Botos Ferenc összes bejegyzése

1949-ben születtem Budapesten, jelenleg is itt élek. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán végeztem könyvtár-történelem szakon. Könyvtárosként, tanárként egyetemen, középiskolában, vállalati könyvtárban is dolgoztam. Verseket, haikukat írok, négy versfüzetem jelent meg. Irodalmi folyóiratokban, tematikus újságokban publikálok. Díjaim: „Bólya Péter" díj, 2008. /Napsziget a Művészetekért Alapítvány/, Napút nívódíj, 2016, 2021. /Napút Kiadó/, Mátrai Művészeti Napok 2016., 2020. vers, első díj.

TEMPLOMJÁRÓ

 

Makkos Mária
/Budakeszi/

fogyó ligeteket
õrzõ kicsiny templom
szétaranyló áldás
romló erdõsoron

Öskü

kicsiny falu felett
virág járta orom
rajta idõt álló
kedves kerek torony

Nagybörzsöny

málló arcok
körbefonják
õrzik a régvolt
aranysárkányt

Vérteskozma

illatos jázminon
bogarak danája
fehérben tündöklõ
falait vigyázza

Egregy
/Hévíz/

hegyoldal megtartja
holdfény koszorúzza
öleli temetõ
halálos szeretõ

Kallósd

kifehérlik
egy volt világból
harmaton átizzó
múló tájból

Újlaki romtemplom
/Tihany/

égõ falainál
török lovak jártak
köveire habzik
egy globális század

Kovácsi romtemplom
/Gerecse/

leomlott falain
rõt századok korma
korhadó csontokon
vadvirágok csókja
—-

 

(Illusztráció: Elise Ritter: White Flower and Church Window)

WORDSWORTH REMINISZCENCIÁK; DANSE MACABRE

 

WORDSWORTH REMINISZCENCIÁK
/haikuk/

csak táncolj, táncolj
lángoló tűzliliom
nyári szelekben

petét rakott a
pillangó: libbenő szárny
eltűnő élet

egy pisztráng villan
szemben a zúgó árral
mégsem adja fel

most állj meg idő
aranytükrödben suhanj
ne múlj, tündértánc

múlt aranynapok
fényét későn kutatod
didergő erdőn

a lombok közé
titáni zöld ragyogás
megérkezni végül

 

DANSE MACABRE
/haikuk/

pókfonál köt még
hulló levelet ághoz
végső haladék

kicsiny legyek tánca
őszarany fényben, mielőtt
végleg este lesz

betévedt madár
az uszoda hatalmas
fogda: a halál

az égő torony
is megreszket, mielőtt
földre omolna

hold süt szobádba
miben reménykedhetsz még
megbotló árnyék

 

(Illusztráció: Jon Q Wright: Autumn Brown Trout)

HAIBUNOK

 

ÚTON

Elhagyva a tisztást, ahol az egykorvolt érseki kastély úgy simul
az őt ölelő erdőkbe, mint az egykori kolostorok állottak a vadon
és a civilizáció határvonalán, fordul az út a Nagy Gerecse ellapult
kúpja körül, odalent a Vízválasztó völgye hűvös hajnali párába
burkolódzik.
Hirtelen tűnik elő egy kanyarulatban a zömök törzsű fa: gyökerei
összegombolyult fonálként csomózzák a hegyoldalba, a terebélyes
lombkoronában angyalszárnyakon suhan az idő.
Csendben ülsz az öreg hárs illatos ölelésében, faunként borít el
a részegítő virágillat, szinte hallani véled a fa rostjaiban áramló
zöld vér csendes lüktetését az idők mélyéből…

vén hárs hegyélen
sziklákhoz gombolyulva
új ágakat hajt

/Schandl – hárs, Gerecse/
—-

 

PEREGRINUS

az „Éli, éli, lamá szabaktáni” perceiben a homályosuló
retinán feltündökölhet-e még a kezdeti fény, felsírhat-e
az első pillanat…

hallgató szférák
hangok létrafokain
lépdelünk feléd

égi zarándok
holdsugáron sétálva
ne küzdj magaddal

bizony valahol
csillag és Krisztus között
utat vesztettünk
—-

 

(Illusztráció: Lynn Hansen: Sun Through Oak Leaves)

EGY TÖLGY MÍTOSZA (haibun)

 

ősöreg tölgy, te őrt állasz fenyegető klímaváltozás
és terjeszkedő kőbánya szorításában
rostjaidban még diluviális üzenetek futnak az idők
mélyéből
bogarakat és madarakat dajkáló banyafa ágaidon
zöld vértől lüktető lombkorona: egyelőre megküzd
Kálijuga korunk felgyűlő mocskával…

ősöreg tölgy
terebély lombján suhan
angyalszárny idő

pókfonál köt még
hulló levelet ághoz
végső haladék
/Tardosi tölgy, Gerecse/

 

(Illusztráció: Mark Tisdale: Enduring Angel Oak – South Carolina Landscape)

ŐRTORONY

 

/Szepesi Attila emlékezetére/

Betonkockás lakótelep/autóút a szélte-hossza./
Az elveszett ifjúságot/rigófütty talán visszahozza./
mormolom “Parafrázisomat” Szepesi Attila gyönyörű
négysorosa után kullogva:

TALÁN

Gyerekkori akácliget
se lombja már, se széle-hossza.
Lepkéit, rigófüttyeit
talán e négy sor visszahozza.

Igen, gyónom a mindenható Istennek, gyónom neked is Attila: nem vettem tőled végső búcsút. A korral szaporodó “krónikusok” – manapság gyakran használt fogalom – egyikének makacskodása akadályozott meg ebben. Azóta bánom.
Egy óbudai toronyház ablakából valaki messzire látott. Beregszásztól a Szepességig, Budapesttől Ábrahámhegyig, és a Mátráig. És valahol a távolban ott kéklettek a Kaukázus ormai is. Dehogy csak odáig!
A szakrális idő ciklusainak visszatérő messzeségeibe, a szakrális tér közeli-távoli pontjaiba mutatott verseinek és kisprózájának felemelt varázspálcája. Mert valóban az utolsó bölények közül való volt ő. Egy személyben kultúrtörténész, nyelvész, családtörténet kutató, Hamvas Béla és Weöres Sándor nyomába lépő tanító költő, és mester. Költői nyelvezete, igényes formatudása az utóbbihoz hasonlítható gazdagságú, zeneiségű.
Esterházy Péter találó soraiból idéznék: “Szepesi Attila szelíd, kíméletlen alkat. Szereti a szépet, keresi is azt, de ha nem találja: nem találja. Bízik a teremtésben, növényben, állatban, természetben – legkevésbé az emberben”.
Az óbudai toronyház ablakában már nem áll ott egy szemüveges, halk szavú költő, akinek verseiből – az ő szavaival élve – kibomlik egy Kálijuga – táncot járó, pusztuló világ: korunk világa.

 

(Illusztráció: Frank Wilson: Dandelion Hill)

BERDA ÉNEKEK

 

Kóbor kutyák

Úgy ágaskodtak nekem
a patakból előtörve
oly áradó féktelenséggel
hogy mi tagadás, meghökkentem
sőt meg is rettentem kicsinyt
két árva hűségem
reménykedő gyönyörűségem
hogyan adjam néktek
amim nincsen

 

Emlékező sorok

Hegyek titokzatos szépségeket ölelő
karjaiban nyugszol öreg barátom
te kövérségedben kedves emlékű kamasz!
Városok utcáin, Isten ölében ülő
hegyekben és völgyekben kóboroltunk
fáradhatatlanul egykor: most itt pihensz
Aquincum sugárzó romjai közelében
téged idéz a soha nem felejtő, fiatal emlékezet

 

Erdei mise

Töröktől egykor földig rontott
templom kövei között
ma stólás pap mond misét
imádságos csengetés száll
dús lombok felett az égbe.
Közöttünk van Ő, a Fiú, a Lélek
az Úr: egy pillanatra csak
és megbocsáttatnak a világ bűnei…

 

Gyónás Halottak napján

Összegubancolt testű kicsiny apám!
Gyorsan fogyott el a kórházi ágyon
roncsolt tüdőd homályából
kizuhant életed. Mint lila lepke
ült szemeden a láz, és hajnalban
a csillagok lehajoltak hozzád.
Későn kiáltok! csak holt betűk
sorjáznak: lobog egy gyertyaláng

 

Egy festőművésznek

Világok határán
egy árnyékos udvaron
csillagszemű paripák dobrokolnak
bors ökröcske tartja
szarván a holdat
angyalszemű leányok táncolnak
virágfátyluk úszik a levegőben.
Meggyötört arcú férfi
megjelölt kezei tartanak
világszép sorsot

 

Erdőszélen

Lángoló naplemente
a tornác álom homéroszi
köröskörül rozsdálló fenyőfák
Kalüpszó kertje mára megkopott.
A csend koldusai vagyunk
hallgatjuk az eresz csepegését
tücsökzenét a teremtés korából
Isten hangját a csillagok alatt
——-

 

(Illusztráció: Lucy Arnold: Atlas Silk Moth in Guinevere’s Woods)