – vajon visszatért-e Atyjához, s vajon az Atya megbocsájtotta-e, hogy szeretetét a világra pazarolta? Mi, akik csak a fiút ismerhettük, s akik előtt az apa kiléte örökre fátyol alatt marad, gondolkodjunk el e halott ember porhüvelye fölött és tegyük föl a kérdést: megbocsájthatta-e?

„A Fiú semmit sem sejtve rohant az Atyához a szobán át, fickósan átugorta a mosdótálat, melyben az Atya viszeres lábait szokta áztatni, feldöntött egy drótból készült angyalmodellt, de amikor át akarta az Atyát ölelni, a morgás és motozás hirtelen a szoba egy másik homályos sarkából hallatszott.

– Hol vagy, Atyám? – kiáltott fel a Fiú és az Atya után iramodott, de hiába döntött fel minden bútort, vázát, szobrot, a vitrint, melyben az Atya katonai kitüntetései sorjáztak, szaggatta le a függönyöket, amelyek mögött láthatóvá váltak a sikátorszagú tűzfalak, a homályos morgás, ami időközben egy tüdőbajos gyermek szánalmas harákolására kezdett hasonlítani, mindegyre megugrott előle. A Fiú tiszta lábai végül belegabalyodtak a drótbaba rongyaiba és hatalmasat üvöltve elvágódott a padlón. Vágyakozástól eltorzult arca a porcelán mosdótál peremének koccant, a porcelán megpattant s a langyos lábvíz a Fiú képébe ömlött. A szoba egy ismeretlen sarkában az Atya tovább harákolt, piszmogott, s a morgás irányából most nedves homok sercegése hallatszott.

– Eláztattad a gyufát – hangzott, s a szemrehányást végzetes szárnyak suhogása kísérte.

Kócos fejét fölemelve a földről a Fiú az Atya arcát kereste, de a szobában most rend volt és megváltás előtti nyugalom. ’Kibírhatatlan ez a szag’, gondolta, majd kitámolygott az ajtón, ahol bejött.

A szűk folyosón hallani lehetett a lakók veszekedését, a folyosó végén egy kis szellőzőnyíláson vékonyka sugárban besütött a délelőtti nap, s a napsütötte sávban kábult nyugalommal ingáztak a porszemek, akár a világegyetem csillagai.”

Gondoljátok meg, Krisztusban szeretett testvéreim, a hűség a fiúk erénye, kik eltékozolják szeretetüket. A katonák mindig több embert ölnek meg, mint amennyit megparancsol nekik a vezér, s a szegények is ma már szegényebbek annál, minthogy tudnának saját szegénységükről, no meg Isten országáról. Én ismertem ezt a fiút, s lám, úgy halt meg, hogy az ő hattyúdalát is nekem kell elénekelnem helyette. Akár a katona, aki hitte, hogy győzni fog, de mégis megölték. Egy szebb országban, valahol a tenger partján talán narancsvirágok között porladhatna ez a fiatal fej, ez a vézna csontváz, mely semmilyen sportra nem volt alkalmas, s a lélek, amely – tudom – nem hihette saját feltámadását, visszajárhatna még az atyai házba, ahol lakott. A visszajáró lélek, Krisztusban szeretett testvéreim, ki van bár tagadva legfelső otthonából, legalább visszajárhat. De ez a lélek nem fog már visszajárni, hiszen nincsen itt már semmi.

„A Fiú ekkor a szellőzőnyílás előtt egy sámlin állva lekukucskált a városra, s átható tekintettel fürkészte a szmogon át a csillogó autópályákat, a katedrálisok aranykupoláját, s kitörülte szemhéja alól a bankok üvegpalánkjairól visszaverődő fényt. A város monoton remegése a fülkagylóban végtelennek tetsző ideig bomlott idegimpulzusokra s érte el a fájdalomküszöböt. Azt álmodta, hogy az ácsműhelyben a keze alól szétszikrázó gyaluforgács maga az ősrobbanás.

Nemsokára visszatért a szobába, ahol az Atya még mindig egyik homályos sarokban rejtőzködött, s körmeit piszkálta. Bűntudat és vérszag támadta meg érzékeit, a füléhez kapott, s letörülte róla a szivárgó vércsíkot.

– A Szentlélek hogy s mint van – kezdte el közönségesebb hangnemben a társalgást, s válasz híján megoldotta saruit és szórakozottan csapkodni kezdte a drapériákon futkározó csótányokat. De félve, hogy esetlen mozdulataival ismét fölborogatja a bútorokat, nemsokára ezt is abbahagyta.

Állt a szoba közepén s az Atya arcát kereste a sötét szobában, de az folyton elfordult tőle. A helységben pézsma és patkányszag váltakozott, a semmiből pipafüst lebbentette szárnyait, amitől úgy tűnt, mintha nem is a levegő, hanem a szőnyegek, a fal, az asztal és a mosatlan edények valami egyenletes lélegzés ritmusára hullámoznának. A Fiúban ekkor a lehető legborzalmasabb gondolat fogalmazódott meg. Gyerekes sírás és düh és határtalan félelelem kerülgette a lelkét, amikor megszédülve a kifoszlott kanapé szélére rogyott.

A Szentlélek nem volt ott.

A szobában csend és csend. Csak az Atya morog láthatalanul, harákol háttal a szobának, s csak a Fiú remeg a kanapé szélén, mintha epilepsziás roham környékezné.

A Fiú csak percek múlva állt föl – mondta a pater – kezével föltörülte a padlóra csepegett vért, s véres mancsait a zsebébe rejtve az ajtó felé indult. A füstből most hatalmas madarak szárnyai rajzottak szét, s egy hang hallatszott:

– Nem mehetsz el!”

Testvéreim! A hit s a káromlás nyelve ugyanaz. Mindkettő az élet végét beszéli el. Krisztus valóban föltámadott, de a Szentlélek valóban eljött-e? Mi elkísértük utolsó útjára ezt a fiút, most menjetek haza és imádkozzatok, ha van hozzá kedvetek. Vale.

 

Pater Gubbio befejezte a halotti beszédet és végigjártatta tekintetét a sír körül. Időközben besötétedett, a temetőben egyetlen ember sem várta ki, hogy véget érjen a búcsúbeszéd. Csak az akácfák tüskéi villámlottak a szélben, mintha az egész temető egy farkas hatalmas kitátott szája lenne.

 Dsemshyd al Shabír megbotránkozva hagyta el a temetőkertet, addig úgy hitte, még az árulókat is megilleti valami abból a dicsőségből, amit a halál jelent. 

A temetőkert kapuján, ahol két fekete ruhás férfi a halottak lelki üdvéért egy ércperselybe pénzadományokat gyűjtött, egy márványba vésett írás ékeskedett:

A szív karátja gyémántfénnyel árnyalt,

 

A kapunál egy vézna fiatalember szegődött mellé, Emericusként mutatkozott be.