Farkas Kristóf összes bejegyzése

Akkor ez, igen. Sok minden szerettem volna lenni, pl. kiskoromban balett-táncos, gimiben meg patológus. Aztán színész lettem, most meg tanulok és sokat írok. Fordítok is, főleg Bukowskit. A biológia még mindig érdekel és rengeteget táncolok. Ha már itt vagyok – és bizony megnéztem egy pár ilyen profilt, hogy mit kell ide írni – akkor elmondhatom, hogy nem tudhatok tudhatást semmiről, így, ilyen könnyen és clichésen, néha modorosan. Túlcsordul bennem a romantikus küldetéstudat és, hogy ne fogjam be a pofám. Néha azt hiszem – mindig – hogy minden szavamat jegyezni kéne, néha meg összevisszaszégyellem magam, mert ezt ki tudtam mondani, de hiába, a romantikus küldetéstudat... ez van, igen. Meg Farkas Kristóf Liliom, 24 éves, (pszeudo-bohém dandy).

Charles Bukowski : A szerencsések

beragadva az esőben a pályán, 18.15 du.,

ezek a szerencsések, ezek a

kötelességtudó alkalmazottak, a legtöbbjük rádiója úgy üvölt,

ahogy tud, ahogy próbál nem emlékezni vagy gondolkodni.

 

ez a mi új civilizációnk: ahogy az ember

egyszer fákon és barlangokban lakott, úgy lakik most

az autójában és autópályákon

 

a helyi hírek ismétlődnek újra és újra, amíg

egyesből kettesbe váltunk, majd vissza az egyesbe.

 

egy szerencsétlen lerobbant elől a gyors sávban, felhúzott

kapucni, az autópálya-korlátra támaszkodik,

újságpapír a feje felett az esőben.

 

a többi autó utat tör magának az autó körül, kiállnak

a másik sávba, szembe az autókkal, eldöntve, elzárják az utat.

 

a jobboldali sávban a vezetőt követi egy

rendőrautó villogó kék és piros fényekkel – bár biztos

nem gyorshajtásért

 

hirtelen leszakad az ég, mindent elmos és az összes autó

megáll és

 

még felhúzott ablakkal is érzem, hogy valaki kuplungja

leég.

 

bárhogy is, remélem nem az enyém

 

a vízfal kicsit megnyílik és mi visszaváltunk egyes

sebességbe, az otthon

még mindig messze van, amíg memorizálom

az előttem lévő kocsi sziluettjét és a formáját a

 

vezető fejének vagy

amit

látok belőle a fejtámla felett, amíg

lökhárítóján a matrica az kérdezi tőlem

MEGÖLELTED MA MÁR A GYEREKEDET?

 

hirtelen vágyam van, hogy üvöltsek

ahogy egy másik vízfal leszakad és a

férfi a rádióban bejelenti, hogy 70 százalék lesz

az esélye a holnapi esti esőzéseknek.

 

 

                                      Farkas Kristóf Liliom

 

Charles Bukowski: Fiatalon New Orleansban

 ott éhezni, csak ülni a bárokban,

és éjszaka járni az utcákat

órák hosszat,

a holdfény mindig hamisnak

tűnt, talán az is volt,

és a Francia Negyedben néztem

az ügető lovakat elhaladni,

mindenki magasan ült a nyitott

kocsikon, a fekete kocsis, és

hátul a férfi és a nő,

általában fiatal és fehér mindig.

és én fehér voltam mindig.

és alig kápráztatott el a

világ.

New Orleans elrejteni való

volt.

elbaszhattam volna az életem,

zavartalanul.

eltekintve a patkányoktól.

a patkányok a kis sötét szobámban

igen nehezteltek, hogy megosszák

velem.

kövérek voltak és nem féltek

és mereven néztek rám,

ahogy

farkasszemet néz

a halál.

 

a nők túltették maguk rajtam.

láttak valamit, ami

züllött.

volt egy pincérnő,

kicsit idősebb, mint

én, inkább mosolygott,

időzött, mikor

hozta a

kávét.

 

sokat jelentett,

elég volt

bőven.

 

volt valami ezzel

a várossal, mégsem

engedte bűnösnek érezni magam,

mert semmi nem kötött azokhoz a

dolgokhoz, amik másoknak

kellettek.

békén hagyott.

 

felülök az ágyon,

a fények alszanak,

hallani a kinti

hangokat,

felveszem az olcsó

borosüveget,

hagyom, hogy a szőlő

melegsége, a nap

belém

folyjon,

ahogy hallom a patkányokat

mozgolódni a

szobában,

jobban kedvelem őket,

mint

az embereket.

 

elveszve,

megőrülve talán,

nem is rossz,

ha így tudsz

létezni

zavartalan.

 

New Orleans ezt adta

nekem.

soha senki nem mondta

a nevem.

 

nincs telefon,

nincs kocsi,

nincs munka,

nincs

semmi.

 

én és a

patkányok

és a fiatalságom,

egyszer,

akkor

tudtam,

hogy

senkiházasságomban,

ez

ünnep volt,

amit nem

csinálni,

inkább csak

tudni kell.

 

 

                   Farkas Kristóf Liliom fordítása

 

Bukowski

 

Charles Bukowski: A ház

egy házat építenek

fél háztömbbel lejjebb

és én itt ülök bent

leengedett sötétítőkkel

hallgatva a hangokat,

a kalapácsok beütik a szegeket,

takk takk takk takk,

és aztán hallom a madarakat,

és takk takk takk

és lefekszem,

nyakamig húzom a takarót;

már egy hónapja, hogy építik

ezt a házat, és lassan megkapja

lakóit… aludni, enni,

szeret(kez)ni, jönni, menni,

de valahogy

most

ez nem jó,

sejlik valami őrület,

férfiak sétálnak a tetőn szájukban

szögekkel

és Kubáról és Castróról olvasok,

és éjszakánként arra járok

és látszik a ház bordázata

és benn macskákat látok járkálni,

ahogy a macskák járnak,

és aztán egy fiú húz el bicklin,

és a ház még mindig nincs kész

és reggel a férfiak

majd visszajönnek

járkálni a ház körül

kalapácsaikkal,

és talán az embereknek nem kéne házat építeniük

többé,

talán az embereknek nem kéne megházasodniuk

többé,

talán az embereknek abba kéne hagyni a munkát

és ülni kicsi szobákban

a másodikon

árnyak nélküli elektromos világítás alatt;

úgy tűnik van mit bőven felejteni

és nem megtenni,

és a gyógyszertárakban, üzletekben, bárokban,

az emberek fáradtak, nem akarnak

mozdulni, és én ott állok éjszaka

és nézek keresztül a házon és a

ház nem akarja, hogy megépítsék;

az oldalain keresztül látom a lila hegyeket

és az este első fényeit,

és hideg van

és begombolom a kabátom

és ott állok, nézek keresztül a házon

és a macskák megállnak és néznek

amíg zavarba nem jövök

és megyek Észak felé végig a járdán

ahol majd

cigit és sört veszek

és visszatérek a szobámba.

 

 

                                   Farkas Kristóf Liliom fordítása

 

albednij_11

(Kép: Alekszej Bednij)

 

 

A homokember (Részlet)

Kutyák futnak keresztül előttem az úton, meglesnek. Hallom, ahogy mögöttem is elfutnak a lehető legnagyobb csendben, becserkésznek, mint a sötétség a pókot az elhagyott kamrák belsejében, ahol csak pókháló van, de zsákmány nincs. Én sem vagyok áldozat, de a kutyák keringenek körülöttem, mint varjak a dög körül… Tarkovszkij utca 13. Az első együttlétek: az akkor még bakáknak nevezett tisztek itt ittak a Titanik bárban a babákkal, csak, hogy játsszak a szavakkal, ha már így, ilyen könnyen adják, felkínálják magukat, mint azok a nők abban a bárban, ahol ők és a tisztek egymásnak estek. A nagybátyám, aki megjárta a Lipótot és hasonló helyeket, inkább azokon kívül tartózkodott, mintsem bent az intézetekben. Kedvelt időtöltése volt hajnalban a bárok, presszók, kocsmák, mérések, döntések előtt, a kirakatban állni és meglesni az embereket, a részegeket, a táncoló párokat, a szeretkező párokat, a szomorú nőket és a feszült férfiakat, a verekedő férfiakat és leginkább a saját arcát, ami tükröződött szemei előtt. Magát nézte, ifj. Woczek Péter, amint magához nyúlt és nézte az arcát hogyan változik, miközben leskelődik. Kellett a saját arca, hogy ne maradjon magányos aktus amit csinál, mondhatnám forradalmasította az onanizálást. Bár szerintem nem, azt nem lehet. Ez előtt a bár előtt állok, de nagybátyámat nem látom, nem is lehet, már nem él. Habár sokszor látták őt a bentiek, akiket figyelt, nem foglalkoztak vele, így nem is látták, amikor egy kör alakú csatornafedőre rálépett, az fordult kilencven fokot és mintha pénzérmét vennénk a két combunk közé, úgy volt a csatornafedő a két lába között, két lába a csatornában, a fedő pedig szétvágta a herezacskóját és szétroncsolt mindent, ami ott lent volt, majd szépen csendben elvérzett. Nem tehetett mást. Virradatkor egy józanodó férfi vette észre a testét, aki a presszó elé ment ki vizelni, mert bent már túl nagy volt a füst és ő kezdett másnapos lenni. Kiment, vizelt, rágyújtott, meglátta nagybátyámat egy nagy vörös tócsa és egy kisebb fehér folt között heverni. Pazarolta magját, vérét vették, abban feküdt, amiből jött. Szomorú történet. Példázat. De hogy miről, azt nem tudom. Ő csak könnyített magán, mint a férfi, aki kijött és megtalálta.

 

Belépek a Titanikba. Víz borítja a padlót, mint otthon. Épphogy mindent beborít, tükröz, mint a tükörrel bevont plafon, alulról látom magam. Melyik vagyok? Szia péter.

Egy sört és egy unicumot, legyen szíves. Milyen sört? Világosat. Milyet? Világosat. –– Leülök a sarokban egy asztalhoz. Körbenézek, az egyik sarokba egy kasza van állítva. Érdekes. Érdekes. Konstatálom. Megiszom az unicumot, belekortyolok a sörbe. Rágyújtok. Belép egy lány. Egy nő. Hosszú, lila kabát van rajta, fekete haj, fehér bőr, rózsaszín száj. Körbenéz ő is. Körbejárja az asztalokat, valamit kérdez mindenhol. Vagy pénzt kér, vagy kurva, gondolom én és fájóan konstatálom, hogy nincs nálam sok pénz. Körbeért, már azt hiszem, hogy engem nem vett észre, de mielőtt kilépne, meglát. Nagy, fekete kabátban ülök a sarokban, a legnagyobb árnyékban a gyengén megvilágított Titanikban. Odajön az asztalomhoz, ránézek, a kabát eltakarja az alakját, pedig nagyon érdekelne hogy néz ki. Épp nyitja a száját, amikor előtte megszólalok. Nincs sok pénzem. Nem válaszol. Mennyit szeretnél? – kérdezem. Neked ingyen. Megemelem a korsót, hogy kiigyam, de mielőtt megtenném, megszólal. Megmondjam mi lesz? Mi? – kérdezem. Leül, közben végig a szemembe néz. Benyúl a zsebébe. Nem, nem kés. Egy pakli kártyát húz elő. Kurvaélet. Ez nekem jósolni akar – ezt nem mondom ki. Húzz egyet! Húzok, leteszem elé az asztalra. Felemeli, közben végig a szemembe néz, és felém mutatja. Akasztott ember. Ez van ráírva és egy férfi lóg fejjel lefelé rajta. Jobb lábán kötél, a bal behajlítva, kezei a háta mögött, feje körül fény… ijesztő és felemelő. Boldognak tűnik. Ránézek a lányra. Benyúl a zsebébe és egy marék kavicsot szór az asztalra. Ha már nem fizetsz, akkor én adok neked valamit. És legyél jó a nőkkel, Péter – mondja, majd feláll és anélkül, hogy visszanézne rám, kimegy. Egy kicsit kiver a veríték, kiiszom a sörömet. Konstatálom, hogy a sarokból eltűnt a kasza. Most már tényleg megremegek. A pulthoz megyek. Még egyszer ugyanezt? – kérdezi a pultos lány. Nem, nem, köszönöm. Ki volt ez a lány? Milyen lány? Na ne baszakodjatok velem, gondolom magamban, egy csepp megindul a homlokomon. Ja, Sándor. Tessék? Ő Sándor volt. … Ő férfi. Férfi volt, csak árműtette magát. Most Alexandrának hívja magát, mert meg akarta tartani a nevét. Néha bejön és meghívatja magát. Köszönöm. Még egy kört? Nem, köszönöm.

 

Késő van, inkább hazamegyek. A kutyák köröznek még mindig. Kiválnak a sötétségből, majd újra eltűnnek. Meglesem őket. Égnek az utcalámpák. Fura minden, mint egy Ingmar Bergman filmben. Farkasok órája, szenvedély. Valami biztosan van a levegőben, érzem, ahogy elmúlnak a dolgok, érzem a sokat mondást, az akarást, az izzadtságszagot, érzem magamat. Hideg van és reszketek, hogy a hideg miatt-e, azt nem tudom. Sétálok hazafelé, egy fa tövében egy szappan hever. Nagy és kövér, mint egy patkány. Mosolyognom kell nekem is. Nyugat felé veszem az irányt, még kicsit sétálok, mielőtt újra hazamegyek, otthon már nem akarok remegni. Nem, nem akarok. Inkább megnyugtatom a halottakat. És vigyázok a nőkkel. 

Charles Bukowski: a roppanás

túl sok túl kevés

 

túl kövér

túl vékony

vagy senkise.

 

nevetés vagy

könnyek

 

gyűlölködők

szeretők

 

idegenek olyan arccal mint

a rajztűk

hátoldala

 

hadsereg gázol keresztül

az utcákon folyó vérben

borosüvegeket lengetve

döfik le és basszák meg

a szüzeket.

 

egy öreg faszi egy olcsó szobában

M. Monroe fényképével.

 

ez a magányosság a világon olyan nagyszerű

hogy láthatod lassú mozgásában az

óramutatóknak

 

az emberek olyan fáradtak

megcsonkítottak

szerelem által vagy szerelem nélkül.

 

az emberek egyszerűen nem jók egymáshoz

a másikhoz.

 

a gazdag nem jó a gazdaghoz

a szegény nem jó a szegényhez.

 

félünk.

 

oktatási rendszerünk elhiteti velünk

hogy mind kurvára

meg tudjuk csinálni

 

nem beszélt

nyomornegyedekről

vagy öngyilkosságról.

 

vagy egy ember terrorjáról

fájni egy helyben

egyedül

érintetlenül

kimondhatatlanul a

 

öntözni egy növényt

 

az emberek nem jók egymáshoz.

az emberek nem jók egymáshoz.

az emberek nem jók egymáshoz.

 

feltételezem soha nem lesznek.

nem kérem őket hogy azok legyenek.

 

de néha gondolok

rá.

 

a gyöngyök majd ringanak

a felhők majd felhőbe borulnak

és a gyilkos majd lefejezi a gyereket

mintha egy darabot harapna a tölcséres jégkrémből.

 

túl sok

túl kevés

 

túl kövér

túl vékony

vagy senkise

 

több gyűlölködő mint szerető.

 

az emberek nem jók egymáshoz.

talán ha azok lennének

a halálunk nem lenne annyira szomorú.

 

közben nézem a fiatal lányokat szárba

szökkenni

az esély virágait.

 

kell hogy legyen egy út.

 

biztosan kell hogy legyen egy út amire még nem

gondoltunk.

 

ki helyezte belém ezt az agyat?

 

sír

kérdez

azt mondja van esély.

 

nem fogom azt mondani, hogy

„nincs”.

 

 

                   Farkas Kristóf Liliom fordítása

 

Bukowski kettos

 

 

 

Illusztrációk: Francis Bacon

 

 

 

 

 

Sylvia Plath: Pipacsok októberben

  

Még a napos felhők sem boldogulnak ezen a reggelen ezekkel a szoknyákkal.

A nő sem a mentőautóban,

kinek piros szíve csak úgy kivirágzik köpenyén keresztül meglepően –

 

Áldomás, szerelmi áldomás,

végképp nem kívánt

mennybolt

 

Sápadtan és fényességben

gyullad lángra szén-monoxidja, ahogy nézi

bután a hurkot a keménykalap alatt.

 

Ó, Istenem, mi vagyok,

hogy ezeknek a néhai nyílásoknak kinyílva kéne sírni

egy fagyos rengetegben, búzavirágos hajnalhasadásban.

 

 (Farkas Kristóf Liliom)

 

 

Gustav-Klimt-Beech-Forest-I-Oil-Painting

 

Illusztráció: Gustav Klimt