Farkas Kristóf összes bejegyzése

Akkor ez, igen. Sok minden szerettem volna lenni, pl. kiskoromban balett-táncos, gimiben meg patológus. Aztán színész lettem, most meg tanulok és sokat írok. Fordítok is, főleg Bukowskit. A biológia még mindig érdekel és rengeteget táncolok. Ha már itt vagyok – és bizony megnéztem egy pár ilyen profilt, hogy mit kell ide írni – akkor elmondhatom, hogy nem tudhatok tudhatást semmiről, így, ilyen könnyen és clichésen, néha modorosan. Túlcsordul bennem a romantikus küldetéstudat és, hogy ne fogjam be a pofám. Néha azt hiszem – mindig – hogy minden szavamat jegyezni kéne, néha meg összevisszaszégyellem magam, mert ezt ki tudtam mondani, de hiába, a romantikus küldetéstudat... ez van, igen. Meg Farkas Kristóf Liliom, 24 éves, (pszeudo-bohém dandy).

A feleségem kilépett a tömegből

         Először mindenkit gyűlöltem, aztán már mindenkit kívántam, mindegy milyen nemű, kortól függetlenül, a pelyhes kisfiút, az aszott, félholt özvegyekig mindenkit, ugyanúgy. Nem hatott meg a fiatal lányok kulcscsontjának mélysége, feleségem hatalmas mellei, melyekre még fiatalon oly nagyokat élveztem, sem az igazán érett ötvenévesek sem, akik keményített ruhájukkal egy dióra hasonlítottak, hisz más dolguk sem volt, mint enni, barnulni séta közben és öregedni. Ruhájukat széttéptem csontos markommal, bőrük olyan erős volt és elhasznált, mint magon a hártya, de tudtam, az alatt valahol fehér édes hús van, mit jó, ha megkeserít az a hártya. Őket is megerőszakoltam, illetve, nem engedték, akarták. Jobb lett volna, ha ellenkeznek, akkor legalább az én bűnöm, de a fájó, hogy nem lehettem egyedül, akarták. Mindenki és mindig, mindenhol. Én pedig nem válogattam, mert nagyon éhes voltam. Mindent felzabáltam.

         Mielőtt az egész elkezdődött, egyszer öt napra elvesztem az erdőben. Elfogyott a türelmem, nem bírtam tovább az éhezést, mindent összeettem, amit találtam, nyersen és piszkos-mocskosan, szőrösen, pikkelyesen, tollasan, undorítóan, pedig otthon még a gyümölcsöt is mindig megmostam, mielőtt megettem. Öt nap után megmérgezve hazataláltam, s mindent kihánytam, egy hétig alig ettem, aztán olyan éhes voltam, hogy megint csak zabáltam, semmi sem tudta csillapítani az étvágyamat, majd megint kiokádtam mindent… Tönkrement a gyomrom, nem maradt meg bennem semmi és éheztem, újra és újra teletömtem azt a hatalmas bőrzacskót odabenn, ami valaha a gyomrom volt.

         Azért mondom el mindezt, mert ugyanígy érzek, csak mégis más. Mert másmilyen testiségről van szó. Nem tudok megelégedni… Elélvezni azt el tudok, pont ez az, ami nem elég. Először tartottam magam, mint akkor az erdőben, majd amikor már nem ment, mint egy állat, úgy hágtam meg valakit, ahogy találtam: részegen, az árokparton. Egy fiatal lány volt, először rúghatott be annyira, hogy a nevét se tudja megmondani, nem mintha érdekelt volna. Nem is érdekelt, nem is kérdeztem. Amikor befejeztem, annyit ki tudott nyögni száján, ami hányástól fehérlett: – Végre. – Nem tudtam mire vélni, de féltem, elrohantam. Kiment belőlem, ami feszített, egy pár napig azt hittem újra minden rendben, azt hittem boldog vagyok, de nem. Ha odanyúltam, már nem volt elég, egy idő után már fájt, kínoztam magam. Nem sokat vártam, újra az árokparton voltam, egyedül. – Ha meglátok valakit, mögé lopózom és leütöm egy kővel, aztán felhajtom a szoknyáját és megint nem lesz baj, a másik meg úgysem fog emlékezni semmire, biztos elcsúszott és beverte a fejét. – Nem így volt. Az máskor volt.

         Megláttam egy lányt, nála is üveg, rázkódott. Azt hittem magában nevet, mert nem tud egy lábon megállni. Ment a víz felé, aztán felzokogott. Sírt végig, ment a víznek, szerelmi bánat. Megálltam és szégyenteljes gondolat jutott az eszembe – Megvárom, míg kicsit vízbe fúl, majd kihúzom, megteszem amit akarok s a parton hagyom. Ő is jól járt, én is. Majd józanon nem akar meghalni és egyenesen járhatok én is – de hanyagoltam inkább. Többet lökök, mint ahány alatt a víz feljönne a tüdejéből, aztán felismerne. Ilyenek jutottak az eszembe és ez elborzasztott – mégsem véltem magam undorítónak! Szánalmas féregnek talán? Talán; az is megy és csinálja a dolgát, de nem zavarja, ha nézik…

         Halkan a lány mögött lépkedtem, mire az megfordult, megcsókolt, a földre rántott és sírva a fülembe nyöszörögte, hogy csináljam vele azt, mert akarja, mert úgysem ismer, csak látásból. Ha nem kérte volna, akkor se csináltam volna mást, már elhatároztam magam. Ott hágtam meg a parton, halkan és nehezen. A térdem sebes lett, a mellein még percek múlva is látszódtak a kavics nyomai, amikor hasra fordítottam s lenyomtam a földre. Lihegve feküdtünk egymás mellett, mondani akart valamit, de nem érdekelt. Gyorsan felálltam és menni akartam, mire visszarántott és elmondta azt, ami kikívánkozott belőle: Őt a vőlegénye megcsalta, a víznek akart menni, de meglátott és megtette azt, amire valójában végig gondolt míg az öngyilkosság lehetőségével foglalkozott. Nem köszönt meg semmit, de megesküdött rá, hogy nem fogja bántani magát. Én azt se bántam volna, őszintén szólva nem érdekelt, a holtak nem beszélnek, nekem ez jó. Már épp beléptem volna a fák közé mikor megint megszólított: Holnap is itt lesz és vár. – Nem akarok gondolkozni semmin, ki akarok lépni a testemből, úgy akarok meghalni, hogy többször megtörténhessen. – Még öt napon keresztül találkoztunk. Pár óráig egymással voltunk, nem beszéltünk.

         Aztán a hatodik napon nem jött, más volt ott, a testvére. Azt mondta, éjszaka, amikor alszom, átjön, megkötöz és rám ül, ha nem teszem máris a magamévá. Tudott mindenről, ha nem fekszem össze vele azonnal, mindenkinek elmondja, hogy hűtlen vagyok, hogy a nővérével és vele is együtt voltam, megerőszakoltam őket! Nem szeretem a hazugságokat. Kívántam és lefogtam, benne voltam. Még szűz volt, vérzett. Sírt és kacagott, hogy még egyszer!

         Másnap nem mentem el, a gyerek belázasodott. Simogattam és borogattam a fejét, a testét. Másnap, hétfőn először voltam két nővel együtt életemben, a testvérekkel. Kedden jött még egy férfi, a felesége megcsalta a nővér férjével. Négyen voltunk. Szerdán már hozzáértem a férfihoz is, később hánytam, rosszul lettem, két napig ágyban feküdtem, a feleségemnek azt hazudtam rosszat ehettem. Látta, hogy véres a nadrágom, de nem kérdezett semmit, ápolt. Mi nem érintkeztünk akkor valamiért régóta, nem beszéltünk róla, csendben léteztünk egymás mellett és nem volt gond. Szombaton elmentem sétálni, öt-hat embert láttam meztelenül a fák között, nem mertem odamenni. A lányommal otthon maradtam és tanultunk, nagyon közvetlen lett miután kiment belőle a láz, folyamatosan ölelgetett és úgy láttam jobban szeret, mint valaha.

 

         Új hét indult és egyre furcsább. Munka közben, beszélgetésekkor mindenki feszélyezett volt, mindenki sietni akart haza: lenne már vége a napnak, a feleség, meg a gyerek. Akkor értettem meg talán. A feleségek az erdőben voltak a parton, hisz ott voltam én is, le is feküdtem néhányukkal. Nem beszéltünk a mindennapokról, senkit sem érdekelt a másik feleslegesnek tűnő élete. Azt reméltem a társaság másik fele is ezt csinálja, kéne csinálnia… akkor senki sem maradna egyedül.

         Egyre többen lettünk és egyre jobban egyedül éreztem magam; szilánknak, töredéknek valami nagy egészben; ecsetvonásnak a festményen a kiragadott pillanatról, ami tobzódó testeket mutat egy hatalmas orgián, minek minden részlete az aktusról szól, de soha senkiről.

         Meguntam, pedig éhes voltam. Elvenni akartam, gyakni, hágni, elázni, kaszálni. Magányos voltam. Mindenkit akartam; egyedül; minden egyes embert, nemtől, kortól függetlenül. A találkozók helyett elkezdtem egyedül kóborolni – minden nap. Jártam az erdőt s minden emberség kiveszett belőlem. Lőttem egy nyulat, még rúgott, nem tudtam megállni, nem én, én öltem meg: enyém. Kellett és elvettem. Undorító vagyok, de az állatok nem beszélnek, ők nem olyanok. Nem tudom mit akartam, utólag összezavarodom. A többiek csak basztak, mint a nyulak s egymás között nem titkolóztak. Csak a párjuk előtt, akik a másik csoport tagjaival basztak, mint a nyulak… Nem értek én semmit! Titkolózás? …a másik nem megalázásának a vágya és sajátunk halálra alázása a szabadság nevében! Undorító minden és fáj és viszket tőle a bőröm, undorodom, mert én kezdtem, én voltam ez első, majd a második, a harmadik, negyedik fél mindenféle felosztásban, mikor lényegtelen ki vagyok; pedig éppen magamért kezdődött el minden!

         Mindenki egyenes labirintusában halad – elvakultak! – teljesen vakok lettek, nem is állatok, csak férgeknél is férgebb férgek, csúsznak-másznak előre s közben meg-megállnak, hogy végezzék a dolgukat, de nem is szaporodnak, nincs semmi céljuk – nálam is hitványabbak… Azt hitték megszabadultak mindentől, mitől csak egyenesen érdemes menni, hogy ne tegyenek többet. A teremtés pillanata mikor minden el fog kezdődni, csupán azért volt, hogy megvilágítsa a semmit, lássuk semmink sincs és ebben a tisztánlátásban éljünk tovább, míg meg nem döglünk, ebben a tudatban, hogy semmit sem teremthetünk. Kiégtek, s nézték a fényességet. Itt tévedtek el ők és itt tévelyedtem el én, aki továbbra is a szürkületben tapogatózom. Bizonyosságot keresek arra, ami van, de most már tudom, hogy amit megfogtam, azt másnak képzeltem el.

 

         A parton sétáltam, ahol a nővérrel találkoztam. Megint ott volt egy lány. Szürkült, csak nagyjából tudtam kivenni az alakját, szoknyája ráncos volt és piszkos. Felvettem egy követ, szinte mögé menekültem, mintha el akarnék bújni magam elől, mielőtt meglátnám zilált, elállatiasodott arcom a szintén zavargó víz sodrásában. Leütöttem és azzal a mozdulattal hajtottam is fel a szoknyáját, melyet a fejére terítettem, nem akartam tudni kicsoda. Az enyém lett. Háromszor mentem el benne, felőlem teherbe is eshetett, soha többé nem látom – azt gondoltam – úgyis elmegyek, itt hagyok mindent, örökre.

         Hazamentem és megmosakodtam. A feleségem idegesen töltötte a tálba a vizet, megkérdeztem mi baja. A lányunknak már itthon kéne lennie, besötétedett és még mindig nem érkezett meg. Hol van? – már kiabáltam. Rájöttem, míg mindenki az erdőkben paráználkodik, addig a gyerekekre senki sem vigyáz. A kamaszodó fiúk is otthon voltak még ekkor, segítettek a ház körül.

         Az iskola felé rohantam, ahol fiúk sírtak kigombolt nadrággal. Örömükben sírtak, mint én egyszer, akkor. Megragadtam az egyiket, rángattam, ahogy bírtam, de ő csak az égre nézett és nevetett, közben merevedése lett, azt kiáltozta: – Megtettük és most már magunk vagyunk! – Kérdésemre; hol van? – Remélem víznek megy, hátha megtisztul, úgyis újra bemocskoljuk, ha nem akarja… – ezt válaszolta.

         A part. A hasán feküdt, szoknya a fején. Üvöltöttem és öklömmel ütöttem a köveket, összeroskadtam, nem tudtam felállni, mert valamit tennem kellett. Valamit tennem kellett végre, végre éreztem a lábaimat, a düh gyorsan megáradt és elárasztott, majd peremig süllyedt, az ölembe fogtam és hazavittem.

 

         Levetkőztettük, megmostuk a testét, lefektettük, alig élt, nem csodálkoztam semmin. Szótlanul ültünk egymással szemben a feleségemmel, mire bevallotta, hogy megcsalt, mikor elvesztem az erdőben. Elmondta, mert rosszabb már nem lehetett. Nem tudtam jobban összetörni, széthullottam, elhullottam, mint állat az erdőben, elhullott bennem az ember, valahol a sűrűben.

         Felgyújtottam a templomot. Messziről látta mindenki és rohant vissza az erdőből a faluba. Szedett-vedettek, látszott, úgy kapták magukra a ruhát. Csak nézték, nem is próbálták eloltani, csak nézték. Nem azért, mert nem tudták megmenteni, azért, mert valami leomlott, megszűnt, eltűnt, füstté vált. Meleg volt és fülledt, mint szex után a konyhában, főleg fülledt, és én elmondtam mindent, amit itt elmondtam. Isten, ha volt, látott és szánt és kitagadott, a templomába úgyse tudtam volna már elbújni, nem is akartam, nem érdekelt az életem. A szedett-vedettek nem ismerték fel magukat, kitaszítottak, mert megerőszakoltam a lányom miután leütöttem, aztán ott hagytam. Én voltam a bűnös, mert nem hittem abban, amiben ők igen. Senki voltam kívül, belül.

 

         (A feleség kilépett a tömegből és egy fejszével a férjét megölte.)

 

 

 

 

 

 

 

Farkas Kristóf, 2012, Bp. 

Egyszer egy bús éjféltájon

Elaludtam, s mint egy darab szén,

gyémánttal álmodtam, iskola-

padban ültem s grafitporos

ujjaimmal arcodat megfestettem.

Festettem, mert izzadt a tenyerem,

maszatoltam inkább, szürke

ködbe mártottam arcod s mögéd

lepakoltam, a félhomályban

megmosakodtam, talán-poshadt

pocsolyából, azt hittem tiszta

vizet ittam s nyakadba fújtam,

mint a lidércfény, hátadon

végigfutottam s riadtan el-

hidegültél tőlem, inkább-

árnyékomtól, párás kísértettől,

elszaladtál kíséret nélkül,

egyedül a rengetegben, elestél

s én megszántalak, odakaptál

és megkarmoltál, a hajad

egy csomóban ott maradt a

nyirkos ágak puha kérge

alatt, mint vízihulla-ujjak,

feltámadó-szétázott halottak,

sikoltottál s megint tovább

szaladtál, én utánad, utánam

arcomon a sebből lustán,

mint a mocsár, megmozdult

vérem, most fekete nedv, szinte

enyv, ragacsos, mint az

izzadtság sáros homlokodon,

s te csak futottál és futottál,

követtelek, mert értem kiáltottál,

farkaskölyök vagy veszett kutya,

rohantam utánad, mint mell

után, mint holmi préda után,

szemem a széltől: könnytől

csillogott, kitömött állatban

festett üveggolyó, s szám

habzott, mert nyálam

sűrű lett és keserű, lehet

megvesztem érted s végül

utolértelek és rádugrottam

és ruhád szétszaggattam és

a bőröd és a hajad és túl

sok volt belőled s utána

semmire sem emlékszem,

csak láttam a földet, ahová

letepertelek, leterítettelek, s

mint egy megrakott asztalon,

a kezem ide-oda kapott

és elvett amit kívánt,

mindent, finom bőröd pedig

azóta lóg az ól falán és, ha

egyedül vagyok hozzásimulok,

mert ennyi maradt belőled,

kedves selymesség, nem több,

felfaltalak, te eltűntél,

lassan, inkább-árnyékként

követsz esténként, mikor

sötéten bolyongok s le-

üvöltöm az összes csillagot,

ki velem veszekszik, mert

megöltelek, s te csak csendben,

mint az árnyékom, tudom,

mindig ott jössz mögöttem,

ha éjszaka van, farkasok

órája, mikor hidak robbanak

a szegényemberekben s a szűz

lányok felsikoltanak, mikor

legnagyobb a feketeség, az

te vagy, körülölelsz, s

rajtam kívül kint nincs

senki, csak csöndes üresség,

amiben te kongatsz

vészharangot, ha egyedül vagyok,

s tudod, bennem minden

visszhangzik, hiába

beszélek bőrödhöz, az

hallgat, hiába érek

hozzá, ő magától nem,

miért nem téphetem szét

magam? Árnyékként beléd

olvadnék, semmi se

szakíthatna szét,

álom se, ha elaludnék…

 

 

 

Sodorj ki álmokat hajadból

szép szerelmem, s csókold meg

kétszer mindazt, mi valaha megrebbent,

mert sosem lesz már pillanat a múló magány,

csak a perc laza lárvafoga az, ami őröl, s hajt valahova.

Forogva pördül tova minden, minden elmúlt,

minden szomorú és a sarokba szorul,

hol a szád? Csókolj meg, mert

megrebbentem!

 

 

 

rettenetes iván

            Hideg volt a reggel, mint mindig. A csapok be voltak fagyva, mint mindig, de ő ezt még nem tudta, bár nem is remélte, hogy ez varázslatszerűen megváltozna, nem csodálkozott volna, ha nem változik semmi a napi rutinban, nem is örült volna neki. Két hete fagyott vízvezetékek, vagyis két hete nem fürdött. Fő a napirend, most már semmi sem változtathatja meg. Még a fürdés sem. Majd elsején, akkor változhat. Mindig az új hónap első napjával kezdődik el minden változás. Majd elsején visszakapcsolják a fűtést, már befizette a díjat. Akkor majd – talán – enyhülnek a vezetékek, vesztenek ridegségükből és újra lesz víz is. Nem meleg, de lesz.

 

            Hopplá, Iván, kelj fel! A lábujjaid elkékültek, kilógnak a takaró alól, a kutya sem nyalja meg őket, mert odafagyna a nyelve, mint kisiskolásnak a sífelvonón.

            Kelj fel Iván, ne aludjál, vékonyan betakart hasadra süt, zizzen a hideg neonlámpa hideg fénye!

 

            Lerúgta magáról a poros takarót és jéghideg lábait a jéghidegebb padlóra helyezte. A hangos kurvaanyázásra még a félhibernált állapotban szunnyadó kutya is felkapta a fejét, majd vissza is helyezte, mikor megértően konstatálta, hogy szemhéjai még túl bénák ahhoz, hogy kinyissa őket. Iván megmozdította lábujjait és azok hangosan ropogtak, mint megfagyott és amúgy is száraz gallyak egy terepjáró gallytörőrácsos kerekei alatt. Elmentek ti a picsába! Megvakarta a seggét és megsimogatta vállát, elaludta. A váll azt hitte, egy pillanatra valami hidegkezű norvég punci simítja meg, szeretettel, de az agy lassan elkezdte összekapcsolni a hidegben szilánkosra fagyott testrészeket és megértően konstatálta, hogy a végtag ugyanoda tartozik, ahhoz a testhez, amelyik másik végtagja őt megérintette. Elmentek ti a picsába!

 

            Néztem Ivánt és fáztam. A fotelben aludtam egész éjszaka, legalábbis úgy éreztem, a testem béna volt és fájdalmas, mint egy izomsorvadásos gyerek látványa. A látványa. Mint akit egész éjjel vertek, nem éreztem a lábaim, eltörhetett a gerincem, majd lassan elöntött az életigenlő fájdalom. Lassan kinyitottam a szemem, mint egy lomha éjjeli lepke, 66 kilómat megmozdítottam. Figyeltem Ivánt és fáztam. Fáztam, ahogy végignéztem, fájt, ahogy végignéztem, ahogy feláll a fotelből, ahogy azt mondja: Elmentek ti mind a picsába! Ropogott a mozaikos, hiányos padló, a parketta kis lécei össze voltak zsugorodva, ha elég meleg lenne, talán a hőtágulás miatt nem zörögnének a lábunk alatt. Északi nőkkel kell szeretkezni, szűkek, mint a szüzek, mert nem ismerik a meleget és a hőtágulást sem. Két hete nem fürödtem. Trockij lassan átfordult a másik oldalára, sercentek a padlóra fagyott szőrszálak.

 

            Hopplá, Iván, ébredj fel!

 

            Felszedett párat a padló kis lécei közül és tüzet rakott a tűzhelyen egy nagy lábosban, és a fölé tákolt drótszerkezetre egy kisebb bográcsot akasztott. Szakasztott osztálykirándulás érzete volt a reggelnek. Másnaposság és gimnazista lelemény! Ez lesz a mai nap mottója, döntöttem el, és felírtam a hűtőszekrény ajtajára. Előtte becsuktam, hogy rá tudjak írni. Az ablakon kinyúltam és letörtem két jégcsapot, beledobtam őket a bográcsba és néztem, ahogy olvadnak. A rozoga faliszekrényből macikávé került elő, a gyermekkor íze.

            Leültünk az asztalhoz, ugyanabban a ruhában, amiben felkeltünk, vittük magunkkal a takarót is, meg a még alvó kutyát, és lábunkat a hasa alá dugtuk. Egy mesekönyv munkálatainak közepén tartottunk, Dnyeperke és Dnyeszterke volt a címe.

 

            Megittuk a macikávét, Iván leült az íróasztalhoz és gépelni kezdett. Először a napi naplóbejegyzéseit:

 

            2011.12.12.

 

            Ma kicsit melegebb van.

Frederico Garcia Lorca: És esik, Santiago!

Federico Garcia Lorca

 

És esik, Santiago!

 

És esik, Santiago!

Te is látod, Szerelmem?

Ég a csontfehér fátyol,

mert Nap ragyog sötéten.

 

És, esik, Santiago…

Ázol sötét éjszaka.

Ezüst füvek álomból,

benövik szegény Holdad.

 

Nézd az esőt az utcán!

Kopog a kristálypanasz.

Magányos szélben bújkál

Tengered árnya-hamva.

 

Tengered árnya-hamva

Santiago, hűlt tetem.

Elmúlt a ma, a holnap

s könny remeg itt, a szívben.

 

 

 

/ Farkas Kristóf /       

Szerelmi ecloga no. 2

Kívül véres, belül mézes, szeretőm duzzadt ajkai mögött csókja édes,
beleharapok és kibontom, kis kagylót fosztok termékeny hústól, vegyétek
és egyétek, mert ez az én kedvesem teste, nektek áldoz, értetek fogy,
mint a hold, ha naphoz hajol: hópehely a bágyadt-buta rózsaszirmon.

 

Kívül véres, belül mézes, te busó szerelmem, te, kinek arca vastag
oszlopból van finomra faragva, rémisztő, bús angyal, mosolya csorog
bánatos istennő-arcán, mint a tejfolt fekete haján, ha odacsurran-
cseppen kedvem s tartja kedve; te erőszakolandó teste az éjnek,
szobra örök nagyszerűségnek.

 

Kívül véres, belül mézes, takarj be, mint kisgyereket ölel a forróság ismeretlen
nők ölében fura-magányos éjjeleken, ismerős illatú reggeleken,
mikor nincs hova-kibe oda-belebújnom, mikor kéne. Mikor ölnélek,
halálra késelnének, ha ölelnélek, az indulatok, melyekkel hozzád eljutok:
vén indákon és vidám inakon.

 

Egy fura koporsóban lakom, szólj, ha menni akarsz,
világgá megyek, délre tartok, te merre akarsz?

 

Fogom lábfejedet, megsimogatom s te magad alá húzod, elbújtatod,
mint a kislány, kit tegnap láttam: szoknyáját emelve bújt anyja felemelt
szoknyája mögé s én segítettem lehajtani később, felbujtogatva, bokáját újból eltakarva.

 

Hova tartasz? Kedves Romlás Virága, te olvasó, szépséges, lassan érő,
lassan kívül s belül is véres, már nedves, negédes, te legédesebb? Ugyan hova
gondolsz? Most kezdődik, csak most, a legalaposabb befejezése egy elképzelt aktusnak:

 

Kívül véres, belül véres, hova legyek örömömben, hisz hiába mocskoltalak be
egy tiszta színnel, te nem haldokolva, de vérezve mosod magadban
csodálatosan, vörössel talán-ártatlan gyermeki lelkedet?

 

S itt a hoppá! Az álljunk meg csak egy röpke gyönyörnyi pillanatra
– szinte elvész, s mégis hosszas kéj rövidsége – s kérdezzük meg: ki oltott be kit
bűnnel? Talán nem ez a teremtett elrendeltetett rendje mindennek, mi nem kérdez,
csak érez és éppen ezért megy? Ha de, akkor igaz a szerelem. Ki mondta, hogy nem?
Ülve-fekve-állva táncoltam el neked mit kimondani nem lehet, vallomást tettem,
mozgó nyelvvel , nyitott szájjal, de mégsem a természetes csevej emberi hangjával…

 

Kívül mézes, belül véres, lihegve lop hangot a csendes kertben a lopakodó
vadállat, s amint észreveszi, hogy látják, úgy vált át, s fut vakon – a
végzetbe? – a sötét ismeretlenbe.

 

Így folytatom: Újra bele(m)ártom magamat, és tiszta szép vérbe…

 

Kívül mézes, belül mézes és véres: így folytatom míg megöregednek az inak, a lepedők ragacsos-nedvesek, elszakadnak a kötelek. 

 

Csak fekszünk és örökre kívánlak, lányka, mert fiatal vagy s lehetetlen, 

hogy megöregedj, én meg maradok, amilyen vagyok… hazug vagyok. 

Szólj hozzám, úgyis értem, úgyis mást válaszolok, galád vagyok,

kellesz, értsd meg, nem csak amiatt, vagyok…

 

Többet nem válaszolok, talán mert állatok vagyunk, gyerek! Kicsik, 

nagyok, vadak vagy szelidített kölykök, ezekkel ne törődjünk! Testünkből 

áldozzunk minden nap a halálnak egy pár cseppet: menjetek és sokasodjatok, 

készüljetek, addig csókot adok szeretőm duzzadt ajkaira s beleharapok.

 

 

 

A feleségem kilépett a tömegből

         Először mindenkit gyűlöltem, aztán már mindenkit kívántam, mindegy milyen nemű, kortól függetlenül, a pelyhes kisfiút, az aszott, félholt özvegyekig mindenkit, ugyanúgy. Nem hatott meg a fiatal lányok kulcscsontjának mélysége, feleségem hatalmas mellei, melyekre még fiatalon oly nagyokat élveztem, sem az igazán érett ötvenévesek sem, akik keményített ruhájukkal egy dióra hasonlítottak, hisz más dolguk sem volt, mint enni, barnulni séta közben és öregedni. Ruhájukat széttéptem csontos markommal, bőrük olyan erős volt és elhasznált, mint magon a hártya, de tudtam, az alatt valahol fehér édes hús van, mit jó, ha megkeserít az a hártya. Őket is megerőszakoltam, illetve, nem engedték, akarták. Jobb lett volna, ha ellenkeznek, akkor legalább az én bűnöm, de a fájó, hogy nem lehettem egyedül, akarták. Mindenki és mindig, mindenhol. Én pedig nem válogattam, mert nagyon éhes voltam. Mindent felzabáltam.

         Mielőtt az egész elkezdődött, egyszer öt napra elvesztem az erdőben. Elfogyott a türelmem, nem bírtam tovább az éhezést, mindent összeettem, amit találtam, nyersen és piszkos-mocskosan, szőrösen, pikkelyesen, tollasan, undorítóan, pedig otthon még a gyümölcsöt is mindig megmostam, mielőtt megettem. Öt nap után megmérgezve hazataláltam, s mindent kihánytam, egy hétig alig ettem, aztán olyan éhes voltam, hogy megint csak zabáltam, semmi sem tudta csillapítani az étvágyamat, majd megint kiokádtam mindent… Tönkrement a gyomrom, nem maradt meg bennem semmi és éheztem, újra és újra teletömtem azt a hatalmas bőrzacskót odabenn, ami valaha a gyomrom volt.

         Azért mondom el mindezt, mert ugyanígy érzek, csak mégis más. Mert másmilyen testiségről van szó. Nem tudok megelégedni… Elélvezni azt el tudok, pont ez az, ami nem elég. Először tartottam magam, mint akkor az erdőben, majd amikor már nem ment, mint egy állat, úgy hágtam meg valakit, ahogy találtam: részegen, az árokparton. Egy fiatal lány volt, először rúghatott be annyira, hogy a nevét se tudja megmondani, nem mintha érdekelt volna. Nem is érdekelt, nem is kérdeztem. Amikor befejeztem, annyit ki tudott nyögni száján, ami hányástól fehérlett: – Végre. – Nem tudtam mire vélni, de féltem, elrohantam. Kiment belőlem, ami feszített, egy pár napig azt hittem újra minden rendben, azt hittem boldog vagyok, de nem. Ha odanyúltam, már nem volt elég, egy idő után már fájt, kínoztam magam. Nem sokat vártam, újra az árokparton voltam, egyedül. – Ha meglátok valakit, mögé lopózom és leütöm egy kővel, aztán felhajtom a szoknyáját és megint nem lesz baj, a másik meg úgysem fog emlékezni semmire, biztos elcsúszott és beverte a fejét. – Nem így volt. Az máskor volt.

         Megláttam egy lányt, nála is üveg, rázkódott. Azt hittem magában nevet, mert nem tud egy lábon megállni. Ment a víz felé, aztán felzokogott. Sírt végig, ment a víznek, szerelmi bánat. Megálltam és szégyenteljes gondolat jutott az eszembe – Megvárom, míg kicsit vízbe fúl, majd kihúzom, megteszem amit akarok s a parton hagyom. Ő is jól járt, én is. Majd józanon nem akar meghalni és egyenesen járhatok én is – de hanyagoltam inkább. Többet lökök, mint ahány alatt a víz feljönne a tüdejéből, aztán felismerne. Ilyenek jutottak az eszembe és ez elborzasztott – mégsem véltem magam undorítónak! Szánalmas féregnek talán? Talán; az is megy és csinálja a dolgát, de nem zavarja, ha nézik…

         Halkan a lány mögött lépkedtem, mire az megfordult, megcsókolt, a földre rántott és sírva a fülembe nyöszörögte, hogy csináljam vele azt, mert akarja, mert úgysem ismer, csak látásból. Ha nem kérte volna, akkor se csináltam volna mást, már elhatároztam magam. Ott hágtam meg a parton, halkan és nehezen. A térdem sebes lett, a mellein még percek múlva is látszódtak a kavics nyomai, amikor hasra fordítottam s lenyomtam a földre. Lihegve feküdtünk egymás mellett, mondani akart valamit, de nem érdekelt. Gyorsan felálltam és menni akartam, mire visszarántott és elmondta azt, ami kikívánkozott belőle: Őt a vőlegénye megcsalta, a víznek akart menni, de meglátott és megtette azt, amire valójában végig gondolt míg az öngyilkosság lehetőségével foglalkozott. Nem köszönt meg semmit, de megesküdött rá, hogy nem fogja bántani magát. Én azt se bántam volna, őszintén szólva nem érdekelt, a holtak nem beszélnek, nekem ez jó. Már épp beléptem volna a fák közé mikor megint megszólított: Holnap is itt lesz és vár. – Nem akarok gondolkozni semmin, ki akarok lépni a testemből, úgy akarok meghalni, hogy többször megtörténhessen. – Még öt napon keresztül találkoztunk. Pár óráig egymással voltunk, nem beszéltünk.

         Aztán a hatodik napon nem jött, más volt ott, a testvére. Azt mondta, éjszaka, amikor alszom, átjön, megkötöz és rám ül, ha nem teszem máris a magamévá. Tudott mindenről, ha nem fekszem össze vele azonnal, mindenkinek elmondja, hogy hűtlen vagyok, hogy a nővérével és vele is együtt voltam, megerőszakoltam őket! Nem szeretem a hazugságokat. Kívántam és lefogtam, benne voltam. Még szűz volt, vérzett. Sírt és kacagott, hogy még egyszer!

         Másnap nem mentem el, a gyerek belázasodott. Simogattam és borogattam a fejét, a testét. Másnap, hétfőn először voltam két nővel együtt életemben, a testvérekkel. Kedden jött még egy férfi, a felesége megcsalta a nővér férjével. Négyen voltunk. Szerdán már hozzáértem a férfihoz is, később hánytam, rosszul lettem, két napig ágyban feküdtem, a feleségemnek azt hazudtam rosszat ehettem. Látta, hogy véres a nadrágom, de nem kérdezett semmit, ápolt. Mi nem érintkeztünk akkor valamiért régóta, nem beszéltünk róla, csendben léteztünk egymás mellett és nem volt gond. Szombaton elmentem sétálni, öt-hat embert láttam meztelenül a fák között, nem mertem odamenni. A lányommal otthon maradtam és tanultunk, nagyon közvetlen lett miután kiment belőle a láz, folyamatosan ölelgetett és úgy láttam jobban szeret, mint valaha.

 

         Új hét indult és egyre furcsább. Munka közben, beszélgetésekkor mindenki feszélyezett volt, mindenki sietni akart haza: lenne már vége a napnak, a feleség, meg a gyerek. Akkor értettem meg talán. A feleségek az erdőben voltak a parton, hisz ott voltam én is, le is feküdtem néhányukkal. Nem beszéltünk a mindennapokról, senkit sem érdekelt a másik feleslegesnek tűnő élete. Azt reméltem a társaság másik fele is ezt csinálja, kéne csinálnia… akkor senki sem maradna egyedül.

         Egyre többen lettünk és egyre jobban egyedül éreztem magam; szilánknak, töredéknek valami nagy egészben; ecsetvonásnak a festményen a kiragadott pillanatról, ami tobzódó testeket mutat egy hatalmas orgián, minek minden részlete az aktusról szól, de soha senkiről.

         Meguntam, pedig éhes voltam. Elvenni akartam, gyakni, hágni, elázni, kaszálni. Magányos voltam. Mindenkit akartam; egyedül; minden egyes embert, nemtől, kortól függetlenül. A találkozók helyett elkezdtem egyedül kóborolni – minden nap. Jártam az erdőt s minden emberség kiveszett belőlem. Lőttem egy nyulat, még rúgott, nem tudtam megállni, nem én, én öltem meg: enyém. Kellett és elvettem. Undorító vagyok, de az állatok nem beszélnek, ők nem olyanok. Nem tudom mit akartam, utólag összezavarodom. A többiek csak basztak, mint a nyulak s egymás között nem titkolóztak. Csak a párjuk előtt, akik a másik csoport tagjaival basztak, mint a nyulak… Nem értek én semmit! Titkolózás? …a másik nem megalázásának a vágya és sajátunk halálra alázása a szabadság nevében! Undorító minden és fáj és viszket tőle a bőröm, undorodom, mert én kezdtem, én voltam ez első, majd a második, a harmadik, negyedik fél mindenféle felosztásban, mikor lényegtelen ki vagyok; pedig éppen magamért kezdődött el minden!

         Mindenki egyenes labirintusában halad – elvakultak! – teljesen vakok lettek, nem is állatok, csak férgeknél is férgebb férgek, csúsznak-másznak előre s közben meg-megállnak, hogy végezzék a dolgukat, de nem is szaporodnak, nincs semmi céljuk – nálam is hitványabbak… Azt hitték megszabadultak mindentől, mitől csak egyenesen érdemes menni, hogy ne tegyenek többet. A teremtés pillanata mikor minden el fog kezdődni, csupán azért volt, hogy megvilágítsa a semmit, lássuk semmink sincs és ebben a tisztánlátásban éljünk tovább, míg meg nem döglünk, ebben a tudatban, hogy semmit sem teremthetünk. Kiégtek, s nézték a fényességet. Itt tévedtek el ők és itt tévelyedtem el én, aki továbbra is a szürkületben tapogatózom. Bizonyosságot keresek arra, ami van, de most már tudom, hogy amit megfogtam, azt másnak képzeltem el.

 

         A parton sétáltam, ahol a nővérrel találkoztam. Megint ott volt egy lány. Szürkült, csak nagyjából tudtam kivenni az alakját, szoknyája ráncos volt és piszkos. Felvettem egy követ, szinte mögé menekültem, mintha el akarnék bújni magam elől, mielőtt meglátnám zilált, elállatiasodott arcom a szintén zavargó víz sodrásában. Leütöttem és azzal a mozdulattal hajtottam is fel a szoknyáját, melyet a fejére terítettem, nem akartam tudni kicsoda. Az enyém lett. Háromszor mentem el benne, felőlem teherbe is eshetett, soha többé nem látom – azt gondoltam – úgyis elmegyek, itt hagyok mindent, örökre.

         Hazamentem és megmosakodtam. A feleségem idegesen töltötte a tálba a vizet, megkérdeztem mi baja. A lányunknak már itthon kéne lennie, besötétedett és még mindig nem érkezett meg. Hol van? – már kiabáltam. Rájöttem, míg mindenki az erdőkben paráználkodik, addig a gyerekekre senki sem vigyáz. A kamaszodó fiúk is otthon voltak még ekkor, segítettek a ház körül.

         Az iskola felé rohantam, ahol fiúk sírtak kigombolt nadrággal. Örömükben sírtak, mint én egyszer, akkor. Megragadtam az egyiket, rángattam, ahogy bírtam, de ő csak az égre nézett és nevetett, közben merevedése lett, azt kiáltozta: – Megtettük és most már magunk vagyunk! – Kérdésemre; hol van? – Remélem víznek megy, hátha megtisztul, úgyis újra bemocskoljuk, ha nem akarja… – ezt válaszolta.

         A part. A hasán feküdt, szoknya a fején. Üvöltöttem és öklömmel ütöttem a köveket, összeroskadtam, nem tudtam felállni, mert valamit tennem kellett. Valamit tennem kellett végre, végre éreztem a lábaimat, a düh gyorsan megáradt és elárasztott, majd peremig süllyedt, az ölembe fogtam és hazavittem.

 

         Levetkőztettük, megmostuk a testét, lefektettük, alig élt, nem csodálkoztam semmin. Szótlanul ültünk egymással szemben a feleségemmel, mire bevallotta, hogy megcsalt, mikor elvesztem az erdőben. Elmondta, mert rosszabb már nem lehetett. Nem tudtam jobban összetörni, széthullottam, elhullottam, mint állat az erdőben, elhullott bennem az ember, valahol a sűrűben.

         Felgyújtottam a templomot. Messziről látta mindenki és rohant vissza az erdőből a faluba. Szedett-vedettek, látszott, úgy kapták magukra a ruhát. Csak nézték, nem is próbálták eloltani, csak nézték. Nem azért, mert nem tudták megmenteni, azért, mert valami leomlott, megszűnt, eltűnt, füstté vált. Meleg volt és fülledt, mint szex után a konyhában, főleg fülledt, és én elmondtam mindent, amit itt elmondtam. Isten, ha volt, látott és szánt és kitagadott, a templomába úgyse tudtam volna már elbújni, nem is akartam, nem érdekelt az életem. A szedett-vedettek nem ismerték fel magukat, kitaszítottak, mert megerőszakoltam a lányom miután leütöttem, aztán ott hagytam. Én voltam a bűnös, mert nem hittem abban, amiben ők igen. Senki voltam kívül, belül.

 

         (A feleség kilépett a tömegből és egy fejszével a férjét megölte.)

 

 

 

 

 

 

 

Farkas Kristóf, 2012, Bp.