Borbély András összes bejegyzése

Gyergyóremetén született, Kolozsváron él.
Bejegyzések

Tyúklopás és demokrácia

Hozzászólás most!

Van a jogtörténész gondolkodásának egy jellegzetes érvelésmódja, amikor a jogszabályi tiltás tényéből a tiltott cselekvés elterjedtségére, „népszerűségére” következtet. Ha például Szent László jogtudorai törvénybe iktatták, hogy tyúklopás bűntettéért a tolvaj kezének levágása a méltó büntetés, akkor abból nemcsak az a voltaképpen kevésbé lényeges következtetés adódik, hogy ez mai szemmel egy kegyetlen, barbár stb. büntetés (ami egyébként a kor viszonylatai között nem biztos, hogy annak számított), hanem főképpen az, hogy valamilyen oknál fogva a XI. század végén igen népszerű bűnözési forma volt éppen a tyúklopás.

 

Ha ezt a talán leegyszerűsítő logikát az újkori vagy a legújabb-kori történelemre alkalmazzuk, látható, hogy a különféle alkotmányokba, nemzetközi egyezményekbe, chartákba foglalt ALAPVETŐ emberi és állampolgári jogok (pl. véleménynyilvánítás, a választás szabadsága, anyanyelvhasználat, szabad vallásgyakorlás stb. – nevezzük most összefoglalóan egyszerűen szabadságjogoknak) „alapvető” és hangsúlyozott jellegéből az következne, hogy a polgári demokráciákban igencsak népszerű attitűd ezeknek a jogoknak a lábbal tiprása. Precízebben (és radikálisabban) fogalmazva: a modern demokrácia intézménye és eszmerendszere ezek szerint nem egyszerűen azon alapszik, hogy értéknek tekintjük a szabadságjogokat, hanem ellenkezőleg – azon hogy a demokráciákban ezek a jogok hiányként, de legalábbis problémaként vannak jelen. Ha ezt a konklúziót ad absurdum értem – amit egyébként nem akarok – a demokrácia nem hogy a szabadságon alapul, hanem éppen annak jelentős hiányán, vagy elterjedt és eufemisztikus szóhasználattal „deficit”-jén alapul.

Játszunk még egy kicsit a tyúklopás logikájával!

Szándékosan figyelmen kívűl hagyva most a politikatudósok körmönfont korlátozásait a választás szabadságának definiálása körül, ez a szabadságjog azt mondja, hogy a demokráciában valóban arra szavazhatok, akit arra a legalkalmasabbnak vagy érdekeim szempontjából a legkedvezőbbnek vélek. Pedig voltaképpen egy kezemen meg tudom számolni, hogy effektíve hány emberre van lehetőségem leadni a voksomat. Szavazhatok X, Y és Z párt jelöltjére, de soha nem szavazhatok Korcsog Pannira, noha lehet, hogy sokkal alkalmasabb lenne az adott feladat ellátására. Sőt, – ezt inkább csak a vicc kedvéért mondom – a legtöbb esetben saját magamra sem szavazhatok. Ilyen értelemben viszont alig vagyunk előrébb, mint az ősember, aki szembetalálván magát a környék legnagyobb mammutjával, választhatott: vagy fölveszi a harcot és megpróbálja lenyilazni, csapdába ejteni a böhöm állatot, vagy figyelembe véve a körülményeket és az erőviszonyokat, inkább fölveszi a nyúlcipőt, és elmegy sarki rókára vadászni. De semmiképpen nem dönthetett úgy, hogy előveszi a hatlövetű puskát, fölpattan a helikopterére és veszélytelen távolságból egyszerűen fejbelövi a mammutot. Ezt a lehetőséget ugyanis sajnos nem ismerhette, ahogy én sem ismerhetem Korcsog Panni politikai képességeit.

Ugyanez a helyzet a vallásszabadsággal is, hiszen tegyük föl, hogy gyakorolhatom az éppen „bevett” vallások bármelyikét, de mi van akkor, ha én olyan vallásban hiszek, ahol rituális égő áldozatként kívánok bemutatni minden héten egy tarka macskát, vagy egyszerűen csak a mezopotámiai Istár tiszteletére szeretnék templomot emelni színtiszta meggyőződésből. Előbbi esetén meggyűlne a bajom az állatvédőkkel, utóbbi esteben egyszerűen kiröhögne a polgármesteri hivatal, illetve ha továbbra is kísérletet tennék hitem gyakorlására és a templom fölépítésére, előbb-utóbb kiátkoznának a bevett vallások, majd – ki tudja, még mi következne. Tehát ez a szabadságom is egy-két lehetőségben merül ki. Természetesen eszem ágában sincs relativizálni a „bevett” vallások történelmi és szociális jelentőségét. Úgy tűnik ugyanis, hogy nem én, hanem maga a szabad vallásgyakorlásról rendelkező eszme az, amely komolytalanul bánik a vallással.

A sort lehet folytatni: nem adhatok be róvásírással írt kérvényt egyik hivatalba sem, holott nem hiszem, hogy bárkinek ártanék vele; nem mondhatom meg erről a számomra igazságtalan állapotról a véleményemet a miniszterelnöknek; de nem vehetem föl a csak úgy a perui állampolgárságot, bármennyire is ez a legnagyobb álmom.

Erre a sok „nem”-re persze azt lehetne válaszolni, hogy ezek irracionális igények, képtelenségek, sőt, egyenesen baromságok, s hogy ezek mellett azért sok mindenre lehet igent is mondani, pedig belátható, hogy amire igent mondunk, valójában legalább annyira irracionális, mint amire nem mondhatunk semmit sem. Az is ellenem vethető, hogy azokról a szabadságokról, amelyekre igent mondhatunk, a konvenció, a közmegegyezés döntött így, noha senki nem tudja megmondani, hogy ez a bizonyos „köz” mikor és miben egyezett meg. A köz szempontjából éppenhogy egyszerűen „így alakultak” a dolgok. „Kedves Köz, ezek és ezek közül választhatsz, ezek és ezek közül pedig eszedbe se jusson.”

Mit bizonyíthat mindez? Azt, hogy a demokráciában sincs több szabadság, mint bárhol máshol? Hogy adott egy csomó lehetőség, amelyek közül a legtöbb számunkra mindig csak lehetőség marad? Vagy pusztán annyit, hogy a szabadságnak ez az elvont formája, amely mindig a lehetségest veszi alapul és nem az adottat, bármennyire is sajnos, de soha nem létezett és nem is fog? Ha az ősemberre és a mammutra gondolok, akkor ez pesszimista válasz, hiszen ő sem gondolta arra a lehetőségre, hogy lelőhetné a vadat, aztán egy idő után mégis fölmerült ennek a lehetősége. Egyszercsak valakinek eszébe jutott. A mamut példája azt mutatja hogy a szokásos érv (talán Churchiltől származik), hogy a demokrácia nem jó, de nem tudunk jobbat, lehet, részben korrigálható: azt ugyanis Churchil még nem tudhatta…

Azért túlzottan bizakodni sem jó, mert ki tudhatja, hogy Churchil, aki már lényegesen több lehetőséggel számolhatott volna a mamut becserkészését illetően és az ősember közül ki volt boldogabb. Churchilnek ugyanis időközben már nem sok mamut maradt.

Ha most azt mondom, hogy a tyúk ellopását a demokráciában is kézlevágással büntetik, akkor ezzel nem azt akarom mondani, hogy szabad tyúkot lopni, hanem hogy a töméntelen szabadságunk mellett olykor gyanakodhatunk, hogy talán mégsem vagyunk annyira szabadok, mint ahogyan hisszük. Hálistennek vagy sajnos? Nem tudom.

A nagy portugál író, José Saramago, aki regényeiben mindig reflektál az éppen aktuális politikai és eszmei struktúra társadalmi (és, tágan értelmezve a szót: filozófiai) problémáira, „mágikus realista” regényeiben valamifajta nem-materialista, hanem éppen misztikus baloldaliságnak válik a szószólójává. Számomra szimptomatikus jelenségnek tűnik ugyanakkor, hogy Megvilágosodás című regénye, amely a Portugáliába is beköszöntő demokráciáról nem kevés cinizmussal megírt pamfletként is olvasható, sokkal kevésbé izgalmas, mint azok a regények, amelyek például a Salazar-féle „puha diktatúra” fülledt és frusztrált világában játszódnak. Miért mondom, hogy szimptomatikus? Mert Saramago regénye még mindig „viszonylag jó”, de nem „igazán jó” (ezek persze szubjektív kategóriák, de talán mégis érthető a különbség). Azt érzem ugyanis, hogy a demokráciában mindig csak „viszonylag jó” dolgok vannak, és nincsenek igazán nagy, igazán katartikus események, érzelmek, szenvedélyek, eszmék; nincsenek nagy tétek.

Hogy is mondjam! Van ez a „szolid polgári hedonizmus”, de hát ki vinné ma vásárra a bőrét egy eszme, egy hit, egy világrend nevében. Nem feltétlenül csak a közös, hanem a saját eszméink nevében is. Saramago említett regényében a főváros lakosságának több mint 80 %-a, maga sem tudva pontosan, hogy miért, egyszerűen üres szavazólappal szavaz. A nagy többség számára tökéletesen mindegy, hogy a jobb, a bal vagy a közép pártja nyer, hiszen mindannyian egyformán „demokratikusak”. A hatalom persze szervezett lázadást szimatol, vagy inkább csak szeretne szimatolni. Üldözni kezdi az összeesküvés „vezetőjét”, holott a hatalom maga is sejti, hogy nincsen semmiféle összeesküvés. A hatalomnak persze megvannak az eszközei arra, hogy megkonstruálja az ellenfelet.

Alapvető probléma ez, hogy a demokráciának többnyire nincsenek belső ellenfelei, hiszen mindenki demokráciát akar a „maga módján”. Viszont szociálpszichológiai tény, hogy az „ellenfél ténye” nélkül, anélkül, hogy meglátnánk, megtapasztalnánk az Idegenséget, a Másiknak a különbözőségét, elkülönbözését, egyszerűen nem jöhet létre semmiféle identitás, semmiféle önazonosság. A demokráciának, mivel nincsenek „igazi” ellenfelei, saját léte érdekében meg kell konstruálnia a maga „ál-ellenfelét”. Vagyis ellenfélre mindig szükség van.

A demokratikus társadalomnak tehát voltaképpen kapóra jöhetne, ha van egy etnikai, kulturális vagy bármilyen kissebbsége, amelyet diabolizálhat. Ahogyan egyébként a kissebbségi identitás megképződését és fönnmaradását is elősegíti, ha folyton a látóterében van a másik, aki idegen tőle. Csakhogy a demokrácia nem különbözőségekre, hanem az egyneműségekre törekszik akkor, amikor azt mondja, hogy mindenkinek mindent „ugyanúgy” szabad. Azt kívánja, hogy a szabadságban mindannyian egyenlők (egyformák?), sőt, már majdhogynem testvérek legyünk. De ahol szabadság van, ott a „tyúklopás logikája” szerint elnyomásnak is lennie kell, elnyomás mindig van. Jó ezen a paradox logikán elgondolkodni, miközben a demokrácia áldásain örvendezünk.

Bejegyzések

Altáji zajok a humanista költészetben

Hozzászólás most!
Mottó: „Széttárult Dórisz rózsája fölizzva az ágyon,
s istenné avatott isteni szirmai között.
Karcsú lábával derekam koszorúzva feszült rám,
Küprisz harcában percre sem lankadozott.
Hogy mozgatta ölét! A gyönyörtől látni se látott,
és remegett szeme, mint ősszel a nyárfalevél,
míg kialudt a fehérlángú láz; s Dóriszom akkor
elbágyadt testtel nyúlt el az ágytakarón.”
DIOSZKORIDÉSZ (Kr. e. 200 táján)[1]
 
A mottó olvasásakor a naiv olvasóban ágaskodni kezdhet a sanda gyanú, hogy nem valamiféle urál-altáji eredetelmélettel fog most megismerkedni. E gyanú „felszabadításaként” meg is jelölném azt a helyet, ahonnan ezt a címet kölcsönöztem. A szöveg a következőképpen hangzik: „A könyv mesteri paródiákat tartalmaz: a költő fejedelmeknek kijáró pátosszal írja meg néhány kurva sírfeliratát, vagy egy vergiliusi idillbe belecsempész egy kakiló parasztot, aki altáji zajaival elriasztja a költészet madarát.” A szóban forgó könyv pedig Antonio Beccadelli költő és történetíró (1394-1471) Hermaphroditus[2] című epigrammakötete, melyről Csehy Zoltán írt nem kevés erotiko-filológiai élvezettel tanulmányt, s amelynek 2001-es pozsonyi kiadását ő maga fordította magyarra. Mivel jelen dolgozat egyik célkitűzése Janus Pannonius erotikus költészetének a korabeli költői gyakorlat kontextusába illeszkedő eme pikáns aspektusát felvillantani, idézzük azt az epigrammáját, amely az altáji zajoknak ugyanerre a motívumára épül. (Az alant következő sorok kibetűzése fellációban és orális élvezetekben még nem részesített, vagy csak virtuális-valóság showk sokkoló jelenetein felserdült értelmiségiek számára apuka, anyuka, vagy a pedofil nagybácsi felügyelete mellett ajánlott):
„ Lúcia, baszni akarsz? Jól van, de csak egy kikötéssel:
hogyha dugáskor nem fingod el épp magadat.
Szentül igéred ugyan, de a zálog után hiszem el csak,
Dákóm még az sem győzi meg, és lekonyul…”[3]
A továbbiakban még lesz szó a genitáliák allegorikus keretbe ágyazott funkciójáról, most azonban térjük még vissza Beccadelli Hermaphroditusához. A kötet bipoláris szerkezetének genezisét feltárandó Csehy Vergiliuson keresztül egészen Homéroszig jut el. Úgy látja, hogy a szerző álláspontja egyenesen visszavezethető egy akkor Vergiliusnak tulajdonított, Priapea című epigramma-gyűjteményben megfogalmazott Homérosz-olvasatra, mely gyűjtemény egyébként a heroikus költészet erőteljes paródiája, s mondhatni az ókor legobszcénabb könyve. Ezen olvasat szerint a vak dalnok művében megbújó immanens és permanens strukturáló elv nem más, mint a libidó. Az ókori szerző azonban nem fogalmaz ilyen óvatosan. A Priapea 68. versének néhány sorát idézem csak:
„Hogyha a trójai faszra a taenariusbeli punci
nem vágyik, nem lett volna eposz se talán!
(………………………………………………………)
s míg pelethron kitharán pengette dalát ez a dalnok,
még feszesebb volt lenn, mint kitharákon a húr”[4]
Az obszcenitásnak tudatos kompozícióban való megjelenése egyfajta intertextuális viszonyból kapja az érvényességét, s ilyen értelemben több, mint szimpla közízlés ellen irányuló provokáció vagy a nyugalom megzavarása, ahogyan egyesek még az ilyen típúsú költészet fordítását is annak tekintik. Ahogyan antik mintákat követve megírható a nagy nemzeti eposz, ugyanúgy – tudjuk – megírható a nagy nemzeti eposz paródiája is. A tisztán öncélú szókimondás nyilván nem rendelkezik esztétikummal, de a pornográf költészet valójában nem önmagát akarja fölmutatni, hanem a nagy művet, amit kigúnyol, átír és egy új nyelvi közegben megvalósít. Ezzel nem önmagát kompromittálja, hanem érvényes dialógust folytat, miközben semlegesíteni próbálja a másik mű által ránehezedő nyomást. A kimagasló irodalmi alkotás okozta gátlás feloldható egyrészt a vele való versengés, másrészt az ironikus szembeszegülés által. A közízlés szempontjából ez transzgressziónak is látszhat, de a költői beszéd folyton határátlépést követ el, amikor empirikus és fiktív elemek kombinációjával egy új nyelvi valóságot teremt.
Az ilyen típusú szövegtermékenyítésnek természetesen van ókori hagyománya az erotikus és priapikus költészetben, de ezen túl az elbeszélés erotikus regiszterének kihangsúlyozása egy szexuális kontextusba való átemelés által lehetővé teszi az Iliásznak, a maga harcias és hősökben tobzódó világával egy olyan olvasatát, melyben az események oka és célja a szerelemnek eme férfiúi oldala, egyszóval mentula-centrikus– beleértve természetesen a fiúszerelmet is –, míg az Odüsszeiában a maga szellősebb, álomszerűbb és feminin szövegvalóságában a cunnus-nak jut a domináns szerep, hiszen Odüsszeusz állandóan különböző feminin szörnyekbe botlik. Ugyanakkor Penelopé hiába rendez versenyt, nem talál olyan hőst, aki úgy tudná felajzani íjját, mint meghaltnak hitt szerelme. Az Aeneis pedig nem más, mint a cunnus és a mentula találkozása, ötvözete. A Hermaphroditus tehát két könyvből áll, melyek közül a szerző az elsőt a férfi nemi szervének, a másodikat nőének szentelte. Ilyenformán a kötet mintegy allegorikusan Hermaphroditus testének fogható föl (vö. szövegkorpusz), ahol a szöveg olvasása során manifesztálódó szellemi kalandok párhuzamba állíthatók Hermaphroditus testi kalandjaival, s a kompozíció epikus jellegénél fogva a költői beszéd kulmináns pontján Hermaphroditus végül megérkezik a bordélyba (v. ö. Parnasszus), ahol kilenc kurva fogadja (v. ö. kilenc Múzsa). A recepció erotiko-esztétikai folyamatát Csehy Zoltán egy találó metaforával írja le: „A kötet olvasása a test kibetűzése”.
A nagyvonalakban vázolt kompozíciós elveken túl szükséges ennek az erotikus költészetnek allegorikus rendszeréről is beszélni ahhoz, hogy megértsük: ez a csodagyereknek tartott, ám érzelmileg még kiforratlan gyerekköltő, Janus Pannonius, a műfaj jellegéből következően nagyfokú racionalitást igénylő erotikus epigrammái nem csak hogy bekapcsolódnak az antik mintájú hagyományba, hanem különféle hagyományokat és beszédmódokat is sikeresen állít szembe. Beccadelli, a világirodalomnak ez a fenegyereke (Csehy), kötetében éppen ezt a hagyományt és technikát alkalmazza szisztematikusan és a végletekig megvalósítva benne a hősi beszédmód és az eposzköltészet paródiáját, úgyhogy bár kötete jórészt csak epigrammákat tartalmaz, mégis sokan epikus műnek tartják. Janus pedig ismerte és részese volt ennek a hálónak, s a verissima lex elve alapján, mely Catullus 16. carmenjében mintegy programként megtalálható, teljesen külön kell választanunk a beszédaktus során sajátosan megképződő irodalmi ént a köznapi személytől. Ez az obszcenitásteória Ovidius, Martialis és Plinius nyomán vált esztétikai elvvé, az alkotói és befogadási folyamat erotizálása azonban Martialisnál a legnyilvánvalóbb. Emellett azonban máshonnan is levezethetők ilyen teóriák, pl. Petronius Satyriconja nyomán a nyelvnek mindent el kell mondani, amit a nép csinál (vagy odacsinál). Az indignatio juvenalisi módszere az erkölcsi elvek és tanítások érzékletessé tétele érdekében pornográf képeket, jelzéseket használ. Guarino ferrarai iskolájában a szerelmes, erotikus költészet nem tartozott a legkedveltebb műfajok közé, úgy tartották ugyanis, hogy az elvonja a poéta energiáját a nagy feladat, az eposz megírásának megvalósításától, ám fiatalkori formagyakorlatként megtűrték őket. Az elfogadott nézet szerint Janus Pannonius pornográf epigrammái hátterében nem kell valóságosan megélt tapasztalatokat látnunk, mivel ezek egy erotikus, úgymond gyakorlati célú verskészítési hagyományba való beilleszkedésnek a termékei.
 A versszöveg testként való megvalósulása az említett hagyományban a következő allegorikus párok alapján megy végbe: csók – ihlet; a lány nyála – a Múzsák helikoni forrásvize; makulátlan test – tökéletes vers; illatos öl – a katarzis, a beteljesedés igérete[5]. A másik jeleggzetes eljárás, a genitáliák alvilággal történő azonosítása Janus De vulva Ursulae című versében is megjelenik, s az Aeneis VI. énekének pokoljárására is visszautal. Pacificus Maximus eleveníti fel először az óriásvulva problémáját, de Beccadellinél is megjelenik a Segélykérés Aurispához és az Aurispa válaszverse című epigrammákban, ahol a szerző a humanista tudós segítségét kéri, mivel Ursa vaginája olyan hatalmas, hogy rendszeresen zátonyra fut tág vizein. Janusnál azonban az alvilágjárás motívuma kapja a fő hangsúlyt:
„Mézes a nyelved, bársony a tested, csábos az arcod,
s Orsolya, munka előtt tetszel egészbe’ nekem.
Ám ha terád feküszök, fütyim úgy lezuhan valagadba,
hogy nem punciba bújt, sejteni kezdi legott.
Oldalait s fenekét nem is érzi, akár ha a roppant
légben lengene vagy tóba merülne alá.
Csak dőzsöl tehetetlen-erőtlen a szörny hasadékban,
s kéjre hiába eped makkja gyötörve, szegény.
Mit se segél fara tánca vagy átkaroló szorítása,
s nem nyújt az se gyönyört, térde ha vállamig ér.
Kár a küzdés, s fogy lihegő kebelem verítéke,
farkam kínjától fájnak csontjaim is.
Vagy vaginádat az isteneink szűkebbre szereljék,
vagy neked adjanak ők dákót, megfelelőt.”[6]
 
Az epigramma tehát a genitáliák alvilággal való azonosításának elvét a vulva infernálása által követi, míg a záró disztichon az istenekhez szálló fohászparódia annak a hermaphroditusi allegóriarendszernek megfelelően, ahol a vulvának Posszeidónt, vagyis a tengert, a közösülésnek a hajózást, rosszabb esetben a hajótörést, az anus-nak a holtak bűzös birodalmát, míg a szájnak az eget, azaz magát Zeuszt feleltethetjük meg.
Tudjuk, hogy Ferrarában a költő a latin és görög nyelv, illetve irodalom, helyesírás, stilisztika, műfajismeret és logika mellett főleg retorikát tanult. A szónoki póz hozzágondolása segít ezeknek az epigrammáknak a megközelítésében, hiszen bármennyire is kamaszosan pimasz ez a paródia, messzemenően tudatos alkotásokról van szó, mégpedig egy elismert és a maga korában világhírű költő fölényesen tudatos alkotásairól. Emellet a következő Guido Piovene leírásból arról is kaphatunk egy vázlatos képet, hogy miféle otthonos világban serdültek föl a ferrarai humanista ifjak: „Az Esték udvarát belepi valami falusias légkör. Termékeny és bátor népből áradó légkör, amely népnek túlnyomórészt a gyönyörökre és az anyagi javakra van gondja. Ferrara légies és kéjsóvár. Az ember úgy érzi, mintha igen finoman párolt likőrt inna egy zaftos konyha gőzeinek közepette…legérzékibb városunk, a legszabadabb… Ferrarában a legtöbb a törvénytelen gyermek.”[7] Ahogy az előzőekben is láttuk a szövegfilológiai elemzések alapján kimutathatók azok a szöveghelyek, ahonnan mintegy költői előgyakorlatként Janus az ötleteket merítette. Épp a Szilviához című epigrammája alapján válik nyilvánvalóvá ez a kettőség, ebben a versben ugyanis a beszélő mintegy megfeddi Szilviát amikor az azzal zsarolja, hogy gyereket vár tőle, miközben ő az, aki „dús tövisek közt jár” . A vers megfelelően illusztrálja a hasonló helyzetek természetességét ebben a környezetben, ugyanakkor Csehy azt is kimutatta, hogy ezt a versötletet is ókori olvasmányélmények inspirálták. Némiképp félrevezető tehát Nemeskürtynek a verssel kapcsolatos megállapítása, tudniillik, hogy petrarcai őszinteségű poéta.
Már valamelyest szatirikus epigrammáinak sorába illeszkedik az a ciklus, mely a „szent könyvek tömegét tudó Linust” veszi megsemmisítő éleslátással és szerepjátékkal célba. Linus atya ugyanis hasonneműek iránti vonzalmát és ilyen jellegű ténykedését „ördögűzésnek” titulálta. „…Elég gyakorta űztem / egy-egy farcicerét ramaty buzikkal.”[8] –játssza az óvatlanul rajtakapott buznyákot, s közben könnyedén fölmutatja fölényes formakészségét, az antik versmértékek tökéletes uralmát és tömörítőerejét. Szatirikus epigrammái közül figyelemreméltók az V. Miklós pápa által meghirdetett „szent év” alkalmából írt darabok, amelyekben az egyház pénzéhességét és a fanatikus zarándokokat teszi meg verseinek szenvedő alanyaivá. Kiviláglig ezekből, hogy az önérzetes és urbánus humanista nem tartja összeegyeztethetőnek a hitet a költői hitvallással. Szatírája Magyarországra való visszajövetele után is fölcsillan amikor Mátyás követeként II. Pál pápa megorrol rá, s be akarja őt a magyar királynál feketíteni. Öt darabból álló, vitriolos epigramma-ciklust szentel a témának, s ezekben nem átallja nyíltan kimondani véleményét:
 
„Szentnek nem tudlak, de atyának mondani tudlak,
Mert hisz látom a lányt, Pál, kinek atyja te vagy.”[9]
 
Máskor meg már a verstéma is kegyetlen, kíméletlen tréfa, pl.: „Miért nem vizsgálják meg manapság a pápák heréjét, mint hajdan?”
A reneszánsz folyamán fellendülő kurtizánokról szóló költészet megejtő darabjai mellett Giovanni della Casa 1548-ban volt bátor megírni De laudibus Sodomiae seu Pederastiae című művét, melyben következetesen valósítja meg a fiúszerelem dícséretét. A bordélyok, kurvák fülledt légkörét poetizáló alkotások a különböző rekonstruktív, eufemizáló fordítói paradigmák szelekciós nyomása mentén nagyobbrészt kívűl maradnak a lefordíthatóság kritériumain, egyrészt a „zavaró” nyelvi elemek metaforikus áttranszponálásának metódusa által (pl. phallosz – kard), másrészt a szelekció hatalmi struktúrába illeszkedő tiltásai révén. Ugyanakkor elkerülhetetlen, hogy például Catullus szerelmi költészete a szövegtől a mű értékhierarchiája irányába elmozduljon, hiszen a klasszikus kánon nagyhatású költőjéről van szó. Mégis, mintha a kettő közti átmeneti térben találná meg leginkább a helyét, vagyis létezik Catullus, a név mint érték, és létezik a catullusi vers, mint minősített szöveg, mely megengedi, sőt elvárja, hogy a fordító interakcióba lépjen vele.
 Michel Foucault szerint az, hogy manapság „nyíltan” próbálunk beszélni a szexualitásról, akár csapda is lehet. A szexualitás történeté-ben kísérletet tesz a különböző korok szexualitásának diskurzusa mögött megbújó hatalmi, hitelvi, pszichológiai stb. struktúrák feltérképezésére. A hagyományos felfogás ellenében éppenséggel azt vallja, hogy a reneszánsz utáni viktoriánus szellemiség nem tiltotta direkt módon a szexualitásról való beszédet, hanem a köz- és magánéletnek több területén kidolgozta a diskurzusok technikáit. Ám ezzel tán többet ártott, mintha tiltotta volna, szexualitásról ugyanis csakis a megszabott módon, modorban, helyen és időben lehetett beszélni. Igaz a gyónás aktusának jelentőségét is történelmileg abban látja, hogy beható részletességgel beszélni kellett az elkövetett bűnről, méghozzá azért, hogy a hívek testi-lelki létmódjának lefolyása a pasztorátus intézménye számára messzemenően követhető legyen. Nyilvánvaló, hogy Janus Pannonius és a humanista irodalom pornográf-erotikus darabjai egy másfajta szexuális diskurzusba illeszkednek, nem véletlen, hogy Beccadelli, Hermaphroditusz ékesszavú hermésze, művéért a pálmát az egyházfőktől is beseperte, akik mellesleg művének terjesztői voltak. Azt se feledjük el, hogy Pannonius, a vulva labirintusának kamasz Minotaurosz-ölője, akinél a költészet már nem „familiáris ténykedés, hanem hivatás, belső személyes ügy”[10] – nem mellesleg ­– a pécsi püspöki címet is viselte.
Éppen ez a különbség késztethet arra, hogy a fordítás, a parafrázis, a szereplíra vagy az olvasói magatartás során megszólaló szöveg ne valamiféle külső, reproduktív stratégia rávetülése révén próbáljon – a szövegen mintegy túllépve –szimbolikus értékhez jutni, hanem az eredeti szöveg eleve antiszakrális korpuszát, pontosan ebből az antiszakrális státusból időben kimozdítva (az antiszakralitást deszakralizálva), a szövegtestből magából, vagy az időbeli, illetve morális idegenséget felszínre hozó intertextuális viszonyból kibetűzhető értelemmel ruházzuk fel.

[1] L. Hárman az ágyban, Görög és latin erotikus versek, szerk. Csehy Zoltán, Pozsony, Kalligram, 2000.
[2] Beccadelli, Antonio, Hermaphroditusz, Pozsony, Kalligram, 2001.
[3] Ford. Csehy Zoltán
[4] Ford. Csehy Zoltán
[5] l. Csehy Zoltán, A szöveg hermphrotituszi teste, Tanulmányok a humanizmus, az antikvitás és az erotográfia köréből, Pozsony, Kalligram, 2002.
[6] Ford. Török László
[7] id. Nemeskürty István A magyar irodalom története, 1000 – 1945, Budapest, Akadémiai, 1993, (I).
[8] Ford. Csorba Győző
[9] Ford. Gáspár Endre
[10] Szigeti József, A régi magyar irodalom története, Bukarest, k. n., 1971.
Bejegyzések

Verjük meg a szegényeket ?!

Hozzászólás most!
Kik a szegények?
Nem a lelki szegények, hiszen tudjuk, ők boldogok, hanem akik testben is azok. Hogyan viselked(j)ünk, amikor már a tizedik hajléktalan “merészel” leszólítani az utcán, vagy ha már a 120-ik “szegénységriportot” végig nézve sem értjük, mit jelent szegénynek lenni, “birtokolni” a szegénységet.

 

A szegények megsegítését szolgáló társadalmi szervezetek, magán- vagy állami intézmények reméljük, végzik a dolgukat. Itt arra kérdezünk rá, hogy hogyan viszonyulhatunk a szegényekhez mi, akik – elvileg – nem vagyunk szegények. A kérdés sokkal több területet érint a politikától a szociológiáig, a teológiától az etikáig, mint hogy ne kellene sürgősen beszélni róla.
Az alábbi két fórum-téma egyrészt egy irodalmi szöveg (Kosztolányi Dezső), másrészt egy ellentmondásokkal teli politikai életpálya (Slachta Margit) értelmezéskísérletein keresztül igyekszik rátalálni néhány, a témával kapcsolatos jó kérdésre.
Jó fórumozást!
Bejegyzések

Grósz Vadák I.

1 hozzászólás

 

A Lőtéren aznap este mást sem lehetett látni, csak kardvirágot. Ki tudja, milyen szervezet rendelte őket, de bizonyos, hogy sokba kerülhetett nekik. Életemben annyi virágot nem láttam. A téren hosszú vályúk cikáztak keresztül-kasul, melyekben még két méternél is magasabbra nőlt fehér és vörös kardvirágok ágaskodtak. Az ember kiszállt a metróból és azt hihette, arborétumba érkezett, ahol illattól megtébolyultan kóvályog az a sok ember, maguk sem értve, hogyan kerültek oda.

Be kell vallanom, magam is visszahőköltem, mikor a keleti átjáró felől érkezve az Igazságügyi Palota oszlopcsarnokán át megláttam a lenyugvó nap sugaraiba öltözött Lőteret. Pedig az egész napos kutatómunka után (akkoriban Dsemshyd al Sabir politikai iratainak és meglehetősen unalmas költeményeinek olvasásával loptam az időt a Vízügyi Hivatalban) annyira kimerültnek éreztem magam, hogy nem számítottam semmiféle meglepetésre. Lépteim önkéntelenül lelassultak, álmodozásomból a vaskordon bejáratát védő, fején akváriumhoz hasonló sisakot viselő őr bugyburékoló megszólítása riasztott fel. Egyenruháján fehér kitűző, rajta felirat: Dobribán.

– Igazolja magát, Dsemshyd úr!

Amíg a táskámban kotorásztam összegyűrt, lekávézott jegyzeteim között, a Dobribán nevű őr papírt és dohányzacskót vett elő, hogy cigarettát sodorjon. Látva, hogy zavarban vagyok, szuronyával megbökdöste a hátsó felemet. Én vihogva és kacéran elhúzódtam, nehogy megsértsem. De ő kaján vigyorral tovább bíztatgatott, bizonyára sürgősen rá szeretett volna gyújtani:

– Csak kapkodja magát, Dsemsyd úr, kapkodja, különben még a tűzőgépet is használni kényszerülök! – kacagott erre egy nagyot, s a zsebéből merőben váratlanul előkapott egy szem datolyát, amit erőszakosan a szájamba gyömöszölt.

Engedelmesen rágcsálni kezdtem a datolyát arra gondolva, hogy bizonyára most büszkeség tölti el ezt az ostoba őrt, hogy ismeri a nevemet, de közben megfeledkezik arról, hogy én is leolvashatom az ő nevét a mellére tűzött céduláról.

Igyekeztem nyugodt maradni, noha egyre erősödött a gyanúm, hogy pénztárcámat, benne minden iratommal, a Vízügyi Hivatal olvasótermében felejtettem. Akkurátusan elhelyezkedtem törökülésben a bejárat mellett, hogy ne zavarjam a térre belépőket, és elkezdtem kipakolni hátizsákomból a könyveket, jegyzeteket. Hátha mégis megtalálom Dsemshyd al Sabir, múlt századi perzsa költő és politikus munkáiról készített jegyzeteim közé csúszva az irataimat, amelyekkel igazolhatnám magam. Dobribán, látva elszántságomat hosszadalmas, kioktató monológba kezdett, erős célzásokat téve nemzeti hovatartozásomra is.

 – Ébresztő, ember, csessze meg a hetvenhétféle szikrát szikrázó magasságos mennyei seregek ura. Hát azt hiszi, hogy én jó kedvemben állok itt, mint a fasz a lakodalomban ezzel a hülye sisakkal a fejemen? Hát azt hiszi, hogy nekem már nincs is lelkiismeretem? – közben belecsókolt a tenyerébe, és megdörzsölte a nadrágját. Ott, ahol erősen kidudorodott.

Rögtön láttam, hogy Dobribán, az őr már nagyon-nagyon szeretne rágyújtani, ezért ennyire enervált, de az irataim csak nem kerültek elő, ráadásul a földre kipakolt jegyzetcsomóimról néhány lapot a szél pofátlanul fölkapott, a levegőben jól megtekergette, majd ki tudja hová, elszáguldott velük az alkonyatban. Egyre kínosabban éreztem magam, de nem jutott más eszembe, lerántottam csutka lábaimról a bakancsokat, és papírnehezéknek a kupacokra tettem. Dobribán most közegészségügyi érvekkel próbálta ellehetetleníteni működésemet, mire én azzal vágtam vissza, hogy a sisak alatt ő egyáltalán nem is érezheti, hogy büdös lenne a lábam. Azt is mondtam neki, mivel a fejembe ment a vér, hogy csak vaktában vagdalkozik, valójában semmilyen elfogadható bizonyítékot nem tud felmutatni ellenem, s hogy hegyes szuronyszúrásaitól megkíméljem magam, elszaladtam összeszedni a jegyzeteimet, amelyek közül néhányat az Igazságügyi Palota oszlopcsarnokaihoz sodort a szél.

Ahogy ott ugráltam mezítláb a magasztos lépcsőfokokon, mint egy csapzott zsidrák, aki valami hallatlan keleti tartományból jőve, maga sem tudja, hogyan, a procurator elé kerül, másrészt kipirulva a futástól és a szégyentől, hogy ilyen nevetséges helyzetbe hoztam magam, egy papírlapot sodort felém a keleti átjáró irányából a szél. Csak egy pillanat volt, míg felkészültem, hogy utána vessem magam, s most utólag látom csak, hogy milyen csodálatos és kijátszhatatlan a fátum akarata, amely már akkor megtörténté teszi a dolgokat, mielőtt mi bármit is tudnánk arról, hogy mit cselekszünk. Nem tudtam, hogy mit cselekszem, csak elkaptam a papírt.

Az oszlopcsarnokból ismét jól beláttam a Lőtér kardvirágokkal borított kiterjedéseit, amely a tér körüli lámpák halovány fényében olyan volt, mint egy római cohors. A tér közepén ott magaslott a Sánta Terrorista hősies ércszobra. Néhány másodpercig elméláztam az éjszaka látványán, majd a vaskordon bejárata felé vettem megint az irányt, ahol magából kikelve üvöltött Dobribán, az őr, és világos foltként fehérlettek a hátizsákból kirámolt jegyzeteim, rajtuk mintegy nyomatékként levetett pár bakancsom.

– Dobribán úr – kezdtem meglehetősen alázatosan –, nem gondolom magam annyira elkurvultnak, hogy ne beszélhetnék őszintén magával. Engem egész nap hajtott a tudásvágy, ám annyira figyelmetlen voltam, hogy a Vízügyi Hivatalban felejtettem a pénztárcámat az igazolványaimmal. Szépen kérem, hallgasson végig… – itt majdnem elcsuklott a hangom a meghatottságtól, de aztán sikerült kicsit lazábbra venni a figurát.

– Szóval, ez van. Ne hidje, hogy engem nem bánt a dolog. Maga is tudja, hogy jelen állapotok között egyáltalán nem biztos, hogy bejutok még egyszer oda. Ez a rohadt csőcselék mindent ellehetetlenít a városban…

– Kapja be – szakított félbe az őr, aki még mindig enervált volt egy kicsit –, de egyébként igaza van. Ettől függetlenül te egy szarfasz vagy. Ha elmondod az igazságot, lehet, beengedlek.

Igen, talán beengedett volna, mert voltaképpen nem tudunk olyan rendeletről, ami kötelezővé tenné az igazolvány bemutatását. Végül is senki nem tudja, hogy kicsoda ez a Dobribán? Bárki lehet. Minthogy bárki lehetett az, aki virágokkal rakta tele ezt a történelmi események emlékétől csak úgy hemzsegő teret, az is bárki lehet, aki vaskordont von köréje. Számítanom kellett volna az emberségére. Ebből látszik, hogy manapság mindenki fél. Úgy járunk az utcán, mint a fegyencek. Nem ismerünk senkit.

Melankolikus hangulatba merültem. Lehúztam a fenekemről a nadrágot, Dobribán, akit immár nem éreztem ellenségemnek, gumikesztyűt húzott a kezére, barátian rá csapott füstölgő húsomra, majd kacarászva beizzította a tűzőgépet. Ekkor is, mint már számtalanszor életem során, Dsemshyd al Sabir, múlt századi perzsa költő és politikus enyhített kínjaimon. Egyébként nem vagyok egy gyáva alak, de a fizikai fájdalom könnyen megtörheti a legerősebb lelkeket is, és a tűzőgép – valljuk be – kegyetlen egy találmány. Ha az embert tűzőgéppel bántalmazzák, mindaddig, míg valamilyen kegyes ismerőse ki nem szedi húsából az apró fémkapcsokat, az az érzése, hogy szűk a bőre. Hiába is akarnánk ezekben a nehéz napokban fölszedni pár kilót, a kapcsok nem engedik lerakódni a kalóriát, felborul a bioritmus, s gyengébb fizikumúaknál előfordul, hogy a szájukon keresztül kell hogy ürítkezzenek.

Velem ez nem fordult még elő, s ezt a költészetnek köszönhetem. A fájdalom pillanatában mindig fölidézem ama gyönyörűséges virágot, mely Perzsia szívében, pontosabban Dsemshyd al Sabir szívében nyílott a hazaszeretet nemes szimbóleuma gyanánt. Otthonra lelvén e költő hatalmas lelkében, bármilyen fájdalmat hajlandó lennék elviselni.

Bejutva végre a Lőtérre, fenekemben a kapcsokkal, lelkemben a Kék Virággal, még álmatagon visszapillantottam Dobribán barátomra, aki végre levehette fejéről az akváriumot és rágyújthatott. Háttal állt nekem, s csak most láttam, hogy egyenruhája fölött a hátán két hatalmas fehér szárny meredezik. Vajon megőrültem? – merült föl bennem a kérdés, de aztán eltévedtem a kardvirágok oszlopai között.

Azon a napon kezdődött minden a Vízügyi Hivatalban. Dobribán, az őr még semmit sem tudhatott rólam, hiszen azelőtt soha nem találkoztunk. Volt egy titokzatos szövegrészlet, amit sehogy sem tudtam értelmezni. Elég reménytelenül pislogtam az olvasóteremben vízmértékkel, mérőónnal, vinklivassal járkáló vízmérnökökre. A szövegtöredék, amit nem értettem, a következő volt:

Déltájban kinéztem a hárem háromszögletű ablakán, s látni véltem Báhrámot, a Nagy Vadászt, amint a sivatagban felénk lovagol, sűrű porfelhőt kavarva maga mögött. Kiköptem a szétázott datolyamaradékot gyérülő fogazatom közül, és a hárem belsejében megpillantottam egy fiatal hurilány ruháján a csillagokat. Olybá tűnt, hogy a látvány arcomra hímezi az olvashatatlanná táguló Világegyetem üzenetét. Nem veszíthetek tehát – gondoltam.

S most már abban is biztos voltam, hogy soha nem leszek sem szolgája, sem katonája a Nagy Vadásznak, akit Sirázban Báhrámnak ismernek. Ha Báhrámnak van szíve, meg fogja érteni döntésemet. De ha Báhrám gonosz – ő és én együtt veszünk. (Dsemshyd Al Sabir: Hurik könyve)

Nevezett szöveg abban a kéziratos gyűjteményben maradt fönn, melyet bizonyos Kápálb készíthetett nem sokkal az eredeti perzsa szöveg megjelenése után. Csakhogy a szerző maga is töredéknek szánhatta, mint sok más művét, amely összefüggéstelen töredékek halmazaként jelent meg. Lelkiismeretes filológusként én persze nem dőltem be ennek a szándékos szerzői megtévesztésnek, a töredék mögött meghúzódó lélektani motívum fölfejtésébe kezdtem.

Dsemshyd al Sabir tudtunkkal soha nem járt Sirázban, noha többször megemlíti a távoli várost, vagy inkább városköztársaságot, ami akkoriban Kelet legpéldásabb önigazgatás alatt álló világvárosainak egyike volt. Életének homályos eseményei közül talán a legrejtélyesebb az a momentum, amikor száműzték otthonából, méghozzá politikai okokból, amely szerintem nem lehetett más, mint Siráz, bár feltevésemet nem tudom filológiai érvekkel megbízhatóan alátámasztani.

Az idézett töredék második része voltképpen a politikai viszonyok összekuszálódásáról tudósít minket. A költő, bár soha nem tért vissza Sirázba, innentől kezdve folyamatos üldöztetést szenved feltételezett szülővárosa politikai elitje részéről, erre utal a költő sivatagi látomása, melyben Báhrám, a Nagy Vadász üldözi és valamilyen megalkuvásra igyekszik rábírni őt. Mármost Dante korában megengedhetetlen lett volna, hogy a költőt firenzei politikai ellenfelei ott is üldözzék, ahová már nem terjed ki felhatalmazásuk. Egy másik Dsemshyd-töredék rávilágít arra, hogy költőnk maga is hasonlónak érezte sorsát középkori elődjééhez. Először Dante sorait idézem:

Ó, szörnyű elbeszélni mi van ottan,
s milyen e sűrü, kúsza, vad vadon:
már rágondolva reszketek legottan.
A halál sem sokkal rosszabb, tudom.

A sabiri nyelv játékossága, alliterációi, képeinek áttetsző sejtelmessége, úgy vélem sokkal érzékibben jeleníti meg a pokol látomását. Nem is csoda, ha arra gondolunk, hogy Dante korában még igen fejletlen volt a magyar nyelv, e nagy költő érdeme inkább abban áll, hogy megmutatta, politikai ellenfeleinket erős akarattal magunk juttathatjuk a pokol fenekére. Mert Dante nem csak a Pokol című könyvnek, hanem magának a pokolnak is a szerzője. Talán az a mű, amelyből a következő töredék származik, Dsemshyd szándéka szerint nem volt más, mint a pokol modern, indusztrializált változata:

Ó, szörnyű szólni lékek áramáról,
mit pokla rejt e térnek vak vadonja,
de romtanyáján révi fény világol,
ha Báhrám jőve fátyolába vonja. 

 

A tág teremben tűzőgépek állnak,
Rászegezve szörnyű asztalokra,
Jeleként a kegyetlen halálnak…
S vigyáz Báhrám a vészes játékokra.

Soha nem derült ki számomra, hogy miért üldözték őt, de ez a politikában tán nem is érdekes. Dobribán, az őr aznap meglehetősen goromba volt velem, de az esetről hamar megfeledkeztem. Aznap ismertem meg ugyanis Emericust, aki úgy hitte, hogy ő egy királynak a fia, s ami fontosabb, akkor pillantottam meg először Boldog Mária, Emericus húgának szeplős pofikáját. Emericus naív ember volt, legalább húszféle-fajta nemzeti lobogóval érkezett a térre. Egy hatalmas bőröndben tartotta őket, amit hangszertoknak néztem volna leginkább. Amikor végre a Sánta Terrorista emlékművéhez érkeztem, elkábulva a virágillattól és a hátsó felemben nyilaldosó fájdalomtól, Emericus éppen a szobor talapzatán ült, térdein a nagy zászlótokból egy mesterlövész precizitásával szedte ki a halászbotból készített zászlórudakat, egymásba illesztette őket és a végükre aggatta a lobogókat. Bemutatkoztunk. Emericus gépészmérnök volt és egy dobogókői árvaházban nevelkedett. Amióta ott járt Dobogókőn a Dalai Láma – így mondta – nyugtalanság gyötri az ország sorsa miatt.

– Ki az a Dalai Láma? – kérdeztem csak hogy kérdezzek valamit, mert nagyon zavart, hogy a fogaim közé préselődtek a datolya-darabkák, amiket egy halászhoroggal igyekeztem időközben kipiszkálni.

– Elég nagy ember – felelte bennfentesen.

– Ha te mondod … – vontam meg a vállam.

A beszélgetés itt elakadt, mert tüsszentenem kellett és addig ügyetlenkedtem, hogy a horog beleakadt a nyelvembe. A helyzetet a szónok mentette meg, aki iszonyatos hangerővel pont ekkor ordított bele valahol a hangosbeszélőbe, így nem kellett tovább beszélnem, amit igencsak megnehezített volna a nyelvembe akadt halászhorog.

Margarin-halvarin, margarin-halvarin, margarin-halvarin – ezt kiabálta a szónok, valaki közberöhögött, de a kardvirágoktól semmit nem lehetett látni. A felszólalást hangos helyeslés és taps követte. A szónok most már megbátrodva kezdte el a beszédet:

Testvéreim a felsőbesmetyegben! Engedjétek meg, hogy szerényen köhintsek a nevetekben. [a szónok köhint ] A felsőbesmetyeg meghallgatta ím bannyogásunkat, binári poklok balmadára kárhoztatta a bősz buritánt és társait. Grósz vadákat élünk, grószakat, mely mián kötelességünk a burga balvederség ellen nyilatkoztatni, hogy hejába főtt, rüppögött Cseszen a csusza buritán, hejába mutatta föl hatalmas bránerét és verke minket el odva banyja albujába, mink nem szöszhetünk heveny hevedernek hamvedrében toszva. [Harsány kiáltások a tömegből: ballib kutyák, ballib kutyák]

Magam is föllelkesültem e zseniálisan megmunkált rímes prózán, és ordibálni kezdtem a következő jelszavakat: pityk és paszománt, pityk és paszománt.

A szónok folytatta: Felsőbesmetyegben bunnyadt társaim. Én nem vagyok senkinek se fiaborja, egyáltalán. De Cseszen a csusza buritán gyékát-bíkot mondott, amiben gyaszta, hogy őgyintetett nem is kicsit, de sokat, nem is csak fuszli, hanem detren, hevenyen meg lugyonán. Azt is mondta, és most figyeljetek, hogy farcsokán jön már ki a velő, tele a foszulykája a jittel, addig őgyintett. De méges bízzunk két erős baljában, méges bízzunk benne. Én megmondom akkor a véleményemet. Én már nem bízom ennek sem farcsokájában, sem foszulykájában, sem két erős baljában, mert ez már, társaival együtt, széthordta a zoholmányt, csahogot, eladta az összes betyeruszkát és elárulta ez saját enkaláját. Pfuj. [A szónok kiköp, a tömeg egyetértőleg zúgolódik]

A felsőbesmetyeg legyen velünk e grósz vadákban, csigalom, nyugavér. Igen, testvérem, grósz vadák, sőt meggrasszált, pockista, pickos fikák fiai ezek, kiknek semmi sem gurgula. Mert mit mondott Pocki? Hadd idézzem ezt a rüsmeteg picsulát: „Csihányok népekárjai, agyvelőgjetek!” Kell-e ez nekünk? Kell-e csihányok népekárja, agyvelőg? Hát mik vagyunk mi, bomlott kéve, mit sergő csapot, szám foga org a tőre? Testvéreim, menjenek ők a morgába, ők, a buritánok, a bránermutogatók, eszenyei jeszenyők, kik martonkában dornikat vágtak. Minknek van ősveli iramatunk, melyben foglalva van szlittya szlájdunk fittyes ereménye. Hujj a cínyes cihelőkre lető há. Hajrá Csalaország, hajrá csalivér. [ováció, taps, zászlólengetés]

A következő szónok, bizonyos Tar Kopasz, aki a moderátor szerint blogger és bártulajdonos a Fehér Szukák utcájában, sztyeppei nomád öltözékben jelent meg, kevélyen beköszönt, csuma, majd segglukához tartva a mikrofont, pukizott vagy kettőt. Mi, akik nem láthattuk, hogy mi történik az emelvényen, azt hittük, hogy eldördültek az első lövések.

Emericus, aki eközben mind a huszonvalahány zászlóját felvonta, átszellemült arccal fordult felém.

– Nem ismerlek téged, de bízom benned, mert itt vagy.

Bólintottam.

– Tudnod kell, hogy Mária húgom szerint is, akinek én mindent elhiszek, misztikus pályára állt az ország. Szavak, mondatok, gesztusok ismétlődése, semmi konkrétum. Az este az országos rendőrfőkapitány az Operában a szívére tette a kezét. Azt hiszem, kezdenek eposzi színezetet ölteni az események.

– Te viccelsz! – mondtam.

– Nem viccelek. Tegnap éjszaka is mesterlövészek mocorogtak az Igazságügyi Palota tetején a nemzet papjainak szobrai mögött. Villantós puskáik föl-fölcsillant a sötétben, mint a tigris szeme. És ez már nem az első alkalom. Ha a felsőbb hatalom már a sötétben is ennyire kézzelfogható, annak apokaliptikus következményei lehetnek. Hidd el nekem, ha ezek egyszer elindulnak, nem szarral fognak gurigázni. Szerinted mi lesz?

– Szerintem? Az égvilágon semmi. Elhagytam az igazolványaimat, egy Dobribán nevű őr pedig összekapszálta a seggemen a bőrt.

– Nem azt kérdeztem. Hanem mi lesz, ha itten kitör valami…

– Mégis mi?

– Tudom is én. Mondjuk, forradalom. Vagy polgárháború.

– Miért törne ki?

– Nem bírják a nyomást.

– A nyomást? Hát akkor miért nem mennek futballmeccsekre?

– Kenyér helyett kalács, mi? Szép kis alak vagy, mondhatom.

– Nyálas, unalmas seggfej vagy. – kiáltottam – Ha nem tudnám, hogy fáj, jól seggbe dugnálak.

Nyugtalanított, amit Emericustól megtudtam, de nem mertem hinni neki. Nem hihettem, hogy érdemes meghalni a szabadságért. Úgy képzeltem, az ilyenféle hőstettekhez megfelelő génálománnyal születik az ember, s nem a helyzet hozza magával.

Boldog Mária, Emericus szeplős testvéhúga éppen akkor lépett oda hozzánk hófehér pelerinjében, amikor legyaláztam szűzies bátyókáját. Persze, hogy megbántam. De halálra idegesített már a nyelvem, s egy hirtelen mozdulattal kirántottam belőle a horgot, kiszakítva egy jókora darab nyelvhúst is. Boldog Mária közelebb hajolt a fülemhez, és elmagyarázta nekem, hogy bátyjának szexuális gátlásai vannak, ezért boldoggá fogja avattatni magát. Leomló hajából sült gesztenyeillat csapott meg, ami nem nagyon harmonizált szája eukaliptusz-lehelletével.

– J’adore? – kérdeztem a parfümjére célozva.

– Nem. Ingrid Millet tizenöt milliliteres kaviáros éjszakai krém. Éjszakai tüntetésekre mindig ezt használom.

– Mattító fluid?

– Nem. Ampulla kúra.

– Hát jó. Én inkább valami Ted Lapidus-termékre szavaznék – kötekedtem tovább. Éreztem, hogy sérült nyelvemből apró vércseppeket köpdösök Boldog Mária szeplős arcára. Mindenestre sikerült megbeszélnem vele egy randit másnapra a Chat Noir-ba.

Emericus eközben félárbócra engedte huszonvalahány nemzeti zászlóit. Úgy tűnt, magában imádkozik.

Az a másnap soha nem jött el. Soha többé. Úgy él Boldog Mária képe emlékezetemben, ahogyan azon a végzetes éjszakán utoljára láttam. Sötét szobámban magam fölé képzelem az ég csillagos sátorát, betakarózom, és Dantéra gondolok, meg az ő Beatricéjére. Utólag megbocsájtottam már bigottságát, hogy bennem is a Megváltót akarta látni. Én benne csak egy húsevő virágot. Mindenki lehet a Megváltó, ha belátja, hogy minden emberi törekvés a lehető legnevetségesebb, s mégsem kurvul el annyira, mint a sztoikusok – fejtegette gyöngyöző zamattal ajkain. Azt hazudtam neki, hogy értem, amire gondol.

De akkor már eldördültek az első igazi lövések. Az emberek tehetetlenségükben a térre rendelt kardvirágokat használták fegyvernek, azzal mentek neki a kordonoknak. Ide-oda sodródtam a tömeggel, egyszer az Igazságügyi Palotánál, máskor a Lőtér délnyugati oldalán, a metrónál találtam magam, de minden kijárat el volt barrikádozva, s körülöttem egyre csak véreztek az emberek.

Boldog Mária eltűnt mellőlem. Egyszer csak Emericus ugrott oda véres pofával. Zászlói igencsak megfogyatkoztak, és ezt kiáltotta nekem: nincs új a nap alatt, nincs új a nap alatt. Látod, végre lőnek.

Boldognak látszott.

Az általános kavarodásban valaki megtalálta a mikrofont. Utolsó lehelletével kiáltotta bele: vesszen a bősz buritán és az ő guzma ármiája – majd meghalt.

Néhány óra múlva sikerült áttörni a keleti átjáró felőli kordont, én is arra vettem az irányt, elég álmos voltam már. Egy reflektor fényében még láttam a szeplős arcú Boldog Mária hófehér pelerinjét, úgy ugrált a rendőrök között mint egy angyali jelenés. Pár métert szaladt a reflektor felé. Éjjeli lepke, gondoltam. Aztán eltaknyolt a trutyiban.

Az Igazságügyi Palotánál, amikor utoljára végignéztem a téren, erős déja vum támadt. Hirtelen Dobribán termett mellettem. Úgy hahotázott, hogy alig bírtam kivenni, mit makog.

– Idióták, bedőltetek. Leszerződött szarvasmarhák, szarfaszok, lál-lá-lá-lá, balfaszok. – Azzal lerántotta hátsómról a nadrágot és az acélviperával akkorát húzott a sonkámra, hogy percekig meg se mertem mozdulni, mert az volt az érzésem, hogy hiába mennék el, a fél lábam úgy is ott maradna. Később úgy emlékeztem, nem volt rajta kitűző.

Bejegyzések

A halál elviselhetetlen puhasága

Hozzászólás most!

 

 Régóta itt lapul a kortárs költészetben a nonszensz, magyarul „badar” (Kosztolányi) kerülőutakon jár játszva a komolyat, nem jön tehát bejelentés nélkül. Ott bujkál Kovács András Ferenc köteteiben, Parti Nagy Lajos verseiben, s egyáltalán abban a szándékos alulstilizáltságban, amely olyan egymástól különböző habitusú költőknek is közös törekvése, mint Kemény István és Varró Dániel.

Persze az alustilizáltság még nem nonszensz, de Havasi Attila kötetének első recenzense, Baranyák Csaba  (Alföld 2006/4) is úgy véli, hogy „hatalmas egzisztenciális tétek által mozgatott” líratörténetünkkel valamiképpen szembeállítható a kortárs líra „sunyibb, sekélyes mélység”-e, ahogyan ezt Kovács András Ferenc Kosztolányi-parafrázisát idézve szofisztikáltan kifejti.

Szétfeszítené e kritika kereteit annak kifejtése, hogy a 70-es évektől kezdődően a líra miként veszítette el a „nagy témákat” többek között azon elméleti tétel hatására, hogy a költészetnek semmi köze a közügyekhez, politikához, nemzethez vagy szociális kérdésekhez, csak az „alanyhoz és az állítmányhoz”. Amióta tudni véljük, hogy a vers nem több, mint „nyelvi megformáltság”, többek szerint a lírából kiveszett a tragikum, a katarzis és talán tegyük hozzá: a metafizika is. Ha igazságosak akarunk lenni, ehhez hozzá kell tennünk, hogy mindezek jelen vannak, csakhogy negatív előjellel, ellen-pátoszként, mítosztalanításként, a katarzis infantilizmusba hajlásában. Hogy egzisztenciális tétek hiányában valóban túl könnyűnek találtatik-e a kortárs líra az utókor, vagy az európai irodalom tükrében, nem merném egyedül eldönteni, de ha csak Havasi Attila kötetét nézem, azt hiszem, nem feltétlenül. Úgy tűnik, neki sikerült olyan hangot találnia, ahol a vers egyszerre „mély” és „felszínes”.

De álljuk meg egy pillanatra ezeknél a szavaknál. Ugyanis „súlyosság/mélység” és „súlytalanság/felszín” (Baranyák Csaba) kategóriákkal nemcsak hogy nem mérhető egy költői szöveg, hanem egyenesen félrevezető. Egy versnek nem lehet mélysége, ahogyan a szónak sincs, jelentés van és jelentések összjátéka. A vers nem folyó, inkább hajó, vagy egy míves szőnyeg, ami ha kell, még repül is, de fő tulajdonsága, hogy szövedék. A mélység bennünk keletkezik (vagy nem keletkezik), amikor olvasunk egy költeményt. A szavak pedig „alvadt vérdarabok”. A lélek mély, ahová a szavak (vérdarabok) lehullanak. A lét sem lehet mély, hiszen nem kiterjedés, hanem tapasztalat. Csak a felszín „fecseghet”, miközben „…szótlan, mint a szégyen, / választ nem ád a mély.” (Polipvigasztaló). Dante Színjátéka ilyen értelemben ugyanolyan semmitmondó, mint egy levelibéka brekegése. A mélység kimondhatatlan, ezért magánügy, a létet vagy megtapasztaljuk egyszercsak, vagy e tapasztalat nélkül éljük az életünket. Olyan ez, mint a megértés: nem lehet jobban, vagy kevésbé megérteni, csak megérteni és megértetlenül hagyni. Vagy a kielégülés. Középút nincs.

Hogy a nonszenszhez hangvételben is visszakanyarodjunk, idézek egy régi viccet az agresszív kismalacról, aki rájött, hogy a kérdés lényege ez: enni vagy nem enni. Az agresszív kismalac, amikor egyszer légikisasszony volt, megkérdezte az egyik utastól: – Hozhatok az Úrnak valamit enni? Mire a pasas elgondolkodva: – Hát… hm…hm… Miből lehet választani? A légikisasszonyként páváskodó kismalacnak ez már nagyon sok lévén, dühösen oda vágott: Miből-miből?! Hát igen, vagy nem. A hamleti kérdés kulináris reprezentációja a nonszenszben ugyanolyan lényegbevágóan hat. És ne felejtsük el azt sem, hogy a „Lenni vagy nem lenni?” egy látszólag értelmét vesztett elme ontologikus töprengése. A nonszensz értelmetlensége is pontosan ilyen látszólagos: nem logikus ugyan, de ontologikus. Sőt, dionüszoszi. Ha nem is bakkhánsnőkkel és szőlőlével, de teával és süteménnyel – amúgy angolosan. A nonszensz még nem értelmezhetetlen, mint az abszurd, de már értelmetlen.

A csodás sokféleség, az agresszív kismalac abszurd lénye és egyéb képtelenségek, végül mind egyvalamit vannak hivatottak híven szimbolizálni, a létet. A lét nagy játéka egészen kicsiny szereplőkkel, mint Pocok, Manócska és Cicó. A kötet végén Manócska, aki egyrészt gyengéd érzelmeket táplál Cicó iránt, másrészt Cicónak van mit félnie e mesés lény agresszív természetétől, többször egymás után meghal. Gyanítom, azért, mert mindannyiszor hiányzik e haláleseményből a tragédia. Manócska mindannyiszori halála sem képes igazán megindítani, akkor sem, ha a kannibálok főzik meg, akkor sem ha szerelmi bánatában „felköti magát a kilincsre”. Cicó halála is ilyen: „Tegnap véletlenül elpusztult Cicó, / pedig most tényleg nem csináltam semmit / … Szomorú voltam egész délelőtt. / Így végzem én is, az járt a fejemben, / s egy nagy zacskóban eltemettem őt, / bízván az örök, végső kegyelemben.” A halál, a lírát egyik leginkább inspiráló téma, itt (és a kortárs költészetben) nem borzalmas, nem heroikus, nem is kegyetlen, és körülbelül annyira fájdalmas, mintha véletlenül összetörtük volna a kedvenc teáscsészénket. De Havasi Attila kétségessé teszi azt az érzésünket, hogy itt pusztán lét és semmi elmosódott határvonalai fölötti súlytalan lebegésről van szó. Nem hagy megbizonyosodni az ellenkezőjéről, de kétségessé teszi. Manócska folyton úgy jár, mint Sziszüphosz: képtelen végére jutni feladatának, azaz saját halálának.

Gergely Ágnestől megtudhatjuk (Nagyvilág 1998/2), hogy a nagy nonszensz hagyományokkal rendelkező angol költészetben megkülönböztetnek negatív és pozitív nonszenszet. Az utóbbi kategóriába sorolható műveknek határozott üzenetük van egyrészt azáltal, hogy adott abszurdumra egy logikus világ épül föl (Lewis Caroll, Alice Csodaországban), másrészt a logikátlanság ellenére láthatatlanul jelenlévő érzelmek által. Manócska és Cicó „puha”, játéknak álcázott halálának anti-heroizmusában, ha akarjuk, a huszadik század megannyi hősiességétől megfosztott halálesete visszhangzik.

Ugyanide tartozik a könnyűnek találtatott emberi mibenlétet tematizáló Szétnéz könnyedén cím alá sorolt négy provokatív, klasszikus strófa. Csak az elsőt, az Alcaicum light-ot idézem: „Könnyű vagyok, mint szélben a lenge fing, / könnyű, miként egy elsietett pofon, / könnyű, akár egy vízihulla, / mint kutyák hugyozása, könnyű.” A vízihulla mellbevágó hasonlata nem hagy kétséget afelől, hogy az alkaioszi strófa antik hagyományát követve, amit nálunk Berzsenyi honosított meg, a vers mégiscsak magasztos gondolati tartalmakkal játszik merészen groteszk játékot. „Nem válik el a szellemtől a szellet” – áll a kötet borítóján a tömör magyarázat. A lét e csodás könnyűsége folytán, amikor az ember (akiről valaha az a hír járta, hogy ő „teremtés koronája”) nem haladja túl saját biofizikai mechanizmusait, sőt az animális létrétegek mechanizmusait sem, tulajdonképpen elégedett lehet, hogy legalábbis gázzá (!) „nemesülhet”. Hogy mennyire nem mellékes és nem új Havasi ötlete, arra maga a Huszita Biblia figyelmeztet, amelynek fordítói a Szentlelket Szent Szelletnek is fordították. Akkor ez eretnekségnek számított, ma azt mondom rá, könnyen és tét nélkül, hogy: micsoda súlyos irónia! Hiszen ezért nem kell a hegyekbe menekülnöm az inkvizíció elől. S hogy nem kell, azt bánom, mert így az én létem is túl „könnyű”.

Nem véletlen az utalás a bibliai kontextusra, hiszen a kötetet ugyanúgy átszövik a bibliai utalások, mint a rendszerelméleti és informatikai szókincs, sőt, az ironikus és szándékoltan bárgyúnak beállított „örök, végső kegyelemben” vigasztalást kereső manói attitűdöt egy hálózati struktúraként értelmezett transzcendens világmodell körvonalai ellenpontozzák: „az ember a világ szoftverje, Isten írta, / szentsége kultuszát így látván biztosítva.” Természetesen itt sem lehetünk biztosak benne, hogy ez a világértelmezés a szerző részéről csak afféle ironikus utalás a testtelen információra mint transzcendencia- vagy lélek-pótlékra, vagy komolyan veendő és interiorizálható léttapasztalat. A „lét mint sokféleség” hipotézisével semmilyen szilárd állásfoglalás nem is lenne összeegyeztethető, hiszen a létről szóló „hermeneutikák” sokfélesége éppen az egyetlen, a valódi létet teszi számunkra hozzáférhetetlenné.

De a lét csodás sokféleségében a szoftveridentitás, a géplélek és a hálózati isten ideája mellett könnyen elfér a birkaszellem is, a naiv és gyermeteg hanyatlás a Gondviselés árnyéka felé: „Az úr az én pásztorom, szün / nagy nyájába tartozom, szün / dús mezőkre elvezet / birka lenni élvezet, bee –„ (Juh alanyi éneke). De ez a gondolat is, ha úgy tetszik, az emberiség történelmi bűneihez vezet a Himnuszban: „Az ember bűzlik szüntelen / a vértől, mint a hentes. / Csak az én Uram bűntelen, / minden mocsoktól mentes.” Micsoda tétek egy szinte gyerekversben a komikum álarca mögé bújva. De mi is voltaképpen itt a komikum forrása? Csak akkor érthető meg, ha tényleg világtörténeti tétekben gondolkodunk. Hiszen ha minden egyes ember, aki élt és élni fog, nem több, mint egy hentes, hogyan lehet egyáltalán arra gondolni, hogy Isten viszont bűntelen lehet. Az már történetfilozófiai vagy teológiai kérdés, hogy Isten, aki „eltűri”, hogy mindannyian hentes-létet éljünk, maradhat-e közben bűntelen, s egyáltalán fenntarthatja-e létét Istenként. Az ember bűnösségéből következik-e Isten bűnössége? Vagy a bűnök milyen szörnyűsége után terjednek ki a bűnök Istenre is? Mi hát a bűn? Isten bűnössége nem az „emberi univerzálé” hiányából fakad korunkban? Elég magas labda egy nyolc soros verstől.

Az hiszem, nem lehet válaszolni ezekre a kérdésekre, Havasi Attila sem kísérli meg a válaszadást. De ebből is látható, hogy nehéz dolog felszínes költészetről beszélni ott, ahol éppen a legsúlyosabb történelmi, gondolati tapasztalataink nyomulnak a felszín felé a legóvatlanabbul leírt mondat hatására is. (Más kérdés, hogy e tapasztalatok feldolgozatlansága viszont hathat bénítóan a költészetre.) Havasi lírájában a legmeglepőbb, hogy részben fiktív, részben Lear Edward figuráira emlékeztető groteszk, esetlen szereplői tulajdonképpen mindannyian valóságos, sőt, történelmi személyek. A kötet elején feltűnő „nagy Holccal”, aki titokzatos küldetésre készül, később beszédet mond, parancsot ad, majd nem kevésbé titokzatos seregével együtt, amelynek tagjai mind egy szálig hősies halált halnak, a kötet végén puskalövés végez. A történet nagyon is ismert Thermopylaitól Muhiig, és tovább. A gátlásos Imre herceg, a császár hajóit meglékelő bátor Búvár Kund, hercegek, gyermekkirályok, apostolok, eltévedt lovasok, őskajánok, győztesek és vesztesek, megannyi groteszké szelidült magyar Don Quijote, és mind így hívják őket: a Nagy Holc. A múlt ugyanolyan álombeli terület, mint a fikció, s e nevettető figurákkal a valóságban – sajnos – én nem találkozhatok. De a Nagy Holc itt van ebben a könyvben, s megint csak, ha akarom, vethetek rájuk egy pillantást. Azért: ha akarom, mert Havasi Attila csak lehetőséget ad erre, de nem tudhatom, hogy mindez csak idétlen játék, létkérdés, vagy esetleg valami harmadik, számomra ismeretlen fenomén.

Írhatnék még Havasi kitalált lényeinek anatómiájáról, a mély-ről, ahol oktopuszok és bálnák szórakoztatják a magamban megőrzött gyermeket, Kovácsik Attiláról, akitől megtanulhatjuk, hogy miként mutatkozik be egy igazi férfi, aki tisztában van az illemszabályokkal, no meg a kis Mozartról, az „ifjú fenoménről”, aki egy „pompás nokedlit nyomott a tálba” éteri tehetségének fénylő bizonyítékát nyújtva át ezáltal, de félek, már az sem igaz, amit leírtam. És tudom, hogy semmi újhoz nem jutottam el, csak amit Kosztolányitól Huizingáig sokan elmondtak már: a játék maga is bölcselet. Ha akarom, halálra röhögöm magam rajta, ha akarom görög tragédia kentaurral, szatírral és más keveréklényekkel. Olvassák el ezt a könyvet egyszer így, másodszor úgy. „És aztán megint előlről.”

(Havasi Attila, Manócska meghal vagy a lét csodás sokfélesége, Pécs, Alexandra, 2005.)

Bejegyzések

„Caystrusi hatvan hattyú / híg ürüléke a könyved”

Hozzászólás most!
Borító
Hecatelegium

(Csehy Zoltán: Hecatelegium, Pozsony, Kalligram, 2006)

Ezt lihegi az újabban Csehy Zoltánba alá szállt Pacificus Maximus lelke Strabohoz, a dilettáns történetíróhoz. Strabo lelke pedig, a többi életre lehelt antik és humanista fűzfapoéta társaságában e kritika ellenére tulajdonképpen jól érezheti magát, hiszen a nyelv lélekvándorlása által újra otthona lehet az irodalom nagy bordélyháza. Annak is örülhet, hogy a szerző fűzfapoéta-pózából mégicsak nagy latinokon, Martialison, Catulluson, sőt Janus Pannoniuson csiszolódott nyelv szólal meg – magyarul.

 

De mi is ez a póz, a fűzfapoéta póza, melynek nyelve talán mindig népszerűbb, de legalábbis szórakoztatóbb volt, mint a kanonikus homéroszi/hősi beszédmód? Csehy (nem csak költői) szövegeit olvasva az is eszünkbe juthat, hogy a hősi költészet már eredetileg egy obszcén phallocentrizmus eufemizált változata: ugyanaz a nyelv. Hogy ilyen tényleg létezik, az jól látható a magyar „szókimondó” és „eufemizáló” fordítói paradigmák ma is folyó küzdelméből, s abból, hogy adott szöveg kánonbeli helyét vagy azon kívüliségét a fordítói adaptáció dönti el (l. Janus Pannonius).  Ám a nyelv hősi és obszcén regiszterének kategorikus különválasztása egy 15. századi humanista tollán talán nem is tűnt lehetségesnek, csak később, amikor a regösök „csácsogását” egyáltalán nyelvnek, később a nemzet nyelvének kezdték tekinteni. A kultúrába való „bevezetés” akkoribban a latin grammatikával kezdődött, egy már akkor is mindenki számára idegen nyelv megtanulásával, s a latin nyelv birtoklása egyúttal a civilizáció birtoklását is jelentette. Az esztétikum maga a nyelv volt, a nyelv maga a forma, a forma pedig civilizáció és hatalom, akár tartalom nélkül is. S ezzel máris a modern líra születésének elméleteinél tartunk, ahol a „legmagasabb rendű tartalom a forma”.

De hogyan sikerülhet Csehynek magyarul latin költészetet művelnie ma, pontosabban „1429 és 2005 között”? Ez az időintervallum többé-kevésbé a magyar irodalom létének időszaka, kezdőpontján a latinul író, de magyar Janus Pannoniussal, végpontján a magyarul író, de latin Csehy Zoltánnal. A szerző fiktív önéletrajza, amit ebben a száz elégiában megfogalmaz, egyben a magyar irodalom életrajza is. Ám ezalatt nem sok minden történik, legalábbis ami az irodalmat illeti, mindössze újra elkezdődik egy régi nyelv. Mégis, a lehetőség, hogy ez megtörténhet és hogy meg is történik, jellemzően posztmodern ötlet. Nem másról van szó, mint egy bődületes és perverz karneválról (Ámor diadalmenetéről), ahol minden és mindenki szerepet cserél: az első elégiában a szerző kéretlenül megörökli Pacificus Maxiumus lelkét, aki a következő versben Janus Pannoniusként a törökverő Mátyásnak ajánlja művét, majd ebből a szerepéből is kilépve a szultánnak szintén ajánlást ír, jelezve költészete politikai inkorrektségét. A két uralkodó harci erényeinek dicséretét követően a könyv címét magyarázva tisztázza számunkra, hogy itt egy másfajta csatáról lesz szó, olyanról, melyben „száz fallosz meredez, száz várat vesz be utána”. A sor folytatódik később a szokásos allegorizálással: a szeretkezés harc, a muzsák örömlányok, a Parnasszus bordélyház stb. És még nem beszéltünk a nemi szerepek cseréjéről, továbbá az istenek szerepváltásáról, aminek következményeképp a vers igazi istene itt nem Apollo, hanem Priapus. A vers maga is sokkal inkább gyönyörködteti a testet, mint a szellemet: „Merthogy a vers csakis akkor jó, ha gyönyörre tüzelhet”, míg a költő jutalma, melyet Priapustól könyvével kiérdemel, nem a költői halhatatlanság, hanem annak elkerülése, hogy valaha is „lőcskonyulása” legyen. A humanisták csillogó latinjára ráírt mai magyar voltaképpen két nyelv időbeli szerepcseréjének eredménye, Pacificus Maximus megszólal a 21. században magyarul, Csehy Zoltán a 15. században latinul, de az biztos: magyarul így soha nem írnánk.

A nagy kérdés ezek után az, hogy van-e értelme ma egy tipográfiailag is igen esztétikus verseskönyvet kiadni, amelyben csupa disztichonnal találkozunk, s amely a klasszikus mitológiai utalásháló ismerete nélkül aligha lehet igazán élvezhető. Csehy Zoltán maga is föltette magának ezt a kérdést, s a Válasz Petrus Demensnek (Demény Péter?), korunk jeltelen kritikusának című elégiájában megkísérli megfogalmazni ezzel kapcsolatos mondandóját. A egyik érv a „monoton ritmus” védelmében a versforma tekintélyére vonatkozik, jelezve, hogy „Thyestes asztaláról” egyetlen falat elég a jóllakáshoz. Csakhogy ez legfeljebb egy 15. századi humanistát győzne meg, akinek alig volna más választása, mint elfogadni e tételt, nem pedig a mai olvasót vagy kritikust. A másik érv szubjektívebb, s ezért meggyőzőbb: „Nékem a disztichon húsom-vérem, be ne szennyezd! / Ritmusa gyászzene és orgia: vér meg arany.” Csehy itt nyíltan a „Vér és arany” költőjét parafrazeálva – mint egy spanyol conquistador – a kéjtől habzó szájú humanisták új- és vadvilágának földjére lép, a latin nyelv terra incognita-jára, amely nemzetek halála és születése ellenében egy rég volt Európa filológus-hőseinek eszményeit idézi fel, a toll, az írástudás – már-már önkényes – hatalmát a történelem kiszámíthatatlan, „vérzivataros” hömpölygése fölött.    

Múltról beszélni nekünk, akik egyre kevesebbet tudunk és tanulunk Rómáról, mégiscsak annak bevallásával lehet, hogy a precíz filológiai rekonstrukció mellett, jelenünket épp ez a folyamatos elfelejtés és nemtudás határozza meg, ahol „Minden földi dolog közelítő végzete foglya”. Ez a bravúrosan megszerkesztett Róma-vers már túl van a szerepcserék végső soron sematikus játékán. Kit érdekel, hogy Pacificus Maximus vagy Csehy Zoltán írja, hogy Róma halmain már csak néhány vézna kecske legelész, ha ezt olvasva tudjuk, Róma a mi számunkra is elveszett, csak a történelmi emlékezet álomködbe vont bástyája, Romisten felségterülete. Ezt a verset nekünk írták, nem a filológusoknak, s itt valóban sajnálkozhat a szerző, hogy könyve elhagyja őt és a „világba fut”. De előbb még egy morbid szerepcserével Pacificus Maximus megírja saját sírfeliratát és a végső szavakat egyik ellenségének, egy nálánál is fűzfapoétább fűzfapoétának, az „isteni, égi Miser”-nek a szájába adja, aki ezzel a sírfelirattal szerezhet magának halhatatlanságot. Eméssze csak el Rómát a „mindenevő idő”, a fontos, hogy a fűzfapoéták éljenek és újraéledjenek a priapusi „örök szerelem” szolgálatára. Ez Maximus fiktív életrajza, irodalommal és férfitársaival folytatott bűnös viszonyainak története.

Csehy könyvének egyik legizgalmasabb vonulata Janus Pannonius verseinek újraköltése, de költőnk nem csak intertextuálisan lép kapcsolatba a nagy előddel, hanem szövegélményeit erotikus élménnyé konvertálja. „Itt volt végre a drága fiú, forr tőle a vérem! / Itt volt, itt ragyogott teste s a szelleme is.” – írja, amikor dolgozószobájában (amely egyben háloszobája is), a zsenge ifjú meglátogatja és fölolvassa „suta verseit”. A szellemidézés, a vágy és az ihlet összhangzattana a lantot pengető fiú erotikus látomásában, majd a buja szellemi élmény számtalan újrafelidézése az „éjszaka leple” alatt – ez Csehy Zoltán költői dolgozószobájának és filológus-könyvtárának hangulata, ahol testi jellegű érintkezést keres régi latin nyelvű szövegekkel.