Amikor fiatalember voltam,
úgy éreztem, hogy ezek a dolgok
nem kifinomultak, ostobaságok.
Vitt a rossz vérem, a csavaros
eszem, a hiányos
neveltetésem.
Kemény voltam, mint a gránit,
csak bámultam a
a napba.
Nem bíztam senkiben, és
különösen nem a
nőkben.

A poklok poklát éltem át
a kis szobákban, romboltam,
összetörtem dolgokat,

átmentem az ajtó üvegén,
káromkodtam.
Mindent megkérdőjeleztem,
folyton verekedésekbe keveredtem,
állandóan kilakoltattak,
bebörtönöztek, zavart volt
az elmém.
A nők olyan valamik voltak,
amiket meg lehetett cseszni és megdugni.
Nem voltak férfi
barátaim.

Váltogattam munkáimat és váltottam
a városokat, ahol éltem, utáltam a nyaralást,
a babákat, a történelmet,
az újságokat, a múzeumokat,
a nagymamákat,
a házasságot, a filmeket,
a pókokat, a szemeteseket,
az angol akcentust, Spanyolországot,
Franciaországot, Olaszországot, a diót és
a narancs
színét.
Az algebra feldühített,
az opera undorított,
Charlie Chaplin egy
hamis clown,
és gyűlöltem a virágokat,
a virágok nekem az árvácskákat jelentették.

Béke és boldogság nekem
…csak jelek voltak…
az alsóbbrendűség jelei,
a gyengék,
és
az elkényeztetett
elmék tulajdonságai.

De ahogy folytattam
a sikátorokban harcaimat,
az öngyilkos éveim,
a vergődéseim
…a sok-sok…
nő között – fokozatosan
eszembe jutott
nekem is,
hogy én sem vagyok más,

mint a
a többiek, pont ugyanolyan vagyok.

Bár mindannyian bőkezűek.
teli voltak gyűlölettel,
és kicsinyességgel, szépítgették
sérelmeiket,
az emberek, akik ellen a sikátorokban
harcoltam, kőszívűek voltak.
Mindenki lökdösődött, taposott,
…csalt…
valami jelentéktelen
előnyért,
a hazugság volt a
legfőbb fegyverük és a
az összeesküvés,
a kiürült
sötétség diktálta
a tempót.

Olykor megengedtem,
hogy jól érezzem magam
időnként.
Találtam olyan pillanatokat,
a béke pillanatait, az olcsó
szobákban,
csak bámultam a
a gombokat a kopott
komódokon,
vagy hallgattam
az esőt a
a sötétben.
Minél kevesebbre volt szükségem.
annál klasszabb volt,
annál jobban éreztem magam.

Talán az a másik élet elkoptatott.
…a másik énem is kifárasztott.
Már nem leltem
örömöt
abban, hogy valakit földbe döngöljek
egy beszélgetésben,
vagy abban, hogy megmásszak
egy szerencsétlen,
részeg nőszemélyt,
akinek elméje
elszállt
bánatában.

Soha nem tudtam elfogadni
az életet úgy, ahogy volt,
soha nem tudnám elnyelni
az összes
mérgeit,
de voltak részei,
gyenge, mágikus részek,
melyekre
nyitott voltam.

Újrafogalmazom.
Nem tudom az idejét mikor,
a dátumot, időpontot, mindent,
de a változás
megtörtént,
valami bennem
ellazult, kisimult,
…kisimult.
Nem kellett többé
bizonyítanom, hogy
férfi vagyok,

Nem kellett bizonyítanom.
semmit.
Elkezdtem látni a dolgokat:
Kávéscsészék sorakoztak
egy pult mögött, egy
kávézó pultja mögött,
vagy egy kutyát ügetni
a járdán,
vagy ahogy lesett rám az egér
a komód tetejéről,
csak állt ott,
apró testével,
fura füleivel,
hegyes orrával.
Megállt az idő,
egy darabka életet
magába zárva.
És a szemei,
ahogy rám nézett,
hát azok…
gyönyörűek voltak.
Azután…
eltűnt.

Kezdtem jól érezni magam,
Egyre jobban érezni.
A legrosszabb helyzetekben is,
és
volt belőlük bőven.
Mint például a főnök.
az íróasztala mögött tespedt,
…és ő…
azt kiabálta, hogy ki kell rúgnia engem.

Túl sokszor hagytam ki
napokat.
A férfi, aki puccos ruhát visel.
Öltönyt, nyakkendőt, szemüveget.
Azt mondta: “Menj…
el kell, hogy küldjelek.

“Semmi baj”, mondom neki,
semmi baj.

Azt teszi, amit csak akar.
amit tennie kell, van egy
felesége, háza, gyerekei,
kiadásai, valószínűleg…
barátnője.

Sajnálom őt,
hogy így elkapták.

Belesétálok a lángoló
napsütésbe.
Az egész nap
az enyém
ideiglenesen,
Mindenesetre…

(az egész világon
mindenki dühös,
…megrövidített, becsapott,
mindenki csüggedt,
kiábrándult)

Üdvözöltem a díszlövéseket,
a béke, a békesség széttöredezett szilánkjait,
a boldogság szilánkjait.

Átöleltem ezt az életet.
mint a legforróbb dalt,
mint a magas sarkú cipőket, a melleket,
az éneklést, és
mindent.

(ne értsetek félre,
létezik olyan, hogy “fura optimizmus”,
ami elnézi az összes
alapvető problémát csak azért, hogy
saját kedvére tegyen.
önmagáért –
ez pajzs és egyben
betegség.)

A kés közel került az én
torkomhoz is.
Majdnem ráfanyalodtam
a gázcsap megnyitására
megint.
De amikor a jó
pillanatok eljöttek
újra,
nem küzdöttem ellenük,
mint sikátorban
az ellenfelekkel.
Hagytam, hogy elragadjanak.
Élveztem,
szívesen fogadtam őket,
boldogan mentem haza.
Még bele is néztem
a tükörbe,
régebben azt gondoltam.
magamról, hogy
csúnya vagyok.
Most már tetszett,
amit láttam, majdnem
jóképű, igen,
egy kicsit szakadt és
rongyos,
ijesztően ráncos.
Fura fordulatok,
de mindent egybevetve,
nem túl rossz a végeredmény,
majdnem szép,
legalábbis jobb,
mint néhány filmes
sztárarc,
például az olyan arcok
mint egy csecsemőé
vagy mint a seggünk.

És végül felfedeztem.
az igazi érzelmeket,
másokét is,
…pedig nem jelentették be…
…hogy..,
Mint mostanában,
mint ma reggel,
amikor elmentem,
a pályára,
megláttam a feleségemet az ágyban,
csak az
alakját,
a fejét.

(Nem feledkezve meg az
évszázadokról, az élőkről
és a halottakról és
a haldoklókról,
a piramisokról.
Mozart halott,
de a zenéje még mindig
ott van a
a szobájában, a gyomnövények nőnek,
a föld forog,
a koporsó meg vár
rám)

Láttam a formát,
a feleségem fejét,
ő olyan mozdulatlan,
Fájt az élet,
csak azért, mert ott volt
a
takaró alatt.

Megcsókoltam őt a
homlokán,
lementem a lépcsőn,
és kimentem a házból,
beültem a csodálatos
autómba,
bekötöttem a biztonsági övet,
visszatolattam a
a kocsifelhajtón.
boldogság öntött el
az ujjbegyektől,
egészen a
a gázpedálig.
Beléptem a világba
még egyszer
újra,
végighajtottam a
dombon
a lakott és lakatlan
házak mellett,
az
emberek között
megláttam a postást,
dudáltam,
visszaintegetett
nekem.

(Márkus László fordítása)

addig nem éltél igazán
amíg nem laktál
egy tömegszálláson
ahol csupán egyetlen
villanykörte pislákol
és 56 férfi
zsúfolódik össze
mindenki egyszerre mocorog
a priccseken
és némelyikük
horkol
ez az egész így pokolian durva
és hihetetlenül bizarr
taknyos
kegyetlen
embertelen
zihálásuk
maga a pokol
elméd
szinte felőrlődik
ezek miatt
haláltusához hasonló
hangok
keverednek
izzadtságszaggal
kemény világ
mosatlan zoknik
hugyos és
szaros
fehérneműk
és mindezek felett
lassan kering
a levegő
olyan az ájer
mint ami
a fedetlen
kukákból árad
és ezek a testek
a sötétben
nem látszanak
nem tudni ki kövér
vagy sovány
akad köztük aki rokkant
néhányan
lábak karok nélkül
legtöbben
agyatlanok
és ami a legrosszabb
mindenek fölött
az a jövőkép teljes
hiánya
a reménytelenség
ami körbeveszi őket
eltorzítva
egojukat teljesen
nem
ez több mint elviselhetetlen.
de neked is ez jutott
felébredsz
kimész az utcára
sétálgatsz
fel
és alá
ótvaras járdákon
az épületek tövén
a
sarokig
és vissza
le majd újra föl
mindig ugyanazon az úton
kinn az utcán
azt gondolod
ezek az emberek
mind
gyermeteg lelkek
vajon
mi történhetett
velük
és mi történt
történik
velem
sötét van.
és hideg.
kint
és itt benn is

Márkus László fordítása

Az utolsó függöny: az egyik leghosszabb ideig futó
musicalről néhányan azt állítják, hogy
több mint százszor látták.
Néztem a tévéhíradóban, ezt az utolsó Függönyt:
virágok, éljenzés, könnyek, dübörgés…
Micsoda elismerés.
Ezt a különleges musicalt nem láttam élőben,
de tudom, ha láttam volna, akkor sem rajonganék érte.
Nem tudtam volna elviselni, nem tudtam volna rajongani érte.
Rosszul lettem volna tőle.
Bízzanak bennem, ez a világ
és ezek a népek és az egész művészi szórakoztatóipar,
nagyon keveset tett értem, nem kértem belőlük.
Kívánom, élvezzék csak egymást, ez majd…
távol tartja őket az ajtómtól.
Íme, ez a sajátságos mennydörgés
az én dicséretem.

Márkus László fordítása

Akao Tósi (1925-1984)

iszogunakare cuki taniguku ni szachadzsimu

figyelj csak vándor
holdfény trónol egy béka
parányi hátán

*

Csioda Kuzuhiko (1917-2003)

katacumori onaga hikó no naka o juku

csiga araszol
nyoma csillogó fénycsík
az út közepén

*

Avano Szeiho (1899-1993)

szamidare no amadarehakari Ukimidó

vad ritmust dobol
koranyári esőcsepp
Ukimidónál

Márkus László fordításai

George a lakókocsijában pihengetett hanyatt fekve és egy kis hordozható tévét bámult.
A vacsora edényei el voltak mosogatva, a reggeli edényei is el voltak mosogatva, már csupán borotválkoznia kellene.
Sodort cigijéből hamu hullott atlétájára. A hamu egy része még parázslott. Olykor a lehulló parázs elkerülte az atlétát
és megsütötte bőrét, ilyenkor káromkodott és lesöpörte magáról.
Kopogtak a lakókocsi ajtaján. Lassan talpra állt, és kinyitotta az ajtót. Constance volt az. Egy ötödik, bontatlan whisky volt nála egy táskában.
“George, otthagytam azt a szemétládát, ki nem állhattam azt a szemétládát.
Nem bírtam tovább.”
“Ülj le!”
George kinyitotta az ötödiket, elővett két poharat, mindkettőt megtöltötte egyharmad whiskyvel, kétharmad vízzel.
Leült az ágyra Constance mellé. A lány cigarettát vett elő
a táskájából és meggyújtotta.
Részeg volt, remegett a keze.
“Elvettem az átkozott pénzét is. Elvettem az átkozott pénzét
és leléptem, amíg ő dolgozott.
Nem tudod, mennyit szenvedtem azzal a rohadékkal.”
Hadd gyújtsak rá!” mondta George.
Átnyújtott neki egyet, ahogy közel hajolt hozzá,
George átkarolta, magához húzta és megcsókolta.
“Te szemétláda.” – mondta a lány – “Hiányoztál.”.
“Nekem is hiányoznak azok a jó lábaid, Connie.
Nagyon hiányoztak ezek a jó
lábak.”
“Még mindig szereted őket?”
“Már a látványuktól is felizgulok.”
“Soha nem tudnék túlságosan megkedvelni egy főiskolás srácot.” – mondta Connie.”
Túl puhányok, olyanok, mint a tejbepapi. És tisztán tartotta a házát. Ó, George, olyan volt, mintha a saját cselédje lenne.
Mindent ő csinált. A ház makulátlan volt. Marhapörköltet lehetett enni a vécén. Túlzottan
antiszeptikus. Ez volt ő.
“Igyál, jobban fogod érezni magad!”
“És nem tudott szeretkezni.”
“Úgy érted, nem állt fel neki?”
“Ó, felállt, állandóan felállt neki. De nem tudta, hogyan kell szeretkezni.
Nem tudta, hogyan kell boldoggá tenni egy nőt – tudod. Nem tudta, mit kellene csinálnia. Az a sok pénz, az a sok tanulás haszontalan volt.”
“Bárcsak nekem is lenne főiskolai végzettségem!”
“Nincs rá szükséged. Mindened megvan, amire szükséged van, George.”
“Én csak egy lakáj vagyok. Minden melóm szar.”
“Azt mondom, mindened megvan, amire szükséged van – George. Te tudod, hogyan kell egy nőt.”
“Igen?”
“Igen. És tudod, mi volt még? Az anyja is eljött! Az anyja! Kétszer-háromszor egy héten. És ott ült, nézett engem, úgy tett, mintha kedvelne, de mindig úgy bánt velem, mintha kurva lennék. Mintha egy bárcás, riherongy kurva, aki elrabolta a fiát…
Az ő drága Wallace-ját! Jézusom! Micsoda álszent prüdéria!”
“Azt állította, hogy szeret engem. Én meg azt mondtam: „Nézd meg a puncimat, Walter!’ De ő nem nézett a puncimra.
Nem akarom nézni azt az izét.” Azt az izét! Így hívta!
Te ugye nem félsz a puncimtól, George?”
“Még soha nem harapott meg.”
“De te már megharaptad, megrágcsáltad – nem igaz, George?”
“Azt hiszem, igen.”
“És nyalogattad, kényeztetted?”
“Azt hiszem, igen.”
“Nagyon jól tudod, George, hogy mit tettél.”
“Mennyi pénzt loptál?”
“Hatszáz dollárt.”
“Nem kultiválom azokat az embereket, akik másokat nyúlnak le, Connie.”
“Ezért vagy te egy kibaszott mosogatógép. Te becsületes vagy George. De ő egy seggfej,
És megengedheti magának, mert van pénze, én pedig megdolgoztam érte… Ő és az anyja és az ő szeretete, az anyai szeretet, a makulátlan mosdótálak, vécék, szemetes zsákok és a légfrissítők és borotválkozás utáni krémek és az ő kis merevedései és az ő kisfiús szeretkezései. Mindezt magának, érted, mindent csak magának! Tudod, hogy egy nő ezt nem bírja, George.”
“Köszönöm a whiskyt, Connie! Hadd szívjak még egy cigarettát!”
George újra megtankolta a poharakat.

“Hiányzott a lábad, Connie. Nagyon hiányoztak azok a lábak. Tetszik, ahogyan azokat a magas sarkú cipőket hordod. Az őrületbe kergetnek. Ezek a modern nők nem tudják, mit hagynak ki. A magas sarkú cipő formálja a vádlit, a combot, a feneket; ez…
ritmust ad a járásnak. Engem nagyon beindít!”
“Úgy beszélsz, mint egy költő, George. Néha így beszélsz. Te, a pokolian jó mosogatógép.”
“Tudod, mit szeretnék igazán csinálni?”
“Mit?”
“Szeretnélek megkorbácsolni az övemmel a lábadon, a seggeden, a combodon. Szeretném
hogy remegj és sírj, és amikor már remegsz és sírsz, beléd hatolnék!
Ez a tiszta szerelem.”
“Én nem akarom ezt, George. Még soha nem beszéltél így velem. Te… mindig jól viselkedtél velem.”
“Húzd feljebb a ruhádat!”
“Micsoda?”
“Húzd feljebb a ruhádat, többet akarok látni a lábadból!”
“Szereted a lábaimat, ugye, George?”
“Hadd ragyogjon rajtuk a fény!”
Constance felhúzta a ruháját.
“Istenem, a francba” – mondta George.
“Tetszik a lábam?”
“Imádom a lábaidat!” George átnyúlt az ágyon, és megpofozta Constance-t.
A cigarettája kirepült a szájából.
“Ezt meg miért csináltad?”
“Megdugott Walter! Megkefélt Walter!”
“És akkor mi a fene van?”
“Szóval húzd feljebb a ruhádat!”
“Nem!”
“Tedd amit mondok!” George újra pofon vágta. Erősebben. Constance felhúzta a szoknyáját.
“Csak a bugyidig!” – kiáltotta George. “Nem akarom látni a bugyidat!”
“Jézusom, George, mi ütött beléd?”
“Megbaszott Walter!”
“George, esküszöm, megőrültél. El akarok menni. Engedj ki innen, George!”
“Ne mozdulj, vagy megöllek!”
“Megölnél?”
“Esküszöm!” George felállt, és töltött magának egy feles whiskyt,
megitta, és leült Constance mellé. Fogta a cigarettát, és a nő csuklójához nyomta. A lány felsikoltott. Ő ott tartotta, határozottan, aztán elhúzta.
“Én férfi vagyok , bébi, érted ezt?”
“Tudom, hogy férfi vagy, George.”
“Tessék, nézd az izmaimat!” George felült és mindkét karját megfeszítette.
“Gyönyörű, mi – bébi? Nézd ezt az izmot! Érezd? Érzed!”
Constance megtapogatta az egyik karját, majd a másikat.
“Igen, gyönyörű tested van, George.”.
“Férfi vagyok. Mosogatógép ugyan, de férfi, igazi férfi.”
“Tudom, George.”
“Nem vagyok az a szar, akit elhagytál.”
“Tudom.”
“És énekelni is tudok. Hallanod kéne a hangomat.”
Constance ott ült. George énekelni kezdett. Az “Old man River”-t énekelte. Aztán
“Senki sem tudja, milyen bajt láttam.” Elénekelte a “The St. Louis
Blues-t.” Elénekelte a “God Bless America”-t, többször megállt és nevetett.
Aztán leült Constance mellé. Azt mondta: “Connie, gyönyörű lábaid vannak.”
Kért még egy cigarettát. Elszívta, megivott még két italt, aztán a fejét Connie harisnyás lábára hajtotta, majd az ölébe és azt mondta: “Connie, én… azt hiszem, nem vagyok jó, azt hiszem, őrült vagyok, sajnálom, hogy megütöttelek, sajnálom, hogy megégettelek a
azzal a cigarettával.”
Constance csak ült ott. Ujjaival végigsimított George haján, simogatta, nyugtatgatta.
megnyugtatta. Hamarosan elaludt. Várt még egy darabig. Aztán felemelte a fejét, és odatette
a párnára, felemelte a lábát, és kiegyenesítette az ágyon. Felállt, odasétált
az ötödik üveghez, töltött egy jó löket whiskyt a poharába, hozzá egy csipetnyi vizet és egy húzásra megitta.
Odasétált a lakókocsi ajtajához, kinyitotta, kilépett, behajtotta maga után.
Átsétált a hátsó udvaron, kinyitotta a kerítéskaput, a halovány holdfényben felsétált a sikátoron.
Az égbolt felhőtlen volt.
Kiért a körútra, és kelet felé sétálva elérte A Kék Tükör bár bejáratát.
Belépett.
Ott ült Walter egyedül, részegen, a bárpult végén. A lány odasétált.
és leült mellé. “Hiányoztam, bébi?” – kérdezte.
Walter felnézett. Felismerte a nőt. Nem válaszolt. A pultosra nézett, mire a pultos elsétált.
tőlük.
Mindannyian jól ismerték egymást.

Márkus László fordítása