Kránicz Gábor összes bejegyzése

Tangó

Történetek a magyar irodalomból: Krasznahorkai László – Sátántangó

A reményperspektíva megjelenése egy közösség életében mindig a csoport időtapasztalatában bekövetkező strukturális változással jár együtt, mint amilyen például a zsidók számára az Ószövetségben az egyiptomi rabszolgamunka mindennapos ismétlési kényszerűségéből az Exodus lineáris teleologikus struktúrájába való átlépés.

A mózesi üzenet egyik legfontosabb eleme éppen a közösség időtapasztalatában bekövetkező szerkezeti változás lehetőségének bejelentése. A pusztai vándorlás alatt a zúgolódok azonban már folyamatosan azt vetik Mózes szemére, hogy kimozdította őket az Egyiptomban megszokott életük kiszámítható rendszeréből (4Móz 11,5). A hőzöngők itt a Kivonulás reményperspektívájának bizonytalanságával helyezik szembe a szolgaságban megtapasztalt ismétlődések biztonságos kiszámíthatóságát. Hans Blumenberg helyesen mutat rá a különböző mitologikus időstruktúrák átmeneteinek motivikus hátterére, miszerint nem csupán a ciklikus ismétlődés kilátástalanságként való megtapasztalása vezet az eszkatológia megjelenéséhez, hanem ugyanennek térvesztése is előhívja a körülményesség struktúráját.[1] Egy olyan szöveg értelmezésekor tehát, mint amilyen például Krasznahorkai László Sátántangó című alkotása ezért nem csupán az válik fontossá, hogy az elbeszélő a lineáris, vagy a ciklikus struktúrát követi-e (például amikor az ezeknek megfelelő narrációs mintákat veszi alapul), hanem az is, hogy az egyes struktúrák között milyen módon következnek be átlépések. A váltást azonban mindenképpen meg kell előzze az éppen „jelenlévő” struktúra negatív értelmezése. A lineáris struktúra ugyanis egy egyén, vagy egy közösség tapasztalati terében egyaránt meghatározható a remény és reménytelenség, míg a ciklikusság a kilátástalanság és a biztonság fogalmi kategóriái által. Jellemző módon az egyes struktúrák pozitívumai leginkább a másik felől válnak igazán értékelhetővé, ahogy az Exodus népe számára is megszépült az egyiptomi szolgaság a pusztai vándorlás viszontagságai alatt. A történelem, valamint egy egyén és/vagy egy közösség ebben játszott szerepére való rákérdezés tehát nagymértékben függ a kérdés feltevőjének ezzel kapcsolatos tapasztalatától, méghozzá abban a bultmanni értelemben, hogy az értelmezőt magát kell izgassa a saját létezésének lehetséges kereteire irányuló reflexió.[2]

Krasznahorkai László Sátántangó című regényében motivikus és szerkezeti szinten is egyaránt megfigyelhető a különböző mitologikus időstruktúrák, valamint az ezek közötti váltások és egymásba való átlépések színrevitele. Az orosz formalista mítoszkutató Jeleazar Meletyinszkij szerint a ciklikus struktúra nem is magához a mítoszhoz, hanem a rítushoz tartozik,[3] ezért ez a szerkezeti megoldás leginkább az olyan rituális mítoszokban jelenik meg, amelyek gyakran a kozmosz, vagy a természet körforgásának (nappal – éjszaka, évszakok) leképeződéseként értelmezhetőek, mint például a meghaló és feltámadó istenségek esetében, akik a hozzájuk kapcsolódó mítoszokban és rítusokban a vegetáció pusztulását és megújulását jelenítik meg. A Baal és Jahve kultusznak az Ószövetség Illés történeteiben ábrázolt vitája nem csupán két vallási alternatíva közüli választásként értelmezhető, hanem a kozmosz felfogásának két külön módjaként helyezi szembe a föníciai vegetációs istenséget a népet a szolgaságból kihozó és a pusztában vezető viharistennel. Nyilvánvaló, hogy a letelepedett, mezőgazdasági kultúrák inkább az előbbit, míg a nomád törzsek az utóbbit részesítették előnyben. Izráel számára azonban a letelepedést követően is az Exodus lineáris eszkatológiai struktúrát követő történeti mítosza vált alapvető identitásképző elbeszéléssé, mint a történelemben cselekvő Istenre való emlékezés, aki újra és újra megszabadíthatja választott népét. Jan Assmann és Gerd Theissen ezért nem is beszél a Kivonulás kapcsán mítoszról, hanem „alaptörténetről” és „alapelbeszélésről”. Mindez annak ellenére így van, hogy a rituális mítoszok is történetekként állnak rendelkezésünkre és az Exodus emlékezetben tartásához is szükség van a (kötelező) rituális ismétlés aktusára. A lineáris eszkatológikus struktúra felértékelése a ciklikussággal szemben alapvető jellegzetessége az Ószövetség „történetírói” gyakorlatának, mivel – ahogy erre Bultmann felhívja a figyelmet – a történetírás itt nem a kozmikus ciklusokat másolja (mint a görög történetírók esetében), hanem a történelemben cselekvő Istent akarja felmutatni.[4] Az eszkatológiai távlatnyitás üzenete ennek megfelelően Mózesnél és Deutero-Ézsiásnál olyan alapító eseményekként határozhatóak meg, amelyek – ahogy Assmann írja – nem csupán a nép, hanem sokkal inkább a küldő Isten identitását teremtik meg.[5] A ciklikussághoz ezzel szemben – akár például a görög Sziszifosz mítosz esetében – az egyiptomi és a babiloni fogság kilátástalan helyzete köthető.[6] A büntetés azonban még a fogságot elkerülhetetlen tényként kezelő prófétáknál (mint például Jeremiás) is csak egy olyan átmeneti állapotként jelenik meg, ahol később az eszkatológiai reményperspektíva megjelenhet. Minél kilátástalanabb a büntetés ismétlődésének ábrázolása (ahogy ezt például a jeremiádok szövegében is megfigyelhetjük), annál könnyebben implikál reményperspektívát az olvasóban: „Az emlékezés várakozásba csap át, a mitomotorikusan alakított idő természete megváltozik. Az örök visszatérés körforgása kiegyenesedik, és egy távoli célra szegeződik.”[7] A ciklikus struktúra büntetés jellege gyakran az ismétlés egyhangú unalmában fogható meg. Ahogy egy közösség, ugyanúgy minden egyes ember sorsa is a különböző struktúrák közötti oda-vissza mozgásban ragadható meg, melyben hol az egyik, hol pedig a másik válik az adott személy tapasztalati terében hangsúlyossá. Nem véletlen, hogy a házasságkötés az ember életének egyik legkonvencionálisabb aktusa, ahol két személy éppen amellett az ismétlés mellet kötelezi el magát, amely egyszerre jelenthet számukra kiszámítható biztonságot, kilátástalanságot és unalmat. Az ismétlődés unalma ugyanis kettős értelemben is csapdává válhat, mivel egyszerre okozhatja a struktúra korai elhagyását, valamint fenyeget a kellő pillanat elvétésével.

A Sátántangó szövege nem pusztán a különböző mítoszok, és alapelbeszélések egyszerű, pretextusszerű felhasználását hajtja végre, mint amilyen az apokalipszis, az özönvíz, és a kivonulás története, hanem egy olyan írói intenciót követ, amely elsősorban nem a mítoszok témájával, hanem sokkal inkább struktúrájuk historizációs lehetőségeivel és az egyénnek ebben betölthető szerepének bemutatásával foglalkozik.[8] A regény első fejezetében Futaki „látomása” jellegzetes módon fejezi ki a telep lakói számára rendelkezésre álló reményperspektíva strukturális sajátosságait: „hirtelen ugyanazon az akácgallyon látta átvonulni a tavaszt, nyarat, az őszt, és a telet, mintha csak megérezte volna, hogy az örökkévalóság mozdulatlan gömblyében bohóckodik az idő egésze, a zűrzavar hepehupáin át ördögi egyenest csalva, és megteremtve a magasságot, a tébolyt szükségszerűséggé hamisítja… és látta önmagát, a bölcső és koporsó fakeresztjén, (…)”[9]. A ciklikus struktúrához Futaki értelmezésében a kilátástalanság érzése rendelődik, ami leginkább az örök körforgás értelmetlenségének nitzschei felfogásához, vagy a Tartarosz kárhozottjainak büntetéseihez hasonlítható. Az ismétlődés struktúrájának negatív értékelése teremti meg a változás szükségszerűségének kimondását, és a telep lakóinak egy eszkatológikus reményperspektíva iránti igényét. Futaki benyomása ennek a reményperspektívának az ördögi voltáról azonban csak a majorba való kivonulás után erősödik meg annyira, hogy már ne higgyen Irimiásnak(ban). A telep felszámolása után – melynek nyomán az itt élők úgy is értelmezhetőek, mint az apokalipszist követően itthagyott maradék – a lakók élete ténylegesen egy olyan értelmetlen ciklikus struktúrának feleltethető meg, mint amit a doktor ír az egyes személyekről vezetett füzeteibe: “Most föláll – írta mélyülő révületben, de óvatosan, nehogy felsértse a papírt. – Megvakarja az ágyékát, nyújtózkodik. Körbesétál a szobában, visszaül. Kimegy vizelni. Leül. Föláll.”[10] A doktor életének egyes mozzanatai szintén a folyamatos, és értelmetlen ismétlés struktúráját követik, mint ahogy történetírói munkamódszere is a kozmosz ciklusainak mitologikus időstruktúráját historizálja, amikor a Kárpát-medence keletkezéséről szóló tudományos munka mintájára rögzíti az esőzés által keletkezett pocsolyákat és csatornákat. A kozmikus ciklusok egyhangú ismétlődése képezi a hátterét annak a hangoltságnak, ami például Futaki saját életéről alkotott benyomásaként jelenik meg: „az ólra gondolt megint, és a disznókra, mert úgy érezte – bár nehéz lett volna ezt most ezzel a kiszáradt nyelvvel szavakká formálni – : amint azok sem sejtik, hogy a megnyugtató – mert ismétlődő – mindennapjaik fölött lengő gondviselés („Egy elkerülhetetlen hajnali órán!”) fény lesz csupán a disznóölő késen, ugyanúgy mi sem gyaníthatjuk, és nem is tudhatjuk meg soha, miért ez a félelmes, mert értelmetlen búcsú.”[11]

Az így feltáruló struktúrába lép be a próféta, aki az eszkatológikus reményperspektíva üzenetét hordozza. A táj, amely Irimiás és Petrina „vonulásának” és kocsmába lépésének apokaliptikus horizontját biztosítja – ahogy erre Balassa Péter mutatott rá a regényről írt recenziójában – Pilinszky János Apokrif című versét idézi: „és újra rákezd az eső, keleten egy emlék sebességével kivilágosodik az ég, vörösen – hajnalkéken támaszkodik a hullámzó látóhatárra, s azzal a torokszorító nyomorúsággal, ahogy a minden reggeli koldus felbaktat a templom félreeső lépcsejéhez, feljön a nap is, hogy megteremtse az árnyékot, s különválassza a fákat, a földet, az eget, az állatokat, az embereket abból a zűrzavaros, dermesztő egységből, amelybe feloldozhatatlanul belebonyolódtak, mint a legyek a hálóba,”[12] („külön kerül az egeké, és örökre a világvégi esett földeké, és megint külön a kutyaólak csöndje”).[13] A görög krínó-nak megfeleltethető különválasztani ige mindkét szövegben úgy értelmezhető, mint az elválasztás (ahogy a juhok elválasztatnak a kecskéktől a Mt 25-ben) aktusának itt és mostja, mely az Újszövetségben leginkább János evangéliumához köthető és éppen ebből kifolyólag képes tovább árnyalni a belépő személyek alakjának eszkatológikus jellegét. Irimiás és Petrina nevükben is két olyan bibliai személyt idéznek fel, akiknek üzenete az eszkatológiához kapcsolódik. Jeremiás könyve és a Péter levelek azonban egyáltalán nem nevezhetőek ebből a szempontból pozitívnak, mivel a próféta éppen a reménykedőket töri le, akik magukkal viszik Egyiptomba (Jer  44), míg utóbbi a parúzia késését bejelentve inti türelemre a várakozókat (2Pét 3). A Sátántangó két „prófétája” tehát már sajátosan torz nevében is hordozza eszkatológiai üzenetének jellegzetes vonásait. A telep lakói maguk sem tudják, miként viszonyuljanak Irimiáshoz, ami mintegy természetessé teszi alakjának félreolvasását: „Nono, Futaki barátom! Azt hiszem ez egy kicsit túlzás… Még hogy én… megváltás… Ugyan, ne hozzon már zavarba!… No, ezt már inkább… vállalom… Kráner barátom… igen, pártfogó, ez így helyesebb, kétségtelenül…”[14] A majorba való elvándorlásnak az Exodust másoló, és a lineáris struktúrát követő történetét több olyan esemény is előkészíti, mint például a Futaki által hallott harangzúgás, Irimiás és Petrina „feltámadása” valamint Estike halála, amelyek a telep lakóit egyértelműen életük eddigi struktúrájának elhagyására ösztönzik. Minden előzmény közül azonban a legfontosabb Irimiás beszéde, aki saját interpretációjába építve e „jeleket” („ennek a tragédiának be kellett következnie”[15]) kimondja a „változás” elkerülhetetlenségét. Irimiás beszéde tehát hasonló módon nyit távlatot a telep lakóinak, mint Egyiptomban Mózes, vagy a babiloni fogságban Deutero-Ézsaiás. A kocsmában elhangzó beszéd az ószövetségi próféciák gondolati építkezésének feleltethető meg, mivel a kollektív bűnösség kimondását („Nem lenne-e tisztességesebb, ha olcsó védekezés helyett már most bevallanánk, hogy igenis vádolhatóak vagyunk?”[16]) és az ebből bekövetkező büntetést („Estike halála büntetés és figyelmeztetés volt”[17]), valamint ennek egy reményperspektívában betöltött szerepét („és áldozat értünk, áldozat a maguk igazságosabb jövőjéért, hölgyeim és uraim…”[18]) a távlatnyitás aktusa követi. Irimiás szózatát ennek megfelelően akár a deuteronomista történeti koncepció egy tragédiát Isten üdvtervében betöltött szerepe által igazoló eljárásának is megfeleltethetjük.[19] Irimiás azonban az ószövetségi prófétáktól eltérően nem a közösség és az egyes személyek felelősségét vizsgálja a tragédiában (ezt igyekszik elkenni, vagy eufemizálni), hanem a körülményeket okolja. A valódi bűnösök így azok lesznek, akik ezt a struktúrát létrehozták miközben a megoldás a struktúra elhagyása: „s egyszer csak az, ami eddig kilátástalannak látszott, a te… meg a te… és a te életed, hirtelen távlatot kap…”[20]  Ahogy a Dekalógus első parancsolata megalapozza Isten identitását („Én az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptomból”) ugyanúgy építi fel a kocsmában elhangzott beszéd Irimiás alakját a hallgatóságban („valami megváltót remélnek, akinek ki kéne vezetnie magukat innét…”[21]), ami természetesen nagyban függ attól a megelőlegző bizalomtól, amely által hallgatósága számára hitelt ad.[22] Irimiás azonban korántsem arra a célra akarja használni követőit, amelyet számukra közvetít, hanem a távlatnyitást saját későbbi terveinek elérése végett hajtja végre, ami egyben a mindenkori politikai kampánybeszédek jellegzetes beszédmódjával rokonítja a Sátántangó karizmatikusának előadását. Irimiás beszédében politika és vallás egymást átható keveredése arra a hagyományra vezethető vissza, amely egyaránt meghatározta az anabaptizmust, a marxizmust, a felszabadítás teológiáját, valamint a különböző leszakadt térségek egyéb – gyakran szektariánus – mozgalmait és ami egészen a mai napig fellelhető az adott területeken élők felé irányuló politikai és vallási kommunikációban.

A távlat, ha szemből és A távlat, ha hátulról fejezetek annak a reményperspektívának  a megnyílását viszik színre, amely leginkább a bibliai Exodus történetének feleltethető meg. A telep lakói számára ez a körülményesség struktúrájából való kiszakadást és egy lineáris teleologikus struktúra követését jelenti Irimiás útmutatásainak megfelelően. A telep végleges elhagyásának (addigi otthonaikat lakhatatlanná teszik) kezdeti lelkesedését az „ígéret földjére” való megérkezés után azonban, akár a bibliai szövegben, itt is a közösségen belül kialakuló konfliktusok követik. A majorba való megérkezést követő reggelen az Irimiás festette reményperspektíva (a mintagazdaság létrehozása) értelmét veszti, ami a csalódott embereket az üzenet – szintén távollevő – kijelentője és hordozója elleni lázadásra ösztönzi. A távlatvesztés oka, hogy a megtapasztalt valóság ellentmond az ígéreteknek. Izráel számára azonban Palesztina a megérkezés után továbbra is az Ígéret Földje maradt (a már igen és még nem eszkatológiai üzenetének értelmében), amely éppen azáltal képes távlatiságát megtartani, hogy a mindenkori jelen ellentmond e váradalmaknak. Assmann Theissen nyomán ezt a jelenséget hívja kontraprezentikus emlékezetnek.[23] Az Ígéret Földje csak akkor képes funkcióját betölteni, ha e távlathoz mindig szemből közelítünk, és sohasem kerülünk mögé. Ahogy a pusztaság az Ígéret Földjének, ugyanúgy az Almássy-major állapota a mintagazdaságról szóló álmoknak mond ellent. A kontraprezentikus emlékezet azáltal tud működésbe lépni, hogy benne nem az éppen jelen lévő vonatkozási térre, hanem az ígéret tevőjére és az általa végrehajtott tett emlékezetére helyeződik a hangsúly. Irimiás célja azonban a távlatnyitás látszatával csak annyi volt, hogy a telep lakóit kimozdítva addigi megszokott struktúrájukból saját törekvései érdekében használja fel: („– Érted már? – Megálltak, szembefordultak egymással, Irimiás kissé előredőlt. – Az Irimiás – féle nagy, országos pókháló… Világosodik már a tompa agyad? Bárhol… rezdül… valami…”)[24] Irimiás egy besúgóhálózat szövését kezdi meg, azáltal hogy híveit különböző helyekre szórja szét. Nem mondhatjuk ki azonban egyértelműen, hogy az így kiépülő kapcsolatrendszer – mégha az Irimiás által leadott jelentés erre is utalna – ténylegesen az állami besúgóhálózathoz tartozna, mivel a „próféta” híveit saját céljaira kívánja felhasználni. Az Exodus résztvevői végül egy az Exíliumnak (ami szoros kapcsolatba hozható a bibliai Jeremiás alakjával) megfelelő narratívába helyeződnek át: az Ígéret Földjére való eljutás fogságba vitellé válik, ahol a közösség tagjai egymástól elszigetelten várják majd a mindennapi szükségszerű cselekedetek ismétlésében a reményperspektíva – továbbra is Irimiás személyéhez kötődő – újbóli megnyílását.

A regény szövegében a ciklikus és lineáris időstruktúrákat idéző szakaszok közötti váltások és az egyes szereplők ennek megfelelő mozgásai egy összetettebb szerkezet jelenlétére utalnak. Az utolsó fejezet címe (A kör bezárul) a regény szövegének arra a sajátosságára mutat rá, hogy a befejező oldalak a regény kezdetét ismételve ciklikus struktúrát adnak az addig – bár kisebb törésekkel – lineárisnak mondható narratívának. A visszatérő szöveg azonban kisebb eltéréssel ismétli meg a regény elejét, ami arra utalhat, hogy a kör valójában nem zárul be, hanem egy az előzővel párhuzamos körvonalban folytatódik tovább. Minél közelebb helyezkednek el e körvonalak, annál kevésbé lehet érzékelni a köztük lévő eltérést. Amíg azonban a telep lakóinak élete részben értelmezhető ebben a struktúrában, addig Irimiás és Petrina útja egyáltalán nem feleltethető meg ennek, mivel ők egy nyílegyenes vonalat követnek. Talán ennek a kettősségnek köszönhető, hogy a regény szerkezetében Irimiás és Petrina már jóval „korábban” elérik e hálózat középpontját (a kocsmát), mint a telep lakói. Irimiás belépője egyszerre jelenik meg a második fejezet végén a saját, valamint az első rész utolsó fejezetének végén a kocsma vendégei nézőpontjából. A két szöveg egybeolvasása világossá teszi, hogy az első leírásban említett hálóba bonyolódott legyek („s különválassza a fákat, a földet, az eget, az állatokat, az embereket abból a zűrzavaros, dermesztő egységből, amelybe feloldozhatatlanul belebonyolódtak, mint a legyek a hálóba”[25]) a kocsma pókjai által behálózott alvó teleplakók, akiket a saját hálóját szövögető Irimiás jött kiszabadítani (az éjszaka vert hadseregként való menekülése ugyanakkor Kerekes álmával kerül összefüggésbe). A regény struktúrájának egésze – az egész szövegben hangsúlyosan jelen lévő – pókháló szerkezetére hasonlít, amely egyszerre épül fel egymással párhuzamos koncentrikus körökből (kozmikus ciklusok), egy spirális vonalból, valamint a középpontot a háló szélével összekötő sugárszerű egyenes fonalakból (eszkatológikus lineáris struktúra). Valójában az olvasás is ezt a szerkezetet követi, mivel egyszerre halad egyenes vonalon és kényszerül rá az újabb és újabb ismétlésekre. A fejezetek tükörstruktúrája a háló tükörszerű képére figyelmeztet, ahogy egy tetszőleges átmérő két egymás tükörképének megfeleltethető részre osztja szét ennek képzeletbeli fonalrendszerét. A struktúra középpontja a kocsma, ahová a telep lakóinak nagy része, valamint Irimiás csoportja megérkeznek és ahonnan a második részben elindulnak. A háló rendszerében négy út lehetséges: az egyik sugár, a spirál, a koncentrikus körök követése, valamint ezek ötvözése. Irimiás és Petrina az elsőt, a doktor a másodikat, a telep lakói a negyediket járják be: a körvonalról indulnak egy egyenesre váltanak át, majd végül újból visszatérnek az első struktúrába, hogy ezt követően később ugyanezt a mozdulatsort ismételjék. Ez az oda-vissza mozgás feleltethető meg leginkább Futaki már idézett idő-értelmezésének s jeleníti meg azt a bináris mitologikus struktúrát, ami Meletyinszkij szerint a mítosz legarchaikusabb változatát képviseli.[26] Az úgynevezett fogóháló koncentrikus körei feleltethetőek meg a regény szövegében folyamatosan ismétlődő kozmikus ciklusoknak, mint amilyen Futaki elmélkedésében az évszakok váltakozása. Ezek a ciklusok képezik a hátterét az egyes személyek mozgásának a háló struktúráján belül. A telep legtöbb lakosának útja a hálón belül variálja a ciklikus (a doktor feljegyzéseinek megfelelő beszűkült, valójában mozdulatlan életmód) és a lineáris (kivonulás) vonalak követését, amelynek legtisztább kifejezése a szövegben a bögölyöknek a végtelent idéző mozgása egy mesterséges fényforrás körül (ami szintén hozzárendelhető a háló struktúrájához). A kocsmába lépés pillanatának kettős leírása azonban arra is rámutathat, hogy a II. fejezet végén található leírásban feljövő nap funkciójának, amely különválasztja „az embereket abból a zűrzavaros, dermesztő egységből, amelybe feloldozhatatlanul belebonyolódtak”, az első rész utolsó fejezetének végén a behálózott teleplakók nézőpontja szerint Irimiás feleltethető meg, aki beszédekor felhatalmazást nyer arra, hogy rávilágítson hallgatóságának bűneire (mintha képes lenne megkülönböztetni a jót a rossztól). Irimiás alakja e heliotropikus metafora segítségével nyer igazi értelmet olyan fényhozóként, akinek delejes hálójába hullanak a telep egyes lakosai. A pókháló sugaras szerkezete egyébként önmagában is megfeleltethető a nap képi ábrázolásainak. Irimiás fénye azonban nem önmagából táplálkozik, hanem a neki hitelt adó személyek bizalmából (ez tükröződik beszédében is, ahogy azt Szöllősi Mátyás is kimutatja), ami egyértelművé teszi, hogy csak mesterséges fényforrásként funkcionálhat. A benne bízók tehát ugyanazt az utat járják be a regény struktúráján belül, mint a kocsma bögölyei: úgy menekülnek a pókok hálói elől („A bögölyök – a fényben s a mozgásban keresve menedéket a pókok elől – fáradhatatlanul húzták kusza nyolcasaikat a gyöngén világító lámpa körül;”[27]), hogy közben saját hálójukba zuhannak. Hárs Endre véleményével szemben[28] azonban a bögölyök mozgásának megfeleltethető „elfektetett nyolcas” akkor sem egyezhet meg a regény szerkezetével, ha kétségtelenül részét képezi annak. Az így létrejövő mozgás viszont szoros kapcsolatba hozható Futaki már említett benyomásával. A kocsma pókjai elől menekülő teleplakók mozgásukkal csak annyit tudnak elérni, hogy Irimiás készülő hálójába esnek. A ciklikusság biztonságos, de kilátástalan struktúrája a regényben tehát előbb a várakozás bizonytalan reménykedésébe csap át, hogy végül visszatérjen a korábban tapasztalt ismétlési kényszerbe. Az így konstruálódó önmagába záródó végtelen mozgás – mely folyamatosan elfektetett nyolcasokat ír le – valójában akár mozdulatlanságként is felfogható. Ez az oda-vissza mozgás feleltethető meg leginkább a tangónak, amely olyan előre és hátra, valamint oldalt lépéseket tartalmaz e háló struktúráján belül, amelyek végül egy körvonalban záródnak össze. Zsadányi Edit monográfiájában a szöveg egyik legfontosabb retorikai eljárásaként mutat rá azoknak az alakzatoknak a jelenlétére, amelyek a szereplők mozgásában, a narrációban, valamint a regény szerkezetében egy stabilnak tűnő pozícióból való folyamatos kimozdulást viszik színre (ilyen például a regény végén található metalepszis).[29] Hasonló elmozdulások figyelhetőek meg a tematikusan megidézett mítoszok között (apokalipszis, özönvíz, kivonulás, fogság), ami egyben megakadályozza a rájuk épülő interpretációknak az egész szöveggel szembeni érvényesítését. A szöveg értelmezése tehát hasonló mozgást vesz fel, mint a regény egyes szereplői: egy olyan vonalon halad előre, ami úgy tűnik, mintha önmagába zárulna. A bögölyök elfektetett nyolcasai bár ugyanazt a mozgást írják le, de a röppálya minden esetben elmozdul egy kicsit, ami végül azt eredményezi, hogy a nyolcasok végpontjai egy önmagába záródó körvonalat írnak le. Úgy tűnik tehát, hogy a rovarok röppályája csupán egyetlen egy ponton találkozik: a két kör metszéspontján, ami egyben a háló középpontja. Valójában a bögölyök azonban képtelenek elérni ezt a pontot („Őszi bögölyök búgtak a repedt lámpabura körül kusza nyolcasokat írva a gyenge fénybe, újra és újra nekiütődtek a mocskos porcelánnak, hogy a tompa koppanás után visszahulljanak a maguk szőtte, delejes hálóba, és folytassák e végtelen, ám zárt röppályán haladó mozgást egészen addig, amíg ki nem alszik a fény; de a kéz, amelyben ez az irgalmas mozdulat szunnyadt, még a borostás arcot tartotta, a kocsmárosét, aki most fülében a szűnni nem akaró eső hangjaival álmosan pislogva a bögölyöket nézte,”[30]), mivel vagy megkerülik a mesterséges fényforrást, vagy beleütköznek: a háló középpontja kívül esik lehetséges mozgásterükön. Az „elfektetett nyolcasoknak” tehát nem csak a külső pontjai záródnak össze egy körvonalban, hanem a pálya középpontja körül is létrejön egy ilyen körvonal. Minden mozgás tehát a mesterséges fényforrás szerepét betöltő személyre irányul, akinek megérintése azonban valójában lehetetlen. Mivel azonban a fény nem a fénylő sajátja, hanem a hozzá viszonyulók neki adott bizalmán alapszik, ezért a bűvköréből való kilépés nem a vele való megütközésben, hanem a benne vetett hittel való leszámolásban ragadható meg. A távlat ha hátulról című fejezetben Futakit leszámítva szinte minden szereplő szembeszegül a távol lévő Irimiással, mégis csak ő veszíti el hitét, mert nem vágyának tárgyát, hanem magát a vágyat számolja fel. A kocsmáros irgalmas cselekedete ezzel szemben a fény kioltásával a bögölyök számára csak a vágy tárgyát szünteti meg, de nem a vágyat magát. A reményperspektíva megnyílása az utóbbi esetben tehát továbbra is megmarad a hétköznapi cselekedetek rítusainak körülményes ismétlésében. A mesterséges fényforrás a reményperspektíva színre vitt szerepét illetően szoros kapcsolatba kerül a mesterséges hangforrással (harangzúgás), mely egy ponton szintén Irimiáshoz kapcsolódik, amikor beszéde úgy hangzik az ivóban, mint félrevert harangok zúgása.

Ha a Sátántangó szerkezetét a pókháló struktúrájának feleltetjük meg, akkor ez szükségszerűen jár együtt a szöveget szövő pók – az elbeszélő – szerepének meghatározásával. A pók három pozíciót foglalhat el e térben: vagy a háló közepén, vagy a szélén helyezkedik el, vagy a kettő pont közötti úton van valahol. Ennek megfelelően a kocsmáros a doktor és Irimiás egyaránt meghatározható a szövegben pókként. Az ivó tulajdonosa mindenki számára jó látható helyen a telep centrumában helyezkedik el, pókhasa van és reménytelen küzdelmet folytat a kocsmában hálót szövő (láthatatlan) pókokkal. Az első rész utolsó fejezete az ivóban lévő kábult vendégeket úgy mutatja be, mint pókhálóba csomagolódó tetemeket: „És e bársonyosan zengő tangóharmónika-szóban utolsó támadásra indultak a kocsma pókjai. Laza hálókat eresztettek az üvegek, poharak, csészék, hamutartók tetejére, körbefonták az asztalok s a székek lábait, majd – egy-egy titkos, vékony szállal – összekapcsolták ezeket, mintha fontos volna, hogy felfedezhetetlen, rejtett zugaikban meglapulva azonnal értesüljenek minden moccanásról, minden rezzenésről, amíg csak sértetlen ez a hibátlan, különös, szinte láthatatlan háló. Beszőtték az alvók arcát, lábait s kezeit is,”[31] A doktor a kocsmárossal szemben sohasem látható, mindenki elől elzárt életet él, miközben folyamatosan feljegyzéseket készít a telep lakosainak minden rezdüléséről a nevükkel ellátott külön füzetekbe, ami a pók hálón kívüli, de azt figyelő pozíciójának feleltethető meg. Külső pozíciójának köszönhető, hogy igaz a párhuzamosan zajló eseményekről való információ nélkül, de számára nyílik a „legjobb rálátás” a regénybeli Exodusra („Különösen – bár a rangsor bizonyos idő elteltével változott ugyan – egy légi felvétel nyerte meg tetszését: hatalmas, rongyos menet kígyózik egy sivatagos jellegű terepen, mögöttük – füstben, lángokban – egy lerombolt, szétlőtt város romjai, előttük a kép elülső felén sötét, nagy kiterjedésű, fenyegető folt.”[32] ), mely a szövegben található történetnek megfelelően szintén inkább fogságba vitelként értelmezhető. Irimiás folyamatosan a háló széle és centruma közötti úton található miközben legfőbb feladataként egy országos besúgóhálózat kiépítését tűzi ki célul (az állami hálózat mintájára). Irimiás beszéde ennek megfelelően úgy értelmezhető, mint a kiszemelt áldozatok ígéretekkel való elkábítása és behálózása. Mindhárom személy szöveget sző: a kocsmáros az egyes vendégek fogyasztásáról, a doktor a telep lakóinak életéről, Irimiás az itt élők személyéről készít feljegyzéseket előbbi kettő saját maga, míg utóbbi a rendőrség számára. Hármójuk pozíciója azonban nem csupán térben, hanem a háló szövésének idejében is elkülönül egymástól. A kocsmáros már egy kész (éppen tönkremenő) háló tulajdonosaként, míg Irimiás és a doktor még a háló szövésének folyamatában jelenik meg. Irimiás a szövés kezdeti fázisában egy háló sugarait hozza létre, míg a doktor a spirál megalkotásánál tart. Akár a regény elején Futaki, ugyanúgy a doktor számára is a harangszó, mely az eszkatológiai reményperspektíva megjelenésére utal, egy olyan mozgást hív elő, ami a kozmikus ismétlődések strukturális hátterében mutat rá az emberi élet ebben elfoglalt szakasszerűségére létrehozva a pókháló csigavonalának a két struktúrát ötvöző képét. A reményperspektívát megnyitó harangzúgás átváltozása lélekharanggá egyértelműen kijelöli e szakasz kezdő és végpontját. Annak ellenére, hogy a kocsmáros, Irimiás és a doktor egyaránt meghatározható egy-egy elkészült, vagy éppen létrejövő háló tulajdonosaként mégsem tekinthetünk egyik említett szereplőre sem úgy, mint a Sátántangó szöveghálójának megalkotójára. Funkcionális szinten kifejezik a pók egyes pozícióit, méghozzá abban az értelemben, hogy a kocsmáros az általa teremtett háló fenntartójaként jelenik meg, miközben Irimiás szerepe a hálózatról való beszédben, míg a doktoré az ennek megfelelő írásban értelmezhető. A három szereplő tehát úgy rendelődik a pók alakjához, ahogy a Szentháromság egyes személyei Istenhez. Az általuk birtokolt hálók, mint amilyen a kocsmáros esetében az alkoholizmus, Irimiásnál az ígéretek, valamint a doktornál az egyes szereplők sorsának szövegbe szövése azonban csak áttételesen hozhatóak kapcsolatba a regény szöveghálójával és az ezt szövő pókkal. A regény fonalrendszerét szövő póknak a hálózaton belül tapasztalható omnipotenciája túlmutat a pókszerű szereplők lehetséges látóterén méghozzá abban az értelemben, hogy minden egyes szereplő összes rezdüléséről képes tudomást szerezni (még a teleplakók álmairól is).

A Sátántangó szövegében fel kell tételeznünk egy olyan elbeszélőt (pókot), aki éppen a regény szövegének megfelelő hálót szövi. Ha a háló képét rávetítjük az ábrázolt táj topográfiájára, akkor annak centruma továbbra is a kocsma marad, amely körül úgy helyezkednek el a telepesek házai, valamint a malom, a kastély és a major, mint a csapdába esett rovarok tetemei a pókhálóban. A fonalrendszer szélét a „kinti” világ képviseli, amelyet a középponttal egyaránt összeköt egy nyílegyenes (sugár), valamint egy nagy kanyart tevő országút (spirál). A teleplakók különböző helyszínekre való későbbi szétszóratása egy újabb háló topográfiájának feleltethető meg, amelynek központi alakja már Irimiás, aki az egész hálózatot kiépíti. A regény egyes fejezeteinek lineáris narratívája úgy is értelmezhető, mint egy háló sugarai, amelyeket az időben párhuzamos eseményekre való folyamatos oda-vissza utalások kapcsolnak egybe,[33] ahogy az egyes sugarakat is összekötik a koncentrikus körök. Ilyen összeköttetést hoznak létre a narrációban folyamatosan visszatérő metaforák, melyek a telep lakóinak kölcsönös, valamint a világhoz fűződő kapcsolatrendszerét írják le. A pók dolga II. fejezetben Futaki a következőképpen elmélkedik Schmidtről: „hiszen komája azt még csak hajlandó lenne belátni, hogy Irimiásban “van fantázia”, azt azonban aligha, hogy nincs is más választásuk: nélküle (na meg Petrina nélkül) továbbra is vakon, tülekedve, gyámoltalanul s időnként egymásnak rontva bolyonganának csupán, mint “a halálra szánt lovak a vágóhidakon””.[34] A telep lakóinak a vágóhídi lovakhoz való hasonlítása nem egyszeri értelmezési aktust jelent a szövegben, hanem a későbbi fejezetekben többször is visszatér. Érdekes megfigyelni, hogy a hasonlítás által implikált azonosítás képi és fogalmi síkja ezt követően szétbomlik a szövegben. Futaki elmélkedésében még szilárd kapcsolat figyelhető meg a metafora képi és fogalmi síkja között. A regény 224. oldalán azonban a metafora képi síkja „önálló életre” kel: „A főtéren egy csoport állította meg őket. “Nem láttak semmit?”- kérdezte egy hórihorgas ember. “Nem, semmit”- felelte Irimiás. “Ha látnak valamit, azonnal szóljanak. Mi itt várjuk a híreket, itt megtalálnak minket.””Rendben . Viszlát.” Pár lépés után Petrina megkérdezte: “Lehet, hogy én vagyok hülye. De mi van, ha ezek? Pedig úgy egyébként teljesen normálisnak látszottak. Mit kellene látnunk?” “Lovakat”-válaszolta Irimiás. “Lovakat? Miféle lovakat?” “Elszabadultak a vágóhídról.””[35] A metafora képi síkjának a megjelenése azonban az ismétlés aktusában újra előhívja azt a fogalmi síkot, amit jelöl. Ugyanazt a szerkesztési sajátosságot figyelhetjük meg, amire már Radnóti Sándor is felhívta a figyelmet: az egyes fejezetekben folyamatos utalások történnek azokra az eseményekre, amelyek ugyanebben az időben, de egy másik térben zajlanak le.[36] Jelen esetben az elszabadult lovak idézik meg a telep lakóinak a telepről való elmenekülését. Az utalás azonban kétirányú. Amíg a Mennybe menni? Lázálmodni? fejezetben a metafora jelölő síkja, addig A távlat, ha hátulról-ban a jelölt síkja jelenik meg: „“Emberek! Vigyék innen, mert ez tényleg megbol…!”- kiáltotta Futaki, de befejezni már nem tudta, mert Schmidt teljes erőből az arcába rúgott.”[37] Az egymásra rontás pont azok között a személyek között következik be, akikkel kapcsolatban a metafora eredetileg megfogalmazódott. A jelölő és a jelölt között korábban megvalósult szoros kapcsolat lehetővé teszi, hogy a másik oldal akkor is megidéződjön, ha csak az egyik van jelen (áthidalva ezáltal a térben és időben megképződött távolságokat). A metafora nemcsak a két esemény közötti áthidalást teremti meg, hanem lehetőséget nyújt Petrina (és valószínűleg Irimiás) teleplakókkal szemben kialakított álláspontjának a megismerésére is: „Az Eminescu utca és a Sétány kereszteződésénél aztán meglátták őket. Bent, az Eminescu utca közepén, egy utcai kút körül vagy nyolc-tíz ló legelészett. Szőrükön meg – megvillant a lámpák gyenge fénye, s míg észre nem vették a rájuk bámuló embereket, békésen harapdálták a füvet; aztán szinte egyszerre kapták fel a fejüket, az egyik felnyerített, s egy perc alatt eltűntek az utca ellenkező végén. “Te kinek szurkolsz?”- kérdezte vigyorogva a “kölyök”. “Saját magamnak”- felelte Petrina idegesen.”[38] A regény szöveghálójában tehát ez az egyetlen metafora három különálló fejezet között teremt összeköttetést. Az egyes fejezetek szövegének olvasása így e hidakon keresztül lehetővé teszi a másik fejezetbe való átlépést. A különböző struktúrák közötti váltások a szöveg befogadásában is megvalósulnak, akár a kivonulás, akár pedig a regény elejének az utolsó fejezetben kisebb változtatásokkal megvalósuló megismétlése esetében. A doktor például azért sem lehet a szöveg hálójának a létrehozója, mert anélkül kezdi újra a regényt, hogy erről tudomása lenne. A szöveg végén megjelenő ismétlés azonban – és az ebben megfigyelhető kisebb változás – éppen arra mutat rá, hogy a háló újabb és újabb körvonallal bővül. A pók alakjának megfeleltethető személyek ezért hasonlóan a többi szereplőhöz szintén úgy értelmezhetőek, mint a regény szöveghálójának foglyai.

Az elbeszélő hálózaton belüli omnipotenciáját fejezi ki a szöveg narrációjára jellemző tudatkövető nézőpontmozgás, amely – ahogy erre Szirák Péter hívta fel a figyelmet – képes felvenni az egyes szereplők nézőpontját és ezáltal belső monológjaikat kivetíteni, de úgy, hogy közben a szöveg nyelve auktorálisan uralt marad.[39] Az elbeszélő tehát teljes mértékben érzékeli a hálózatban lévő személyek tudatállapotát, miközben az így kihallgatott monológokat saját diskurzusában közvetíti tovább. Hasonló értelemben veszíti el saját nyelvét a Sátántangó összes szereplője, mint Irimiás beszámolója átfogalmazása közben. A regény tehát egy olyan szöveghálóként jelenik meg, ahol a fonalrendszer omnipotens birtokosa a szereplők minden rezdüléséről értesül azáltal, hogy a struktúrán belül bárkinek a pozícióját képes felvenni. Korántsem nevezhetjük azonban az így megmutatkozó elbeszélői pozíciót pozitív értelemben véve „együttérzésnek” (Zsadányi), mivel a szereplőknek való hangadás nem az elnyomottak diskurzusának színre vitelét jelenti, hanem éppen eredeti hangjuktól fosztja meg őket, mely stratégia egyaránt megfeleltethető Irimiás technikájának, ahogy saját beszédébe illeszti hallgatóságának közbeszólásait, a doktor „mindent tudásának”, vagy a fogalmazók eljárásának, akik saját nyelvükre formálják át Irimiás jelentését. A regény több kritikusának véleményével szemben ezért nem pusztán a kitaszítottak nyelvi megfosztottságát kell tekintenünk kiszolgáltatottságuk legfőbb bizonyítékának, hanem azt a törekvést is, amely ezeket a különálló hangokat – a szó bibliai értelmében – egy nyelvűvé teszi egy egységes reményperspektíva fogságába vonva őket (mint amilyen a bibliai történetben a torony építése). Az így megmutatkozó elbeszélői omnipotencia azonban éppen saját hitelességének önfelszámolásához vezet, mivel egyre nagyobb hangsúly kerül említett tudatközvetítő szerepére. Ha mellőzzük a Sátántangó kritikusainak eljárását, amely alapvetően mégis kitart amellett, hogy lehetséges olyan irodalomszociográfiai diskurzust létrehozni, ami abban az értelemben „realista”, ahogy a két háború közti népi írók határozták meg magukat, akkor nyilvánvalóvá válik ennek az elbeszélési módnak a regényben bemutatott deficitje. Krasznahorkai számára egy olyan valóságértelmező allegorikus alakzatként jelenik meg a pókháló mitizált stuktúrája, amely eljárási mód leginkább annak feleltethető meg, ahogy Camus használja Sziszifosz mítoszát Pestis című művében. A Sátántangó szövegében tehát az ábrázolt archetipizált mitikus struktúra válik „az” üzenetté.

A különböző pókszerű szereplők egymás melletti megjelenése (hiszen a kocsmáros, a doktor, Irimiás, valamint az államhatalom egyaránt meghatározható ilyen alakként) és a hozzájuk rendelődő már létező, vagy készülőben lévő hálók arra figyelmeztetnek, hogy akár több ilyen fonalrendszer jelenlétét is feltételezhetjük a szövegben. A telep és az ennek megfelelő háló elhagyása (melynek egyértelmű birtokosa a kocsmáros) tulajdonképpen úgy értelmezhető, mint a kivonulás résztvevőinek egy újabb hálózatban való szétszórása (amit már Irimiás birtokol). Az így létrejövő metatörténeti konstruktum lényegében Origenész koncepciójának negatív interpretációjaként is felfogható, aki azáltal volt képes a kereszténység radikális eszkatológiájának száműzésére, hogy a végítélet aktusát az apokatasztaszisz elvében oldotta fel.[40] Origenész A princípiumokról című rendszeres teológiai munkájában (ami a kereszténység történetének első szisztematikus alkotása) úgy értelmezi az ítéletet, mint a lelkek eredeti lényegére irányuló egymást követő ciklusokban bekövetkező helyreállítási folyamatot, melynek végén minden lélek visszakerül tökéletes állapotába, amikor újra Isten lesz minden mindenekben.[41] Blumenberg a következőképpen értelmezi ezeket a ciklusokat: „A mitikus ciklus és az individuális szubjektum üdvvonatkozású szabadságának harmonizálása abban áll, hogy bár a világ minden egyes körforgásánál a rendszer ugyanazon „helyeit” kell szétosztani az angyaltól a sátánig, ám elosztásuk a korábbi világkorszak feletti ítélet függvénye.”[42] A Sátántangó szövegében ilyen aiónokként jelennek meg az egyes pókhálók, amelyek újból és újból újraosztják az egyes szereplők (beleértve az aktuális pókot is) hálózaton belüli pozícióját. Az egyes aiónok felszámolása itt is a rájuk vonatkozó megsemmisítő ítélet függvénye. Amíg azonban Origenész apokatasztaszisza egy pozitív fejlődési folyamat, addig a Sátántangóban mindig ugyanaz a csapdastruktúra teremtődik újra, mely legfeljebb csak a különböző szereplők pillanatnyi pozícióját változtatja meg. Az apokatasztaszisz így itt minden esetben csak a csapda szüntelenül megújuló helyreállításaként értelmezhető, ami végül például Irimiás számára is egyetlen elvárási horizontként működik: „Tévedés volt. Mert az előbb megértettem, hogy köztem és egy bogár között, egy bogár és egy folyó között, egy folyó és egy kiáltás között, mely átível fölötte semmiféle különbség nincsen. Minden üresen és értelmetlenül működik, a függés s egy időtlen, vad lengés kényszerében, és csupán képzeletünk, s nem érzékeink örökös kudarca kísért minket szüntelen a hittel, hogy föl tudjuk tornászni magunkat a nyomorúság odvaiból.” (…) „Épp ezért mondom, hogy sohasem fogunk kitörni. Nagyon meg van ez csinálva. A legjobb, ha te sem törődsz, és nem hiszel a szemednek. Ez csapda, Petrina. És mi mindig örökösen belehullunk. Amikor azt hisszük, épp szabadulunk, csak megigazítjuk a lakatokat. Nagyon meg van ez csinálva.”[43] A hálók közötti vándorlások naiv exodusai tehát legfeljebb csak egy újabb háló uralásának lehetőségeként ragadható meg a beavatottak nézőpontjából (akik értik a struktúrát, miközben azoknak, akiknek nincsen tudomása e rendszer működéséről, még a hálók közötti váltások tapasztalata sem áll rendelkezésre) méghozzá abban az értelemben, hogy a háló szövője maga is az általa szőtt struktúra foglya marad. A kelepce felszámolására tett sikeres forradalmi kísérlet tehát csak egy újabb csapdahelyzetbe kerülést eredményez, ami egyértelművé teszi e kelet-közép-európai narratíva mögött megbúvó történelemfelfogás jellegzetes vonásait.

A regény szövegében a pókháló annak az időstruktúrának és az erre épülő történeti koncepciónak a mitologikus képe, amelyben az ember létezésére vonatkozó kérdés e szövegvilág szerint egyáltalán feltehető. A Sátántangó tehát nem a különböző mitologikus időstruktúrákat historizálja, mint például az antik mítoszok, hanem ellenkezőleg éppen a regényben feltáruló történeti koncepciót tisztítja vissza egy mitikus struktúrába. A telep lakóinak helyzete és vándorútja ebben az értelemben akár kozmikus méretekig tágítható (így például nem csak a regény kiadása idején fennálló politikai rendszernek feleltethető meg). Ha azonban tényleg a pókháló képe jeleníti meg az embert „végsőleg meghatározó” struktúrát a regény kétségkívül tragikus látásmódja szerint, akkor elsődlegesen az a kérdés válik hangsúlyossá, hogy milyen lehetőséget kínál a szöveg e rendszeren kívül kerülésre. A pókháló elhagyása azonban nem valósítható meg sem a spirális, sem a lineáris, sem a koncentrikus, sem pedig e három útvonal bármiféle ötvözetének a követésével. A struktúrából való kilépés csak egy külső, tehát hálón kívüli, behatás következtében történhet meg. A megváltásnak ezt az eseményét viszi színre a szövegben Estike halála és mennybemenetele. A fehér fátylakba csomagolt test úgy jelenik meg, mint egy pókfonálba burkolt tetem, amelyet láthatatlan kezek próbálnak kiszabadítani a háló fogságából: „A test körül feltámadt a szél, s a tökéletes csöndben a vakítóan fehér tetem bizonytalanul felemelkedett… majd a tölgyfák csúcsának magasában hirtelen megbillent, rángatózva süllyedni kezdett, hogy aztán újból földet érjen a tisztás közepén. Erre az előbbi testetlen hangok dühös panaszkodásba kezdtek, mint egy elégedetlen kórus, melynek önhibáján kívül ismét kudarcot kellett vallania.”[44] Végül Estike „angyalainak” sikerül kiszabadítani a gyermek testét a pókhálóból: „A tetem megint emelkedni kezdett, majd úgy két méterrel a tisztás fölött megremegett, aztán hihetetlen sebességgel röpülni kezdett fölfelé, s hamarosan elveszett a mozdulatlan, komor felhők között.”[45] A mennybemenetel közben és után a tisztásra hulló fehér fátylak valójában a kislány testét körülvevő pókfonalak maradványai, amelyeknek Estike egészen öngyilkosságáig rabja volt. A test eltűnése azonban egyben a regény szövegén is túlmutat, mivel az ábrázolt hálózaton túli szféra jelenlétére utalva kívül esik az elbeszélő érzékelési terén megjelenítve a regény szövetében egy nem sátáni eszkatológia létjogosultságát. Futakival szemben Estike cselekedete azáltal képes tulajdon vágyát legyőzni, hogy a kegyelem terének megnyitása érdekében önmagát számolja fel. A hálón kívül kerülés a Sátántangó szövegében – egyetértve a regény recenzenseinek azon állításával, hogy a szöveg olvasója is e szövegháló foglyává válhat – egy olyan megértési pozíciónak feleltethető meg, amely úgy képes szemlélni e struktúrát, hogy már kiszabadult annak fogságából. A struktúra felfeslése tehát úgy is felfogható, mint a regény szövegterében törvényszerűként megjelenő háló szerkezetéből való kilépés lehetőségére való eszmélés pillanata, amely egyben pozitív értelmet kölcsönöz a Sátántangó egyik fejezetcímadó pretextusának:

 

„Én fölnéztem az est alól

az egek fogaskerekére –

csilló véletlen szálaiból

törvényt szőtt a mult szövőszéke

és megint fölnéztem az égre

álmaim gőzei alól

s láttam, a törvény szövedéke

mindig fölfeslik valahol.”[46]

 

 


[1] Hans Blumenberg: A mítosz valóságfogalma és hatóereje, in: Hajótörés nézővel, Metaforológiai tanulmányok, fordította: Király Edit, Atlantisz Kiadó, Budapest, 2005, 162.o. Blumenbergnek a mítosz valóságfogalmáról írt esszéje egymás mellé helyezi a ciklikusan zárt mitologikus, valamint a lineárisan nyitott történeti séma egymást is átható fejlődését a filozófiai gondolkodás történetében.  Ennek megfelelően nem csupán a két struktúra közötti átcsapásokra mutat rá, ahogy például az újszövetségi eszkatológia megjelenése felszámolja, majd térvesztése ismét előhívja a mítosz körülményességének struktúráját, hanem olyan törekvésekre is rámutat (Origenész), amelyek kísérletet tettek e két séma egyesítésére.

[2] Rudolf Bultmann, Történelem és eszkatológia, fordította: Bánki Dezső, Atlantisz Kiadó, Budapest, 1994, 127.o.

[3] Jeleazar Meletyinszkij: A mítosz poétikája, fordította: Kovács Zoltán, Gondolat, Budapest, 1985, 94.o.

[4] Bultmann, i.m, 26-28.o.

[5] Jan Assmann, A kulturális emlékezet, Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban, fordította Hidas Zoltán, Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 2004, 198.o.

[6] A deuteronomista történeti műben megfigyelhető ismétlődő séma (bűn, büntetés, szabadítás) például a Bírák könyvében azért mutat rá Isten szabadító cselekedeteire Izráel történetében, hogy ezáltal éppen egy eljövendő szabadító esemény létjogosultságát alapozza meg. A deuteronomista történeti műben ismétlődő sémának azonban semmiféle köze nincsen a kozmikus ciklusokhoz, mivel folyamatosan a beavatkozó hatalom történelem- és természetfelettiségét hívatott kifejezni, amely akár még a napot is képes megállítani célja érdekében.

[7] U.a.: 80.o.

[8] A Sátántangó értelmezései között kezdetektől fogva jelen van egy olyan stratégia, amely a regény szövegének bibliai allúziót vizsgálja. Alexa Károly 1987-es kritikája úgy mutatott rá az Exodus központi szerepére a szövegben, hogy a bibliai narratívának nem csupán tematikai, hanem strukturális jelenlétére is utalt: „Elemezhetnénk a szereplők mozgását is, amely első pillantásra merő kuszaság, valójában azonban az exodus archetipikus képletének – minden egzisztenciális epika ősmenetének – szüntelen variációs megidézése.” (Alexa Károly: The Waste Land. Magyarország, 1980-as évek, Krasznahorkai László epikája, Alföld 1987/9.79.o.) A szereplők mozgásának az Exodus felőli megközelítése azonban azáltal téveszthet célt, hogy végül a bibliai történetet és nem ennek struktúráját nevezi meg a szöveg értelmezésének alapvető viszonyítási pontjaként. A szövegben jelen lévő bibliai allúziók mindenre kiterjedő feltárása (Palkó Gábor: Hölgyválasz, Krasznahorkai László: Sátántangó, Alföld, 1995/7, valamint Zsadányi Edit monográfiájában) ezért már sokkal inkább tematikai és nem a különböző struktúrákat érintő megfeleléseket keresett.

[9]Krasznahorkai László: Sátántangó, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2005. 10.o.

[10] Sátántangó, 264.o.

[11] Sátántangó, 143.o.

[12] Sátántangó, 52.o.

[13] Balassa Péter: A csapda koreográfiája. Krasznahorkai László: Sátántangó, in: A látvány és a szavak, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1987. 45.o.

[14] Sátántangó, 179.o

[15] Sátántangó, 170.o.

[16] Sátántangó, 162.o.

[17] Sátántangó, 174.o.

[18] U.o.

[19] Zsadányi Edit részletesen elemzi Irimiás beszédeinek kapcsolatát Jeremiás könyvével, illetve a Jeremiás siralmaival. (Zsadányi Edit, Krasznahorkai László, Kalligram Kiadó, Pozsony, 1999, 42-43.o.) A prófétai beszédmódra való rájátszás valóban komoly rétegét képezi a Sátántangó karizmatikusa által mondott beszédnek, ami akár a jeremiád hagyományához is kötheti a regény szövegét. Zsadányi Edit feltételezésével szemben azonban Irimiásnak egyik beszédét sem tekinthetjük vaktában való fenyegetőzésnek, mivel mind hallgatósága, mind pedig az olvasó számára (aki értesül a robbanóanyag beszerzéséről) hitellel bír. Szöllősi Mátyás elemzésével (http://www.barkaonline.hu/component/content/919?task=view ) egyet értve mindkét esetben tudatos beszélői magatartással van dolgunk, méghozzá annak megfelelően, hogy a két beszéd esetében más a címzett (az első nem a telepen, hanem egy városi kocsmában hangzik el, tehát a kívülállóknak szól). Az első beszéd (44-45.o.) ítélethirdetése – és ennek kontextusa – egyfelől Jónás Ninivét kárhoztató próféciája és különösen ennek babitsi adaptációja, míg másrészről a Lk 12, 49 felől közelíthető meg: „Azért jöttem, hogy tüzet bocsássak a földre, és mennyire szeretném, ha már lángolna!” Egy próféta üzenetének „valódisága” egyrészt attól függ, hogy hallgatósága mennyi hitelt ad szavainak, míg másrészt annak fényében ragadható meg, hogy megvalósul-e jövendölése (bár éppen Jónás könyvéből tudjuk, hogy ez sem mindig van így).

[20] Sátántangó, 176.o.

[21] Sátántangó, 171.o.

[23] Assmann, i.m., 222.o.

[24] Sátántangó, 210.o.

[25] Sátántangó, 52.o.

[26] Meletyinszkij, i.m., 226.o.

[27] Sátántangó,155.o.

[28] Hárs Endre, Apokatasztászisz, Krasznahorkai László: Sátántangó, in: Hárs – Szilasi: Lassú olvasás. Történetek és trópusok, Ictus, Szeged, 1996, 191.o.

[29] Zsadányi Edit, Krasznahorkai László, Kalligram Kiadó, Pozsony, 1999, 56.o.

[30] Sátántangó, 79.o.

[31] Sátántangó, 155.o.

[32] Sátántangó, 69.o.

[33] Radnóti Sándor már 1985-ös kritikájában számba veszi a regény egyes fejezeteiben ábrázolt események között megfigyelhető együttállásokat (Megalázottak és megszomorítottak, in: Mi az, hogy beszélgetés? Bírálatok, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1988. 280.o.)

[34] Sátántangó: 132.o.

[35] Sátántangó: 224.o.

[36] Radnóti, i.m. 280.o.

[37] Sátántangó: 233.o.

[38] Sátántangó, 224.o.

[39] Szirák Péter, Látja az egész nincsen, in: Szirák Péter, Az Úr nem tud szaxofonozni, József Attila Kör, Balassi Kiadó, 1995, 34. o.

[40] Adolf von Harnack, Dogmatörténet, fordította Gromon András, Szentendre, 1998, 96.o.

[41] Origenész, A princípiumokról, harmadik könyv, hatodik fejezet, 6. pont,  fordította Kránitz Mihály, Paulus Hungarus, Kairosz Kiadó, Budapest, 2003, 89.o.

[42] Blumenberg, i.m., 177.o.

[43] Sátántangó, 220.o.

[44] Sátántangó, 217.o.

[45] U.o.

[46] Az Eszmélet VII. szakaszából nem csak a „mult szövőszéke” hozható kapcsolatba a Sátántangó létdetermináló hálóit szövő pókokkal, hanem a pretextus Estike (az est alól) – a regény szereplői szempontjából is értelmezhetetlen – nevének is képes jelentést kölcsönözni. Lehetséges, hogy éppen az intertextuális kapcsolat teszi lehetővé Estike „megszökését” a regény struktúrájából és egy másik szövegbe való áthelyeződését.

Történetek a magyar irodalomból

Szilágyi István: Hollóidő
 Szilágyi István Hollóidő című regényének jelentésrétegei annak fényében tárhatóak fel, hogy a könyv lehetséges műfaji önreflexiói közül melyiket részesítjük előnyben a szöveg befogadásakor. Az egyes műfaji alternatíváknak megfeleltethető beszédmódok teszik ugyanis lehetővé az ábrázolt történelmi krízishelyzet elbeszélhetőségét. A különböző műfajokkal való „posztmodern” játék olyan – a szöveg befogadásában is irányadó – elbeszélői szólamokban jelenik meg, amelyek ugyanannak a problémának a „megoldására” vállalkoznak, természetesen saját nézőpontjuknak megfelelően.
A hollóidő fogalma nem konkrét, hanem általános értelemben jeleníti meg egy történelmi krízis idejét, miközben a regény egyes szólamai nem csupán különböző magyarázatokat fűznek ehhez az eseményhez, hanem a szubjektum ebben elfoglalt cselekvési terére is rámutatnak. A Hollóidő szövegének centrumát képező történeti krízis azonban legfontosabb szerepét azáltal tölti be, hogy újra képes olyan tradíciókat működésbe léptetni, amelyeket a hasonló katasztrófákkal szembeni értelmezési kényszerhelyzet hozott létre. A regény egyik szereplője a 22. oldalon például éppen egy olyan műfajt kritizál, amely szinte egyeduralkodóvá vált a három részre szakadt ország helyzetének leírásában: „Az ám, de ha nem marad utánunk semmi egyéb, csupán panaszos hangú jeremiád, a maradék értetlenül vakarja majd a fejét: hogyan létezünk mégis, ha mindez igaz? És csak ez, ami írva van.”[1] A jeremiád azért tudott a magyar reformáció korának meghatározó történetelbeszélési módjává válni, mert a zsidó-magyar sorspárhuzam kimondásával lehetővé tette egy kaotikus történeti szituáció megértését. Farkas András énekétől kezdve (A zsidó és magyar nemzetről) Zrínyi Miklós Szigeti veszedelméig számos irodalmi alkotásban fedezhetjük fel e modell alkalmazását. A jeremiád műfaja által képviselt történetteológiai beszédmód végül Kölcsey Ferenc Hymnus című költeményével került ismét középpontba és vált kanonikussá. Dávidházi Péter ezzel kapcsolatos tanulmánya elsősorban a szövegben megjelenő paraklétoszi szerepet és ennek irodalmi alkalmazását emeli ki:
„A paraklétoszi szerep felélesztésének és irodalmi áttételének vagyunk tanúi, politikai kisajátításának egy jellegzetes pillanatában, maga az áttétel azonban nem itt történik meg először, hanem a régi magyar költészetben, melynek paraklétoszi szerephagyományait a Hymnus avatta nemzeti szimbólummá, történeti hatásával az hagyományozta későbbi korokra, s állandó tudatbeli jelenlétével az tartotta fenn s tette megújíthatóvá.”[2]
A paraklétoszi szerep átvétele azonban nem ok, hanem következmény. A Hymnus szövegében arra szolgál a jeremiád történetteológiai hagyományának felelevenítése, hogy ezáltal a költő saját korának történeti krízishelyzetére adjon választ, ami egyben a hozzá tartozó beszédmód átvételét is jelenti. A „magyar nép zivataros századaiból” alcím egyébként hasonló módon adja meg egy általános értelemben vett történeti krízis elbeszélhetőségének kereteit, mint a hollóidő kifejezés. A jeremiádok írását azonban nem csupán egy szerepminta átvétele, valamint a kortárs történelmi helyzetnek egy bibliai könyv szituációjával való egybecsengése inspirálta, hanem annak a történelemszemléleti módnak az átvétele is, amely az Ószövetség könyveinek jelentős részét meghatározza. A reformáció egyes szerzői saját helyzetük ábrázolásához azokat a bibliai szövegeket vették alapul, amelyeket ma közös néven deuteronomista történetírásnak nevezünk. A magyar reformáció jeremiád-értelmezésének történetteológiai hátterét vizsgálva tehát folyamatosan szem előtt kell tartanunk az Ószövetség történelem-értelmezésének ezt a rétegét, mivel ennek hiányában csak legfeljebb egy költői hangnem átvételéről beszélhetnénk.
Martin Noth 1943-ban alkotta meg a deuteronomista történetírásról szóló tézisét, mely az Ószövetség szövegében a Deuteronomiumtól egészen a 2Kir végéig terjed. Felvetésének újszerűsége abban volt megragadható, hogy a jelzett szövegkorpuszt egyetlen összeállító alkotásaként értelmezte egységes stílussal, kronológiával és teológiával.[3] Valójában Noth a bibliai történetelbeszélésnek egy olyan markánsan jelen lévő formáját fedezte fel, amely egyes vélemények szerint a nevezetteken kívül kisebb-nagyobb mértékben még további ószövetségi könyvekre is kiterjed.[4] Izráel történetéről írt könyvében Noth úgy jellemzi a deuteronomistát, mint aki a lehető legkevésbé érdekelt egy az Izráel és Júda királyairól írt anellesszerű történeti munka megalkotásában. Az egyes királyok e nézőpont szerint minden esetben csak annak alapján ítéltetnek meg, hogy milyen álláspontot képviselnek a jeruzsálemi templomnak a kultusz egyetlen legitim helyeként való kinyilvánításában.[5] A deuteronomista tehát egy teokratikus nézőpontot képvisel a világi történetírással szemben, ami kifejezésre is jut e szövegek „királyellenes” megjegyzéseiben. Noth téziséből kiindulva az ószövetségkutatás később diakron és szinkron vizsgálatoknak egyaránt alávetette e történeti művet. Cross például a szövegek „keletkezésének” két megkülönböztethető blokkját feltételezi, melyek közül az első Jósiás király uralkodásához, míg a második a fogságbavitelt követő időszakhoz köthető. A Smend, Diertich és Veijola által képviselt göttingeni iskola pedig a történeti mű szövegén belül különítette el a prófétai (DtrP), nomisztikus (DtrN) és historikus ((DtrH) rétegeket, ami később kiegészült az ország és a királyság ideológiáját közvetítő elemekkel.[6] Egyet kell azonban értenünk Rainer Albertz kritikájával, aki szerint a különböző blokkokat és rétegeket feltáró szövegkritikai egzegézis határtalansága könnyen szétzilálhatja e koncepció egységes történetteológiai horizontját.[7] Albertz tanulmánya éppen ebből kifolyólag veti alá a már forrás – és szövegkritikailag részletesen elemzett hagyományt egy olyan hermeneutikai kérdésfelvetésnek, amely megpróbálja rekonstruálni e mű beszélőinek történeti helyét, és teológiai felfogásuknak ennek megfelelően bekövetkező lehetséges változásait. Az a nyelvi és retorikai stílus azonban, ami a deuteronomista sajátjaként mutatható ki a szövegben, a fogság idején egy jelentős átalakuláson ment keresztül. Albertz feltételezése szerint a történeti mű írása a fogságot közvetlenül megelőző időszakban kezdődött el, majd a történeti katasztrófa után már úgy folytatódott, hogy az új tapasztalati horizont figyelembe vétele lényeges pontokon írta át az addig elkészült anyagot is.[8] A jeruzsálemi templom és a dávidi királyság teológiai megalapozása, amelyek az első lejegyzés legmeghatározóbb szempontjait jelentették, azonban a fogságbavitelt követően sem szorultak háttérbe, hanem csak más kontextusba kerültek. A deuteronomista történeti mű végső összeállítója egyaránt tanult a Deuteronomium szövegének a királysággal és a templommal kapcsolatos útmutatásaiból, valamint azoknak a prófétáknak az ítélethirdetéséből, akik a történeti katasztrófát úgy fogták fel, mint Jahve büntetését a nép elpártolása miatt.[9] Így alakult ki végül az a történetteológiai koncepció, amelyet Gerhard Von Rad olyan alapmotívumokra bont fel, mint például a bűn-büntetés és ezzel összefüggésben a bűnvallás sémájának működtetése, a kiválasztottság hangsúlyozása, a nép cselekedeteinek elválaszthatatlansága a felkent magatartásától (különös tekintettel Dávid uralkodásának modellként való kezelésére), valamint az egyes események üdvtörténeti horizontba való állítása.[10]
A deuteronomista történeti műnek ezen kívül, ahogy erre Jan Assmann is rámutatott, kiemelten fontos motívuma az emlékezés és emlékeztetés aktusára való felhívás. A Deuteronomium könyvének megtalálása Assmann szerint az identitás elfelejtésének rémületeként hatott a kortárs értelmiségre.[11] Az elfeledett könyv felfedezése egyébként éppen e könyv teológiájának olyan lényegi alapmotívumait támasztotta alá, mint például a más csoportoktól való elkülönülés és csábításuknak való ellenállás. A könyv és a rá épülő történeti mű egyik legfontosabb mondanivalója ennek következtében az emlékeztetés kötelezővé tétele, ami azonban eltérő formában valósult meg a fogságbavitel előtt és után. A könyv megtalálása idézte elő a jósiási vallási reneszánszot, amely a szöveg teológiájának megfelelően állította helyre a dávidi királyság és a templom kultuszának kiépítését. A deuteronomista történeti mű eredetileg ennek a restaurációs folyamatnak a szükségszerűségére volt hívatott rámutatni a ország történetében. A fogságbavitel történeti katasztrófája azonban lényegében alakította át a helyreállított kereteket. Mivel a templomi kultusz már képtelen volt a más csoportoktól való megkülönböztetést megvalósítani, ezért egy újabb struktúrára volt szükség. A fogságban a Deuteronomium teológiája az ítélethirdető próféták igehirdetéseinek kontextusába kerülve egy olyan kulturális memnotechnika kialakítását tette lehetővé, amit Assmann Theissenre hivatkozva „kontraprezentikus” emlékezésnek nevez, és amely úgy képes az emlékeket megőrizni, hogy ezek semmiféle igazolást nem kapnak a mindenkori valóság vonatkozási teréből.[12] A Deuteronomium megtalált szövege és az ennek nyomán létrehozott történeti mű így arra szolgál, hogy egy olyan vonatkozási teret biztosítson a hívő számára, ami működésbe lépteti ezt az emlékezési módot. Assmann általános megállapítása szerint ilyen anakron struktúrát biztosít a vallás.[13] A fogságban azonban a kultusz ismétlődésének helyére az erről szóló szövegek ismétlése került. A vallás központi helye a templom után a zsinagóga lett, mint az előbbire is emlékeztető tér. Végső soron tehát a vallási reneszánszot követő történeti katasztrófa teremtette meg a kontraprezentikus emlékezéstechnika legutolsó feltételeit.
A Deuteronomiumot követő vallási reformfolyamat, valamint ennek együttállása és átértékelődése egy történeti katasztrófa által egy olyan mintát biztosított a magyar reformáció értelmisége számára, amely egyben képessé tette saját helyzetének pozícionálására. A reformáció eszmerendszere ezért hazánkban úgy épült be a protestáns prédikátorok érvelésébe, hogy legfontosabb tapasztalati hátterét kezdetektől fogva a vele egy időben bekövetkezett történeti katasztrófa képezte. A reformáció sola Scriptura elve és az ennek nyomán megjelent magyar bibliafordítás úgy is értelmezhető, mint egy olyan könyvnek a megtalálása, amelynek tartalma hosszú időn keresztül feledésbe merült. A felejtés és az ebből következő elpártolás azonban úgy vált a magyar reformáció hitújító programjának részévé, hogy ok-okozati kapcsolatba került a történeti katasztrófával. E retorika kezdetektől fogva egyfelől a reformáció hazai legitimitásának kimondását, míg másfelől a történeti krízishelyzet megmagyarázhatóságát szolgálta. Mohács ebben az értelemben Isten büntetéseként, míg a török elnyomás ennek eszközeként vált értelmezhetővé. A protestáns prédikátorok a zsidó-magyar párhuzamot érvényesítő munkáikban így tulajdonképpen a deuteronomista történeti gondolkodás jellegzetes érvelési módját alkalmazták saját történeti szituációjukra. Pázmány Péter a Magyari Istvánnak írt feleletében kitűnő érzékkel fordítja visszájára ezt a látásmódot, mivel szerinte a reformáció nem a visszatérés, hanem a letérés; nem az emlékezés, hanem a felejtés aktusa.[14] Az az eljárás, ahogy Pázmány a katolikusok céljaira sikeresen használja fel a magyar reformáció történetteológiai hátterét, szintén azt erősíti meg, hogy a protestantizmus magyarországi területeken való megjelenése és térhódítása elsősorban nem egy vallási, hanem egy történeti krízishelyzetre adott válaszként értelmezhető. A hódoltság korának történeti munkái közül Szalárdy János Siralmas magyar krónikája képviseli a deuteronomistához legközelebb álló koncepciót.[15] Szalárdy műve – ahogy erre címe is utal – első ránézésre szintén jeremiádként értelmezhető, de úgy, hogy közben egyszerre idézi meg tematikus, történetteológiai és kompozícionális szinten Jeremiás „két” könyvét. Az ószövetségi próféta könyvét hasonlóan zárják a nemzeti bibliafordításokban Jeremiás siralmai, mint Szalárdy krónikáját Medgyesi Pál prédikációi (melynek textusai természetesen az utóbbi bibliai könyvből származnak). A tematikus párhuzamok közül kiemelkedő, hogy Jeremiás próféta könyvéhez hasonlóan Szalárdynál is egy várostrom és annak előzményei képezik a szöveg egyik meghatározó részét. A bécsi udvartól várt segítséget Szalárdy többször Jeremiás Egyiptomra használt metaforája által úgy értelmezi, mint egy törött nádszálra való támaszkodást, miközben a török hatalomnak való látszólagos megadást az egyetlen ésszerű cselekedetként mutatja be. Az így kimutatható egyezések azonban leginkább arra mutatnak rá, hogy a történetíró Jeremiás próféta helyzetét saját történeti szituációjának tüposzaként fogja fel, ami arra is felhívhatja a figyelmet, hogy a jeremiád műfaja sohasem szakad el teljesen névadójától. A Siralmas magyar krónika történetteológiai háttere azonban túlterjed a Jeremiás nevéhez kapcsolt bibliai iratokon és szoros összefüggésbe kerül az Ószövetség említett történeti könyveivel. Szalárdy – ahogy erre Szakály Ferenc is rámutatott a könyv előszavában – mindig az alapján ítéli meg a fejedelmeket, hogy mennyire voltak képesek a törökkel kialakított törékeny békét megőrizni, ami hasonló séma érvényesítéséhez vezet, mint amit a deuteronomistánál is megfigyelhetünk.[16] Jellemző, hogy például a békét felmondó Báthori Zsigmondot Sedeciáshoz hasonlítja, aki éppen Jeremiás idejében volt Júda királya:
De ellenben mihelyt Báthori Zsigmond imide-amoda való kapdozásával – mintegy Sedeciás, a Júda királya, és a Júda s Izráel nemzete hogy az aegyptombéli királyhoz folyamodtak vala az Istennek erős fenyegetései ellen, mint kitetszik a próféták írásaiból – a szegény országnak frigye ellen a török nemzetre kardoskodni kezde, azonnal mint jára az ország,[17]
A kortárs történeti folyamatoknak a bibliai történetre való vetítése azonban az ott megfigyelhető történetteológiai reflexió érvényesítését is jelenti. Árulkodó, ahogy Szalárdy a próféták szót használja, ami itt nem a bibliai könyvekben megjelenő személyeket jelenti, hanem a TANAK egyik szövegkorpuszát (az ószövetség három részre osztható: törvény (tórah), próféták (nöbiim), iratok (kötubim)). A prófétákhoz azok a bibliai könyvek is hozzátartoznak, amit ma a deuteronomista történetírás szövegeiként értelmezünk. Szalárdy ennek tükrében a történetírást úgy fogja fel, mint prófétai feladatot. A deuteronomista történeti koncepció egyik alapját képezi a Dávid király személyéhez kapcsolódó hagyomány érvényesítése, ami a szöveg megalkotóját arra ösztönözte, hogy minden egyes uralkodót a Dávid alakjában megképzett eszményképhez hasonlítson.[18] A történeti koncepció lényegéből azonban így az következik, hogy ne is magát Dávidot, hanem „legjobb” követőjét, Jósiás királyt emelje ki a szöveg írója. Szalárdy hasonló szerepkörben mutatja be I. Rákóczy Györgyöt. A Siralmas magyar krónikának különösen az első könyvében találhatunk olyan sematikus fordulatokat, amelyek szövegszerűen is nagy hasonlóságot mutatnak a deuteronomista által használt kifejezésmóddal:
Báthory Zsigmond 1613. esztendőben halt meg Csehországban azután, kinek több viselt dolgai mind Istvánffytól, mind másoktól megírattak.[19]
Jórám egyéb dolgai és mindaz, amit véghezvitt, meg vannak írva a Júda királyainak történetéről szóló könyvben. (2Kir 8,23)
Ahogy Noth erre a deuteronomistával kapcsolatban rámutatott, itt sem az uralkodók történetének anallesszerű megírását figyelhetjük meg, hanem egy olyan szempontrendszer érvényesítését, amely lehetővé teszi az egyes fejedelmek cselekedeteinek megítélését. Ilyen szempontul szolgál például az egész szöveget végigkísérő frigy-motívum, amely a törökkel kötött szövetség megtartását majdhogynem a zsidó szövetség-teológia kontextusába helyezi. A Bethlen Gábor és különösen I. Rákóczy György halálát követő sematikus méltatások az ország épüléséről szintén összefüggésbe hozhatóak a deuteronomista érvelési módjával, mely a királyokat többek között aszerint ítéli meg, hogy milyen renoválási munkálatokat végeztek a jeruzsálemi templomon.
A Hollóidő első részében azonban nem mintaként, hanem csak a történelmi krízishelyzet lehetséges értelmezési kontextusaként jelenik meg a deuteronomista történetelbeszélési koncepció. A deák már Terebi Lukács és Fortuna Illés beszélgetéseinek lejegyzésével is sajátos vitahelyzetben ábrázolja e beszédmódot. A Hollóidő szövegében a reveki prédikátor képviseli ezt a nézőpontot: „Minden romlásunk oka, az országvesztésé is, hogy naponta megtagadjuk Isten parancsolatait.”[20] Terebi megállapítása itt nem csak azt fejezi ki, hogy Isten képes uralni a történelemben megfigyelhető kauzalitást, hanem arra is felhívja a figyelmet, hogy az ember számára is biztosított e folyamatokba való belátás, mivel az Úr világos szituációt hozott létre azáltal, hogy a törvény adásával megteremtette a nép cselekedeteinek kettős távlatát. Az elnyomó hatalom e nézőpont szerint Isten büntető eszközeként csak addig maradhat, ameddig ura ezt számára engedélyezi. (A koncepciónak erről a téziséről Illés mester egyik ironikus megjegyzéséből értesülünk: „Vagyis ők Isten rendelése szerint ontják a vérünket, pusztítanak bennünket; mindezt pusztán iránta való engedelmességből cselekszik velünk. Különben otthon maradtak volna a világ másik végén.”[21]) Terebi ezt az álláspontot nem csupán eszmefuttatásaiban képviseli, hanem saját sorsa (elhurcoltatása és visszatérése) is ennek a koncepciónak a függvényében nyer értelmet. A reveki prédikátor szerepvállalása tehát egyrészt azokkal az ószövetségi prófétákkal azonosítható, akik saját sorsuk alakulásában is kiábrázolták Isten akaratát és büntetését (Ezékiel, Jeremiás, vagy Ézsaiásnál az Isten szenvedő szolgájáról szóló énekek), míg másrészt újszövetségi értelemben története akár egy passiótörténet kontextusában is értelmezhető (melynek éppen az ézsaiási textusok az előképei). A Terebi Lukács által képviselt prófétai szerep tehát teljesen más alapokon nyugszik, mint aminek a bibliai Illés (és így a szövegben részben az ő karakterét képviselő személy) alakja feleltethető meg, aki sohasem jelenik meg Istennel szemben a nép reprezentánsaként, hanem kizárólagosan mindig Isten akaratának megszólaltatója a nép előtt. Illés Istennel szemben csupán önmagát képviseli, és így sohasem kerülhet abba a kettős közvetítő pozícióba, mint például Ezékiel.
A jeremiád a deuteronomista történetteológia kontextusában egy olyan bűnvallást jelent, amely egyik oldalról magyarázatot ad egy történeti eseményre, míg másrészről képes ugyanezt egy üdvtörténeti távlatba is helyezni (mint amilyen például a szabadító személye a bírák történeteiben, vagy később az eljövendő királlyal kapcsolatos váradalmak). A deuteronomista történeti mű azonban csak azáltal volt képes megvalósítani e kettős célkitűzést, hogy szoros egységbe fűzte egyén és közösség kapcsolatát az Istentől való kiválasztottság aktusában. A zsidó-magyar sorspárhuzam kimondásához ezért szükség volt a hasonló kiválasztottságra utaló jelek feltárására. Fortuna Illésnek a koncepciót (és ezen keresztül Terebi Lukácsot) ironizáló megjegyzései ezt a szempontot sem hagyják figyelmen kívül: „Erre alighanem az lenne a válaszotok, hja, az Úristennek a magyarral külön számadása van. Minket annyira kegyel, hogy elhatározta, belőlünk példás nemzetet farag, és ezt azzal kezdi, hogy kiirtja belőlünk a gyomot, a bűnt.”[22] A magyar protestantizmus a predestináció dogmájának sajátos értelmezésével oldotta meg, hogy az egyén eleve elrendelése egybekapcsolódjon az általa képviselt közösségével. A predestináció így itt nem az egyén individualitásnak kialakulását, hanem egy közösségi tudat megalkotását tette lehetővé. A magyar reformáció történetteológiájának azonban van egy olyan pontja, amely eltér a deuteronomistáétól. Utóbbi úgy alkotja meg a fogságban e történeti művet, hogy mind időben, mind pedig térben egy a leírtakhoz képest idegen helyen tartózkodik (ez teremti meg az említett kontraprezentikus emlékezési technikát), míg magyar megfelelője úgy fogja fel saját alkotását, mint ami még mindig az ítélet kimondásának szituációjában van, mivel az események helye és ideje folyamatosan változatlan marad. Szegedy-Maszák Mihálynak a határon túli irodalmat minősítő Beltingre utaló megjegyzését[23] helyesbítve tehát egy olyan közösségről van szó, ami saját területén vált és válik „szórvánnyá”, és ennek keretében keresi saját identitását, mivel a hely, ahol él, egyszerre erősíti meg és számolja fel ennek lehetőségeit: saját területén él, és mégsem, ami furcsa módon mintha visszájára fordítaná a kontraprezentikus emlékezési technikát, mert a jelen nem a jövőre, hanem sokkal inkább a múltra nyílik, amely egyfajta lepusztult történeti kulisszaként közvetíti egy hajdan volt világ emlékezetét, akár a regény szövegében megjelenő romtemplom. A magyar reformáció történetíróinak egy jelentős része ennek megfelelően teszi meg azt a bibliai könyvet történetelbeszélése modelljévé, amely Izráel történeti koncepciójában ezt a szituációt fejezi ki. A magyar jeremiád és az ennek megfelelő történeti koncepció azonban szükségszerűen függőségi viszonyba került azzal a történeti krízishelyzettel, amelyet folyamatosan megmagyarázni kívánt, mivel ez a körülmény tartotta fenn. A történeti válsághelyzet megszűnésével az ezt értelmező diskurzus is feleslegessé vált, hogy később egy újabb krízissel kapcsolatban ismét megjelenjen. Lehetséges, hogy a XX. század 10-es éveiben a Nyugatban kibontakozó protestantizmus-vita azért válik meddővé, mert a jelenséget nem a történeti krízishelyzet kontextusában értelmezi. Makkai Sándornak a trianoni döntést követően kiadott Ady-értelmezése ezzel szemben már Jeremiás prófétához hasonlítja a költő saját nemzetét bíráló verseit és ezzel összefüggésben megjelenő protestantizmus-felfogását.
A deuteronomista történeti szemlélet abszolút visszautasítását képviselik a szövegben Fortuna Illés már többször említett eszmefuttatásai. A szereplő szimbolikus neve egyébként önmagában egyesíti a történelemnek a véletlen és az eleve elrendelés felőli együttesen jelen levő felfogási lehetőségét. (A reveki fiatalok például sohasem tudják pontosan, hogy Fortuna Illésnek az útjuk során való rendszeres megjelenései a véletlennek köszönhetőek, vagy egy előre kidolgozott tervet szolgálnak.) Illés próféta a deuteronomista történetírás egyik legfontosabb alakja, aki könyörtelen kíméletlenséggel hajtotta végre Isten akaratát. A próféta megjelenése mindig egy meghatározott célt szolgál, mint ahogy ugyanezt a szerepet tölti be az üdvtörténeti váradalmakban a Messiás előhírnökeként is (az Újszövetség ezért beszél úgy Keresztelő Jánosról, mint Illésről). Illés a zsidóság történetteológiájában Isten kiválasztó és történelmet befolyásoló akaratát képviseli, míg Fortuna ezzel szemben a történetírásban mindig a kalkulálhatatlant és véletlenszerűt jeleníti meg. A történések felett álló Fortunát azonban a történetírók fokozatosan zárták ki koncepciójukból, ami ugyanis eredetileg véletlennek tűnt, az a történetírás perspektívájából szükségszerűként vált kimutathatóvá.[24] Fortuna Illés karaktere egyszerre válik olvashatóvá a szövegben a szerencse és a nevében jelölt ószövetségi próféta felől. Illésre utalnak például e szereplőnek a történet különböző pontjain való váratlan megjelenései és eltűnései, míg katonai pályája inkább Fortunához kapcsolja (a szerencse gyakran jelenik meg például Balassi katonaénekeiben). Érdekes, hogy az Illés elnevezéshez mindig a „mester”, míg a Fortunához az „úr” jelző kapcsolódik, mintha előbbi az általa bekövetkező „pedagógiai” vezetést (mester – tanítvány), míg utóbbi a vele kapcsolatba kerülők neki való kiszolgáltatottságát fejezné ki (úr – szolga). Fortuna alakjában a véletlen és a szükségszerűség játéktere a profán történetírás horizontját jeleníti meg, amely egy olyan külső nézőpontból vizsgálja az eseményekben megjelenő ok-okozati összefüggéseket, hogy ezáltal képes a rend látszatát megteremteni a véletlenek sorozatában. Amíg Terebi Lukács a zsidó-magyar sorspárhuzam allegóriájának alkalmazásával, addig Fortuna Illés úgy határozható meg az események menetében, mint a történések külső szemlélője és irányítója. A regény szövegében azonban ez a nézőpont folyamatosan az irónia felől válik megközelíthetővé. Az irónia a regény 25. lapján szintén úgy jelenik meg, mint egy tragikus esemény feldolgozásának lehetséges módja, amikor Széri Dávid megveretése és ebből következő halála a nevetségesség szintjére kerül: „Utálták, mint majdmindenik elődjét, s csak maguk elé képzelték, ahogy nagy, veres képét a Bervecz emberei belenyomják a disznószarba, és a káröröm fakasztotta a kacagást. A reveki nép nem lévén búvalbaszott fajta, a vojvodára mindjárt reáragasztotta: szaretető. Bervecz, a szaretető. Hogy ő is maradjon valamivel.”[25] Fortunát az események menetéhez képest külsődleges pozíciója és a különböző lehetőségekkel való számvetésének ebből adódó problémái végül olyan meggondolatlan döntésekre sarkallják (a hajdúk felbérlése), amelyek a revekiek pusztulását okozzák.
Ahogy Terebi egyszerre értelmezhető a szövegben mártírként és különböző emberek érdekeinek nevetséges játékszereként, ugyanúgy Fortuna Illés is egyszerre jeleníthető meg Isten lehetséges küldötteként és egy öntörvényű figuraként. Az egyes vonatkozási rendszereknek való megfelelés azonban mindig az egész alakot érinti. Így például a 194-195. oldalon, amikor Fortuna Illés cselekedete a bibliai Sámson történetét másolja, aki rókák farkának meggyújtásával perzselte fel a filiszteusok búzáját, egyszerre határozható meg egy öntörvényű ember és egy Istentől kiválasztott személy tetteként. Ebben a kettősségben ragadható meg a regény első részének elbeszélői nézőpontja, amely egy olyan történeti koncepciót érvényesít, ami igyekszik egyensúlyt tartani a véletlenszerűség és az eleve elrendelés egyaránt kínálkozó perspektívái közt. Minden esemény a pap elrablásától a Krónika „eladásáig” egyaránt meghatározható az egyik és a másik perspektívából, ami egyben azt jelenti, hogy a deák folyamatosan e váltások okozta krízisben kénytelen önmagát pozícionálni. Tentás alapvető tapasztalata, hogy egy eredetileg jónak tűnő cselekedet tágabb összefüggésben egy olyan oksági lánc részévé válhat, ami a cselekvő személynek inkább kárára, mint hasznára van és fordítva.
Később a rabszállító dereglyék elmaradoztak, lehet, odafönn ritkább lett a hadakozás. Bár, amint hallani lehetett, a rabfogdosásához sokszor nem kellett háború sem. No meg közben a revekiek is rájöttek, a rabok etetése számukra mindenképp rossz vásár, hiszen a révben feltáplált, megapolgatott szerencsétlenek aranyon keltek, az értük kapott pénzen pedig fegyvert vásárolhatott vagy újabb katonát állíthatott seregébe a török – [26]
A véletlen és a predestináció ebben az összefüggésben ugyanannak a dolognak a különböző vonatkozási terekben való megjelenéseként válik értelmezhetővé, miközben az események szemlélője képtelen bizonyosságot szerezni saját vonatkozási terének jogosultságáról. A deák ezért úgy határozza meg saját magát, hogy számára nem számít, hogy egy esemény (mint amilyen például Terebi kiszabadítása a Krónika által) a véletlen, vagy az eleve elrendelés következménye-e, hanem minden azon múlik, hogy mennyire képes az így kínálkozó alkalmat kihasználni. A Hollóidő többek között azáltal függeszti fel a különböző vonatkozási terek folyamatos egymásba játszásának értelmetlen krízisét, hogy a történet szereplőit a történetben betöltött funkciójukra egyszerűsíti le. A deák úgy szabadítja ki a prédikátort, hogy ennek motivációja aligha vezethető vissza az említett vonatkozási rendszerek bármelyikére. Az eseményeknek különböző (véletlenszerű, vagy elrendelt) oksági láncolatokba való állítása nem csupán lehetővé teszi mindkét kínálkozó történetelbeszélői hagyomány felszámolását, hanem arra is lehetőséget ad, hogy olyan beszédmódok és ennek megfelelő nézőpontok jelenjenek meg, amelyek képesek az így konstruálódó történetek mögé kérdezni.
A Hollóidő két könyvében olyan beszédmódok és ehhez kapcsolódó narrátorok jelennek meg, amelyek a történeti krízis elbeszélésének és értelmezésének alternatív kereteit biztosítják a deuteronomista allegorikus és a profán történetírás ironikus eljárásaival szemben. A két beszédmód beszédhelyzete azonban csak a másik könyvben válik világossá, ami azt is jelenti, hogy egymás betétjeiként is megjelennek. A második rész narrátora, Máté annak a műfajnak a beszédmódját teszi meg elbeszélése alapjául, amellyel – mint az erdei közösség tagja – nap, mint nap szembesül. Az első rész szövegében a ciheresben vendégeskedő deák beszámolói mindig úgy jelennek meg, mintha mesét mondana, ami egyértelműen kijelöli azt a tapasztalati teret, amelyben a reveki fiatalok a világot és ennek megfelelően állandó látogatójukat elképzelik (aki olyan számukra, mint egy garabonciás). Máté szövegében ez a nézőpont a saját közegéből kiszakadt közösség történetének elbeszélési módjává válik. A reveki fiatalok útnak indulását nem a hazájuk, vagy felekezetük iránt érzett szeretet motiválja, hanem egy tiltó parancs következtében beálló hiányállapot elhárítása (az elnyomó hatalom ugyanis megtiltotta a hódoltsági területen a lovaglást, és a fegyverként használható tárgyak viselését). Propp mindmáig mértékadó megállapításainak megfelelően a mese szövegében nem az egyes cselekedetek motivációja számít, hanem ennek a cselekményben betöltött funkciója.[27] A mese szempontjából mindegy, hogy a fiatalok az ország, a vallás megmentése, vagy egyszerűen egy tiltás következtében indulnak útnak (jelen esetben legutóbbi tűnik valószínűnek). A hiány megszüntetésére irányuló kísérlet juttatja el a fiúkat a „hosszú házba”, ahol egyfajta testvéri közösségben élve készülnek fel a vitézi életre (lótenyésztés, dárdavetés). A hosszú ház Propp meghatározása szerint egy olyan tér, ahol a csoport tagjai elkülönülve családjuktól saját életmódot alakítanak ki különböző közös cselekvések (vadászat, étkezés, tánc, kultikus tárgyak őrzése, mint amilyen a regény szövegében a Világkrónika) által.[28] Eltér azonban a Proppnál leírtaktól, hogy a közösség tagjai nem azonos mesterséget képviselnek, hanem – bár a szöveg mindig kiemeli az egyes személyek alcsoportokhoz való tartozását (például tőzsérfiak) – éppen a különböző mesterségekhez való tartozásukkal erősítik a csapat érdekeit. A deák, akit a társaság kezdetektől fogva előbb az ördöngősséggel (szemmel verés, a táltos paripa), majd a halállal kapcsol egybe, egyszerre jelenik meg az adományozó (a Világkrónikával kapcsolatos mesék által) és a segítőtárs funkciójában, ami a mesék szövegében megjelenő boszorkány alakjával is rokoníthatóvá teszi (Propp szerint a jaga alakja a halálhoz kötődik).[29] Fortuna Illés később szintén kapcsolható az adományozó (fegyverek) és a segítőtárs funkciójához, aki nem csak elvezeti a hősöket a várhoz, hanem közben fel is készíti őket a vitézi életre. A két szereplőnek a második rész történetében betöltött azonos funkciója ezért tovább erősíti Fortuna és Tentás karakterének – legalábbis részleges – hasonlóságát újabb kontextust adva a történet egyik lehetséges olvasataként kínálkozó aparegénynek. A halottak világába való átkelés színhelye a romtemplom, amely a regény szövegében úgy is meghatározható, mint a hosszú ház (idillikus) idejéből a hollóidőbe való átlépés. A Propp által elemzett szövegekben ez a motívum képezi a mesék tengelyét,[30] mint ahogy Máté könyvében is ugyanezt a funkciót tölti be a romtemplomban lejátszódó esemény (sőt akár az egész regény kulcsjeleneteként is felfoghatjuk ezt a szakaszt). A romtemplom és a benne lemészárolt gyülekezet a reveki templomnak a hollóidőben megjelenő párja (amely Fortuna tevékenységének köszönhetően szintén erre a sorsra jutott). A templomban megjelenő kámzsás barát a túlvilág kapuját őrző sárkány funkciójának feleltethető meg, akit a közösség csak segítőtársa (Tentás) – igaz akaratlan – feláldozása által tud legyőzni. A kámzsás barát karaktere és ennek az egész regény szövegében játszott szerepe azonban csak egy egyszerre több szövegre is utaló intertextuális háló feltárása által ragadható meg. A romtemplomban történő események ugyanis a regény mindkét szövegének kulcsfontosságú elemét képezik. A deák álmai hasonló módon jelennek meg az itt található apokaliptikus jelenetsor előzményeként, mint a második rész végén ábrázolt csata ennek következményeként. A regény szövegének ez a rétege úgy is felfogható, mint a címként álló paratextus, a hollóidő mindkét könyvet értelmező allegóriája, amit az első rész szövegébe illesztett glossza a következőképpen határoz meg: „(Hogy lesz ezután? Holló gyomlálja, tépdesi az idő szemét? Avagy hollóvá lesz az idő? Hollóidő?)[31] A hollóidő úgy jelöli a pusztítás időszakát, hogy az sem a deuteronomista történelemszemlélet népet megmentő, vagy büntető háborújának, sem a vitézség krónikás énekeinek, de egyértelműen még a mese vonatkozási rendszerének sem feleltethető meg, mivel nem győztesekre és vesztesekre, hanem elevenekre és holtakra osztja fel a világot. A levágott fejek számolásánál egyre megy, hogy barátról, vagy ellenségről van szó, mivel a csata komolyságát éppen az elesettek száma adja meg. A koponyahalmok összeállítása amúgy is a sereg két vezérének kisszerű játékát szolgálja, amelyet a magyar sereg vezetője éppen azáltal nyer meg, hogy sikerül a fogadást elveszítenie, ami a szöveg első részének narrátori pozícióját idézi vissza: az egyik vonatkozási rendszerben elvesztett fogadás a magyar vezér számára fontosabb vonatkozási rendszerben győzelemmel ér fel (mivel a német herceg így az ő borát issza meg).
A regény szövegét folyamatosan végigkísérő koponya-rakás motívum a második könyv templom-jelenetében éri el tetőpontját, ahol a hollóidő mitikus hátterét biztosító apokaliptikus látomás egyben a legérzékletesebb módon rajzolódik ki. A mese beszédmódjának szabályszerűségeit követő elbeszélő ezen a ponton a mítosz fatalista nézőpontjával keveredve jelenik meg. A szövegnek ezen a pontján egy olyan bonyolult intertextuális utalásrendszer tárul elénk, amely három szöveget idéz meg: Vörösmaty Mihály Előszavát és ezzel összefüggésben A Rom című eposzát, valamint az evangélium Gecsemáné-kerti epizódját. A három utalás közül az Előszó apokaliptikus képsorának újraírása ragadható meg a legjobban, mivel ezeken a pontokon a legnyilvánvalóbbak a szövegszerű megfelelések, mint amilyen például a forgószél és a vers szövegében megjelenő vész, valamint a pusztulást ábrázoló két „tablókép” („és a nyomor gyámoltalan fejét elhamvadt városokra fekteti”[32]) közötti tematikus hasonlóság. A templomban megjelenő kámzsás barát alakja azonban csak egy újabb intertextuális utalással illeszthető vissza az Előszó szövegébe. A vers apokaliptikus képsora szoros kapcsolatba hozható a költő A Rom című eposzával. (az istenség nevét jelölő szó egyébként a templomjelenet leírásának több pontján is megfigyelhető). Vörösmarty eposzában a világot pusztító Rom isten ébredése a vész megjelenéséhez köthető:
„Évekig így és túl azokon gyász gondolatokban
Fárasztotta eszét, s ha talán vész harsoga által
S a föveny országát felvették szárnyai, akkor
Zenge szilaj dalszót és a zivatarba sohajta.”[33]
A vész megjelenítése egyértelműen kapcsolatba hozható a regényben is megjelenő forgószéllel, míg a kámzsás barát az álmaiból ébredő Rom istenségként is felfogható. Az eposz szerint az önmagára ébredő istenség az őt először köszöntő személy álmait valóra váltja, ami a regény szövegében egyszerre jelenik meg a reveki ifjak és a deák álmainak a beteljesítéseként. Előbbiek az ellenség fejének vételét kívánják, míg utóbbi az emberi fejek összeszámolásáról álmodik, és a templomban éppen ezért léphet a kámzsás barát helyére. A deák szerint – akinek véleményét a regény utolsó soraiban a második narrátor is átveszi – az álom és a való között ok-okozati kapcsolat szövődik, ahogy a szövegben az álmok koponyából rakott kerítései és a csatában összeszedett emberfejek között is („Eszünkbe jutott, miket mondott a deák, amikor szóra akartuk bírni a romos templom felé menet: ha az álom előbb nem mutatná föl a koponyát, lehet, a dúló sem hozná zsákjában a valódi fejeket…”[34]). A Rom című eposzban hasonló módon jelenik meg álom és valóság egymásnak megfelelése a főhős utolsó álmával kapcsolatban:
„Álma való képét látá és látta sötéten
 Fénylő fegyvereit, hű kísérőit utának.”[35]
A harmadik intertextuális utalás rituális jelentést kölcsönöz a romos templomban lejátszódó jelenetnek, amely egyben a kámzsás barát karakterének is újabb vonásokat kölcsönöz. A szélvész által a templom kövezetéhez csapott bárány kivéreztetése az épület szentélyében úgy is értelmezhető, mint egy áldozat bemutatása. Az áldozatként bemutatott bárányt a mészárosfiú fejjel lefelé helyezi a Krisztussal szemben álló szintén lefejezett szent hajdan keresztet tartó karjára. A képzeletbeli keresztre fordítva helyezett áldozat a korabeli mártírábrázolásoknak megfelelően (ahol a vértanú mindig együtt van megjelenítve a kivégzésének módjára utaló eszközzel) tehát Péter apostol szobraként azonosítja (egészíti ki) a torzót. Az azonosító jel azonban úgy is értelmezhető, mint a fejetlen szentnek való arckölcsönzés aktusa. A hálók közt koponyákat görgető kámzsás barát alakja szintén lehetővé teszi ezt az azonosítási lehetőséget, méghozzá abban az értelemben, mintha az emberhalászat és a juhok őrzésének (János evangéliumában Jézus ezt a feladatot kifejezetten Péterre bízza) krisztusi parancsa értelmeződne át a hollóidő kontextusának megfelelően. A kámzsás barát reakciója a kardok felvételével kapcsolatban („Ezért jöttetek ide?, ordibálja ő, aki észre sem akart venni bennünket. Hát már ti is?”[36]) pedig azt az evangéliumi szituációt idézi meg, amikor Péter a Gecsemáné-kertben kardot rántott, hogy megvédje Krisztust (Jn 18,10). A szakasz tehát végül allegorikusan Krisztus háborút bíráló logionját nyilatkoztatja ki: „Tedd vissza kardodat a helyére, mert akik kardot fognak, kard által vesznek el.” (Mt 26,52) A templomban felhalmozott koponyák számontartójaként megjelenő pásztor akár – ahogy ezt a regény egyik kritikája meg is jegyzi a romos templommal és malommal kapcsolatban – akár az elpusztult reveki gyülekezetet is megjelenítheti.[37] A kámzsás barát így – a Péternek Krisztus által adott megbízatás hollóidei párjaként – nem az élő, hanem a halott lelkek gyülekezetének pásztorává válik. A deáknak a kámzsás barát helyére való lépése azonban úgy is felfogható, mint aki az ellopott áldozati bárányt helyettesíti és így megfeleltethető az ószövetségi és újszövetségi áldozat különbségének. A deák ez által másik apafigurája, Terebi Lukács helyére kerül, mint a halottak pásztora. A többszörös intertextuális utalásokkal megidézett szövegek, és az ebből felépülő mitikus háttér azonban egy az egész regény alapját képező és a jeremiád történeti koncepciójának alternatívájaként is felmutatható történetértelmezési narratíva jelenlétére is rámutat a hagyományban.
A halottak világába való átkelést követően a reveki fiatalok a próbatevés helyszínéül szolgáló Bajnaköves várába érkeznek meg. A próbatétel funkciójához különböző személyek rendelhetőek (a várúr szolgái, majd a várúr maga), ami egybehangzik Propp azon észrevételével, mely szerint a mese szövegében ugyanazt a funkciót gyakran többen is gyakorolják.[38] A nehéz faladatok közül az első a vár körül végzett munka, amelyet a fiatalok saját foglalkozásuknak megfelelően kapnak meg (gyakran fordul elő, hogy a mese hőse teljesen mást kell cselekedjen, mint amiért érkezett, ami azzal a veszéllyel jár, hogy megfeledkezik céljáról), míg a második a hadba készülő seregnek és ellátmányának megszervezése. A két említett próbához különböző helyszínek rendelődnek: az elsőhöz a vár pincéje, míg a másodikhoz az épület padlása. A lehetetlen küldetés mesemotívumának azonban leginkább a harmadik próba feleltethető meg, mely az érkező szövetséges csapatok megszámolását követeli meg a fiataloktól. A próba megháromszorozása és az egymást követő feladatok nehézségi fokának növekedése szintén fontos, a mesék szövegével összekapcsolódó motívuma a regénynek. A három próba kiállása teszi lehetővé a reveki fiatalok számára, hogy a hiányállapotot megszüntetve, céljukat elérve vitézzé váljanak. A szöveget záró csata ebből a szempontból – mint a kezdeti hiány megszüntetésének kimondása – így a mese főhősének „trónra lépéseként” fogható fel (ennek keretéül is szolgál a csatát követő ünnepi esemény). Máté szövegében különálló glosszákat képeznek azok a részletek, amelyek a mesenarratívában megjelenített történethez képest későbbi eseményeket rögzítenek. Máté utólagos kommentárjai, melyek érzékletes képekben mutatják be például a csatamezőn elpusztult katonák lebomlásának folyamatát (390.o., 440.o., 544.o.), akár a deák szólamának átvételeként is felfoghatóak: a második rész mesenarratívája felbomlik a hollóidő kifejezés hátteréül szolgáló mitikus háttérben.


[1]Szilágyi István: Hollóidő, Magvető, Budapest, 2001, 22. o.

[2]Dávidházi Péter, Per passivam resistentiam, Változatok hatalom és írás témájára, Argumentum Kiadó, Budapest, 1998. 121.o.

[3]Jacobus Cornelius de Vos, Das Los Judas, Über Entstehung & Ziele der Landbeschreibung in Josua 15, Brill, Leiden 2003, 281.o.

[4]Rainer Albertz, Geschichte und Theologie, Studien zur Exegese des Alten Testaments und zur Religiongeschichte Israels, Walter de Gruyter GmbH, Berlin, 2003, 279.o.

[5]Martin Noth, Geschichte Israels, Vandenhoeck & Ruprect, Göttingen, 1950, 213.o.

[6]De Vos, 279.o.

[7]Albertz, 279.o.

[8]Albertz, 297.o.

[9] U.o.

[10]Gerhard von Rad, Az Ószövetség teológiája, I. kötet, Izrael történeti hagyományainak teológiája, fordította Görföl Tibor, Osiris Kiadó, Budapest, 2000, 272- 274.o.

[11]Jan Assmann, A kulturális emlékezet, Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban, fordította: Hidas Zoltán, Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 2004, 212.o.

[12]U.a., 222.o.

[13]U.o.

[14]Pázmány Péter, Felelet az Magyari István sárvári prédikátornak, az ország romlása okairúl írt könyvére, in: Pázmány Péter művei, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1983, 16.o.

[15]Ahogy a deuteronomista történeti mű egyes alkotásai között, mint amilyen például a Bírák könyve az egész szövegkorpuszhoz képest, ugyanúgy ennek a reformációban bekövetkezett recepciójában is meg lehet különböztetni eltérő szempontrendszerek alkalmazását. Tardi György például a Bírák könyvének jellegzetes történetelbeszélési sémáját alkalmazza Rákóczi Zsigmond szikszói győzelméről szóló históriás énekében. A Bírák könyvének folyamatosan ismétlődő sémája a következő elemekből épül fel: a nép elpártolása, egy ellenséges nép megjelenése Isten büntetéseként, Isten szabadítót támaszt a nép megmentése érdekében. Tardi ezzel a szereppel ruházza fel Rákóczi Zsigmondot, akinek angyalok viszik meg az ellenség hírét és éppen az egyik bíra történetével biztatják:

 

„Gedeonnak erőt és bátorságot

Én adtam volt olyan világosságot:

Lámpásokkal űzé madiánokat,

Én általom ellensége elfutott.”

 

Az intertextuális utalással is megidézett bibliai narratíva a korban elfogadott és már kanonikussá vált történeti koncepció keretein belül értelmez egy kortárs eseményt és ennek főszereplőjét valószínűleg nem minden politikai célzat nélkül. Szabó András a csatáról és ennek irodalmi feldolgozásiról írt tanulmányának okfejtését kiegészítve tehát itt nem csupán eposzi kellékek alkalmazásáról van szó – ahogy a szerző által párhuzamként említett Szigeti veszedelem esetében sem – hanem mindennek a deuteronomista történetelbeszélési móddal való sajátos keresztezéséről. (Szabó András, Az 1588-as szikszói csata és propagandája, http://epa.oszk.hu/00000/00018/00011/pdf/szabo.pdf . 6.o.)

[16] Szalárdy János Siralmas magyar krónikája, Magyar Helikon, 1980, 47.o.

[17] Szalárdy, 81.o.

[18] von Rad, 274.o.

[19] Szalárdy, 85.o.

[20] Szilágyi, 22.o

[21] Szilágyi, 23.o.

[22] U.o.

[23] Szegedy-Maszák Mihály, Előszó, http://www.villanyspenot.hu/

[24]Reinhart Koselleck, Elmúlt jövő, A történeti idők szemiotikája, fordította Hidas Zoltán, Atlantisz Kiadó, 2003, 197.o.

[25]Szilágyi, 25.o.

[26] Szilágyi, 8.o

[27] Vlagyimir Propp, A mese morfológiája, fordította: Soproni András, Osiris – Századvég, Budapest, 1995, 29.o.

[28] Vlagyimir Propp, A varázsmese történeti gyökerei, fordította: Istvánovits Márton, L’Harmattan, 2005, 108.o.

[29] U.a. 66.o.

[30] U.a.: 197.o.

[31] Szilágyi, 369.o.

[32] Vörösmarty Mihály, Előszó, in: Vörösmarty Mihály, Költői művek, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1974,546.o.

[33]Vörösmarty Mihály, A ROM, in: Vörösmarty Mihály, Költői művek, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1974, 1047.o.

[34] Szilágyi, 544.o. A deák álma azonban már az első könyv szövegében is teljesül, amikor a hajdúk elhozzák Fortuna Illésnek Bervecz és katonái fejét (362.o.)

[35] A Rom, 1055.o.

[36] Szilágyi, 395.o.

[37] G. Kiss Valéria, A holtakkal terített végesség felé, Szilágyi István: Hollóidő, Forrás, 2001/december

[38] Propp, A mese morfológiája, 28.o.

 

Tükör által színről színre

 

Hartmut Gesse, amikor megpróbálta rekonstruálni a Jézus keresztrefeszítéséről szóló legősibb tudósítást arra mutatott rá, hogy az összes beszámoló tulajdonképpen a 22. zsoltárból vett idézeteken alapul.[1] Az evangélistát erre az eljárásra Jézus kiáltása ösztönözte, ami szintén a zsoltárból vett idézet, azzal a – a jelen szöveg esetében sem mellékes – különbséggel, hogy a zsoltár második verse és a kereszten elhangzó kiáltás két különböző nyelvállapotot tükröz.
Juhász Ferenc: Pacsirta a szívben, Kossuth Kiadó, 2008.
Juhász Ferenc legújabb eposza a Pacsirta a szívben a Nagyszombati kódexből vett eredeti nyelvű idézettel indul, melynek témája Krisztus keresztrefeszítése. A szöveg végigolvasása után egyértelművé válik, hogy a harmadik oldalon található kézírásos idézet tulajdonképpen az egész eposz hypotextusaként határozható meg. Juhász a történet újraírásával ugyanazt a viszonyt valósítja meg, ahogy a kódex írója az evangélium, valamint az evangélium írója a 22. zsoltár szövegét kezeli. Ahhoz, hogy megértsük a kódexíró és az eposz szövege közötti összefüggést először a legutóbbi hypertextuális összefüggést kell megvizsgálnunk. Hartmut Gesse, amikor megpróbálta rekonstruálni a Jézus keresztrefeszítéséről szóló legősibb tudósítást arra mutatott rá, hogy az összes beszámoló tulajdonképpen a 22. zsoltárból vett idézeteken alapul.[1] Az evangélistát erre az eljárásra Jézus kiáltása ösztönözte, ami szintén a zsoltárból vett idézet, azzal a – a jelen szöveg esetében sem mellékes – különbséggel, hogy a zsoltár második verse és a kereszten elhangzó kiáltás két különböző nyelvállapotot tükröz.
Jézus kiáltása arámul hangzik el, ami a héber nyelv dialektusaként ekkor már köznyelvvé vált Júdeában. A zsoltár szövegének nyelve ezzel szemben már olyan, mint egy nyelvemlék. A héber szöveg arámul bekövetkező citációja így akár a textus aktualizációjaként is felfogható, melynek következtében azonban a két szöveg közötti – felismerhető – intertextuális kapcsolat meggyengül (a keresztrefeszített körül állók úgy értik a kiáltást, mintha Jézus Illést hívná, ami valószínűleg a textus fel nem ismerésének a következménye). A kódex és az eposz keresztrefeszítés leírása tulajdonképpen ugyanannak a történetnek újabb és újabb kontextusban bekövetkező újraírásai, melyekkel kapcsolatban talán éppen az aktuális nyelvi közeg mutat utat a lehetséges értelmezési horizontok feltárására (képviselve azt a történeti kontextust, melyben keletkeztek). Juhász azáltal is egybekapcsolja a két szöveget, hogy mindkettőt a „kódex” (a nyomtatott kódexkiadásokat imitálva) jobb oldalán helyezi el: az író ceruzával írt kézirata így a kódexíró kéziratának a folytatásává válik (erre mutat rá a kötet kissé kaotikus oldalszámozása is). Az eposz szövegében több olyan utalás is van, melyek a 22. zsoltárt, az evangélium tudósítását, vagy a kódex szövegét idézik meg. Ilyen utalás lehet például az ellenséges tömeg: „zsibong köröttem és röhög köröttem a bámész bandzsa nép, néz, mintha egyetlen óriás szemgolyóvá ragadna össze az üveges, nyálkás, izzadt, nedves embersűrűség.” (Zsolt 22,8: Gúnyolódnak rajtam mind, akik látnak, ajkukat biggyesztik, fejüket csóválják), illetve a kereszt körül álló asszonyok, és köztük a megfeszített anyjának az említése: „És asszony, aki nézel!”(46.o.).
A kódex és az eposz szövegében a szenvedés ábrázolásának külsődlegességét az a beszédmód ellensúlyozza, amely nem az evangéliumhoz, hanem sokkal inkább a 22. zsoltárhoz közelíti mindkét szöveget. Az evangélium írója ugyanis a zsoltár hímnikus beszédmódját egy epikus beszédmódba illesztette be. Paul Ricoeur e két beszédmód legnagyobb különbségét abban látja, hogy amíg előbbi Istenhez, addig utóbbi Istenről szól.[2] A két szöveg szempontjából azonban e különbség abban látható, hogy a keresztrefeszítettségről szóló beszámoló a zsoltárban még úgy jelenik meg, mint a szenvedő önmagáról adott leírása. Éppen ezen a ponton válik vitathatóvá, hogy a kódex írója közvetlenül az evangélium történetét írná újra. A kódex szövege úgy írja le Jézus keresztrefeszítésének történetét, hogy közben az evangélium hypotextusának a beszédmódját érvényesíti. A keresztrefeszítésről a keresztrefeszített nézőpontjából és látószögéből értesülhetünk, akár a 22. zsoltár esetében. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a kódex írója, valamint Juhász Ferenc a haldokló diskurzusának a színrevitelével, ahhoz a hagyományhoz csatlakozna, mely szerint Jézus végigmondta a zsoltárt a kereszten, de nem is zárhatjuk ki az evangélium hypotextusát, mint lehetséges inspiráló tényezőt. A kiáltás, ahogy a zsoltár második versét idézi meg, nem csak karakterizálja Krisztus szenvedését (egy másik szöveg által), hanem ezzel az utalással egybe is kapcsolja minden olyan emberrel, aki ártatlanul szenved. A zsoltár én pozíciójába való szabad behelyettesíthetőség teszi lehetővé, a kódex írója számára, hogy e szenvedést érzékletesebbé tegye, míg az eposz írója a keresztrefeszített monológját ezen a módon saját énjének színrevitelére használja fel. A beszédhelyzet és a téma hasonlóságát leszámítva azonban a kódex szövege meglepően szabadon költi újra a „monológot”, szinte ugyanolyan szabadon, mint ahogy Juhász Ferenc az idézett szakaszt. A kódex szövegének sajátossága két hypotextusához képest abban ragadható meg, hogy amíg a zsoltár és különösen az evangélium(ok) szövegében alig található a keresztre feszített külső megjelenítésére utaló kép, addig az itt színre vitt leírás szinte tobzódik e szenvedés külsőségeit bemutató képekben, mint amilyen például a szemek meghomályosodása, a testből folyó vér, vagy az arc eltorzulása(elszíneződése). A kódexíró a haldokló Krisztus érzékletes ábrázolásával a gyülekezet szánakozását és bűntudatát akarta felébreszteni. Az eposz írója ezt az ábrázolási módot követi és tágítja szinte a végtelenségig. A szövegben megjelenített szenvedő ember önleírásai pontos és érzékletes képet rajzolnak a keresztrefeszített szenvedésének külső és belső állapotáról. A különböző testi ürülékekről, és az erre csoportosuló legyekről, valamint a haldokló halálát okozó fulladásról szóló leírások a lehető legpontosabban ábrázolják a keresztrefeszített szenvedésének külső jegyeit. A szöveg mégsem válik teljesen naturális leírássá. Az eposz különösen fontos jegye, hogy nem úgy szelidíti meg a keresztrefeszítés borzalmát, mint a jelenet különböző naturális elemeit cenzúrázó verbális és képi megjelenítések, hanem a feltáruló kép szörnyűségét éppen a képalkotás szépsége ellensúlyozza. Különösen érdekes ebből a szempontból a rovarok leírása, melynek képei úgy hemzsegnek a szövegben, mintha ezáltal is arra a parazitatömegre utalnának, ami a keresztrefeszített testét ellepi (126.o.):
…itt lógok gyémánt-ruhában, zománc ruhában, hártya ruhában, mindenféle állat és rovarszemekből szőtt szemek milliója ingben, hangyákból, százlábúakból, pókokból, fülbemászókból, lótetűkből és kőrisbogarakból összevarrt herékig érő nyüzsgés-csizmában, csípés-szúrás-marás-harapás-mászás-viszketés-mászkálás-csipkedés harisnyacipőben…
A rovarok esetében a képalkotásban feltáruló szépség folyamatosan ellentmond annak a funkciónak, ahogy ezek az állatok a történetben megjelennek. Másrészről ezek a képek éppen oda nem illésük miatt teszik lehetővé és nagyítják fel a keresztrefeszítés naturális részleteit. A rovarokról alkotott képek vakok arra a funkcióra, ahogy ezek a lények az adott pillanatban a szövegben megjelenített énre vonatkoznak. A rovar maga is vak erre a vonatkozásra, ezért nem is ítélhető meg ez alapján, mint ahogy a pacsirta (éneke) is vaknak tűnik a keresztrefeszítés brutalitásával szemben. Az élőlények elválasztása attól a funkciótól, ahogy önmagunkra vonatkoztatjuk őket képezi a félkegyelmű Bolond Istók filozófiájának alapját, amely egyet jelent a metaforikus beszéd szó szerint vételével. Bolond Istók úgy tud rácsodálkozni a világra, hogy nem az egyes teremtmények funkciójára kérdez rá, hanem éppen az adott pillanatra koncentrálva ezt a teremtettséget határozza meg funkcióként (a Biblia szerint a teremtett világ célja Isten teremtői munkájának dicsőítése, mint Assisi Ferenc Naphímnuszában). A teremtett világ ránk vonatkozásán keresztüli megértése teszi lehetetlenné éppen a teremtettség, mint vonatkozás megértését, ami a képteremtés kapcsán azt jelenti, hogy nem a kép funkciója válik fontossá, hanem az, aki, vagy ami a teremtés pillanatában előállt:
Mi hát a Van és mi hát a Nincs? A Nincs, mert csak Teremtő-Mámor a Képzelt Ősgondolat Szívében. A Van, mert rövid lét-jelenléte a Jelenidejű Törvény egyik akarata, megmutatkozásmódja, formája, élet-kimutatkozása. (122.o.)
Mindez egybeesik Bolond Istók karakterének leírásával, a félkegyelmű pillanatemberével, aki az eposz szövegében a keresztrefeszített monológjában feltáruló én egyik legfontosabb megjelenítője. Bolond Istók alakja egyszerre idézi meg Dosztojevszkij hősét Miskin herceget, és Szent Ferencet, felerősítve a szövegben reprezentálódó én krisztusi vonásait (Ó, szegény Bolond Istók! A lepkék, pillék, pillangó szerelme voltál! A lepke-világegyetem volt beléd szerelmes Drága Együgyű Szent, Szent-Ferenc-tisztaságú és Szent Ferenc létező-áhítatú népmese-barátom.) Bolond Istók, akinek rovar „közöny-agya” minden mérlegelés nélkül csak azt teszi, amit mondanak neki.(62.o.) Akinek a gondolkodása olyan, mint a „konkrét költészet, avantgard egyenesség, megfordíthatatlan egynemű síkság”: a költői nyelv ebben az értelemben semmi másért nincs, hanem csakis önmagáért. Olyan, mint a pacsirta éneke a keresztrefeszített fölött: nem sirat, nem gúnyol, hanem csupán az, ami: egy pacsirta éneke. Ebben az énekben tárul fel az eposz „költészetfelfogása”, szemben az értelem működésével, ami megpróbálja a szituációt újból és újból értelmezni a visszaemlékező vallomástevés aktusának színrevitelével.[3] Az eposz szövegének egyik legfontosabb eleme – akár a zsoltároké – egy-egy sor állandó visszatérése (gondolatritmus), akár az eposzokban az állandó jelzők, vagy leíró formulák. Az önleírás visszatérő képsorozatai, mint például a pacsirtáról, vagy a keresztrefeszítettről adott beszámolók, folyamatosan megszakítják, illetve visszazökkentik a jelenbe az emlékező-vallomásos passzusokat.
A kódexben és az eposzban mefigyelhető önleírás különbsége tárul fel abban, hogy a két szövegnek ki, vagy kik a címzettjei. A kódexben található monológ egyértelműen egy gyülekezetnek, vagy gyülekezeti tagnak szól, míg az eposz a vallomástevés-gyónás kettős címzését hajtja végre (Isten és emberek előtt). A kódex írója csupán ábrázolni akar, míg az eposzban az ábrázoló és vallomástevő-érvelő szövegek egymást váltják. Az eposz elbeszélőjének miértjei, a zsoltár miértjére rímelnek (a lámá kérdőszó nem kauzális, hanem teleologikus értelemben teszi fel a kérdést, tehát mindenképpen egy üdvtörténeti horizontban értelmezhető a kiáltás). A feltett kérdés(ekre) adott válasz elhelyezkedése az eposz szövegében szintén megfeleltethető a panaszzsoltárok, így a 22. zsoltár szerkesztési módjának. A zsoltár szövegében az ártatlanul szenvedő ember egy hirtelen fordulattal a panaszkodásról Isten dicséretére vált át. Mindennek oka a zsoltármagyarázók szerint, hogy a könyörgő ember egy teofániában részesült, ami a kérdéseire adott válaszként is felfogható. (A templomban, ahol az ilyen imádságok elmondásának helye volt, gyakran a papok szájából hangzott le ez az orákulumszerű válasz.) Az eposz szövegében ilyen lehetséges válaszként határozható meg a Nagyszombati kódexből másolt hosszabb elmélkedés a halál utáni megdicsőülésről. Az itt található szöveg azonban – ahogy Juhász írja – már le van fordítva mai nyelvünkre, tehát nem újraírás, hanem fordítás. Természetesen a különböző fordításelméletek tekintetében nehezen lehetne e két viszonyt egymástól megkülönböztetni, jelen szöveg esetében azonban a kódex írásainak e kettős kezelése, a szövegekkel szembeni távolságtartás különbségére mutat rá. Az újraírás sokkal közvetlenebb viszonyt feltételez, mint a fordítás. A fordítás és újraírás arra a különbségre hívhatja fel a figyelmet, ami a kódex két szövege között is megjelenik, mivel a keresztrefeszítésről szóló szöveg az evangélium hypertextusa, míg utóbbi egy teológiai probléma kommentárja, metatextusa. Az eposz szövegében a keresztrefeszített panaszának az újraírása áll szemben egy olyan kommentárral, amely önmagát a könyörgő kérdésfeltevéseire adott lehetséges válaszként határozza meg.
Hogy lesz? Talán úgy, ahogy Szent Anselmus együgyű és boldog látomását és kegyelem-hitét lefordítva magamévá írtam a Nagyszombati Kódexből, a gyönyörű tudás-tudatlanságot, naiv megvilágosodást!
Ez a naiv orákulum jelenik meg a panaszra adott lehetséges válaszként. A saját nyelvre fordítás a szövegben úgy határozódik meg, mint a magamévá írás aktusa. Az így feltáruló kapcsolat egy olyan viszonyt jelent a lemásolt szöveggel, ami már kisajátítást is, és éppen a saját nyelvi kontextusba való átfordítás által következik be. Ugyanez a magamévá tétel a keresztrefeszítés kódexbeli szövegével kapcsolatban értelmetlenné válik, hiszen ez a szöveg csak akkor tud megigéző hatást kifejteni, ha meghagyjuk eredeti nyelvi közegében (ez egy másik magamévá tétel?), vagy teljes mértékben újraírjuk. A válasz ezzel szemben csak akkor válik elfogadhatóvá, ha ugyanabban a nyelvi közegben kapjuk meg, mint amelyben a kérdést feltettük. De miért a Nagyszombati kódex szövege adja meg, és miért csak egy lehetséges választ?
             A Pacsirta a szívben szövegében színre vitt monológ időpontja – akár hypotextusáé – természetesen nagypéntek, ami éppen azt a napot előzi meg, amire a kódex neve utal. Az eposz szövegében a kódexből vett elmélkedés abba a hiátusba (Balthasar) íródik be (mind a szöveget megelőző, mind pedig az ezt követő monológban már úgy beszél a keresztrefeszített magáról, mint halottról), ami nagypéntek és húsvét között helyezkedik el,[4] éppen ezért csak egy lehetséges válaszként fogható fel. A húsvét ígérete azonban mégis jelen van a szövegben, méghozzá egy éppen az iménti hiátust értelmező jézusi példázat megjelenítésével az eposzt lezáró szakasz metaforáiban:
És ha lesz, aki leveszi keresztem fájáról halott testemet: érzi majd karjaiban, ujjaiban, hátán, lábaiban, mell-izmaiban, hogy oly könnyű lettem, mint egy mag-nélküli üres kalász,
Az üres kalász már a búzaszemek kihullása utáni állapotot jeleníti meg. Jézus az elvetett búzaszemről mondott példázatában saját haláláról és annak értelméről beszél így: „Bizony, bizony mondom néktek: ha a búzaszem nem esik a födbe, és nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz.” Az eposz képe az üres kalászról azt a nagyszombati hiátust tükrözi, amikor a mag már bekerült a földbe, de még nem indult csírázásnak. A kép egyébként visszautal a szöveg egy korábbi szakaszára (118.o.), ami éppen a kezdetnek e megjelenítésére fókuszál:
Tudta e mindezt az Isten? Mikor a Világegyetem-Őssejtet a Végtelen Semmibe dobta, mint anyám a rózsakrumplit a frissen-kikapált fekete földgödörbe? A Kezdet Spermaszálat. A pontnagy Őscsíra-Egészet?
Lehetséges-e azonban ezt a hiátust már húsvét – a teremtő megújulás – fényében értelmezni? Húsvét életigenlését a halállal szemben éppen az a pacsirta-Bolond Istók fejezi ki, aki tudomást sem véve élet és halál fogalmáról, mégis az életről énekel. A pacsirta éneke a haldokló felett és a haldokló szívében nem a közöny formájaként jelenik meg, hanem a feltámadásban vetett hitet fogalmazza meg. Azt a rezignációt, ami a felületes szemlélő számára a keresztrefeszítés idején még közönynek tűnik. A hit mindig naivnak látszik, mivel ott lát színről színre, ahol még állítólag csak tükör által lehet és homályosan.


[1] Hartmut Gesse: Vom Sinai zum Zion, Alttestamentliche Beiträge zur biblischen Theologie, Chr. Kaiser Verlag München, 1974. 196.o.
[2] Paul Ricoeur: A panasz, mint ima, in.: Paul Ricoeur, André LaCocque: Bibliai gondolkodás, fordította: Enyedi Jenő, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2003. 353.o.
[3] Az eposz pacsirtadala, abban az értelemben is költészetként határozódik meg, hogy különböző költők hangjain szólal meg. A hangimitációk közül természetesen a legfontosabb Petőfi Sándor – a szövegben is meghivatkozott – verse a Pacsirtaszót hallok megint, de hasonlóan fontos szerepet tölt be József Attila A bűn (126.o.), illetve – különösen a kérdésfelvetésekkel kapcsolatban – Radnóti Miklós Negyedik ecloga című versét. A szívből jövő pacsirtaszó, mint költői diskurzus a költők diskurzusa ( „Ó, Költő-szívekből épített hajó, Csoda- Noé bárka, hogy rajta lebegjek a világbűn emberiség-rettenet fölött, megmenteni akarván a világot önmagától és kimenteni önmagam önmagamból!) a különböző költőszívek összeragasztásával. (78.o.), ami Ady Endre Ifjú szívekben élek című költeményét idézi.
[4] Hans Urs von Balthasar: A három nap teológiája, Osiris Kiadó, Budapest, 48.o.

Irodalomtudomány, mint az irodalomtörténet provokációja

Az irodalomtudomány hazánkban egyre rosszabb hírbe került s nem is ok nélkül; e tiszteletre méltó diszciplína és annak jeles képviselői ugyanis arra a következtetésre jutottak, hogy elegendő elméleti alap áll rendelkezésre egy, az irodalomtörténettel szembeni offenzíva kivitelezésére. Így született meg A magyar irodalom történetei című tanulmánykötet (avagy kézikönyv, esetleg kísérleti munka?), amelynek végül sikerült elérnie, hogy az az olvasó, aki eredetileg az ostromlókkal érkezett, végül mégis az ostromlottakkal szimpatizáljon, miközben az offenzívában részt vevő külföldi segédcsapatokról kiderült (bármennyire is beváltak más „nemzetek” irodalomtörténeteinek megírásánál), hogy korántsem ismerik a hazai terepet, melynek következtében esetleges későbbi bevethetőségük is kérdésessé vált. A kétes eredményeket felmutató ostrom után hamarosan bekövetkezett a vezérkar elszámoltatása egy konferencia, vagy inkább tanácskozás (a műfaji kérdések nem voltak erősségei ennek a hadjáratnak) keretében (erről ad számot az Irodalom a történelemben – irodalomtörténet című kötet[1]). Az így kirajzolódó kép végül tökéletes látleletet biztosít irodalomtudományunk jelenkori állapotáról. A kötet négy szekcióülés rövidebb-hosszabb hozzászólásait, majd az ezeket követő vitát tartalmazza (az itt elhangzott véleményeik közléséhez azonban A magyar irodalom történeteinek főszerkesztői nem járultak hozzá, ezért a leleményes olvasónak az ő nézeteiket a viszontválaszokból kell kikövetkeztetnie, mely körülmény kifejezetten befogadás-központúvá teszi e viták értelmezését). A tanácskozást természetesen már rengeteg olyan kritikai reflexió előzte meg, amelyek nem sokkal A magyar irodalom történeteinek kiadását követték. Mindezek hol a történetek nemzeti jellegének hiányát, hol egyes szerzők figyelmen kívül hagyását, hol pedig a szerkesztés folyamatában és koncepciójában bekövetkező hibákat említették fel a háromkötetes művel kapcsolatban. Az itt tárgyalt kötet ezzel szemben némileg már árnyaltabb képet közöl e problémáról. Nem tekinthetjük véletlennek, hogy a legtöbb kritikus éppen azt veti a szerkesztők szemére, hogy a szöveg pontosan olyan funkciót akar betölteni, mint elődei. A három kötet azonban nem csupán külsőségeiben hasonlít egyik megtagadott őséhez, hanem azáltal is, hogy lehetőséget ad egy sajátos ideológiai olvasat megkonstruálására.

A magyar irodalom történetei mindenképpen létrehoz egy olyan kánont, amelyben fontos alkotók nem jutnak kellő szerephez. A hozzászólók jelentős része ezért pont azokat a szerzőket sorolja fel, akik nem kerültek be a kötetekbe, mint például Berzsenyi Dániel (Thimár Attila: Hol maradt el Berzsenyi?), Dsida Jenő (Pomogáts Béla: A kisebbségi magyar irodalmak helye a magyar nemzeti irodalomban). Görömbei András és Papp Endre az úgynevezett „nemzeti” (Papp Endre: „Rút sybaríta váz”), míg Bertha Zoltán a határon túli irodalom figyelmen kívül hagyását veti a szerkesztők szemére (Bertha Zoltán: Kisebbség és modernség). A „kritikák” éppen a köteteknek e szerzőkről való hallgatását értelmezik sokatmondónak, mert e tanulmánykötet mégis arról beszél a maga 134 önálló szólamán, hogy mit is nevezünk ma magyar irodalomnak (miközben a hiányokból arra a következtetésre is juthatunk, hogy mit nem). A magyar irodalom történetei digitális változatának, a Villanyspenótnak egyik előszóírója még a tanácskozás előtt megjelent negatív kritikákra reflektálva ezzel szemben úgy olvassa Szegedy-Maszák Mihálynak a kötetek elé írt előszavát, hogy „A magyar irodalom történetei úgy hoz új, sokféle, de hatásukban egynemű elemekből fölálló elvi rendszert a magyar irodalomtörténet-írásba, hogy nem jelöl ki kánont.”[2] Az egyneműség azonban itt is valamiféle mértéket jelöl, mely alapján ezeket a szövegeket kiválasztották. Valakinek a mellőzése mögött ezen kívül még akkor is értékítéletet lehet sejteni, ha mindez nem a magyar irodalom történetét feldolgozó nagyelbeszélés, hanem a magyar irodalom szinkronikus, vagy diakronikus metszetét bemutatni akaró tanulmánykötet esetében következik be. A nyomtatott könyvben ugyanis egyes szövegek mindig mások elé fognak kerülni és a terjedelmi, vagy egyéb okok miatt az is előfordulhat, hogy bizonyos szerzők kimaradnak. A kötetek kiadása után pedig mindez véglegesnek tűnik (különös tekintettel arra, hogy az előszó nem reflektál érdemben e problémára). Kérdéses, hogy az álláspont, amit a szerkesztők képviseltek, megvalósítható-e egyáltalán könyv formátumban, vagy ez már eredetileg is „csak(?)” egy digitális adatbázis keretein belül képzelhető el (állítólag Horváth Iván vezetésével már készül is egy ilyen, de jelenlegi állapotában elég messze van attól, amire használni lehetne: még mindig a könyv digitális változata, és korántsem tágította a benne foglalt szerzők „kánonát” a „végtelenségig”). A magyar irodalom történeteinek célkitűzései lehetséges, hogy csak abban az esetben valósíthatóak meg, ha a könyvformátumban publikált szövegeket a digitális adatbázis papír kiadásának tekintjük. A hiányok így kiküszöbölhetőek lennének, mert nem jönne létre olyan „kánon”, amely „lezártságában” különböző ideológiai szándékokat feltételezne. Lehetőség nyílhatna olyan fejezetek megírására is, mint amit például Bitskey István hiányol a reformáció magyar bibliafordításaival kapcsolatban (Bitskey István: Irodalom, történelem, értékzavar, Jegyzet a „Háromkötetes” kora újkori anyagáról), vagy amire Papp Tibor mutat rá a magyar avantgarde irodalom esetében (Papp Tibor: Avantgárd szemmel irodalomtörténetekről). Mindezidáig azonban a Villanyspenótban sem szaporodtak elazok a tanulmányok, amelyek az itt felemlegetett hiányokat pótolnák. A hozzászólók ezen kívül e hiányokból kiindulva a kötet használhatóságát is problematikusnak találják, amit szintén korrigálni tudna a digitális kiadás. Egy szerzőhöz tartozhatna például egy általánosabb, leginkább a pályaképet bemutató írás, ami mellé olyan tanulmányokat lehetne rendelni, amelyek különböző nézőpontból mutatnák be írásait. Így A magyar irodalom történetei akár kézikönyvként is megállná a helyét. Egy ilyen szöveg a szerkesztőket is megkímélné attól, hogy olyan tanácskozáson vegyenek részt, amely egy lezárt szöveg kárhoztatásáról szól. Ehelyett a konferencia után a kritikáknak megfelelően korrigálhatnák a rendszert. Ebben az esetben talán valóban bekövetkezhetne az a paradigmaváltás, amit e kötetek ténylegesen képviselni akartak.
A magyar irodalom történetei azonban ennél sokkal mélyebb problémákat is felvet. A „tanácskozáson” sok szó esett az irodalomtörténet írás kapcsán az úgynevezett „nagy-elbeszélések” jelenkori megkérdőjeleződéséről, melynek értelmében már nem beszélhetünk a magyar irodalom történetéről, hanem csak történeteiről. A „tanácskozás” legjelesebb és „legelőremutatóbb” felszólalásai éppen ezért nem azok, amelyek csupán a hiányzó személyek listáját sorolják fel, hanem amelyek az irodalom elbeszélhetőségének lehetséges formáit vizsgálják. Imre László például a műfajtörténeti megközelítést javasolja (Imre László: Rendszer, módszer és időtállóság – egykor és ma), míg Gintli Tibor olyan narrációs technikákat említ (párhuzamos történetek, időrendet felbontó narráció, egymást megkérdőjelező elbeszélések), amelyek valóban lehetővé tették volna annak a töredezett örökségnek a bemutatását, amit az előszó tűzött ki célul (Gintli Tibor: A megszakított elbeszélés lehetőségei). Kulcsár Szabó Ernő egyrészt a fejlődés fogalmának problémájára mutat rá az egyik főszerkesztőnek, Veres Andrásnak a megjegyzésére reflektálva, aki a kötetetek történeteit többféle fejlődési modellhez köti, másrészt arra is felhívja a figyelmet, hogy egy „hiteles”elbeszélés megírása nem egyenlő azzal, ha megsokszorozunk valamit, amiről nem tudjuk, hogy micsoda. Ugyanakkor visszautasítja azokat a kritikákat, amelyek állítása szerint a kézikönyvnek egy XIX. századi nemzeti paradigma felől rónak fel hibákat (Kulcsár Szabó Ernő: Irodalomtörténet – folyamat nélkül?). Ezeknek a megjegyzéseknek azonban szintén nehezen adható „hitel”, mivel olyan gondolatokat tartalmaznak, amiket már az egész projekt kezdetekor meg kellett volna vitatni. Ugyanez érvényes egyébként az egész „tanácskozásra”, mivel az itt elhangzott vélemények – s különösen a most említettek – arról beszélnek, hogy miként kellene egy olyan irodalomtörténetet megírni, ami megfelel a jelenkori tudományos paradigmának, miközben a helyzet fordított, mert valami itt már megíratott, amihez többek között ők is a nevüket adták (erre a problémára egyébként maguk az előadók is reflektálnak). A tanácskozás így ténylegesen egy sikertelen ostromot követő haditanácsra emlékezteti az embert, amelynek éppen az a legfontosabb tapasztalata, hogy a haditanácsokat az ostromot megelőzően kellene tartani. Természetesen mindez nem minősíti az említett személyek által írt és elmondott gondolatokat, hanem csupán megkérdőjelezhetővé teszi. A felszólalóknak e csoportja azonban másrészről sikeresen elbeszél a többiek mellett, mivel az ő problémafelvetésük nem a „mi a magyar irodalom”, hanem a „miként lehet egy történetet elbeszélni” kérdés körül forog. Az első esetben tudjuk, hogy miről beszélünk, de nem vetünk számot azzal, miként kellene, míg a második esetben bár tudnánk, de nincs miről beszélnünk.
A magyar irodalom történetei – ahogy ezzel kapcsolatban a főszerkesztő is fogalmaz – olyan történeteket tartalmaz, amelyek különböző (tudományos) nézőpontokból közelítik meg a magyar irodalom egyes alkotóit. A magyar irodalom történetének egy üdvtörténeti jellegű nagy elbeszélésként való színrevitele azért nem lehetséges tehát, mert teret kell engedni a különböző tudományos nézőpontoknak. Bojtár Endre kritikája helyesen mutat rá e nézet problematikusságára: „A magyar irodalom történetének töredezettsége ilyeténképpen mintha nem annak tényleges időbeli és földrajzi illetve társadalmi töredezettségéből adódna, hanem abból, hogy a különböző felfogású értelmezők a hagyomány mely részét érdemesítik figyelemre.”[3] Ha komolyan szemügyre vesszük azt a hagyományt, ami a magyar irodalom alapját képezi, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy ez már eleve történetek sokaságára hullik szét. Nem csupán a kötet szerzőinek (tudományos) nézőpontjai különböznek, hanem a vizsgált szerzőké is. A „mit” kérdésében benne foglaltatik többek között az irodalomtörténet írás hagyományával és ennek olyan változásaival való szembesülés is, mint amilyen például a magyar irodalom szükségszerű strukturális változása Trianon után. Ennek megfelelően az első kötet előszavában is említett különböző célelvűségek nem csupán az egyes tanulmányírók sajátos megközelítési módjaiban érhetőek tetten, hanem a különböző történetek már eleve jelen vannak, és ezzel összefüggésben sajátos sokszínűséget biztosítanak a magyar irodalomnak. A magyar irodalom történeteiből éppen ezért lehet hiányolni például a határon túli magyar irodalmak, vagy a 16. és 17. században a protestáns és a katolikus irodalom különböző célelvűséget képviselő történeteit, és ezek egymásra vonatkozását. Valójában tehát nem egy, hanem sok különböző történetről írhatnánk különböző történeteket. Rejtő Jenő például ebből a szempontból helyesen került a történetek közé. A magyar irodalom történetei elsődleges problémája tehát abban ragadható meg, hogy homogénnek feltételezi azt a hagyományt, ami eredetileg heterogén, és önmagában arra kényszeríti az irodalomtörténet íróit, hogy ennek megfelelő összefoglaló munkát írjanak. A főszerkesztő előszavában a határon túli irodalmakra való utalásban jelenik meg e homogenizáló törekvés, amikor úgy beszél e jelenségekről, mintha valamilyen oknál fogva nem a magyar irodalom történetei közé tartoznának: „A magyar irodalom történetei néhány, a mai államhatárokon túli irodalommal is foglalkozik. Ennek a területnek a megítélése azért nehéz, mert az erdélyi, felföldi, délvidéki vagy akár nyugati magyar irodalom művelőire is vonatkozik az a szomorú igazság, amelyet Belting így összegezett: „A szórvány nem a saját területén él, és reménytelenül keresi saját azonosságát” (Belting 2003, 73).”[4] Nem éppen az azonosságkeresés e módja miatt válhatnak ezek az irodalmak a magyar irodalom alternatív történeteivé? Papp Endre helyesen tételezett fel e kötet előszava és Babits Mihály Az európai irodalom története című művének gondolatmenetében némi hasonlóságot.[5] Babits ténylegesen szembeállította egymással az egyetemes értékeket képviselő világirodalmat a helyi érdekeket képviselő nemzeti irodalmakkal. Förköli Gábor Babitsnak egy a határon túli irodalmat taglaló esszéje nyomán (Európaiság és regionalizmus) a következőképpen fogalmazza meg ezt a problémát: „Félti ugyanis az erdélyi irodalmat attól, hogy képviselői a kisebbségi sorssal takarózva leszállítják írásművészetük színvonalát, s világirodalmi szemszögből nézve érdektelen problémavilágukkal kizárják magukat az európai irodalomnak abból a folyamatából, amelyet ma kánonképződésnek neveznénk.”[6] Nyilvánvaló azonban, hogy másként kell megítélnünk e problémafelvetést, ha valaki ezt 1930-ban és másként, ha 2007-ben teszi meg, és megint más a helyzet, ha valaki az európai irodalom történetét akarja megírni és nem a magyar irodalom történeteihez ír előszót. Az irodalom történeteinek megírásakor mindig szem előtt kell tartani a különböző irodalmi hagyományokra való rákérdezésben megjelenő ellentmondást, amit Kulcsár Szabó Ernő a következőképpen fogalmazott meg a Babits emlékév kapcsán: „Képes-e az irodalomtudomány arra, hogy az irodalmiság reflexiós tudata gyanánt élő hatáspotenciált hívjon elő egy „szótlannak mutatkozó” klasszikus hagyatékából? És egyáltalán: indokolt és valódi-e ez a hatástörténeti elcsendesedés – vagy csupán látszata egy élő kérdésekhez kapcsolódni képtelen örökségnek, mellyel szemközt inkább mai irodalmunk véti el az új önmegértés lehetőségeit? Akárhogy is van, Babitsról szólni ma aligha lehetséges e dilemmák megkerülésével.”[7] Ugyanezt a dilemmát mindazokkal a történetekkel kapcsolatban megfogalmazhatjuk, amelyek kimaradtak A magyar irodalom történeteiből. Csak a befogadó nézőpontja nem elég: olyan modellt kell érvényesíteni az irodalomtörténet írásban, ami nem csak e befogadás, hanem a hagyomány heterogenitásának fokozottabb mértékben való szóhoz jutását is engedélyezi.
A magyar irodalom történetei azonban nem Babits munkájával, vagy a nemzeti irodalomtörténet-írással, vagy A magyar irodalom történetével szemben jött létre, amelyek amúgy is elég nehezen illeszthetőek be egy „fejlődési” sémába, hanem egy olyan irodalomtörténet ellendiskurzusa, amely valamilyen szinten mindhármat egyesíti. Ennek megfelelően először létre kellett hoznia nem csupán egy homogén hagyományt, hanem homogenizálnia kellett a hazai irodalomtörténet-írás folyamatát is (többek között szinte egyenlőségjelet téve a nemzeti és a marxista irodalomtörténet közé). Létre kellett hoznia egy olyan fiktív nem nemzeti, nem marxista és nem az európai irodalom történetét megírni akaró teleologikus irodalomtörténetet, amelyet végül A magyar irodalom történetei felszámolhat. Ennek fényében e három kötet érdemben sem a „hogyan” sem pedig a „mit” kérdésére nem tudott felelni miközben látszólag mindkettőnek teret adott. Ha lehet hinni annak a folyamatnak, ami jelenleg a szemünk elé tárul (hiszen most az látjuk, hogy egy könyv megjelenése megelőzte a tulajdon megírhatóságáról szóló tanácskozást), akkor annak a szövegnek, amit A magyar irodalom történetei felszámolt, nemsokára meg kell jelennie.
 
 
 


[1] Irodalom a történelemben – irodalomtörténet, Tanácskozások az írószövetségben, kiadta a Magyar Művészeti Akadémia Alapítvány
[2] Tóth-Czifra Júlia, Kánonképző kalauz, http://www.villanyspenot.hu/
[3] Bojtár Endre: Szegedy-Maszák Mihály (szerk.), / A magyar irodalom történetei http://www.ketezer.hu/menu4/2007_11/bojtar.html
[4] Szegedy-Maszák Mihály: Előszó, http://www.villanyspenot.hu/
[5] Papp Endre: „Rút sybaríta váz”, in: Irodalom a történelemben – irodalomtörténet, 47.o.
[6] Förköli Gábor: Az írástudó és a kisemmizett művészet, in: Közelítések… , Babits Mihály életművéről születésének 125. évfordulóján, szerkesztette Nédli Balázs, Pienták Attila, Sipos Lajos, Savaria University Press, 2008, 248.o.
[7] Kulcsár Szabó Ernő: „Nincs benne tűz…?” – Babits 125 – , in: Közelítések…, Babits Mihály életművéről születésének 125. évfordulóján, szerkesztette Nédli Balázs, Pienták Attila, Sipos Lajos, Savaria University Press, 2008, 501.o.

 

Egy faluregény vége (Kontra Ferenc: Drávaszögi keresztek)

Kontra Ferenc: Drávaszögi keresztek, Életjel, HunCro, Magyar Napló, Szabadka, Eszék, Budapest, 2008.

 

A Drávaszögi keresztek 2008-as kiadásának Bevezetője nem csak arra hívja fel az olvasó figyelmét, hogy a kezében tartott kötet egy 1988-ban publikált regény átdolgozott (javított?) kiadása, hanem praktikus tanácsokkal is szolgál azzal kapcsolatban, hogy miként kellene ezt a szöveget értelmezni. A szöveg eszerint egy önéletrajzi regényciklus bevezető részét képezi (Gimnazisták, Farkasok órája, Wien a sínen túl), melynek darabjai csak és kizárólag az első regény fényében érthetőek meg. Kontra Ferenc a regény legfőbb célkitűzését abban látja, hogy képes legyen megteremteni azt a drávaszögi miliöt, melynek rekonstruálására már csak az elbeszélő emlékezete és az olvasó képzelete képes: „A legnagyobb kihívást a szerkezet és a stílus megteremtése jelentette. Mert a történetbe különböző műfajú helyi emlékek ötvöződtek, melyeket egységes prózanyelvben közös nevezőre hoztam. Akkoriban számomra az eljárás a posztmodern egyik lehetséges útját vetette fel, amely nem irodalmi előképekből szívja a hagyományát, hanem a saját gyökereiből.” (6.o.)A szerző megjegyzése itt arra utalhat, hogy a Drávaszögi keresztek hasonló módon viszi színre a különböző „vendégszövegek” szerepeltetetését, mint például Esterházy művei, azzal a különbséggel, hogy az így megjelenített irodalmi hagyományt egy falu közösségének imái, anekdotái, legendái, babonás mondásai képezik. Kontra regénye egy olyan közösség végnapjait mutatja be, amely nem csupán az egymást követő generációkat alkotja meg saját képmásaként, hanem az őt alapjaiban meghatározó zsidókeresztyén kultúrát is képes saját nézőpontja szerint átformálni. Ennek az „átértelmezésnek” egy példáját mutatja be az út szélén álló vaskereszthez kapcsolódó történet: „Ezüstszárnyú madár tűnt fel az égen. Csattogott a csupasz, őszi fák fölött. A hold elbújt a felhők mögé. A nagy madár körözött néhányat a feszület fölött, aztán villámgyorsan lecsapott. Kihúzta Krisztus lábából a vasszöget. Csőrébe fogta, és elrepült vele. Nagyokat csapott a szárnyával, fényes köröket rajzolt az égre. Sokáig lebegett a kereszt fölött az ezüstmadár fényes glóriája, aztán szétfoszlott az éjszaka sötétjében. Akkor a Megváltó lábából friss vér fakadt, leszivárgott a földbe. Ebből sarjadt egy vadrózsabokor. Az a bokor még ma is ott zöldell. Az a vércsepp még most is táplálja. Sohasem szárad ki, mert az ezüstszárnyú madár a csőrében vizet hoz neki. A piros bogyóból, ha szednek, elviszik a betegnek, meggyógyul a levesétől.” (34.o.) A Drávaszögi keresztek szövege ezzel a mitikus elbeszéléssel fejezi ki Isten arcának e közösség felé fordulását, mint ahogy éppen a madár megjelenésének hiánya jelenti később Isten elfordulását és a megváltó szenvedésének értelmetlenségét: „Csak én álldogáltam a vaskereszt előtt, melynek fájdalmát visszavonhatatlanul magáévá ette a rozsda. A korhadt feszület mintha összezsugorodott volna, mintha örökre le akarta volna rázni magáról a Megváltó oktalan szenvedését, kiálltak a szögek a fából, nem jött a madár, hogy a csőrével kitépje őket.” (147.o.)

Az út mellett álló vaskereszt története egyben az itt élő emberek sorsának metaforájaként is meghatározható, mint ilyen azonban nem közvetlenül a krisztusi keresztút felől közelíthető meg (mint ahogy ezt a könyv borítóján található értelmezés sugallja), hanem a Lk 9,23-ban adott követési parancs által magyarázható: „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel naponként a keresztjét, és kövessen engem.” A logion nem csupán az egyes embernek a megváltóval való sorsközösségét mondja ki, hanem minden emberi sorsot bizonyos értelemben közös nevezőre hoz Krisztuséval. A regényben bemutatott emberek részesedése a keresztútban tehát nem a megváltó keresztjének átvételében ragadható meg (szemben azokkal a szövegekkel, melyek éppen ebben az értelemben szerepeltetik Cürénei Simon alakját), hanem azáltal, ahogy e keresztút szövegben tükröződő interpretációja átszűrődik a szereplők egymás életét is keresztező útján. A kereszthordozás parancsa szoros összefüggésbe hozható a halálhoz való viszonyulás egzisztencialista értelmezésével, mely szerint a halál, mint a jelenvalólét vége a létezőnek a maga végéhez viszonyuló létében van.[1]

A logion, mely kisebb eltérésekkel a másik két szinoptikus evangéliumban is megtalálható[2] egyébként a földbe esett búzaszem jánosi példázatával is párhuzamba állítható, amire a regényben a vércseppnek a földbe szivárgása is célozhat (a vaskeresztről szóló történet ebben az értelemben akár kombinálhatja is a szinoptikusoktól ismert szöveget a jánosi logionnal). A kereszt hordozásáról szóló parancs tehát egyrészt a Krisztussal és a többi emberrel való közösség kinyilatkoztatására, míg másrészt a személyes mártírium tudatos vállalására szólít fel. Kontra szövegében a sorsközösség vállalása és a személyes mártírium, mint a többiek szenvedéstörténetében való részvét, egymás feltételeként jelenik meg.

A szöveg szerkezeti felépítésének legfontosabb jellegzetessége ennek megfelelően az egymásba fonódó és egymást keresztező történetek színrevitele, melyet a regény úgy valósít meg, hogy az elbeszélő szólama helyén rövidebb-hosszabb ideig különböző – időnként csak nehezen azonosítható – vendégelbeszélők hangjait szerepelteti. Az így ideiglenesen hanghoz, illetve archoz jutó személyek nem csak a regény egyes szereplőiként, hanem úgy is megjelennek, mint a szövegben bemutatott sorsközösség emlékezetének hordozói (így például a 3. fejezetben Ronec Mihály hangja). Hasonló szerepet töltenek be – néha teljesen azonosíthatatlan szereplők hangjaiként – a szövegbe idéződő imádságok, illetve babonás mondások. A szöveg egyik többször ismétlődő célkitűzése, hogy úgy mutassa be a családfákat, mint amelyek folyamatosan egymásba gabalyodnak, akár az út menti bokrok ágai (123.o., 73.o.), amit a regény úgy valósít meg, hogy gyakran jelennek meg különböző történetek egymás betétjeiként, és nem ritka hogy a szöveg előre, vagy visszautal már ismert, vagy még ismeretlen eseményekre. A különböző vendéghangok rövidebb-hosszabb szerepeltetései ugyanezt a célt szolgálják, ahogy lehetővé teszik azoknak az arcoknak, pontosabban tekinteteteknek a létrehozását, melyek által a visszaemlékező képes önmagát színre vinni: „rövidebb-hosszabb történetek egymásba kapaszkodva, melyek kiolvassák mások tekintetéből az én tekintetemet” (10.o). A Drávaszögi keresztek szövegében mindennek megfelelően csak abban az értelemben beszélhetünk valakinek a visszaemlékezéseiről, ha ezt az egyént egy közösség emlékezetének reprezentánsaként határozzuk meg, akin keresztül ezek a hangok újra szóhoz jutnak: „fejünk egyik zugában ott ül egy elviselhetetlenül szószátyár figyelmeztető, aki számon kér, hiányolja szavaimból a saját szavát, beszél és számon kér, mire gondoltam vagy miért nem.” (146.o.) A  sorsközösség kifejezésére nem csupán a különböző szereplők diskurzusának a szövegben való megjelenítése szolgál, hanem a beszédmódokban bekövetkező váltások is. Az 5. fejezetben az elbeszélés módja a közösséget képviselő T/1-ről (Még a nyár melegétől izzadtunk, de már a szüreten járt az eszünk) a legkisebb zökkenő nélkül vált át előbb egy semleges harmadik személyű (a lányok útjának leírása), majd újból T/1-es beszédmódra, hogy végül szintén egy semleges beszámolóban vigye színre Manci halálát. A ravatalozás leírásakor azonban Jani semleges visszaemlékezése hirtelen átvált a halott lány anyjának önvádló diskurzusába. Az „imájában arra kérte az Urat, hogy a csöppnyi lángban térjen vissza a földre, tartsa távol a gonoszt, segítse meg a rászorulókat”, valamint az ezt követő mondat „A halott kezébe adta a gyertyát, és meggyújtotta.” még nyilvánvalóan Jani nézőpontjából ábrázolja a ravatalozás aktusát, míg az ezt követő rész már az édesanya hangját emeli a szövegbe: „Én vagyok az oka, mert hagytam elmenni, pedig az apja figyelmeztetett, mint aki rosszat sejt”. A gyakori nézőpont és hangváltások, valamint a külső hangoknak a szövegbe szűrődése („Odakint megszólalt a kuvik.”) és az erre adott reflexiók („Nem igaz, csak a fényre jött. Máskor is üldögélt már az almafán.”) miközben a szöveg egyre líraibbá válik, oly mértékben összesűrítik a cselekményt, hogy a fejezet szövegét teljesen balladisztikussá formálják át. A szöveg színvonalát csak kis részben rontja el, hogy nem csupán az olvasó, de az elbeszélő is eltéved e „balladai homályban”, amikor a baleset előtt a Mancit kísérő lányt a 92. oldalon még Veronkaként, míg a 93.-on már Sáriként említi. A hangváltásokban és beszédmódokban is megfigyelhető emlékező és sorsközösség végül a fejezet végén visszaíródik a szöveg keresztút motívumába. A 84. oldalon a szöveg még egy „mi” nézőpontjából indul, ami több váltáson keresztül jut el a koporsócipelés mi élményéig (a szöveg kereszt metaforája szerint ennek a mi élménynek az alapja éppen a kereszthordozás sorsközössége), majd ebből a közösségből való kiszakadásig: „Alig vártam, hogy levegyék rólam a terhet. Közel jártunk a temetőhöz. Hogy ne legyen feltűnő a távozásom, akkor váltam ki a sorból, amikor a vaskeresztnél elkanyarodtunk.” (97.o.) A közösség megtagadása tehát éppen ott következik be, ahol a sorsközösség vállalására figyelmeztető szimbólum áll, amit az ing elásása (mely még őrzi a koporsó nyomát: „Talán a melegtől, gondoltam; de aztán még nedvesebb lett a vállamon az ing. A pusztulás hideg foltja, mintha a halál tapadt volna rám.”/97.o./) tovább erősít, annak ellenére, hogy a koporsó és az ing eltemetése egymás párhuzamaként is meghatározható.

A 3. fejezet szövege éppen ennek ellentéteként mutatja be a teher felvételét, mint a sorsközösségbe való belépés szimbólumát. Az itt található visszaemlékező elbeszélés az egész szöveg szerkezetében is kiemelkedő helyet foglal el, amit egyrészt annak köszönhet, hogy a szakasz végéig csak halvány sejtésünk lehet, hogy kinek a diskurzusa kerül színre, míg másrészt egy olyan személy történetét mondja el, mely az ezt megelőző és követő történeteket többször is keresztezi (mint például a házvásárlásnál: „Mióta a lánya meg a felesége meghalt, egyedül élt Szalma Jakab” /33.o/, vagy Milutin bácsival kapcsolatban: „Széles jókedvében elmesélte, hogyan leste meg egyszer, évekkel ezelőtt Ronec Mihályt meg Szalma Marist, amikor éppen az erdőt kerülte.” /46.o./, valamint amikor a Szalmáéktól megvett házban a padlásról előkerül a lány fényképe /77.o./, illetve a kút tisztításakor a cipője /116.o./). A 3. fejezetben a kereszthordozás parancsa, mint egy másik személlyel való sorsközösség vállalása, a házasság kontextusában jelenik meg. A történetben Ronec Mihályt családja arra kényszeríti, hogy a szokásoknak megfelelően vegye el az általa teherbe ejtett Szalma Marist. Ronec álmában a zarándokok parancsa (vegye fel a terhet /56.o./), valamint a teher felvételének megtagadását követő fizikai kényszer a logion szövegét tematizálja. A zarándokok gúnyolódása egyébként folyamatosan végigkíséri a keresztutat: „Madarak csattogtak fölöttem. Követtek, amerre mentem. Azok is ők voltak. A pusztulást hirdették vijjogó dalukkal. Fáradtság ült minden léptemen. Milyen szerencsétlen, aki ledőlne inkább a sáros, szaros földre, de menni kénytelen. Cipeli terhe sötétjét. Megbotlik egy kőben, elesik, de nem jön a cirénei ember, hogy segítsen. A bűnös asszonyok is a semmibe vesznek vörösre színeződő kendőikkel. Kísértetekké nőnek az olajfák, elém törnek az ágak.” (60.o.) A zarándokok által Ronecre helyezett holtest az álom szimbolikája szerint azzal a bűnnel azonosítható, melynek terhét a „kereszthordozónak” – Szalma Maris halála után – a valóságban is fel kellett vennie. A csobogáti csárda leégését („Ronec Antalnak örülnie kellett volna, hogy többé nem nézhet tükörbe, égett arca ijesztően eltorzult” /49.o./) a szöveg a 3. fejezetben kiábrázolt bűn következményeként jeleníti meg méghozzá úgy, hogy a bűn és a bűnhődés egybekapcsolását az álom hajtja végre („Legyen tűz a büntetése, azzal sújtjuk családodat)”.  Ronec Mihály jegyesének sírhelyére (a vaskereszt mellett /73.o./) szintén az álom ad magyarázatot („Ez az aprócska temető egy csupasz templomdombon állt, alig néhány sírhalom volt benne. Vadrózsakerítés vette körül.”/63.o./) A büntetés azonban a teher felvételétől függetlenül is bekövetkezik, ami így a történet interpretációjában szükségszerűvé teszi a Mindenható cselekvésének véletlenszerűségére (70.o.), valamint a megváltó tettének oktalanságára (147.o.) való rákérdezést. A vaskereszthez kapcsolódó történetben Krisztus és a madár cselekvésének okaként az a közösség határozható meg, amely a rózsabokor terméséből részesül, hogy végül a 10. fejezet exodusában pont ez az okszerűség kérdőjeleződjön meg: „Mégsem értünk szegeztek keresztre.” (153.o.) A regény alapkérdése tehát, hogy sorsszerűként, vagy véletlenszerűként kell felfognunk azt, hogy egy adott közösség egy adott helyen él, vagy arról van szó, mint a nagypapa háborús fényképe esetében, hogy a kulissza mindig ugyanaz marad és csak az ember változik („Levették a falról a nagypapa képét. Egyetlenegy portré maradt csak róla: egy színes, arannyal cifrázott ábra, melyet sorozatban nyomtattak, aztán külön-külön mindenkinek belevágták az arcképét. A harcra kész mozdulat, a bősz paripa, lángoló szemekkel, az indázó vadrózsabokor, alul a vértócsába taposott arctalan ellenség, felül pedig a felhők mesterkélt, tobzódó fehér-kék lombja minden katonaképen egyforma volt, csak az azóta megsárgult arc változott.”/150.o./). A Krisztus logion kontextusában mindez azt jelenti, hogy csak abban az esetben tudunk a teher felvételének hogyanjára rákérdezni, ha világosan kijelöljük azt a teret, ahol mindez megtörténhet. Adrávaszögi sors keresztútjának beteljesítése elképzelhetetlen egy másik miliőben.

A Drávaszögi keresztek szövegében ez a helyszín az emlékezés aktusában felidézett és rekonstruált térben szituálódik újra: „Elhaladtunk a vaskereszt előtt, ahova Ronec Mihály a jegyesét temette. Lábánál vörösen izzottak a vadrózsabogyók. Arra gondoltam, hogy egyszer visszajövök, hogy mindent összeírjak, mint a boltos, amikor leltár készít: Egymás alá írjam egy törékeny könyvben minden sorát a mi itthagyott életünknek.” Az így létrehozott leltár pedig felidézett történetek, imák, babonás mondások, tájszavak sokaságából áll, melyek létrehozzák azokat az arcokat, melyek igaz már csak a „befelé tekintésen” keresztül, de mégis megteremthetik legalább egy eltűnt világ emlékezetét.

 

 

 


[1] Martin Heidegger: Lét és idő, fordította Vajda Mihály, Angyalosi Gergely, Bacsó Béla, Kardos András, Orosz István, Osiris, Budapest, 2001, 300.o.

[2] Hiányzik a „naponként” rész.

 

 

A gyűrű mint szimbólum a bibliai Eszter könyvében

 A Katolikus Lexikon szerint a gyűrű a közösség, a szövetség és a végtelenség jelképe.[1] Az Ószövetségben a gyűrű egy pecsétgyűrűt jelent, amelyet egy zsinóron a nyakban, vagy a jobb kézen hordtak. A pecsétgyűrűn a tulajdonos képmása, vagy neve szerepelt, s arra szolgát, hogy különböző iratokat pecsételjenek le vele a király nevében. A lepecsételt iratot így a király aláírása szentesítette, és éppen ezért a szöveget úgy kezelték, mintha a király maga írta volna. [2] A legnagyobb megtiszteltetésnek számított, ha valaki abban az uralkodói kegyben részesült, hogy birtokolhatta ezt a pecsétgyűrűt. „Egy pecsétnek a lenyomata egy okirat alatt, arra szolgált, hogy ezt hitelesítse, valódiságát és jogerejét biztosítsa.”[3] Az Ószövetségben több helyen is olvashatunk ilyen adományozásról, mint például a Genesis 41, 41-42 – ben: „Azután ezt mondta a fáraó Józsefnek: Nézd, én téged egész Egyiptom felügyelőjévé teszlek! És levette a fáraó a pecsétgyűrűt a kezéről, és József kezére tette, gyolcsruhába öltöztette, és aranyláncot tett a nyakába.” Eszter könyvének a kommentárjai gyakran említik a Genesisben olvasható adományozást az Eszt 3,10 kontrasztjaként, amikor Ahasvéros király a zsidók ellenségének, Hámánnak adja pecsétgyűrűjét.[4] A pecsétgyűrű hordozója ezáltal hatalmat kapott arra, hogy leveleket írjon a király nevében (Eszt 3,12), mely levelek a lepecsételést követően visszavonhatatlanok voltak (Eszt 8,8). A pecsétgyűrű adományozásának értelmét azonban leginkább abban kell megragadnunk, hogy ennek következtében a megbízott személy „képes a hatalomadó nevében és helyzetében cselekedni.”[5] A pecsétgyűrű az uralkodónak és az ő teljhatalmának a helyettesítője, de nem maga a pecsétgyűrű, hanem az a név, vagy képmás, amit hordoz. A pecsétgyűrű hordozója azonban arra is képessé válik, hogy a képmás, vagy név mögé bújjon, mivel cselekedeteit nem a saját, hanem megbízója nevében hajtja végre. Hatalma tehát nem magától van, hanem kölcsönkapott.
A nevek mögé bújás fontos sajátossága Eszter könyvének. A kommentárírók közül többen is kiemelik, hogy a könyv két főszereplőjének elnevezése megfeleltethető a két babiloni főisten Istár (Eszter) és Marduk (Mordokaj) nevének. Mindkét név tűntetően az asszimilációt tükrözi, de ennek az asszimilációs folyamatnak gyökeresen ellentmondanak cselekedeteik, amit éppen a zsidók érdekében tesznek. Az Eszter és a Mordokaj nevek szintén arra szolgálnak, hogy valaki elbújjon mögöttük. A könyv második részéből azt is megtudjuk, hogy Eszternek van egy másik neve is Hadasszá, s Mordokaj kifejezetten meg is parancsolja neki, hogy ne beszéljen, hanem rejtőzzön el: „Eszter azonban nem mondta meg, melyik népből való, és kik a rokonai, mert Mordokaj azt parancsolta neki, hogy ne mondja meg.”(2,20) Ennek a származásnak az elrejtésére szolgál új neve. Eszter neve azonban nemcsak az Istár név mögé való bújással valósítja meg ezt a rejtekezést, mivel héberül neve azt jelenti: elrejtem. (A szátar (elrejteni) héber igének az egyesszám első személyű alakja) A név héber jelentése így valószínűleg a név elrejtésére utal, méghozzá kettős értelemben, egyrészt a név cseréjét (Hadásszá helyett Eszter), másrészt a név torzítását (Eszter helyett Istar). Az elrejtem kifejezés alanya és tárgya azonban a szövegben teljes mértékig bizonytalan. A zsidó írásmagyarázat – szemben a keresztyénnel – nem a könyv történetiségéből és műfajából, hanem az Eszter névből indul ki. Véleményük szerint Eszter a hásztér pánim, az elrejtett arc könyve, amit egyértelműen a Deuteronomium egyik kijelentésére alapoznak: „Az Úr ezt mondta Mózesnek: Te most pihenni térsz atyáidhoz. Ez a nép pedig paráználkodni kezd annak a földnek idegen isteneivel, amelyre most bemegy. Elhagy engem, és megszegi szövetségemet, amelyet vele kötöttem. De akkor haragra lobbanok ellene, elhagyom őket, és elrejtem arcomat előlük, és megemészti őket a rájuk szakadó sok baj és nyomorúság. Akkor majd mondja, hogy azért szakadtak rám ezek a bajok, mert nincs velem Istenem! De én akkor egészen elrejtem arcomat minden gonoszsága miatt, amelyet elkövetett, mert más istenekhez fordult.” (Deut 31,16-17)[6] Az Eszter név tehát nem másra utal, mint Isten arcának az elrejtésére. Ez az elgondolás történetteológiailag is indokolt, mivel a könyv az exílium zsidóságát írja le, akik elől – ahogy azt a Deuteronomium is írja – Isten elrejtette arcát. Isten arcának az elrejtése azonban a szövegben egybekapcsolódik a könyvnek azzal a jellegzetességével, hogy egyetlen egyszer sem fordul elő benne Isten neve. Eszter tehát nemcsak az elrejtett arc, hanem az elrejtett név sőt az elrejtett hang könyve. Ha azonban az Eszter szó, az exílium rejtőzködő Istenét, mint annak nevét jelöli, akkor hogyan lehetséges, hogy ezt a nevet egyszerre hordozza egy ember? Mindez úgy valósulhat meg, hogy ez a személy az Eszter nevet úgy birtokolja, mint egy pecsétet: annak a nevében cselekszik, aki e névnek a birtokosa. Mordokaj egyébként sejteti is ezt a képviseletet: „Mert ha te most néma tudsz maradni, a zsidók kaphatnak módot máshonnan a szabadulásra és menekvésre, te azonban családoddal együtt elpusztulsz. Ki tudja, nem éppen a mostani idő miatt jutottál-e királyi méltóságra?” (4,14) Köztudott, hogy az Ószövetségben gyakran találhatunk beszélő neveket, melyek egy személy születési körülményeit (Ikábod, Izsák), egy tulajdonságát (Jákob), vagy küldetését írják le (Sámuel, Jeremiás). Gyakran pont a név indokolja meg egy – egy személy viselkedését, vagy éppen ironizálja azt, gondoljunk például Jónás nevére, ami azt jelenti galamb. A legtöbb esetben azonban egy bibliai személy neve Isten cselekvésére utal. Istennek nincsen egy neve, hanem nevei vannak, melyek, ahogy ezt Aquinoi Tamás is kifejti a Summában, a világra és ezen belül saját népére való vonatkozását tárják fel.[7] Isten minden egyes neve csak a 2Móz 3,14 kontextusában értelmezhető (mutatkozom, akinek mutatkozom), s ha az ember személyisége buberi értelemben csak és kizárólag Isten rá való vonatkozásában értelmezhető, akkor az egyes ember identitása a pillanatnyilag megjelenő névben feltáruló Isten függvénye. A hásztér pánim, a rejtőzködő Isten tulajdonképpen nem más, mint a világ elidegenedett viszonyai között jelen lévő Deus relevatus.[8]
A név egyébként is központi jelentőségű Eszter könyvében. A második rész 14. versében azt olvassuk, hogy a Eszter többé nem mehetett a királyhoz, csak ha megkedvelte a király, és név szerint hívták (2,14). A másodrangú feleség tehát akkor juthatott a királyhoz, ha az név szerint emlékezett rá, és hívta. Később azonban a névre való emlékezés egybekapcsolódik az arcra való emlékezéssel. Amikor Eszter a zsidók megmentése miatt hívatlanul áll meg a palotával szemben, az uralkodó valószínűleg az arcát ismeri fel és ezért lesz kegyes hozzá. (5,7) Később Mordokaj azért lesz kitüntetve, mert feljegyezték nevét egy könyvbe, mivel megmentette a király életét. (6,2) A feljegyzés által Mordokaj nevet és ezáltal arcot szerzett önmagának. Az arc és a név tehát a szövegben folyamatosan egybekapcsolódik.
Eszternek tehát annak nevében kell cselekednie, aki által nevét és pozícióját elnyerte, s akinek nevét hordozza. Ha mindezt nem teszi meg menthetetlenül elpusztul. A képmás – a név – hordozása tehát nemcsak megtiszteltetés, hanem felelősség is egyben, mivel akin keresztül a pecsétgyűrű tulajdonosa nem tud megfelelően cselekedni az elveszti képmás mivoltát. Hámán története ennek a folyamatnak a megvalósulása (és ezáltal pontos kontrasztja Eszternek) Amikor Hámán elbukik nemcsak a király képmásának a hordozását veszíti el, hanem saját arcát is: „Alig hagyta el ez a szó a király ajkát, Hámán arcát betakarták.”(7,8) A könyv történeti olvasatai számára ez a szöveg volt az egyik legproblematikusabb részlet. A hagyományos magyarázatok szerint ugyanis ez a rövid szöveg azt a gyakorlatot ábrázolja, mely szerint a halálraítéltek arcát betakarták. Ezt a szokást azonban éppen a perzsa joggyakorlatból nem sikerült kimutatni. (A görög és római gyakorlatban pedig nem az arc, hanem az egész fej betakarásáról van szó)[9] Más olvasatok szerint a kifejezés egyszerűen csak azt jelenti, hogy Hámán elsápadt.[10] Árulkodó azonban, hogy akár az Eszter név esetében itt sem lehet pontosan eldönteni, hogy ki végzi a cselekvést. Hámán arcának a betakarása tehát nem történetileg, hanem sokkal inkább az egész szöveg szimbolikájából ragadható meg. A héber apokaliptikus próféciákban Isten arcának az elrejtése egyet jelent a nép sorsára hagyásával és pusztulásával. Hámán arcának a betakarása azt jelentheti, hogy nemcsak nem hordozhatja ezt követően a király képmását, hanem saját arcával sem állhat meg többé az uralkodó előtt. Itt nem közvetlenül arra a távolkeleti kifejezésre kell gondolnunk, ami a becsület elvesztését az arc elvesztéseként határozta meg, hanem a zsidó hagyomány tükrében sokkal inkább az arc fényének az elvesztéséről kell beszélnünk. Az Ószövetségben az apokalipszis metaforájával (elrejted arcod) az arc felragyogása áll szemben (például az ároni áldásban), mindebből pedig az következik, hogy az arc elrejtése egyet jelent az arc fényének a kihunyásával.
Martin Buber bibliafordításában különösen érdekes módon következik be Hámán arcának a betakarása. Buber a fordítás előszavában felhívja a figyelmet arra, hogy az Ószövetség legfontosabb alakzata a paronomasia, ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy egy név – esetleg kisebb változásokkal – folyamatosan visszatér s ezáltal ritmizálja a szöveget.[11] Buber szerint éppen ezért a fordítás egyik legfontosabb feladata, hogy az azonos tövű héber szavakat ugyanazzal a német szótővel és származékaival adjuk vissza.[12] Az Ószövetségben ezért Buber a pánim (arc) szó származékaira állandóan az Antlitz szót használja. Éppen ezért érdekes, hogy bár a héber Bibliában Hámán arcának befedésekor a pánim szó származéka szerepel (föné), Buber mégsem az Antlitz, hanem a Gesicht szóval fordítja.[13] A paronomasia ritmusa ezen a ponton megszakad kiemelve ezáltal az esemény fontosságát, de ugyanekkor az alternatív szóválasztás a fordításban ugyanazt valósítja meg, amiről a szöveg szól. Megtagadja Hámántól a pánim szót azáltal, hogy nem azt a kifejezést használja, amit e szó fordítására bevezetett. Az olvasó számára tehát ez úgy tűnik fel, mintha Hámán arcát nem a pánim szó jelölné. Hámán arca így a fordításban nem egyszerűen eltűnik, hanem egy másik szó által válik betakartá.   
            Ha az Eszter nevet a rejtőzködő Isten – a hásztér pánim – neveként értelmezzük, tehát a név mögött nem csak egy történeti személyt, hanem sokkal inkább egy szimbólumot keresünk, akkor a bibliai irattal kapcsolatban több kérdésre is választ adhatunk. Eszter könyvének zsidó és keresztyén értelmezői egyetértenek abban, hogy a szöveg elsősorban Purim ünnepének az eredettörténetét fogalmazza meg. Nehéz lenne elképzelni azonban egy olyan ünnepet, amelynek eredete nem Istenhez kötődik. A pecsétgyűrű átadásának aktusa azonban tisztázza ezt a problémát. A zsidókat megmentő levelet még Ahasvéros király nevében írják és az ő pecsétjével hitelesítik. (8,8) Ezzel szemben az ünnep elrendeléséről szóló irattal kapcsolatban már a következőket olvassuk: „Így állapította meg Eszter parancsa a purim előírásait, és beírták azokat egy könyvbe”(8,32). Arra az írásra pedig, ami purim ünnepének alapelbeszélését és annak megünneplését tartalmazza Eszter neve kerül, az örökkévaló pecsétgyűrűjének a lenyomataként. Ha ezt a szálat kivennénk a könyvből, akkor a Mordokaj történet alapján, mely több forráselemző szerint önmagában is megáll, egy karneváli eseménysorozatot láthatnánk, ahol a perifériára szorultakból központi személyiségek, míg a hatalom birtokosai koldusok lesznek. Ezt indokolja a szövegben a két férfi főszereplő Hámán és Mordokaj többszöri szerepcseréje, mely eseménysorozat végén a korábban Hámánnak adott pecsétgyűrű Mordokajhoz kerül (8,2), míg a Mordokajnak ácsolt bitófára Hámánt akasztják (7,10). Ha egy merész feltételezéssel elképzelhetőnek is tartanánk purim kapcsolatát a görögök és a rómaiak által rendezett karneválokkal, akkor sem tekinthetünk el attól, hogy a történet másik szálán Eszter nevének jelentése erős kritika alá vonja ezt a lehetőséget. Lehetséges, hogy valóban a történelmi események karneváli szemléletére adott zsidó történetteológiai reflexióról van szó, bár az is előfordulhat, hogy fordított a helyzet. Mindenesetre a könyv elnevezése arra utal, hogy nem a karneváli, hanem a zsidó történetteológiának megfelelő apokaliptikus szemlélet vált a szöveg értelmezésében uralkodóvá. Ebben azt értelemben a púr ( a sorsvetés) szót Eszter neve felülírja. Éppen ezért válik a purim nem a púr (sors), hanem a hásztér pánim ünnepévé.
            Az Eszter könyvében megfogalmazott teológiai reflexió tulajdonképpen az apokalipszis deuteronómista értelmezésére adott válaszként is felfogható, mivel a hesztör pánimot nem úgy gondolja el, mint az Istentől való elhagyattatást, hanem a rejtőzködő Isten jelenléteként. Erre a rejtekező jelenlétre utal Eszter neve, mely a szöveget, mint egy pecsét, vagy aláírás hitelesíti.


[1] Magyar Katolikus Lexikon, IV. kötet, Szent István Társulat, Budapest, 1998.
[2] Calwer Bibel Lexikon, Calwer Verlag Stuttgart, 1967. 1244.o.
[3] Gillis Gerlemann: Esther, in: Biblischer Kommentar altes Testament, Band, XXI. Neukirchener Verlag, 1973. 96.o.
[4] u.o. valamint: Das Buch Esther erklärt von Gerhard Maier in: Wuppertaler Studienbibel, R. Brockhaus Verlag Wuppertal, 1993. 87.o.
[5] Gerlemann: 87.o.
[6] Raj Tamás: Eszter könyvéről – Purim ünnepére, http://www.zsido.hu/vallas/purim.htm
[7] Aquinoi Tamás: Summa theologiae, Első rész, fordította: Tudós -Takács János, Telosz Kiadó, 1994, 417.o.
[8] Walter Kasper: Jézus Krisztus Istene, Osiris Kiadó, Budapest, 2003. 138.o..
[9] Gerlemann: 123.o., Arndt Meinhold: 68.o. (Das Buch Esther, in: Zürcher Bibelkommentare, Theologischer Verlag Zürich, 1983.) Maier: 117.o. Carey A. Moore: 72.o. (Esther, The anchor Bible,1981)
[10] Ezt az értelmezést támogatja Gerlemann ( i.m: 124.o.), Carey arra hívja fel a figyelmet, hogy az LXX úgy fordítja az itt található héber igét, hogy Hámán arca vörössé vált ( i.m.: 72.o.), Maier szerint is az ige fordítása a döntő, melyet általában betakarnak, de egyes fordítók elsápadnak fordítanak (i.m.:116-117.o.)
[11] Martin Buber: Zu einer neuen Verdeutschung der Schrift, Verlag Lambert Schneider, Heidelberg, 16.o.
[12]  u.a. 21-22.o.
[13] „schon verhüllte man Haman das Gesicht.” Schriftwerke, Verdeutscht von Martin Buber, Verlag Lambert Schneider, Heidelberg, 425.o.