Ismét Bodrogi Csongor és Enesey Diána válogatása által nyerhetnek bepillantást a legfrissebb lapszámokba.

2022. február 6.

A TIZEDIK: Beck Tamás: Felnyílt a szemük (novella) [Alföld]

Beck Tamás írása a Kecskés házaspár megrázó lakhatási viszontagságait állítja párhuzamba az első emberpár bibliai történetével. A szöveget az elkeseredettség és a kilátástalanság atmoszférája lengi be. A létbizonytalanságot négy magzat elvesztése is súlyosbítja, illetve a gyanú, hogy a gyermekek — ha megszülettek volna — nem Kecskésre hasonlítanának. De vajon minek lehet még súlya? — Kecskésné az idő súlyára kérdez rá. A veszekedésből hátramaradt üvegdarabok, a meg sem született gyermekek és a felhalmozott tartozások talán mind az idő súlyát jelzik, de Kecskés másképp válaszol, szavak nélkül. Az írás vége szintén szótlan, párhuzamos azzal, ahogy első emberpár ráébred önnön meztelenségére, csak itt épp a lakásba beáramló hideg sarkallja a házaspárt a ruháik felöltésére, s talán ezekben a záróképekben egyesülnek igazán. [E. D.]

A KILENCEDIK: Szilamér Ádám: Puskacsővel írt tükör (novella) [Kalligram]

Szilamér Ádám novellájának középpontjában a vadászat, s azon belül is a hobbiként felfogott válfaja áll. A párbeszédekből villanásszerűen bontakozik ki egy-egy vadászathoz fűződő élmény. Meglehetősen intenzív és szórakoztató hobbiként jelenik meg a vadászat, ráadásul afféle presztízs-lelőhelynek is tekinthetjük, egészen az utolsó képkockáig. A ,,hobbyvadász” itt a zebrák közé lő, látja az állatot elgyengülni, majd végül meghalni. Elárasztják őt a gratulációk, de büszkeség helyett a gyász érzése önti el, egy idegen ember tükörképét fedezte fel az állat szemében, a tükörben, amelyet puskájával készített. Vajon ez a novella-tükör mit tár elénk, az emberi gyarlósággal vagy az állati lélek mélységeivel szembesít? [E. D.]

A NYOLCADIK:  Böröczki Csaba: Félbehagyott könyvek (novella) [Prae]

Böröczki Csaba neve a Szófa olvasóinak nem lehet ismeretlen. Ő az, aki múlt ősszel egy bravúrosan szerkesztett novellával nyerte meg „utazós pályázatunkat”. Örömmel látjuk, hogy részben a Szófa által is ismertté tett szerzők egyre többször jelennek meg rangos folyóiratokban, és egyedi hanggal ragadják meg az olvasói figyelmet. A Félbehagyott könyvek hangja annyira egyedi, hogy már-már az abszurdba hajlik: egy Manki nevű fiatalember hétköznapjait mutatja be, ahogyan krisnásokkal, hajléktalanokkal és biciklisekkel elegyedik szóba (pontosabban azok vele), miközben ő könyveket olvas, de olvasmányait sohasem fejezi be. A novella legnagyobb bravúrja, hogy a befejezetlenséget, töredékességet nemcsak tematizálja, de maga is megalkotja, performatív módon végrehajtja, önmaga befejezetlenségével, rejtelmességével mutatva rá egy jellegzetes korproblémára: hogy nincs türelmünk.  [B. Cs.]

A HETEDIK: Juhász Róbert: Kötőtű (vers) [Kalligram]

Van valami igazán különös a hétköznapok ismétlődéseiben, valami taszító és vonzó. Sokszor csak állunk, maradni vágyunk, míg lehagynak bennünket az ,,eltékozolt napok”. Fájdalmas az idő múlása, jó volna valamit megragadni, és megtartani, csak egy-egy apróságot. Juhász Róbert versében egyszerre rezonál a vágyakozás, az idő múlása felett érzett szomorúság és a figyelem a mindennapok apró dolgaira. Amelyekről nem tud írni a szinonimaszótár sem, ilyenek például a pulóverből szemenként lebomló szálak, vagyis a ,,varázslat” lebomlása.

Ha már versek, utazzunk is egy kicsit, ne csak időben, térben is. Jó szívvel ajánlom az olvasók figyelmébe a portugál költészet egy remek darabját, Luís de Camões tollából, Mohácsi Árpád fordításában. [E. D.]

A HATODIK: Láng Orsolya: Georgia O’Keefe Ghost Ranch-en (vers) [Székelyföld]

Ez a vers egy híres festőnő monológja. Az Új-Mexikóban letelepedett Georgia O’Keefe az absztrakt művészetet a realista tájképekkel egyesítette, létrehozva ezzel egy olyan szintézist, amely addig talán elképzelhetetlennek tűnt. Láng Orsolya drámai egyszerűségű mondatokban rajzolja újra ezt a pályaképet, egy művész fokozatos elmagányosodását, melynek során magára találhatott és kifejezhette önmagát. Különösen izgalmas a versben a metaforák kettős funkciója: egyrészt a festőnő témáit írják le, másrészt jellemzik is a léthelyzetet, mely az újdonság megalkotásával jár együtt: a művész titáni magányát.

Egyedül lenni a homokkő-labirintusban:
maga a szabadság. Aztán a koponyák,
tele velük a Ghost Ranch. Nehezéknek
viszem haza őket. Akár dísztárgynak is –
üregeikben fészket rak a fény.
A csontok elvezetnek a sivatag középpontjához.    [B. Cs.]

AZ ÖTÖDIK: Vajna Ádám és Orcsik Roland beszélgetése Kiss Tibor Noéval [Tiszatáj]

Két izgalmas interjú is olvasható a februári lapszámokban; a Székelyföldben Tamás Dénes a 60 éves Kemény Istvánnal beszélgetett, a Tiszatáj pedig legújabb regényével kapcsolatosan (de az írásfolyamat titkairól is) kérdezte Kiss Tibor Noét. Azért ez utóbbit választottam, mert ez a mélyen őszinte társalgás nagyon sok mindent föltár abból, ahogyan a szerző alkot, gondolkodik, és a befogadói visszajelzéseket földolgozza. Be kell vallanom, magam még nem olvastam a híres transznemű író regényeit, csupán folyóiratokban részleteket belőlük, ám a beszélgetés így is mindvégig le tudott kötni. Kiss Tibor Noé sok szempontból rendhagyó jelensége a magyar irodalomnak (első publikációja viszonylag későn jelent meg, mégis hatalmas hatása lett; nem bölcsészként érkezett az irodalmi közegbe; első regénye egy irodalmunkban addig teljesen ismeretlen témát pendített meg; későbbi írásaiban viszont bátor módon nem a korábbi sikerreceptjét másolta), így annál érdekfeszítőbb megérteni, hogyan alakul így és éppen így ez az életpálya. Számomra személy szerint különösen izgalmas volt megtudni, milyen elődök miként inspirálták a szerzőt, illetve hogy az írás apró részfeladatai hogyan lendítik tovább a regény cselekményét.  [B. Cs.]

A NEGYEDIK: Gráczer László: A háromfa hölgye (regényrészlet) [Prae]

2020-ban a Prae Kiadó krimipályázatot hirdetett, melyet Gráczer László regénye egyhangú szavazással nyert meg. Ebből a műből olvashatunk most egy fejezetnyi részletet a Prae legújabb számában. A kivonat már magában is megsejteti, hogy valóban lebilincselő olvasmányról lehet szó. A XV. században játszódó történelmi krimi a középkor és reneszánsz határán billegő világba vezet minket, és nemcsak a rendkívüli korismeret (mely kiterjed egy Mátyás korabeli hóhér hétköznapi eszközeinek részletes bemutatására), de az atmoszférateremtő erő is mély nyomot hagy az olvasóban. A háromfa bitóján Buda közelében találnak egy akasztott lányt, akiről senki sem sejti, hogyan kerülhetett oda, de azonnal érezhetjük, hogy valami mélyebb titok rejlhet emögött, és türelmetlenül olvasnánk már tovább, beleélve magunkat a korabeli Magyarország különleges, színes-szagos, félelmetes és vadregényes világába.  [B. Cs.]

A HARMADIK: Izsó Zita: A vendégség vége (vers) [Alföld]

Azt hiszem, ez a magunkba zárt, mélyre rejtett szavak verse. A kimondatlanság terhe és a magunkba be nem épített, de vissza nem utasítható dolgok súlya úgy nehezedik ránk, mint az utolsó pillanatban a kabátunk zsebébe eldugott sütemény, amelyet nem fogyasztottunk el, de már nem maradt idő máshova elrejteni. Mire a búcsúzkodásra kerül a sor, addigra az ,,arany ékszerek” és a ,,családi ezüst” súlyával vetekszik. Mostantól cipelni kell, magunkkal hordani minden kimondatlant és megemésztetlent. Hiába szabadulnánk, nyomot hagynak körülöttünk a süteménymorzsák, a ki nem mondott szavak, az elfeledett emberek. Ám így csak bennünk marad a nyoma és mi lelkünket nyomja.  [E. D.]

A MÁSODIK: Lackfi János: Áldás az elsuhanókra (vers) [Látó]

Lackfi János verse áldás a hétköznapiságra, a hétköznapi emberekre, a mindennapjaik apró mozzanataira. Ám még ennél is sokkal több, keserédes ráébresztés a társadalom visszásságaira, a környezetszennyezésre, a morális ballépéseinkre, a kétes megítélésben részesülő tettekre. Az áldás mögött megbújik a kritika, a féltő gondoskodás hátterében a hibák feltárása. Talán itt-ott előtérbe is kerül. Vajon magunkra milyen áldást kérnénk?  [E. D.]

AZ ELSŐ: Ferdinandy György: Michel Demerbe (próza) [Székelyföld]

A magyar irodalom (egyik) doyenje, Ferdinandy György, ez a különleges életpályát befutott író, rendszeresen jelentkezik a folyóiratokban visszaemlékezésekkel, esszészerű tűnődésekkel. A Székelyföldben most megjelent három szövege közül az egyik azonban nemcsak e műfaj keretein belül világít ki: egy rejtett, szerény remekműről van szó. Újra és újra elolvastam ezt a röpke egyoldalnyi terjedelmű írást, és újra és újra meg kellett állapítanom: minden szava a helyén van. A szerző réges-régi, „sírig tartó” szerelmének bátyjáról szól az írás, aki maga is az író barátja lett. De a legvégső üzenetét már nem tudta eljuttatni hozzá; mi pedig kénytelenek vagyunk beletörődni, hogy ez az üzenet már soha nem érkezik meg, sem a szerzőhöz, sem senkihez, beleveszett abba a semmibe, amelynek partjairól ez a megrázó kis írás szól.  [B. Cs.]

Enesey Diána (Látó, Székelyföld, Tiszatáj) és Bodrogi Csongor (Alföld, Eső, Kalligram) válogattak ki tíz “ezt muszáj elolvasni” írást a legújabb lapszámokból.

2022. január 8.

A TIZEDIK: Sztaskó Richard: Mindig hozzád érkezem (novella) [Látó]

Sztaskó Richard novellája gyönyörű képekkel teletűzdelt szembenézés a múlandósággal. Az egyéni veszteségek és a saját élet majdani lezárulásának gondolatán túl megjelenik egy átfogó perspektíva is. A kezdőkép az elbeszélőt ábrázolja, amint a busz csuklójának dől, s Virginia Woolf halálát idézi fel, próbálva összekötni egy útmenti fára helyezett, nőt ábrázoló képpel. Aztán ismét visszatérünk a személyes nézőponthoz, a szorongásokhoz, az emlékekhez, a vágyakozáshoz. A vágyakozás Istenre irányul, arra, hogy az elbeszélő békére lelhessen nála. Az utolsó bekezdésben a központozás hiánya erősíti a gondolati áramlását. A zárókép ismét egy buszút, s úgy tűnik, ez a végső, amely a vágyott békés ,,helyre” visz. [E.D.]

A KILENCEDIK: Erdősi Martin Zsolt: *Nekem szánt napjaid* (vers) [Tiszatáj]

Erdősi Martin Zsolt Tiszatájban megjelent verseiben elevenen rezonál a hiány, sejtjük, hogy mi vagy ki hiányzik. Vagy mégsem? A hiány mindig valamivel több, mint ami kimondható. A kiemelt versben a gyermekkor kápolnája, ez a szép napoknak szánt szent hely visszataszítónak tűnik, az enyészeté lett. A csodavárásé és Istenre várakozásé volt az a kápolna, de az Isten nem jött el, a várakozó is egyedül maradt, és felnőtt ,,inkább”. Pedig mennyivel jobb várakozni, csodát várni, hinni. Talán — ha csak az álmokban is — vissza kell oda térni.

Ha már versek, muszáj megemlítenem, hogy a Szófa szempontjából is különleges a Tiszatáj januári száma, ugyanis az olvasókat Bodrogi Csongor kollégánk A bogár című verse is várja. A vers, amely egy álomból ébredésről szóló novella foglalata, meg az alkotási folyamaté, a gondolati áramlásoké és a pontos leírásoké. [E.D.]

A NYOLCADIK: Cseh Katalin: Idő (vers) [Székelyföld]

Az Idő című vers beszélője farkasszemet néz a végességgel a tükörben. Számot kell vetnie az öregedés apróbb és nagyobb, több testtájat érintő jeleivel. Ám van a tükörben egy-egy pont, amely tudati szinten összeköti a kislányt az érett nővel, a gyermeki önfeledtséget a szégyennel, a régmúltat a jelennel. De meddig tart a fiatalság, s hol kezdődik az öregség, ha a ,,lélek az idő ülőalkalmatossága”? Talán nem is kellene a tükörben figyelni a múló idő testbeszédét. [E.D.]

A HETEDIK: Ayhan Gökhan: Távozásod tizenhat sora (vers) [Alföld]

Sokféleképpen föl lehet fogni egy szakítást, egy különköltözést. Ayhan Gökhan ebben a versben libikókának, ingának, kétkarú mérlegnek fogja föl. A lakásból kiköltöző másik a távozásával fölbillenti az otthon egyensúlyát. A már-már képzavar határát súroló metaforák (de hát nem minden igazán merész metafora tűnik képzavarnak, amíg meg nem szokjuk?) a szakítás világot földúló energiájának sajátos mechanikájába engednek bepillantást.

mióta elhagytad, kileng a lakás, mint az inga,
mióta kiléptél az ajtón, befelé fordultam, mint egy ajtó,
mióta a karod alkotta völgy ajtaja bezárt, mint a karod,
mióta elhagytad, a lakás nehézsége növekedésnek indult. [B. Cs.]

A HATODIK: Halász Hajnalka: A bocsánat esélyei (tanulmány) [Alföld]

Ez a tanulmány, mely József Attila három, bűnről szóló versével foglalkozik, aligha való mindenkinek. Aki mégis veszi a fáradságot, hogy belemerüljön a rendkívül alaposan és pontosan olvasó tanulmányíró gondolatmenetébe, nemcsak sok tanulságos összefüggésre bukkanhat rá, de minden bizonnyal kissé másképpen is fogja látni, olvasni, érteni ezt az egyébként közismertnek is tekinthető három költeményt (Kész a leltár, A bűn, Tudod, hogy nincs bocsánat). Miről is van szó? Halász Hajnalka – mindenekelőtt Nietzsche és Derrida nyomán – ráeszméltet bűn és bűnösség fogalmainak gazdasági összefüggéseire. A bűnösség azért „eredendő”, mert az adósságok mindig végtelen láncolatot alkotnak, sohasem „egyenlíthetők ki” teljes mértékben – ez az aszimmetrikus viszony megképez azonban egy „többletet” is, egy „fölösleget”, mely megteremti a bűn „feltétlen bocsánatának” is az esélyét egy olyan nyelv által, amely kiszabadít az ökonómiai körforgás logikájából. [B. Cs.]

AZ ÖTÖDIK: Demény Péter: A tenger akárhonnan (próza) [Látó]

Ez az írás őszinte, nyílt vallomás arról, hogy milyen nehéz is hinni. A szeretet hiánya vezérlő motívumként ível át a teljes szövegen. Az Istent kereső ember útját rajzolja elénk Demény Péter, mind a szellemi térképen, mind konkrét helyek formájában. A szövegben szereplő különféle zeneszerzők, költők, festőművészek és gondolkodók hatásaiban ott mozog a vallási élmény — Rudolf Otto által is kimutatott — kettőssége: a vonzás és a taszítás, a magával ragadó és félelmetes pólusa. Az elbeszélő az örvénylő hitre vágyik, az igazi örvénylés pedig a kettősségek élmény-örvényeiből nő ki. Végül pedig Isten csak ,,elmosolyodék” az ifjúkori vétkeken. Igen, mégis haza lehet találni a szeretetbe, a hitbe. [E.D.]

A NEGYEDIK: Bánki Éva: Nyelvek (novella) [Kalligram]

Alapelvünk, hogy nem ajánljuk a folyóiratokban megjelenő „saját” írásainkat, vagyis nem csinálunk külön reklámot nekik (ezért hagyjuk most említetlenül főszerkesztőnk, Mohácsi Árpád nagyszerű vadonatúj Camoes-fordításait is ugyanezen lapszámból). Kivételt most szubjektív okokból teszek; ez a novella különböző okokból érintett meg mélyen. Nyelvtanárként nagyon is jól ismerem azt a helyzetet, amikor valakinek nem megy, avagy legalábbis sokkal nehezebben megy a beszélés és beszédértés, mint más szerencsésebbeknek. Bánki Éva novellájának főhőse egy ilyen fiú, aki azonban mégis Berlinbe kénytelen utazni egy munka miatt. És itt a másik mélyen szubjektív mozzanat: Berlinben magam is megtapasztaltam – ha persze nem is nyelvi okokból – egy város, egy közeg furcsa, kissé taszító idegenségét; a hidegséget, ami éppen olyan, mintha nem lenne mellettünk a kutyánk, vagy mintha nem fűtenének a lakásunkban, és legigazibb barátunknak (Nietzsche figyel a háttérben!) egy károgó varjú tűnne föl. [B. Cs.]

A HARMADIK: Vörös István: Közöttek között (esszé) [Eső]

Lenyűgöző Nemes Nagy Ágnes-blokkal „támad” a téli Eső. Az éppen száz esztendővel ezelőtt született kiváló költőnőnek a talán leghíresebb, legkanonikusabb verséhez, a Közötthöz írt több kortárs költő is egy-egy tisztelgő (de a helyét önmagában is megálló) költeményt. Hogy mégsem közülük választottam, hanem Vörös István bevezető tanulmányát (inkább esszéjét) ajánlom, annak főleg az az oka, hogy csodaszerűnek tartom Vörös írását. Lehetséges-e még valami egészen újat mondani erről a versről; van-e még egyáltalán valami, amit mások nem mondtak el sokkal részletesebben is? Nos, igen, ha egy kissé hátrébb lépünk; és Vörös éppen ezt teszi: tanulmánya nemcsak a Közöttről szól, hanem arról is, vagy mindenekelőtt arról, hogyan alakul bennünk, egyes olvasókban és olvasói közösségekben egy-egy vers megértése; hogyan lesz egy vers „először botrány, aztán klasszikus, majd tananyag, azután unalmas szavalások áldozata”, s hogyan esik ki aztán lassan az olvasott versek közül… – parádés indítása ez az esszé az induló „Nemes Nagy-évnek”. [B. Cs.]

A MÁSODIK: Fekete Anna: Harmonia Mundi (vers) [Kalligram]

Egy ősrégi párbeszédet kezd újra Fekete Anna verse; visszamegyünk egészen Szókratészig, és az ő daimónjáig. Erről a fogalomról nagyon régóta vitatkoznak nagyon sokat a filozófusok. Fekete Anna szövegében az állam, a mindenkori (politikai, gazdasági, informális) hatalom szemszögéből tekinthetünk a daimónra: ez az a része énünknek, amellyel e hatalom nem tud mit kezdeni. Merthogy nem fizet adót. És így össze is kapcsolódik a történet Jézussal, a jézusi „a császárnak, ami a császáré” mondással, melyről azonban „a legmegbízhatóbb káderek” mit sem látszanak tudni, beteljesítve autonóm lét és ökonómiai lét örök ellentétét. [B. Cs.]

AZ ELSŐ: Pénzes Tímea: Összeolvadni és elválni (kispróza/ prózavers?) [Tiszatáj]

Pénzes Tímea írása kontúrelmosódások története, az emberi kapcsolatokban elvesztett vagy épp megtalált önmagunk feltárása. Valami van belőlünk a másikban, valami van a másikból bennünk. Különösen intim képekben jelenik ez meg a szülő-gyermek és a szerelmi viszonyok terén. Ám mégis kell a saját tér, szükségszerű az elválás. De hogyan tanulható ez, tanulható egyáltalán? Milyen az újbóli találkozás, pótolja az elválás veszteségeit, melyik oldal győz: az összeolvadás vagy az elválás? [E.D.]

Bodrogi Csongor és Ensey Diána ezúttal öt irodalmi lap anyagából állította össze a tíz írásból álló listát. Csongor a Tiszatájból és a Kalligramból válogatott, míg Diána az Alföld, a Látó, a Székelyföld írásai közül szemezgetett.

2021. november 6.

A TIZEDIK: B. MIHÁLY CSILLA: Egy lehessek (vers) [Székelyföld]

Mihály Csilla Székelyföldben megjelent versei az elengedés és az együtt maradás, a szétválás és az egyesülés kettősségében remegnek. Az Egy lehessek című verset emelném ki, amely a magunkra maradottságot tenger mélyére merülés képsoraiban ábrázolja. A régi vágyat felszínre kell hozni, a tenger aljzata hideg, ott csak kihűl a vágy, a felejtés és az elhidegülés sóként marja ki az emlékezetből az egykor jól ismert arcot: újra kell rajzolni, az egyesülés igényével a kedvesnek saját magára. Ám ez fájdalmas lehet, akárcsak felkapaszkodni, s a másikat újra felhúzni, a felszíni lebegés gyönyörűségét nyújtva, ez mind nehéz, s legnehezebb a reménykedés. Reménykedni mégis kell az égre küldött csókban, az újraegyesülésben. [E. D.]

A KILENCEDIK: TÓTH ÁGNES: Titokzatos dolgok (karcolat) [Látó]

Tóth Ágnes novemberi Látóban megjelent karcolata nem mindennapi álom történetébe ágyazottan tárja fel a hétköznapiságot. Az ismeretlen és az ismerős dolgok kettősségében mozog a szöveg. Egy különös, földön talált ruha egy régi, ismerős illatot áraszt, az ismerős illat az egykori szerelmet idézi, az egykori szerelem elvezet a rég elhagyott és elhagyatott házhoz. Láncolat és változás alakítják az érzéseket, a ház már csak néhány mozzanatában emlékeztet arra, amelyben az elbeszélő egykor élt, ám ezek az apróságok az elhagyatottság által keltett idegenséget felülmúlják. Meseszerű fordulat az álomképek sorában a bál jelenete, ám ez is, mint az egész történet nem más, mint vágyakozás az eltűnt férj után, a viszontlátás izgatott reménye remegi végig a szöveget. [E. D.]

A NYOLCADIK:  VÁRKONYI ALMA – KÁLECZ-SIMON ORSOLYA: A létben való otthontalanság közép-európai alakzatai (tanulmány) [Tiszatáj]

Külön blokkal emlékezik meg a Tiszatáj a (Mészöly mellett) másik nagy „száz évesről”, Pilinszky Jánosról; egy hagyatékban föllelt Tandori-vers mellett több izgalmas tanulmányt is olvashatunk, például Simone Weil hatásáról vagy egy katalán novellában fölbukkanó Pilinszky-versről. Számomra azonban a legérdekfeszítőbb az volt, hogy voltak Pilinszkynek horvát és szlovén „alteregói” is.

A tragikusan fiatalon elhunyt Kálecz-Simon Orsolya még évekkel ezelőtt készült rá, hogy Várkonyi Almával együtt tanulmányt írjon a közép-európai egzisztencialista költészetről. A mostani tanulmány ennek a közös munkának az eredménye. Kiderül belőle, hogy miként Nyugat-Európában az egzisztencialista regény ért el nagyon magas művészi színvonalat, addig régiónkban ugyanez a költészetről mondható el. Mert a térség költészetében, illetve legalábbis néhány emblematikus költő néhány nagyszerű költeményében meghökkentő hasonlóságokra, párhuzamosságokra, egzisztencialista szemléletmódra lelhetünk. Három költő három versét értelmezik a szerzők, Pilinszky János, Slavko Mihalic és Edvard Kocbek egy-egy munkáját; és végső megállapításuk szerint míg a nyugati egzisztencialisták társadalmi irodalmat műveltek, addig itt a térségben az egzisztencializmus éppen azt jelentette, hogy az egyén képes általa ellenállni egy elnyomó társadalom hatásainak. [B. Cs.]

A HETEDIK: MÉSZÖLY MIKLÓS – SZIGETI LÁSZLÓ: Párbeszédkísérlet (részlet) [Kalligram]

A kortárs magyar prózaírás egyik legfontosabb elődjével, Mészöly Miklóssal a Kalligram Kiadó alapítója beszélgetett el, és ebből lett a Párbeszédkísérlet című kötet. Ezt a párját ritkítóan izgalmas könyvet most, a szerző születésének 100. évfordulóját ünneplendő ismét kiadja a Kalligram, mégpedig négy kortárs alkotó „margináliáival”, azaz szubjektív megjegyzéseivel. A novemberi lapszámban ebből az újonnan kiadott könyvből olvashatunk egy pár oldalas, önmagában is egészen kivételesen elgondolkodtató részletet. Mészöly itt például az erdélyi emlékírókról beszél, hogy miért őhozzájuk járt iskolába, miért tőlük tanult meg írni; vagy Tandoriról, arról, hogy milyen az, amikor nem lehet beszélni, és hallgatni kell, és hogy egy író ezt miért nem teheti meg mégsem. A margón elejtett megjegyzések még egy réteget rátesznek az amúgy is különleges olvasmányélményre. [B. CS.]

A HATODIK: SZLUKOVÉNYI KATALIN: Megálló (vers) [Alföld]

Elénk tárul a hely, a megálló, ahol mindig dél van, az élet élvezete, a napozás a teraszon. Aztán a gyermekkorban ígéretként kapott lenyűgöző kirándulás, ami végül a természet kegyetlen oldalával szembesítette. Nem is látszik a hegycsúcs, pedig szép, vagy legalábbis azt ígérték. Időközben elmúlik dél. Szlukovényi Katalin verse élet-óra, élet-túra, élet-kaland, a felnőttkorra vetített, a fiatalság vége felé lassan kimerülő vágyak verse számomra. A kiúttalanság nem teljes reménytelenség, igaz, dél már elmúlt, de néha meg is kell pihenni az úton, s talán nem is olyan fontos tudni, hogy hány óra. [E. D.]

AZ ÖTÖDIK: MARC DELOUZE:  POST-IT — (ál)haikuk — (vers) [Székelyföld]

Marc Delouze ,,(ál)haikui” Farkas Jenő és Zalán Tibor fordításában jelentek meg a Székelyföld novemberi számában, s egészen egyedi olvasmányélményt nyújtanak a haiku műfaj szerelmeseinek. A haiku-gyűjtemény néhány darabja Fodor Ákos írásait idézte fel bennem, szívem szerint mindet kiemelném, de végül a 15-ös sorszámúra esett a választásom, amely a gyűjtemény egyik központi témáját, az időt, annak múlását és a végességet is magában foglalja. Itt az élet körforgásának gondolata jelenik meg, a halál tagadásában és az újjászületés igenlésében. Ám a reménytelenség is belép e koncepcióba, soha meg nem halóként és folyton újjászületőként. Vajon így is áhítjuk a körforgást? [E. D.]

A NEGYEDIK:  HARTAY CSABA: Apáink tükörképe (vers) [Tiszatáj]

Hartay Csabát sokan mint a Viharsarki Kattintós című internetes oldal (eredetileg blog) szerzőjét ismerhetik. Voltaképpen ő azonban író és költő is, és újabban jelent meg kilencedik verseskötete Átkiáltani az őszbe címmel. A Tiszatáj recenziót is közöl a kötetről (Bereti Gábor billentyűzetéből), és a lapszámban olvasható három vers is a szerzőtől. A három közül mindegyik eléggé megragadó, de a másik kettőben van pár zavaró részlet, mely miatt nem emelném ki őket. Az Apáink tükörképe ugyanakkor hibátlan, lenyűgöző sodrású szöveg, mely az idő elmúlását, a nosztalgiát, a természeti rendből való kilépés képtelenségét tematizálja sajátos, gondolatritmusra, ismétlődésekre építő versszerkezetével:

Hogy az időt nem tudtuk visszafogni, elejtettünk kulcsokat, csörömpöltek cserepek,

lebontottunk házakat, felgyújtottunk szénakazlakat. Elmenekültünk omladozó isko-

lákból, hogy majd mi felépítjük az Új Eszmék Házát.

[B. Cs.]

A HARMADIK: SZILÁGYI MÁRTON: Körök és vakfoltok (tanulmány Krusovszky Dénes regényéről) [Kalligram]

Nagyszerű versekkel és prózai munkákkal „támad” ebben a hónapban is a Kalligram (két nagyobb műfordítói blokkot is érdemes kiemelni, egy kortárs bolgár és litván költő munkáit avatott fordítók tolmácsolásában), ajánlómba mégis két metaszöveget választottam; valamiért most ezek érdekeltek legjobban.

Krusovszky Dénesnek az Akik már nem leszünk sosem című regénye páratlan közönségsikert aratott, a kritikusok részéről ugyanakkor sok fanyalgó észrevétel is olvasható volt róla. Magam nem tagadhatom: rám a regény rendkívüli erővel hatott, és az elmarasztaló kritikákat többnyire értetlenkedve olvastam. Szilágyi Márton tanulmánya azért különösen értékes, mert reflektál a negatívabb véleményekre, és igyekszik szövegszerű válaszokat adni a kérdésre, hogy mennyiben jogosak. Kiderül, hogy a regény szerkezete valamivel bonyolultabb, csavarosabb, mint a legtöbb elmarasztaló kritika fölteszi, valójában egy igen komplexen mozgó szövegvilágról van szó, melynek értelmezése a legkevésbé sem egyértelmű. A tanulmány végső tanulsága szerint nem csupán a Sátántangó felől értelmezhető a regény, de az Akik már nem leszünk sosem a Sátántangót is új fénytörésbe állítja, termékeny párbeszédet kezdve a közelmúlt magyar irodalmának egyik immár klasszikussá vált szövegével. [B. Cs.]

A MÁSODIK: BIRÓ ZSOMBOR AURÉL: Magára hagyott test (novella) [Alföld]

A külső és a belső, vagy ha úgy tetszik: a test és a lélek viszonyának a nyugati gondolkodás és irodalom történetét végigkísérő problémájával szembesít bennünket  Biró Zsombor Aurél írása. Azt hiszem, sokan éreztük már úgy, hogy nem tudunk összhangba kerülni a testünkkel, valamiféle furcsa idegenséget tapasztalunk. Így érzi a novellát elbeszélő színésznő is. A novella hangulata és a téma Woody Allen Annie Hall című filmjét idézte fel bennem, abból is kiemelten azt az ágy-jelenetet, ahol Annie Hall a testéből kilép, s egy székre ülve figyeli az aktust. A nem kívánt szexuális tevékenység és az eldologiasított test az önmaguktól való elidegenedéshez vezet, ezért is töltötte el megkönnyebbüléssel a főszereplőt a hazaérkezés, a mama kérges keze, minden, ami ismerős (még ha a ház és a lakás büdös szagot áraszt is — az saját). Talán még a testét is újra a sajátjának érezte a kádban ülve. [E. D.]

AZ ELSŐ: KOVÁCS ÚJSZÁSZY PÉTER: Retrospektív (vers) [Látó]

Egy vallomással kezdem: sokat tűnődtem, hogy Halmai Tamás Jól van így című versét válasszam vagy a Retrospektív címet viselőt, Kovács Újszászy Péter tollából — különlegességük köti őket össze. A Retrospektív lett a ,,befutó”, a Fellegvárral mint a vers témáját adó, elutasításba fulladó randevú helyszínével, az aludni készülő tornyokkal. Ez a nem mindennapi párhuzamok verse. Az ezüstfenyők a szeretett személy mosolyából nyerik a táplálékot, a kézfogáskor őket ábrázolják a tűlevelek. Ám mindennek vége szakad, a visszautasítás után ,,növényi szervek üres forgataga” marad csupán, s a tornyokat is két hétig álmatlanság gyötri. Igen, olykor minden a beteljesülés reményét tükrözi, máskor pedig annak kudarca tárul elénk mindenhol. [E. D.]

Szeptemberi ajánlónk ezúttal
Enesey Diána és Bodrogi Csongor közös munkája

2021. szeptember 6.

A szeptemberi négy lapszám is sok-sok izgalmas szöveget foglalt magában. Ezúttal a Tiszatáj, a Kalligram, az Alföld és a Székelyföld irodalmi kínálatából válogathatnak az olvasók. A színes palettát szemlélteti Bodrogi Csongor és Enesey Diána közösen elkészített ajánlója is. Csongor a Kalligram és a Tiszatáj szeptemberi anyagából válogatott, míg Diána az Alföld és a Székelyföld írásaiból szemezgetett. Az eredmény pedig alább olvasható, verseket, kisprózákat és tanulmányokat elegyítve.

A TIZEDIK: Szántai Márk: Reymonton túl: az Oravecz-próza világirodalmi kontextusa (Steinbeck, Zola, Kafka, Dos Passos) (tanulmány) [Kalligram]

Aki olvasta Oravecz Imre hatalmas regénytrilógiáját, az aligha felejti el. Hogy mi ennek a lassan hömpölygő szövegvilágnak a titka, azt talán úgy is megragadhatjuk, ha irodalmi párhuzamokat keresünk. A hagyományos Móricz-, illetve Reymont-hasonlítások azonban számos lényeges mozzanatát nem képesek megragadni ennek az egyedülálló vállalkozásnak. Szántai Márk tanulmánya ezért javaslatot tesz rá, hogy hasonlítsuk a regényt más munkákhoz, az Édentől keletre, az Amerika, A föld vagy A manhattani kalauz szövegvilágaihoz. A motivikus és regénypoétikai hasonlóságok segíthetnek abban, hogy fölismerjük és jobban megértsük a regénytrilógia világirodalmi kontextusát, kitágítva ezzel saját értelmezési horizontunkat. [B. Cs.]

A KILENCEDIK: Gömöri György: Leonard és Virginia, 1940 (vers) [Alföld]

Ez a vers évtizedeken (olykor évszázadokon) és műfajokon átívelő irodalmi összekapcsolódást tárja elénk, hiszen Virginia Woolf és Leonard Woolf a versének két főszereplője. A virágok és a háború képe mint két ellentétes pólus jelenik meg, akárcsak Virginia Woolf Mrs. Dalloway című írásában. Túl lehet-e emelkedni a virágokban megtestesülő hétköznapi szépséggel a háború borzalmain? Egyáltalán túléli-e a szépség mindezeket a szörnyűségeket? Gömöri versében Leonard érdektelen marad a háborúval szemben, míg a Mrs. Dalloway-ben Clarissa igyekszik a virágokra és az ünnepségre koncentrálva, ha csak kis időre is, de megfeledkezni a háború utáni állapotok fájdalmáról. Hasonlóképp a The Mark on the Wall című novellában, a háború gondolata elől elzárkózva a falon maradt csiga-nyomon elmélkedik a női karakter. Gömöri azonban megfordítja ezt, nála a férfi menekül az íriszek szépségébe. Vajon sikeres ez a menekülés? [E. D.]

A NYOLCADIK: Kézdi Imola: Megszegtük (vers) [Székelyföld]

Kézdi Imola Székelyföldben megjelent versei a szerelmi képeket vallásos, keresztény, bibliai motívumokkal, emellett a fekete-fehér kontrasztra építő ellentéteket is kiválóan egyesítik, a magány és a szerelem témájában. A Megszegtük című verset emelném ki, amelyben az egymásnak tett ígéret megszegése, annak minden fájdalmával és keménységével tárul elénk, különleges, ízleléshez fűződő képekkel. Ám ez az íz nem egyszerűen keserű, ez a magány íze, amelyet Kézdi Imola a homok ízéhez hasonlít. A megszegett ígéret után ott marad a ,,ropogó” hiány, s talán a fogak közé szorult homokszemek is. Hogy miért olyan fontos a rágás, az ízlelés? Itt az utolsó vacsora lesz a záró, s talán a központi kép is. A kedvessel minden vacsora utolsónak tűnt, talán a folyton ott motoszkáló szószegés miatt. Ugyanakkor minden csókot elsőnek érzett. De vajon nem júdáscsókok voltak-e? [E. D.]

A HETEDIK: Borda Réka: A zsugorodó takaró (kispróza) [Alföld]

Az Alföld prózai kínálatában Borda Réka írása egy hétköznapi problémát jár körül, kíméletlen őszinteséggel és érzékletes metaforákkal. Egy idősödő pár hálószobája a helyszín. A férfi szemszögéből láttatja a már elmúlt szerelmet és fakulóban lévő szeretetet. Különös feszültség húzódik a szeretni vágyódás és a megunt másik iránt táplált heves, ám negatív érzelmek között. A nőtől érkező közönyre a férfi már-már undorba forduló gondolatokkal válaszol. Nemcsak a szavak, az érzetek és hangok is a kikopott boldogságot mutatják be: a hűvös szoba, a férfi nyugtalan ébrenléte, a párja szolidaritást nélkülöző horkolása, a ,,kinőtt” takaró. Mind-mind a szeretet hűlt helyét ábrázolják. Egyet leszámítva: a becézést. Mit jelenthet ez, a birtoklás egyfajta kifejezését? Puszta megszokást? Az idő és az érzések visszafordítására irányuló törekvést? Egyáltalán miről is szól ez a szoba hűvösével azonos mértékben kihűlő szeretet? A férfit bosszantja párja közönye. Ő akarja kezdeni az érdektelenséget. Lehet, hogy az egész csak verseny, játék a figyelemért. A kapcsolatuk nem más, mint az érdeklődés elvesztése és annak visszaszerzéséért folyó harc folytonos hullámzása? [E. D.]

A HATODIK: Szörényi László: Dédatya (tanulmány) [Tiszatáj]

Vajon hatott-e Zrínyi Szigeti veszedelmére Dante Isteni színjátéka? A magyar eposz értelmezőinek többsége korábban határozott nemmel felelt e kérdésre. Szörényi László igen alapos szövegismeretről árulkodó tanulmánya komoly érveket hoz föl amellett, hogy Zrínyi igenis tudatosan merített az Isteni színjátékból olyan elemeket, amelyek eposzát a keresztény mitológiához kapcsolhatták. A gondolat csírája már ott van a „Zrínyi Miklós jelentőségét a legmélyebbre hatolva felismerő, legzseniálisabb költő, egyúttal tudós, a magyarországi összehasonlító irodalomtörténet tulajdonképpeni megalapítója, Arany János” nagyszabású tanulmányában is. A forradalmi felismerés egészen új horizontba állíthatja a Szigeti veszedelmet, és vadonatúj értelmezési lehetőségeket nyithat meg. [B. Cs.]

AZ ÖTÖDIK: Giuseppe Conte: A névtelen vízbefúltak imája (Szkárosi Endre fordítása) (vers) [Tiszatáj]

A Tiszatájban egy egészen csinos kis válogatást találhatunk kortárs olasz költők verseiből. A változatos anyagot Kerber Balázs, a szövegek válogatójának értő kommentárja vezeti föl. Ebből megtudhatjuk, hogy Giuseppe Conte azok közé az inkább kevesek közé tartozik, akik nyíltan hozzászólnak közéleti, aktuális kérdésekhez is a költészetükben. A választott vers címe önmagáért beszél; a migrációs válságnak az emberi oldalát világítja meg a költemény, azokról emlékezik meg, akik az Afrikából való elmenekülés közben vízbe fulladtak. Csakugyan imáról van szó; a megkapó és megindító szöveg a tengert szólítja meg, hogy fogadja be a halottakat, és emlékezzen meg róluk. [B. Cs.]

A NEGYEDIK: Halász László Freud húga, avagy az őrültség irodalmi szerepe (esszé) [Alföld]

Hány árnyalata van az őrületnek? Az Alföldben az őrültség irodalomban betöltött szerepét hívja segítségül Halász László, így kívánva választ adni erre a kérdésre, Freud húga, avagy az őrültség irodalmi szerepe című írásában. Két, Freudhoz kötődő regényt vesz górcső alá, D.M. Thomas A fehér hotel című munkáját és Smilevski Freud húga címet viselő írását. Utóbbi regényben folyton váltják egymást a valóságos és fiktív szálak. Az őrült húg például a fikció oldalához tartozik, az irodalmi szál az ő alakján keresztül bontakozik ki. Az őrültség számtalan formában felléphet, lehet fájdalmas üresség vagy épp őrjöngés. Az irodalmi formái is sokfélék: Goethe, Shakespeare, Racine, Brontë, sőt még Jókai neve is felmerül az őrültség tartós vagy átmeneti válfajainak tematizálásakor, a szerelemmel összefüggésben. Ám Dosztojevszkij, Thomas Mann, Zweig és Fitzgerald sem maradhatnak ki, ha az őrültség irodalmi jelenséget elemezzük. Hogyan kapcsolódik az őrültség az önmagaság kérdéséhez? Valóban megnehezíti az önértelmezést? Vajon minden kornak megvan a maga őrültsége? Vagy van egyetemes őrültség? Az irodalmi referenciák és az őrültség megnyilvánulásainak sűrű szövedékében olvasva-bolyongva felmerül a kérdés, hogy nincs-e mindannyiunkban egy cseppnyi őrület. [E. D.]

A HARMADIK: Czilli Aranka: Titok (vers) [Székeyföld]

Czilli Aranka Székelyföldben megjelent verse mindannyiunk közös élményét, a hiányt dolgozza fel, talán ezért is ragadtak meg nála a gondolataim. Persze egyéb oka is van, különleges ez a hiány-ábrázolás, ugyanis implicit módon az üresség és a teljesség kettősségében feszül a hiány érzése, a rombolás és az építés, a szülés és a meghalás képein keresztül. Úgy tűnik, a hiány egy reciprok létezést von maga után. Ennek legszembetűnőbb példája a ,,fordított eső”, amely abban hull, aki hiányol, s akkor, amikor már nem látja azt, akit hiányol. Ám a fordítottságnak egyéb megnyilvánulásai is vannak, mégpedig a külsődleges bensővé válása. A másik mozdulatai gyakran bennünk élnek, emlékként. De lehet-e több egy emléknél a másik ember megőrzött mozdulata? Lehet-e sajátunkká, leképezhetjük-e? Mit is jelent újraszülni ezeket önmagunkban? Mindenesetre az emlékezés is kétoldalú. A mozdulatok, hangok, szavak újbóli felidézésének éltető ereje van, de a hiány negatív oldala az idő múlásával túlnő az emlékek előhívásának derűjén, így őröl fel. Az örömteli emlékezés szülte pillangó bábbá válik: fordítva születik, születése a halál. [E. D.]

A MÁSODIK: Schillinger Gyöngyvér: Mostantól majd (próza) [Kalligram]

Schillinger Gyöngyvér prózája olyan, mintha végig magasfeszültségben íródott volna. A röviden pattogó, cikázó mondatok tudatáramszerűen vezetnek végig emlékeken, gondolatokon, reményeken, miközben epikus történet leírásaként is működnek. Egy 38 éves férfi a súlyos betegségen átesett nagyanyjával él egy házban, és miközben magánélete válságba került (feleségétől elvált), a külvilág történései folyamatos szorongásban tartják. A nyomasztó szöveg egyik legfőbb hatáseleme éppen a nyomasztás; mintha sehol sem lenne nyugalom, béke, biztonság, maga az otthon sem az intim megbékélés helyszíne. A reményt egyedül a pipázás adja, de már maga ez is sejteti, hogy a szövegnek bőven van társadalomkritikai, az egyéni szenvedéstörténeten túlmutató dimenziója. [B. Cs.]

AZ ELSŐ: Alberto Bertoni: Metamorfózis (vers, Kerber Balázs fordítása) [Tiszatáj]

A vers egy különleges metamorfózisról szól. A beszélő én azt az időt említi, amikor majd „mind a ketten fák leszünk”. Vagyis vélhetően a halál utáni állapotról van szó (bár ez persze már értelmezés kérdése). Ebben a sajátos, átalakult állapotban az első dolog a teljes felejtés lesz, majd végül egy megtisztultabb, természetbe simuló emlékezés, két fűzfavessző, egy madár két szárnyának emlékezése. A csodálatosan tiszta költőiségű szöveg a belesimulás, a megkövesedés, a nyugalom szavait közvetíti, egy emberen túli érzékelés lehetőségéről ad számot. [B. Cs.]