Lefőzök egy adag kávét, lehet rosszul teszem, pörög a szívem. Zaklatott vagyok megint, rágom az ajkaim, csikorgatom a fogaim, uristen, de sok elfojtás van bennem, szinte csak gratulálni tudok. Ha valamit, hát az elfojtást sikerült akkumulálnom 17 éves korom óta.

Akkumulálok, akkumulálok, bazdmeg, akkumulálok, homun colust akkumulálok, annyira nagyon nehéz leírni ezt a szót, annyira nehéz, minden nehéz és lehúz a súly is, a vállaim súlyból vannak, mint a kövek szárazságból és némi párából, párából, párából, párából, de jó ez a szó, de jó itt ezt érzékelni itt most a nyelvem alatt, a nyelvem, ha megszólalna, ha lenne nyelve és nem csak képezne, ha lenne némi öntudata vagy teljes, ha artikulált lenne teljesen és tökéletes, de ezt mi úgyse tudjuk megérteni, mert nem, mert nem, mert nem, mert nem, mert zavar a világ és zavarodott a nyelv, számban a szavak, mint korhadt gombák és fellegek, porfellegek gyűlnek meg-meghasonlón, mint ahogy köldök mutatja csak a nyomot a köldökzsinórhoz, ami tudtátok, hogy néha öldököl? Mert bizony öldököl és elfogy az első szó, ami mondat, mert egybe van írva, nem csak az írásjelek mutatnak utat, hanem a ritmus, a ritmus, a gondolatritmus, az párhuzam, a pozíció, az ismétlés, a nómenklatúra és még mi minden, ami nem tud szólni, nyögni, búgni, szeretni, csak kőni, vasni, fémzeni, élet nélkül életet, mert önmaga csak egyetlenegy, ezeket nem magamtól mondom, ezeket egy szép ember írta, én csak ellopom, mert mást nem tehetek, én csak tettetek, szabadság nélkül életet és vendégszövegeket hordozok körbe, mint véres kardot, ahol apáid vére folyt, a hont kivont szablyával vonta ellenem, elvontatta az emberem, az aranyemberem, a hajót, a kishajót, kishajtót, hashajtó, hajtó vagyok, ne lőjjetek! Édesen alszol, zörren az ablak, megjött a parancs, rögtön induljak, de előtte elvágom a torkodat képzeletben, hogy megértsem, hogy mennyire hiányoznál, ha fájna és nem fordítva, hogy megsértsem magam és a kényelem. Kényes elem a lélek, csak egy darab, egy darab szögletes valami, szinte olyan sokszög, hogy szinte már gömbölyű… gömbölyű a fogam, ahogy csikorgatom, szinte gyöngy, de nem igaz, kitört az első négy kiskoromban, koptatott hamisság csak, mint az ellopott szavak, fehérek és homályosak, látod, hogy nem éltek sárgállóan, még akkor is, ha ez nem a rá létező szó, de ez igaz rájuk egyedülien és magányosan, mint, ahogy én vagyok jellemző egyedül magamra nézve. Magam vagyok magamnak, magam vagyok magam öccse, bennem nőtt fel apám és ért nővé anyám, én takarítom magam, mint házam, amim nincs, mert senkiházi vagyok a szó nem szoros értelmében, mert az öveket megoldottam, a kutyákat eloldottam, a kiabálást csak toldoztam-foldoztam, örök becsű kaput a hasadásra, a titkokra, mélyen titkos, eljövő mennyországokra, amik még meg sem születtek, de már beszélnek róla, be vannak csatolva az automatikusságba, mint az újszülött neve a teherbeeséskor. Én is elestem, elejtettem terhem, a vállaimat, csonkokkal csúszkáltam-mászkáltam, csontok voltak a mankóim és, mint a halott madarak, a földön hevertem, amikor aludtam. Mert a madarak, mert a madarak, a kötél, a viszlát, egy madarat nem lehet megkötözni, mert kivájja saját szemét, ezért inkább viszlátmadár, viszlátmadár, amikor lelövöd őt. Miért kellett lelőni, én elé álltam, kiabáltam, én kiabáltam, hét éves voltam és megtalált a golyó, pont a jobb szemem fölött, fájt, mint az ébredés, amikor hideg a szoba és legalább annyira fájt ez is, mint a gyerekesség, gyerekes, mint a kín, mondtam magamnak, aztán mégis ordítottam, nem toporzékoltam, mert a földön feküdtem, mint a téli kertben elhullott verebek és csak vártam és vártam, aztán elaludtam és semmire nem emlékszem, talán arra, hogy valaki homokot fúj a szememre és azt mondja, ne aludj, fogsz, te még aludni. Itt volt ez, aztán ott volt az, én meg csak süllyedtem, mint a pongyola sorok a köztudatban, én csak egy fiú, lefelé sétáltam és láttam, ahogy mélyre mentem, hogy szerelem csak a hideg kövekben rejtezik és a még hidegebb fémekben, mert annyira rideg, masszív és törékeny. Mint a padló reggelente a télikertben. Lehull a lomb, eliramlik az élet, eliramlok én is, mint a szapora élet.

Kioldás.

Kioldottam. Az öveket, a gombokat, a farmerra azt hittem gombos, széttéptem a zipzárt. Megint. Most már lassú és fájdalmas a felkelés, az eszmélés gyors, mint a lejtőn lerúgott kereketlen talicska, ami meg volt rakva cementtel. A szám fáj, a testem fáj, a fejem fáj, túl nagy a szívem, tudom hol vagyok, egy senki vagyok. Felkelek szépen lassan és köpök egy sűrűt és véreset, érzem, hogy lassú lesz ez a reggel, ami most délután öt órát jelent, érzem, hogyan fordult át észrevétlen egy szép lassú estébe. Mind ugyanaz, csak akkor törődnék vele, ha növény lennék. Pontosan egy olyan növény, ami a nagyszoba ablakának a párkányán áll egy vízköves aljú befőttesüvegben. Olyan cudar vagyok én, meg mint ez a világ. Kristálypalota vagyok a sötétségben, mégis könnyen török, ha felkel a nap, ne vakítson a hatalmasság, csak a szilánkok szórjanak fényt és szúrjanak, fessenek fényeket pirossal. Én csak vagyok. Vagyok és várok. Már az ágyon ülök, fáj az állkapcsom, biztos elaludtam, a hajamat biztos, nem látom, nincs tükör, csak a tudat és az érzet, hogy bizony fáj az is, aminek nem kéne. Bekapcsolom a rádiót és rájövök, hogy nagyon hideg van. Nyitva maradtak az ablakok, rájuk csapódott a pára, az arcomra is, bizonygatom magamnak, biztos az, biztos attól van.

Igen, itt is sárgállnak a konyhafalak. És recseg a padló, de csak mert hideg van, sírnak a szálkák és bemondja a rádió, Halottak Napja van. Gonna take you for a ride on a big jet plane – mondja a Halál, a Halál ma már csak repülővel utazik, egyre többen vagyunk. És nem, nem a pára csapódott le az arcomon, Gonna take her for a ride on a big jet plane, igen, tudom és ekkor végre kioldódom. Önismétlésre állítom magam, csak had’ jöjjön, csak had’ jöjjön ki, engedd ki, köpd ki, köpd ki, növekedj, sírj, nevess, sírj, engedd el, ordíts, lehalkulsz, folyamatosan, szakaszosan, megnyugszol. Úgy instruálom magam, mint egy olasz színésztréner. Nagyjából sikerül. Nem az első… Durva ez a dolog, de már azt hiszem ismerem.

Szóval egy pár éve jött ez a homokember és magával vitt, azóta száraz a szám és egyetlen időmértékes verssort ismerek csak, amit sosem elemeztem, mert lehet mégsem az. Azért szépen hangzik, ha akarod meghallgathatod: Kéjesen törlöm a számat, mint egy jámbor alkoholista.

Szóval elolvastam, és akkor pont olyan volt, hogy kellett nem egy példakép – akinek példaképei vannak, azzal valami baj van – nem egy bálvány – ez csak azoknak van kitalálva, akiknek rossz a fantáziája? – nem egy idea, nem, nem ezek. Van egy furcsa kor, amikor a gyereknek kell valami kép, az irodalomórán a tanmenetben mindenkinek kell választania egy költőt, írót, hogy na, igen, én olyan vagyok, mint ő. Valójában azért azt gondolja, hogy valójában ő olyan, mint Ő. Ezek fontos dolgok, aztán amikor érzi, hogy más úton halad, akkor többnek képzeli magát, mint azt, aki a képen van. Zsenibbnek, aztán végig ez az érzés kíséri, egészen addig amíg már nem akar meghalni ő is 27 évesen. Sosem hallottam még, aki azt mondta volna, hogy 33. Vagy 77, vagy bármi, pedig Hemingwayt sokan szeretik.

Szóval ez a homokember ahelyett, hogy betett volna egy nagy zsákba és elvitt volna magával az éjszaka közepén, egyszerűen csak leült mellém szótlanul, elvette az üveget előlem és töltött két pohárba, pedig én csak egyet készítettem ki és bor sem volt az asztalon, mert én még kiskorú voltam és nem adták ki a bort a boltban. Töltött és felvizezte, felszikvizezte, aztán megitta az enyémet is. Mert előtte megitta a sajátját. Aztán töltött, aztán még egyet. És így. Utána tett be a zsákjába. Amikor felkeltem, fájt a fejem, mintha leütöttek volna. Ott ült mellettem és nézett maga elé. Böfögött. Aztán büfögött. Kicsiket és nagyokat és közben Muszorgszkijra hasonlított és egy nagy kosár árnyékra. A maga módján megfoghatatlan volt. Fény kezdett szétömleni a padlón, ő eltűnt, én meg kimásztam az asztal alól. A terítőt megemelve láttam, hogy már világosodik és, hogy milyen porosak a befőttesüvegek, milyen sok kosz és vízkő van az aljukon, az aljukban, lebeg a levágott fikusz-palánta bennük. Kimásztam az asztal alól és még mindenki aludt. A poharak eltűntek, a homokember elvitte őket. A padlón olyan foltok voltak, mint mikor felszárad a pocsolya és nyomot hagy maga után. Olyan volt, mint a befőttesüvegek alja. Vízkőszerű, száradt üledék. A talpammal elsöpörgettem és közben sercegett a talpam alatt. Bementem a szobámba, bemásztam az ágyamba, belefeküdtem. Üledék volt mindenütt, most már mindenhol az volt. Úgy éreztem magam az ágyban, mint amit akkor gondoltam, amikor kinéztem az asztal alól a poros befőttesüvegekre. A fejem is olyan volt. Üledék, üledékecskék, düledékpaloták és száradó, még enyhén nedves homokvárak és homok ott, ahol már nagyon forró volt a fejem. A jobb szemem mögött. Megijedtem, mert rájöttem, hogy a homokember ott lakik mostantól a jobb szemem mögött. Ott gubbaszt abban a kis gödörben. Abban a pici lyukban. Szomjas nagyon és csak iszik és iszik és iszik és megissza azt is, ami előtted van. Nem barátkozik, nem beszélget, csak ül melletted, aztán leüt, amikor már kínosan érzi magát, mert elveszi előled azt, ami előtted van. De vigyáz rád, amíg nem emlékszel. Amikor felkelsz, ott ül melletted, csak utána megy el.

Pont elég rég volt már, mikor olvastam, hogy most azt higgyem, el tudok vonatkoztatni tőle. Szinte humorosnak tűnt, de, nekem a magam módján igaznak, hogy a jótékony szikvíz csak és ugyan kizárólag jó és egészség-javító hatású lehet, ha bor mellé isszuk.

Most erre a mondatra nem emlékszem. A gyerekeknek megvannak a maguk démonjai, amikor próbálnak elaludni, néhány kevés kivételezettnek a megrontók, a többieknek az átlagos rossz szellemek és hasonlók, amikből az előbbiek növelnek még súlyosabb „rosszakat”. Én egyikből sem kaptam. Megengedhetem magamnak, hogy erősebben igyam a bort.

17 éves vagyok és sajnos hallottam egy íróról, egy mesét egy valakiről, hajnalban kel és homokot eszik, napnyugta után mát részeg és szép lányok csiklójával játszik az ártatlan Városligetben vagy bárhol máshol, ha tenni kell a szépet, de a sötétben már minden mindegy.

Én csak a Városmajorban futottam eddig meztelenül, megtaláltak minket a rendőrök és zseblámpával és gumibottal vertek minket. Fájt, de elfutottunk. Nedves volt a szemünk és azt mondtuk a szél fújta ki, közben pedig fájt és nevettünk. Furcsa dolog ez a hormon. A hátunkon véres-széles csíkok voltak. Mutogattuk egymásnak. Másnap vettük észre a fényképeken, amiket egymásról csináltunk, hogy a padokra ki volt írva, frissen festve. Nevettünk és hazudtunk arról, hogy a HÉV elé akartunk vetni magunkat, mert fiatalon kell meghalni, és ilyenek.

Most meg már csak azon vagyunk, én, hogy a jótékony szikvíz áldásos hatását érezzem hosszú távon. Nem szabad felnőttként találkozni a démonokkal. Múltkor a strandon voltam és három órára eltűntem csak azért, hogy töpörtyűs pogácsát találjak a parton a sör mellé. A legtöbb helyen volt is, de tepertősnek mondták és ez nem tetszett, az nem ugyanaz. Késő volt már hozzá, hogy ilyeneket felülírjak. Pont elég rég volt, amikor még elhittem volna, hogy úgy is lehet.

Ha jól emlékszem, a pad zöld volt.