a múló idő
tükrében látszó: csak
hamu és árnyék
–

felmarkolt porunk
szétreccsenő téridőben
porrá lesz újra
–

harmatcsengettyű
csendül most újra: ne félj
feltámad a fény
—

(Illusztráció: Sri’s Arts: Temple bell)

Makkos Mária
/Budakeszi/

fogyó ligeteket
õrzõ kicsiny templom
szétaranyló áldás
romló erdõsoron
–

Öskü

kicsiny falu felett
virág járta orom
rajta idõt álló
kedves kerek torony
–

Nagybörzsöny

málló arcok
körbefonják
õrzik a régvolt
aranysárkányt
–

Vérteskozma

illatos jázminon
bogarak danája
fehérben tündöklõ
falait vigyázza
–

Egregy
/Hévíz/

hegyoldal megtartja
holdfény koszorúzza
öleli temetõ
halálos szeretõ
–

Kallósd

kifehérlik
egy volt világból
harmaton átizzó
múló tájból
–

Újlaki romtemplom
/Tihany/

égõ falainál
török lovak jártak
köveire habzik
egy globális század
–

Kovácsi romtemplom
/Gerecse/

leomlott falain
rõt századok korma
korhadó csontokon
vadvirágok csókja
—-

(Illusztráció: Elise Ritter: White Flower and Church Window)

ÚTON

Elhagyva a tisztást, ahol az egykorvolt érseki kastély úgy simul
az őt ölelő erdőkbe, mint az egykori kolostorok állottak a vadon
és a civilizáció határvonalán, fordul az út a Nagy Gerecse ellapult
kúpja körül, odalent a Vízválasztó völgye hűvös hajnali párába
burkolódzik.
Hirtelen tűnik elő egy kanyarulatban a zömök törzsű fa: gyökerei
összegombolyult fonálként csomózzák a hegyoldalba, a terebélyes
lombkoronában angyalszárnyakon suhan az idő.
Csendben ülsz az öreg hárs illatos ölelésében, faunként borít el
a részegítő virágillat, szinte hallani véled a fa rostjaiban áramló
zöld vér csendes lüktetését az idők mélyéből…

vén hárs hegyélen
sziklákhoz gombolyulva
új ágakat hajt

/Schandl – hárs, Gerecse/
—-

PEREGRINUS

az „Éli, éli, lamá szabaktáni” perceiben a homályosuló
retinán feltündökölhet-e még a kezdeti fény, felsírhat-e
az első pillanat…

hallgató szférák
hangok létrafokain
lépdelünk feléd

égi zarándok
holdsugáron sétálva
ne küzdj magaddal

bizony valahol
csillag és Krisztus között
utat vesztettünk
—-

(Illusztráció: Lynn Hansen: Sun Through Oak Leaves)

ősöreg tölgy, te őrt állasz fenyegető klímaváltozás
és terjeszkedő kőbánya szorításában
rostjaidban még diluviális üzenetek futnak az idők
mélyéből
bogarakat és madarakat dajkáló banyafa ágaidon
zöld vértől lüktető lombkorona: egyelőre megküzd
Kálijuga korunk felgyűlő mocskával…

(Illusztráció: Mark Tisdale: Enduring Angel Oak – South Carolina Landscape)

/Szepesi Attila emlékezetére/

Betonkockás lakótelep/autóút a szélte-hossza./
Az elveszett ifjúságot/rigófütty talán visszahozza./
mormolom “Parafrázisomat” Szepesi Attila gyönyörű
négysorosa után kullogva:

TALÁN

Gyerekkori akácliget
se lombja már, se széle-hossza.
Lepkéit, rigófüttyeit
talán e négy sor visszahozza.

Igen, gyónom a mindenható Istennek, gyónom neked is Attila: nem vettem tőled végső búcsút. A korral szaporodó “krónikusok” – manapság gyakran használt fogalom – egyikének makacskodása akadályozott meg ebben. Azóta bánom.
Egy óbudai toronyház ablakából valaki messzire látott. Beregszásztól a Szepességig, Budapesttől Ábrahámhegyig, és a Mátráig. És valahol a távolban ott kéklettek a Kaukázus ormai is. Dehogy csak odáig!
A szakrális idő ciklusainak visszatérő messzeségeibe, a szakrális tér közeli-távoli pontjaiba mutatott verseinek és kisprózájának felemelt varázspálcája. Mert valóban az utolsó bölények közül való volt ő. Egy személyben kultúrtörténész, nyelvész, családtörténet kutató, Hamvas Béla és Weöres Sándor nyomába lépő tanító költő, és mester. Költői nyelvezete, igényes formatudása az utóbbihoz hasonlítható gazdagságú, zeneiségű.
Esterházy Péter találó soraiból idéznék: “Szepesi Attila szelíd, kíméletlen alkat. Szereti a szépet, keresi is azt, de ha nem találja: nem találja. Bízik a teremtésben, növényben, állatban, természetben – legkevésbé az emberben”.
Az óbudai toronyház ablakában már nem áll ott egy szemüveges, halk szavú költő, akinek verseiből – az ő szavaival élve – kibomlik egy Kálijuga – táncot járó, pusztuló világ: korunk világa.

(Illusztráció: Frank Wilson: Dandelion Hill)