1.

⋅fal mélysége
⋅               vakondtúrás
⋅halom roncs
⋅                               a térköz két oldalán
⋅lyuk az vagy szövet
⋅szuszogó széntelep
⋅                                              szemét
⋅                ház                        falán                     az
⋅utca                     szirom                  a tó                        világóra
⋅a csillagos ég is
⋅a törvény  – szeméttelep
⋅                                      térköz         és           titok
⋅csillagképpé zúzva                               h  i  d  e  g
⋅                                                                            se én
⋅                                                                            se te
⋅                                                                            senki

2.

⋅a      s    z    e    m     a     h    a    n    g
⋅átmenet a csontzongora és a fuvolagerinc
⋅a kráter gyűrűje                               az közelebb
⋅egy sziluett                           hangtér                          az se
⋅                                                             t
⋅                                                             ö
⋅                                                             l
⋅                                                             c
⋅                                                             s
⋅                                                             é
⋅                                                             r
⋅a nem látható érintése                benn
⋅                már kívül-benned
⋅                               a pillanat és a szem
⋅                                                             a csontüreg
⋅                                                             csont forrósága
⋅                                                              forgács
⋅                                                             mmmm (             ) mmmm
⋅                               reggel van
⋅                               lejtő
⋅                               valaki                    (én)                       (te)
⋅                               nem tudom
⋅                               ki

1. (terroristák?)

Persze, már mindenki unja. Persze, nem a menekültek kérdése unalmas, hanem az a mód, ahogyan erről beszélni tudunk: jellemzően csak végletekben. Aki mellettük van, az ellenünk van. Aki ellenük van, az nincs mellettünk. Ez a háború logikája. Oszd két részre a világot, egyesíts minél több, egyébként különféle érdekekkel és gondolkodásmóddal rendelkező embert mindkét oldalon, hitesd el velük, hogy a másik oldal az ellensége és húzd meg a ravaszt.

Nekem nincsen személyesen közöm a dologhoz. Menekültekkel eddig egyszer találkoztam pár hete egy németországi vonaton. Ott ültek mellettem, körülöttem, de nem tudtam, hogy menekültek. Aztán Drezdában a német rendőrök egyből kiszúrták őket, mert nem volt csomagjuk. Ha nekem nem lett volna, engem is kiszúrnak és leszállítanak.

Egyrészt jogosnak tartom az elvárást, hogy a kérdésről olyan emberek beszéljenek, akiknek személyesen is van közük a dologhoz. Akik értenek a dolog jogi hátteréhez, akik különféle szervezeteken keresztül dolgoztak például önkéntesként, akik valamennyire ismerik a probléma körüli politikai játszmák logikáját. Tehát nekem például nem lenne szabad erről a kérdésről beszélnem.

Mégis megpróbálok. Két oka van: egy a kérdéssel kapcsolatos határozott nyilatkozat Facebookon való megosztása miatt többen kérdőre vontak az ismerőseim közül: hogyhogy azt én megosztottam? Ez az egyik ok. A másik ok elvi jellegű: noha közvetlenül nincsen közöm a problémához, az mégis érint, hogy bizonyos fontos kérdésekről – mint amilyen a menekülteké, az idegeneké, a terrorizmusé – hogyan beszélnek, hogyan viszonyulnak a környezetemben, illetve abban a virtuális és nem virtuális társadalomban, ahol élek. Egyszerűen azért érint, mert ezek a problémák közvetve alapvető értékproblémákat is érintenek, legalábbis a szimbolikus kommunikáció szintjén: a kereszténység kérdését, az európai vagy a nemzeti identitás kérdését, az idegenek és a vendégszeretet kérdését, a gazdasági igazságosság kérdését, az önzés és az áldozatvállalás kérdését, stb.

Az egész probléma annyira összetett, annyi részlete van, hogy minden határozott állásfoglalás leegyszerűsítőnek hat, s éppen ezért kiválóan alkalmas arra is, hogy erős érzelmeket, indulatokat váltson ki. S noha elismerem és fontosnak tartom a határozott állásfoglalásokat (ezek kényszeríthetnek arra, hogy komolyan elgondolkodjunk a kérdésesen), én most mégis bizonytalankodni fogok, legalábbis, csak egy részproblémát fogok érinteni: a terrorizmus kérdését, sőt annak is csak egy aspektusát, ami ebben az ügyben talán nem is a legfontosabb.

Ha jól értem, akkor a menekült-ellenesek egyik fő érve, hogy a menekültek között potenciális terroristák is vannak, akik veszélyesek az európai emberek életére, illetve magára a demokráciára, az európai értékekre és persze érdekekre. Emögött az a feltevés áll, hogy a terrorizmus az egy a nyugati civilizáción kívüli veszélyforrás, melynek célja lerombolni ezt a civilizációt. Én úgy látom, hogy a terrorizmus nem egy külső veszélyforrás, hanem ennek a civilizációnak a problémája. Miért? Mert a „Nyugati világ” nem ér véget Európa határainál. A nyugati világhoz hozzátartozik a gyarmatosítás története, melyeknek során kifosztották az Európán kívüli kultúrákat, hozzátartoznak azok az Európán kívüli háborúk, amelyekben a nyugati államok masszívan részt vettek, hozzátartozik az a hosszú múltra visszatekintő „missziós” és „civilizatórikus” logika, amelynek eredményeként a nem nyugati ember fejében is elültették a nyugati ember, életmód, kultúra, gazdaság, politika felsőbbrendűségének képzetét.

Szerintem fontos tisztázni: a terrorizmus, az iszlám fundamentalizmus nem az iszlám hit vallási sajátossága, nem következik belőle. Csak annyiban az, amennyiben a nyugati típusú erőszak és népirtások, a nyugati vallási és nem vallási háborúk, a nők elnyomása, a modernkori rabszolgaság, a kizsákmányolás praktikái a keresztény nyugat vallási sajátossága. S ha már a vallásokat is belekeverjük, akkor jó tisztázni: a zsidó, a keresztény és a muzulmán vallások annyiban mindenképpen testvérek, hogy mindhárom úgymond a Könyv vallása. Ha radikálisabb vallási különbséget keresünk a „világvallások” között, akkor azt inkább megtaláljuk a Könyv vallásai és a távol-keleti vallások között /taoizmus, buddhizmus, konfúcianizmus, hinduizmus/, amelyek nem monoteisták és nem missziós jellegűek. A keresztény és az iszlám között viszont rengeteg a hasonlóság van, többek között a missziós logika: az az elképzelés, hogy a hívő feladata minél több más vallású ember megtérítése, mert elgondolása szerint a sajátja az igazi hit. Ha van köze a missziós logikának mint alapvető kulturális képletnek a nyugatról induló gyarmatosítási logikához, akkor talán mondhatjuk, hogy a missziós logikának van köze a terrorizmushoz is.

De ha jobban belegondolunk, akkor az, amit „missziós logikának” neveztem, nem csak a más vallásúak erőszakos megtérítését (a gyarmatosítás vagy a terrorizmus lehetőségét) tartalmazza, hanem egy sokkal fontosabb mozzanatot is: azt, hogy az idegennel szemben ezek a hagyományok nem közönyösek, hogy abból indulnak ki, hogy az idegenség egyáltalán probléma lehet. Ez a mozzanat alapvetőnek látszik, hiszen ebből ered a nyugati ember sajátos felelőssége is ebben a kérdésben, mivel nem minden kultúra érzékeli egyáltalán az idegenség sajátos problémáját (l. például Kína), nem mindenki figyel föl rá. Épp ezért fontos, hogy felismerjük egyáltalán az idegent mint idegent, hogy felismerjük akként, ami a másik ember ebben a sajátos szituációban.

Én most megelégszem annak megjegyzésével, hogy a terrorista fundamentalizmus ugyanannyira iszlámellenes is, mint nyugat-ellenes, tehát hamis és felelőtlen az, ha az emberek vallási identitására és a vallási idegenséggel kapcsolatos félelmekre apellálva összemossák az idegen kultúrából, háborús menekültként vagy a jobb élet reményében érkező bevándorlók és a terrorizmus kérdését.  A fundamentalista ugyanúgy nem kíméli a muzulmán gyerekeket, ahogyan a keresztényt sem, ahogy egyébként a nyugati terrorista (erről nem beszélnek, de nagyon is létezik) szintén nem tesz ilyen jellegű különbséget. Tehát a terrorista hivatkozik egy hagyományra, kultúrára vagy vallásra, de annak egészen radikális értelmet ad, kiforgatja annak hagyományos szándékait és saját hagyománya ellen támad. (Ennyiben legalábbis hasonlít a terrorista és a politikus: mindketten eszköznek tekintik a kultúrát, hogy fölhasználják azt saját céljaik érdekében.)

Arra is hajlok, hogy azt mondjam: a fundamentalizmusnak negatív értelemben van köze valláshoz: a terrorista talán legbelül attól a hiánytól szenved, pontosabban annak a hiánynak a szimptómája, amelyet a vallás hiánya és a felvilágosodással induló modernitás eszméinek kimerülése okoz a globalizmus korában. Ebben az esetben valláson nem puszta ideológiát értek, hanem olyan „rendszert”, amely az emberi létet kozmikus összefüggésében képes szemlélni, mely az emberi lény szellemi hivatását ápolja, utakat ad saját létezése értelmének megtalálásához. Tehát a terrorizmus a globalizáció és a missziós vallás találkozásának közös gyermeke, terméke, s mindkettőt el akarja törölni.

Ez így nagyon fennkölten hangzik megint. A valóságban a terrorizmus, vethetné ellenem valaki, a bűnözéssel, a fegyverkereskedelemmel, a háborús iparral, a pénzzel és a hatalommal függ össze. Szerintem a kettő nem zárja ki egymást. Ahogyan a kereszténység és a modern individualizmus/szabadságfelfogás között is van valamifajta folytonosság, úgy a piac és a háború között, vagy a maffiózó bűnszövetkezet és az állam között is elképzelhető egyfajta egymást-tükrözés, komplementaritás.

Próbálom konkretizálni: van valami gyanús és félreérthető abban, hogy a menekült-kérdés kapcsán a terrorizmus veszélyére hivatkoznak azok, akik ellene vannak a menekültek befogadásának. Arra gondolok, hogy a terrorizmusban érzékelünk valami démonikusat, valami érthetetlent, talán titokban vonzót is. Olyasmit, amit például Hitler vagy a különösen nagy gazemberek irányába szoktunk érezni. „Kétségtelenül gonosz”, ugye, „na de mennyire jó stratéga, mennyire következetes önmagához”. Kétségtelenül gonosz a terrorista is, de azt nehezen fogjuk föl, hogy valaki föláldozza a saját életét is valamiért, amiben hisz. Sőt, valami egészen szellemiért áldozza föl magát. Ez démonikus vagy kísérteties vonás. Azt könnyebben elfogadjuk, hogy valaki a pénzért öl, de hogy egy gondolatért vagy eszméért…. Épp ez a démonikussága teszi hatékony érvvé a terrorizmussal érvelőket.

Ám Freudtól tudjuk, hogy a kísértetiesség érzékelése összefügg a saját elfojtásainkkal és vágyainkkal. Valahonnan ismerős is ez számunkra, miközben hátborzongató. Jó tisztázni: a kísértetiesség sohasem egy dolog, nem valami, hanem csak effektus, hatás, magyarul: puszta látszat, egyfajta kényszerképzet. A kísértetiesség mögött mindig ott van a saját történetünk: a démon én magam vagyok, az én hasonmásom. Én magam pusztítom el saját magamat, amikor a kísértetiesség csapdájába esem, és például leugrom az erkélyről, mert azt hiszem, hogy valaki üldöz. Hasonlóképpen a terrorizmus talán a globalizált kapitalizmus egyfajta démoni hasonmása. Mi magunk termeltük ki, tehát nem fogunk tudni túl könnyen elmenekülni előle. És úgy biztosan nem, ha a menekülteket, az idegeneket démonizáljuk, bűnbakként föláldozzuk saját terrorizmustól való félelmeink oltárán.

Tisztázom: nem azt mondom, hogy a terrorizmus nem valós veszély, hogy a terrorizmus veszélye puszta látszat, nem. Hanem az, ahogyan viszonyulunk hozzá, ahogyan démonizáljuk és érvként használjuk a terrorizmust, ahogyan titokzatos, további magyarázatra nem szoruló jelenségnek tartjuk – ezt érzem problémásnak. A terrorista a „tiszta ellenség”, az „abszolút rossz”, az ellenfél prototípusa, akit gondolkodás nélkül gyűlölhetünk, nem kell megértenünk. Elég kimondani a szót, és mindenki fejvesztve menekül és felszabadítja gyűlölet- és félelem-tartalékait. Hiszen a terrorizmus ürügyén már háborúkat is indítottak. Ezek a háborúk azonban meg sem közelítették azt, hogy felszámolják a terrorizmust, sőt, ezek hatásaként egyre inkább elszabadult a pokol. És talán nem a menekültektől, hanem a terroristáktól félünk igazából, miközben összemosódik a fejünkben ez a kettő.

És épp e démonikussága miatt a terrorizmussal nem lehet szembeszállni, ha pusztán külső ellenségnek, egy másik kultúra sajátosságának, egy a mienkétől radikálisan eltérő pszichés jelenségnek tartjuk. Ha tehát lehet abban valami igazság, hogy a terrorizmus a mi gazdasági, piaci, vallási stb. gyakorlatainknak is a következménye, akkor ebből az következik, hogy a terrorizmussal csak saját piaci, gazdasági, kulturális, vallási, stb. gyakorlataink kritikáján keresztül tudunk viszonyba lépni, és nem szabadulunk meg a félelemtől az idegenek kizárásával. Hogyan voltunk/vagyunk képesek létrehozni mi magunk vagy kihívni magunk ellen egy ilyen ellenfelet? Mit is akar valójában a terrorista? Hogyan lesz azzá? Talán nem kellene megkerülni ezeket a kérdéseket sem.

2. (barbárok?)

Az idegenek kérdése, még mielőtt politikai kérdés lenne, morális kérdés. Vagy mondhatjuk úgy is, hogy a politikai problémának van egy morális aspektusa. Ez a következő: hogyan viszonyuljunk ahhoz, akit nem ismerünk, aki máshonnan érkezik, vagy aki más, mint én vagy mi? Milyen kötelességeink vannak vele szemben és milyen kötelezettségeket várhatunk el tőlük?

Az idegenség kérdése akkor merül föl, amikor egy jelenséghez nem tudunk egyértelmű jelentéseket, értelmezéseket társítani, nem ismerjük a kontextust, nem tudjuk behatárolni a hatókörét. Azt hiszem, két alapvető viszonyulási lehetőség van: amennyiben az idegen nem veszélyezteti a mi saját világunkat, értékeinket és érdekeinket, akkor az idegenséget csodálni szoktuk. Ezt csináljuk például akkor, amikor idegen országokba megyünk turistáskodni, vagy műalkotásokat szemlélünk. Ez az első. Amikor viszont az idegen vélt vagy valós veszélyt jelent a mi érdekeinkre, identitásunkra, értékeinkre, akkor úgy védekezünk, hogy az idegent, az érthetetlent alsóbbrendűnek, műveletlennek, barbárnak tekintjük. Ezt csináljuk akkor, amikor az idegen esetleg visszalátogat, kinyilvánítja, hogy ő nem puszta tárgy vagy állat, hanem saját akarata van. Az idegen így egyszerre lehet szép, vonzó és félelmetes, barbár, de mindkét esetben érthetetlen.

A barbár szó (görög) eredete is kifejezi ezt a zavarodottságot. Állítólag a „bla-bla” és a „bara-bara” hangutánzó szavakból alakult ki, amellyel az érthetetlen és artikulálatlan beszédre utaltak, és a nem-görögöket nevezték így meg a görögök. Később a barbár nem csak a nyelvi, kulturális vagy nemzeti idegenséget jelölte, hanem az adott kultúrán belüli kultúrálatlanságot, műveletlenséget, a közösség normáihoz nem igazodó magatartást. A „bla-bla” mai köznyelvi használatában azonban más árnyalat is megjelenik. Nem feltétlenül az értelmetlenségre szoktunk utalni vele, hanem a fölösleges szószaporításra, a kiszámíthatóra, az önismétlő beszédre, a banálisra. Vagyis nem azt fejezzük ki általa, hogy valaminek nincs értelme, jelentése, hanem azt, hogy valami öncélú, önmaga körül forgó, semmi újat vagy lényegeset nem mond.

De a barbárnak van egy sokkal lényegesebb aspektusa, mégpedig az, hogy nem tekintjük embernek, vagy teljes értékű embernek. A barbár az, aki valahol az állati és az emberi közti átmeneti állapotban van, metaforikusan szólva: útban van az ember(i)ség felé, útban van felénk, fehér, európai, kulturált, fejlett és kiteljesedett emberek felé. Így a barbár vagy az idegen magának a jognak a határát is érinti: hagyományos európai értelemben ugyanis a jognak (de az etikának is) csak emberek lehetnek az alanyai. Ha viszont valaki barbár, primitív, tehát nem-ember, akkor nincsenek vele szemben kötelességeink, nem tekintjük a – persze – általunk és a mi javunkra meghatározott emberi közösség tagjának, nem individuum, nem közösség, hanem horda, nem észelvek mentén cselekszik, hanem az ösztönei szerint. Gondoljuk mi. Csak mert nem ismerjük, nem látjuk át azt a kontextust vagy azokat az elveket, amelyek szerint az idegen gondolkodik, vagy cselekszik.

A barbárhoz a mi európai képzeletünkben ezen túl társulni szokott a primitív vagy természeti állapot is (vö. a primitív vagy természeti népek etnográfiai megjelölést; vagy azt a jelenséget, hogy bizonyos amerikai és európai múzeumokban az úgynevezett „primitív” kultúrák régészeti és művészettörténeti emlékeit nem a történeti vagy művészeti, hanem a természettudományi múzeumokban őrzik a mai napig). A természet, hasonlóan az idegenhez, valami nem-emberi, valami, amit a kultúrának le kell győznie, meg kell haladnia. Így hát mindazon félelmeinket, melyeket általában a természettel szemben szoktunk táplálni, hajlamosak vagyunk rávetíteni a „barbárokra”: járványok, fertőzések, az ösztönök elszabadulása, az erőszakosság, a kiszámíthatatlanság, stb. A barbárok így bizonyos értelemben a saját kultúráról alkotott felfogásunk negatívjai, tükörképei: nem emberek, hanem állatok, nem közösségben élnek, hanem hordában, nincs eszük, hanem az ösztön és a szükségszerűség rabszolgái, törvényük és életmódjuk nem alkotmányos, hanem természeti, nem urai a természetnek és saját természetüknek, hanem maguk is természeti állapotban élnek, nem lehet őket észérvekkel meggyőzni, stb.

A nyugati kultúrán belül hosszú időn keresztül, s bizonyos értelemben a mai napig a nőket tekintik az igazi, a született barbároknak. Ők azok, akik ennek a hagyománynak sokáig döntő állásfoglalásai szerint közelebb állnak a természethez, akiket sokkal inkább meghatároznak biológiai sajátosságaik, akiknek értelmi és morális képességeik korlátozottak, akik irracionálisak és érzelmesek, akik ösztönösen érzékiek és bűnösek, akik rászorulnak a férfiúi kormányzás felelősségteljes, racionális stb. hatalmára, akik a férfi megrontói, s akiknek kulturális funkciója kimerül a reprodukcióban, illetve a természet és a kultúra közti alsóbb fokú közvetítésekben (a nyers étel megfőzése, a természeti állapotban leledző gyermek megnevelése, az otthon és a természet határának biztosítása, az élettelen anyagokkal való foglalatoskodás ,stb.) A görög hagyomány szerint az első menekültek szintén nők voltak, mégpedig a Danaidák, akiknek őse, Ión (vagy Ió) Hérával, a feleség prototípusával szegül szembe és ezért Héra tehénné változtatja, majd Egyiptomba kénytelen menekülni. Aiszkhülösz Oltalomkeresők című tragédiájában a Danaidák, Ión távoli leszármazottai megtagadják az egyiptomi férfiakkal való házasságukat, és menekültként bebocsájtást kérnek Argoszba. A Danaidák azok, akik megtagadják a közösség elemi formáját, a családot, és megölik a férjeiket, akiknek őket szánták. Megtagadják mind az eredeti, mind pedig az új kultúrába való integrálódásukat. A történetben sűrítve megvan az a sokrétűség, amely az európai ember idegenekkel szembeni félelmeit táplálja: érzékiség és erőszak, állatiság és a közösségi szabályok megtagadása, a vágy és uralom képzeteinek összefonódása.

Van azonban egy másik probléma is a természettel. Mégpedig az, hogy az állampolgárságot többnyire természetes, a születésünkkel automatikusan vele járó meghatározottságnak tartjuk. Az állampolgárság, mivel a születésünkkel együtt kapjuk meg, maga is valamifajta természeti állapotnak látszik. Ennek alapvetően kétfajta felfogása ismert a 18-19. századból: az egyik az univerzális változat, mely szerint elsősorban embernek születünk. A másik a nemzeti verzió: elsősorban egy nemzeti kultúra tagjaiként születünk meg.

Kant, az univerzális változat képviselője levezeti a hospitalitást, vagyis a vendéglátás kötelezettségét, „egy idegennek azt a jogát, hogy másvalakinek a földjére való megérkezése miatt ez nem bánhat vele ellenséges módon.” De mi indokol egy ilyenfajta kötelezettséget? Miért kellene ezt magamra vállalnom? A hospitalitás joga abból fakad, hogy a bolygó mint földfelület az emberi nem közös tulajdona. Ebből fakad ez a megdöbbentően megvilágító erejű megállapítás: „És eredetileg senkinek sincs a föld valamely helyén lenni több joga, mint másnak…” Egyszerűbben fogalmazva: a földet nem mi magunk hoztuk létre, eredetileg mi is bevándorlók, vendégek, idegenek vagyunk, a föld vendégei. Mi csak megműveljük, elfoglaljuk, birtokba vesszük a földet.

Kicsit féloldalasan, de kapcsolható ide az egyébként inkább a „nemzeti önzéssel”, legalábbis az idegenektől való határozott elkülönböződési igénnyel jellemezhető ószövetségi hagyomány egy passzusa is: „Mert az Úr, a ti Istenetek az Istenek Istene és az Urak Ura, a nagy, a hatalmas és a félelmetes Isten, aki nem részrehajló, s akit nem lehet ajándékkal megvesztegetni, aki igazságot szolgáltat az árvának és az özvegynek, szereti az idegent, kenyeret és ruhát ad neki. Ti is szeressétek az idegent! Mert Egyiptom földjén magatok is idegenek voltatok.” Az Ószövetségből egyébként Rút könyve az, amely az idegen (úgy is, mint nő) befogadásának mintatörténetét tartalmazza.

Nem tudom, képesek lennénk-e ma ennyire bölcsnek lenni. Inkább hajlunk arra, hogy azt mondjuk, „az én házam az én váram”. Az állampolgárságot, a nemzeti tulajdont, a nemzeti identitást, a felhalmozott anyagi és kulturális javakat mi is hajlamosak vagyunk „természetes tulajdonunként” fogni föl – pedig ezeket mi is megszereztük, sokszor úgy, hogy másoktól vettük el. Hajlamosak vagyunk, nem mentesen a cinizmustól, azt mondani, hogy szeretjük és tiszteljük őket, csak maradjanak ott, ahol vannak. De az eddigiekből annyi legalábbis látható, hogy az idegenek megértése nem megy erőfeszítés nélkül, nem megy anélkül, hogy egyúttal saját magunkat, saját hagyományunkat is megpróbáljuk újra megérteni. Jó tisztázni: az idegenek nem feltétlenül barbárok, ezt az ítéletet önvédelmi reflexeink mondatják velünk (amelyekre hatékonyan tud építeni a politikai propaganda), és mi sem vagyunk feltétlenül magasabbrendűek. Ez persze nem jelenti azt, hogy az idegen angyalok, s hogy nem jelent valódi problémát a befogadásuk vagy elutasításuk körüli vita. Az a személy azonban, aki a problémát alkotó valós tények, érdekek teljes körű ismeretének hiányában és korlátozott cselekvési lehetőségek között kell véleményt alkosson, hangsúlyozottan ki van téve annak, hogy ilyen vagy amolyan kulturális beidegződései alapján fog véleményt nyilvánítani.

Talán jó lenne arról az alapról indulni, hogy a menekültek nem démonok vagy kísértetek, nem barbárok vagy állatok, netán fertőző rovarok vagy kannibálok, hanem emberek, akikkel kulturális különbségeink ellenére is egy közös világban osztozunk, és akik ilyen vagy amolyan okból Európában keresnek menedéket. Igaz, hogy a politika és a gazdaság nem tud vagy nem akar morális alapon ítélkezni vagy intézkedni, de nekünk attól még megvan az a lehetőségünk (sőt sokszor csak ez van meg), hogy morálisan gondolkodjunk.

A menekültekkkel, az oltalomkeresőkkel kapcsolatban talán az egyik legnagyobb problémát az okozza, hogy noha nem barbárok, s nem is feltétlenül terroristák, azért mégiscsak olyan idegenek, akik esetenként áthágják az általunk tisztelt vagy kötelezőnek gondolt szabályokat, megpróbálják kijátszani a törvényeinket, illetve próbára teszik – már csak sokaságuknál fogva is – befogadóképességünket. Ilyen értelemben valóban veszélyeztetik annak a világnak a stabilitását, amelyben élünk. Ezen felül pedig az általunk berendezett világ komfortosságát is veszélyeztetik, hiszen igényt tartanak az európai életmódra és életszínvonalra. Az ahonnan, és az, ahogyan ők érkeznek, jócskán túl van a mi komfortzónánkon: háborús helyszínekről menekülnek, mi pedig már többnyire elfelejtettük, hogy mit jelent az, ha háború van, ha ellehetetlenül a mindennapi élet, ha az élet meneküléssé változik, ha már nem jelent semmit az állampolgárság, az identitás, az úgynevezett közös értékek, ahol a törvényen kívüliség válik kényszerű életmóddá, ahol az életben maradásról, az élni akarásról van szó. Akik elmenekülnek a háború színhelyeiről, azért teszik, mert élni akarnak.

Így hát a kérdés tétje talán ez: képesek vagyunk-e felsőbbrendűségünk illúzióját félretéve, egy egységes vallási világkép vagy egyetemes embereszmény hiányában, továbbá a „több pénzt és javakat mindenkinek” megtévesztő és lehetetlen elvét felülbírálva, tehát magasabbrendű elvekre való hivatkozás nélkül tisztán személyes vagy emberi erkölcsi szabályainkra (és nem pusztán vélt vagy valós érdekeinkre) hagyatkozva állást foglalni ebben a konfliktusban? Képesek vagyunk-e a saját komfortigényeink védelmezésén túllátva vállalni a felelősséget, hogy az idegenek kérdése problémaként jelenik meg a számunkra?

A hajnali vonattal utaztam Kolozsvár felé, már közel négy órája tartott az út, a vonat egy ideig lassult, majd fokozatosan egyre jobban gyorsulni kezdett. Akkor tűnt fel, amikor, ott ülve a büféskocsiban, egyszer csak olyan érzésem lett, hogy ki fogunk siklani, ki fogunk siklani, ezek a sínek, kerekek nem bírnak meg ekkora sebességet. Hatalmas ablak mellett ültem, szemben a másik asztalnál egy egyetemista kinézetű fiatalember aludt a hátizsákjára dőlve, jellegzetes művész-szakálláról, vézna alkatáról, s már-már cinikus magabiztosságáról, ahogy cigit kért, lehetett fölismerni. Alighanem poéta lehet, fotós, avagy netán piktor, gondoltam én is kutyai odafordulással, mikor megkínáltam a cigiből.

Ezekben a heti utazásokban épp a hajnali derengés érdekelt leginkább, a félfény, a sebesség és a látás, mintha rossz tájképeket kiállító falumúzeumok során rohannék végig, melyekben mégis megrögződik valami, amit elhanyagol az akadémikus történetírás. Az ablak persze szépen bekeretezte a természetet, de a természet, a sebesség miatt, mégsem maradt ugyanaz, nem lehetett lecövekelni a képeknél, egymásba hatoltak, szétroncsolták egymást, a sebesség aztán mégis túlságosan is ismerős tájjá rendezte a szétszórt látványcserepeket. Azt kerestem, hogyan tudnék kitörni a szememmel ebből a mozgó képtárból, miként lehetne megszüntetni ezt a távolságot az agyam és a táj mögött épp csak sejthető titokzatos sűrűség között, hogy megérintsem a természet bőrét, hogy érezzem, tartozom neki magam is, de éppen a szemem és a testem volt a határ, mely átléphetetlennek bizonyult. Az ablak, mint egy akvárium fala, megkétszerezte elkülönülésemet, be vagyok zárva a történelembe, azt éreztem, miközben előttem, mögöttem, körülöttem és persze az alattam tompán csattogó kerekekben is ott sejtettem valami szétszálazhatatlan, egyszerre szelíd és legyőzhetetlen sűrűséget, melynek magam is része vagyok.

De mindezt inkább csak tudtam vagy gondoltam, az agyammal vagy a szívemmel (ember vagyok én is, afféle), de érzékelni nem érzékeltem. Úgy véltem, az ellentét nem a testem és a természet között van, sokkal inkább a természet és az idő között. Azt a pontot kell tehát megtalálnom, ahol a kettő egymáshoz ér vagy összecsavarodik, oda kell visszatérnem, megszületésem gócpontjához, ahhoz a szakadáshoz, mely emlékező lénnyé tesz, aki az emlékezésen keresztül valami olyasmit akar magához vonni, amitől pontosan az emlékezés lehetősége szakítja el.

Belefáradtam aztán a hiábavaló szemlélődésbe és olvasni kezdtem, hogy jegyzeteket készítsek a szemináriumokhoz. De mikor írni kezdtem, éppen úgy, mint a látásom érinthetetlen forráspontja és a természet sűrűsége közti izgága, megfoghatatlan távolság esetén, tollam alól a papír folyton elmozdult és olvashatatlanná kuszálta saját kézírásomat. Üres helyek, fölösleges szálkák keletkeztek a betűk vonalaiban, írás helyett rajzok, a tollhegy beleakadt a papírba, majdnem át is lyukasztotta. Szóval egyáltalán nem azt fejeztem ki, amit ki szerettem volna fejezni. Így hát, belefáradva most már a hiábavaló cselekvésbe is, pár órás intenzív hajnali ébrenlét után én is a hátizsákomra dőltem, inkább szundikálok, gondoltam, amíg beér a vonat a kolozsvári állomásra.

Most azonban már újra ébren voltam, mert pár perc múlva le kellett szállnom. A sebességtől, mintha tű fokán hatolt volna át, megingott, egy pillanatig úgy éreztem, már ki is siklott a vonat. S mintha a valóságoson kívül lenne egy belső, képzeletbeli vagy inkább érinthetetlen, szűz testem is, mely lehetővé teszi, hogy azt mondjam, magamat érintem meg, s melynek vetülete vagy másik szárnya ez a külső – ennek a kézfejével és a talpával is érzékeltem most, hogy a kerek vasak a töltés melletti fűbe hasítanak, kiégetik a füstölgő gyökereket, behatolnak a föld bőre alá, forró sebvarrást hagyva maguk után.

Titkolt forrósággal néztem körül. A fülkében azonban nyugalom honolt, ránéztem az egyetemistára (piktor? filmes? avagy tán poéta?), ő is fölébredt közben és szintén szedelőzködni kezdett. A pincér pedig udvariasan elkérte tőlem is az üres kávés csészét, s megkérdezte, én is leszállok-e Kolozsváron. Mintha sajnálta volna egy kicsit, pedig most nem is beszélgettünk. Majd elmondta még, hogy ő soha nem járt ebben a városban, s hogy ugye ez egy szép nagy magyar város. Ugyanis a magyarországi vonatok pincérjei szerint Erdélyben minden város magyar, de legalábbis az kellene legyen. De ők sohasem szállnak le a magyarországi vonatról.

Mikor elment végre, újra kinéztem az ablakon. Úgy tűnt, még mindig eszeveszett sebességgel haladunk. De ekkor váratlanul valamitől mosolyogni támadt kedvem. Ahogy néztem, a táj egyszer csak kifordult magából és megmutatta látványának rejtőzködő, titkos belsejét, és a sebességtől a képek már nem suhantak tovább, nem is képek voltak már, valami más emelte szemem mögé állandóságát és ott is maradt ezen a hatalmas képernyőn, mint egy képhiba, vagy mint amikor filmnézés közben elgondolkodsz valamin és pár másodpercig a saját gondolataidat szemléled, melyekre gyanakszol, hogy mégiscsak egy idegenéi. S én sem én voltam már, hanem egy sebesség és képek által szétroncsolt mélységes erdő inkább, vagy az értelmezhetetlen, mégis összefüggő barna vonal egy éles sziklapart és a szemem meg a vonatfülke közti szakadék áttetszően homályos redőzetébe rajzolva. Egy árnyék teste, mely nem szorul rá az elmúlóra, mert éppen ez tarja össze a teret, az időt, a testet, a szívemet, hogy felmutassa bennük a saját magukat szétosztó belső távolságokat.

De mit tehettem volna? Mosolyogtam hát. Pár perc múlva a vonat fékezett, leszálltam és elindultam. Átvágtam az állomás képzavarán. Gyönyörű tavaszi délelőtt volt. Rágyújtottam és elindultam a Horea úton az egyetem felé.

És Rákhel siratja
az ő fiait, mert nincsenek.

Minden utasítás álom,
hogy beteljesedjék az írás,
az írás küldötte az álom,
az álom így az írás.

A puszta s a város
ugyanaz a hely,
ugyanaz a hegyek és a világ,
s a tenger felé
a pogányok Galileája.

És elkezdődék
a provokáció:
mivel sózzák a sót,
ha megízetlenül,
cselekvésre,
nem mondásra van a törvény,
igen igen, nem nem,
de ti legyetek tökéletesek.

Azért mondja: Atyám,
mert úgy tanít, mint egy gyermek,
de ez csak példa arra,
ami veled történhetik.
Vigyázz, minden szó
a mondóra visszacsap,
szemetek a testetek,
szívetek a kincsetek,
ma van a ma,
és holnap a holnap.

Aznap este
Péter házában szállt,
és élők az élőket,
holtak a holtakat,
disznók a tengerbe,
a város ki elébe.

Legyen néktek a
ti hitetek szerint.
A bűn csak erőtlenség,
ebből a betegség.
Egy a küldő és a küldött,
az apa nem az apa,
a fiú nem a fiú,
az anya nem az anya,
nem testvér a testvér.

Csak az Atya ismeri a Fiút,
csak a Fiú ismeri az Atyát,
egy a küldő és a küldött,
és a városok megítéltettetnek.

Nem verseng és nem kiált,
az utcán nem hallják szavát,
a nádat nem töri le,
a gyertyát nem oltja ki.

Az ítélet napja itt van és most van,
nem akkor volt, nem is akkor lesz.

És el nem múlhaték a pohár:
I. N. R. I.

Az árulás pénzei a padlóra,
teste idegenek temetője,
testén vett tetemek
belőle isznak,
te mondod, mondta,
s a mondóra vissza.

És őrizték a katonák az ő ruháit.
És a tanítványok nélküle indultak haza
Galilea szétszórt falvaiba.