Van a jogtörténész gondolkodásának egy jellegzetes érvelésmódja, amikor a jogszabályi tiltás tényéből a tiltott cselekvés elterjedtségére, „népszerűségére” következtet. Ha például Szent László jogtudorai törvénybe iktatták, hogy tyúklopás bűntettéért a tolvaj kezének levágása a méltó büntetés, akkor abból nemcsak az a voltaképpen kevésbé lényeges következtetés adódik, hogy ez mai szemmel egy kegyetlen, barbár stb. büntetés (ami egyébként a kor viszonylatai között nem biztos, hogy annak számított), hanem főképpen az, hogy valamilyen oknál fogva a XI. század végén igen népszerű bűnözési forma volt éppen a tyúklopás.

 

Ha ezt a talán leegyszerűsítő logikát az újkori vagy a legújabb-kori történelemre alkalmazzuk, látható, hogy a különféle alkotmányokba, nemzetközi egyezményekbe, chartákba foglalt ALAPVETŐ emberi és állampolgári jogok (pl. véleménynyilvánítás, a választás szabadsága, anyanyelvhasználat, szabad vallásgyakorlás stb. – nevezzük most összefoglalóan egyszerűen szabadságjogoknak) „alapvető” és hangsúlyozott jellegéből az következne, hogy a polgári demokráciákban igencsak népszerű attitűd ezeknek a jogoknak a lábbal tiprása. Precízebben (és radikálisabban) fogalmazva: a modern demokrácia intézménye és eszmerendszere ezek szerint nem egyszerűen azon alapszik, hogy értéknek tekintjük a szabadságjogokat, hanem ellenkezőleg – azon hogy a demokráciákban ezek a jogok hiányként, de legalábbis problémaként vannak jelen. Ha ezt a konklúziót ad absurdum értem – amit egyébként nem akarok – a demokrácia nem hogy a szabadságon alapul, hanem éppen annak jelentős hiányán, vagy elterjedt és eufemisztikus szóhasználattal „deficit”-jén alapul.

Játszunk még egy kicsit a tyúklopás logikájával!

Szándékosan figyelmen kívűl hagyva most a politikatudósok körmönfont korlátozásait a választás szabadságának definiálása körül, ez a szabadságjog azt mondja, hogy a demokráciában valóban arra szavazhatok, akit arra a legalkalmasabbnak vagy érdekeim szempontjából a legkedvezőbbnek vélek. Pedig voltaképpen egy kezemen meg tudom számolni, hogy effektíve hány emberre van lehetőségem leadni a voksomat. Szavazhatok X, Y és Z párt jelöltjére, de soha nem szavazhatok Korcsog Pannira, noha lehet, hogy sokkal alkalmasabb lenne az adott feladat ellátására. Sőt, – ezt inkább csak a vicc kedvéért mondom – a legtöbb esetben saját magamra sem szavazhatok. Ilyen értelemben viszont alig vagyunk előrébb, mint az ősember, aki szembetalálván magát a környék legnagyobb mammutjával, választhatott: vagy fölveszi a harcot és megpróbálja lenyilazni, csapdába ejteni a böhöm állatot, vagy figyelembe véve a körülményeket és az erőviszonyokat, inkább fölveszi a nyúlcipőt, és elmegy sarki rókára vadászni. De semmiképpen nem dönthetett úgy, hogy előveszi a hatlövetű puskát, fölpattan a helikopterére és veszélytelen távolságból egyszerűen fejbelövi a mammutot. Ezt a lehetőséget ugyanis sajnos nem ismerhette, ahogy én sem ismerhetem Korcsog Panni politikai képességeit.

Ugyanez a helyzet a vallásszabadsággal is, hiszen tegyük föl, hogy gyakorolhatom az éppen „bevett” vallások bármelyikét, de mi van akkor, ha én olyan vallásban hiszek, ahol rituális égő áldozatként kívánok bemutatni minden héten egy tarka macskát, vagy egyszerűen csak a mezopotámiai Istár tiszteletére szeretnék templomot emelni színtiszta meggyőződésből. Előbbi esetén meggyűlne a bajom az állatvédőkkel, utóbbi esteben egyszerűen kiröhögne a polgármesteri hivatal, illetve ha továbbra is kísérletet tennék hitem gyakorlására és a templom fölépítésére, előbb-utóbb kiátkoznának a bevett vallások, majd – ki tudja, még mi következne. Tehát ez a szabadságom is egy-két lehetőségben merül ki. Természetesen eszem ágában sincs relativizálni a „bevett” vallások történelmi és szociális jelentőségét. Úgy tűnik ugyanis, hogy nem én, hanem maga a szabad vallásgyakorlásról rendelkező eszme az, amely komolytalanul bánik a vallással.

A sort lehet folytatni: nem adhatok be róvásírással írt kérvényt egyik hivatalba sem, holott nem hiszem, hogy bárkinek ártanék vele; nem mondhatom meg erről a számomra igazságtalan állapotról a véleményemet a miniszterelnöknek; de nem vehetem föl a csak úgy a perui állampolgárságot, bármennyire is ez a legnagyobb álmom.

Erre a sok „nem”-re persze azt lehetne válaszolni, hogy ezek irracionális igények, képtelenségek, sőt, egyenesen baromságok, s hogy ezek mellett azért sok mindenre lehet igent is mondani, pedig belátható, hogy amire igent mondunk, valójában legalább annyira irracionális, mint amire nem mondhatunk semmit sem. Az is ellenem vethető, hogy azokról a szabadságokról, amelyekre igent mondhatunk, a konvenció, a közmegegyezés döntött így, noha senki nem tudja megmondani, hogy ez a bizonyos „köz” mikor és miben egyezett meg. A köz szempontjából éppenhogy egyszerűen „így alakultak” a dolgok. „Kedves Köz, ezek és ezek közül választhatsz, ezek és ezek közül pedig eszedbe se jusson.”

Mit bizonyíthat mindez? Azt, hogy a demokráciában sincs több szabadság, mint bárhol máshol? Hogy adott egy csomó lehetőség, amelyek közül a legtöbb számunkra mindig csak lehetőség marad? Vagy pusztán annyit, hogy a szabadságnak ez az elvont formája, amely mindig a lehetségest veszi alapul és nem az adottat, bármennyire is sajnos, de soha nem létezett és nem is fog? Ha az ősemberre és a mammutra gondolok, akkor ez pesszimista válasz, hiszen ő sem gondolta arra a lehetőségre, hogy lelőhetné a vadat, aztán egy idő után mégis fölmerült ennek a lehetősége. Egyszercsak valakinek eszébe jutott. A mamut példája azt mutatja hogy a szokásos érv (talán Churchiltől származik), hogy a demokrácia nem jó, de nem tudunk jobbat, lehet, részben korrigálható: azt ugyanis Churchil még nem tudhatta…

Azért túlzottan bizakodni sem jó, mert ki tudhatja, hogy Churchil, aki már lényegesen több lehetőséggel számolhatott volna a mamut becserkészését illetően és az ősember közül ki volt boldogabb. Churchilnek ugyanis időközben már nem sok mamut maradt.

Ha most azt mondom, hogy a tyúk ellopását a demokráciában is kézlevágással büntetik, akkor ezzel nem azt akarom mondani, hogy szabad tyúkot lopni, hanem hogy a töméntelen szabadságunk mellett olykor gyanakodhatunk, hogy talán mégsem vagyunk annyira szabadok, mint ahogyan hisszük. Hálistennek vagy sajnos? Nem tudom.

A nagy portugál író, José Saramago, aki regényeiben mindig reflektál az éppen aktuális politikai és eszmei struktúra társadalmi (és, tágan értelmezve a szót: filozófiai) problémáira, „mágikus realista” regényeiben valamifajta nem-materialista, hanem éppen misztikus baloldaliságnak válik a szószólójává. Számomra szimptomatikus jelenségnek tűnik ugyanakkor, hogy Megvilágosodás című regénye, amely a Portugáliába is beköszöntő demokráciáról nem kevés cinizmussal megírt pamfletként is olvasható, sokkal kevésbé izgalmas, mint azok a regények, amelyek például a Salazar-féle „puha diktatúra” fülledt és frusztrált világában játszódnak. Miért mondom, hogy szimptomatikus? Mert Saramago regénye még mindig „viszonylag jó”, de nem „igazán jó” (ezek persze szubjektív kategóriák, de talán mégis érthető a különbség). Azt érzem ugyanis, hogy a demokráciában mindig csak „viszonylag jó” dolgok vannak, és nincsenek igazán nagy, igazán katartikus események, érzelmek, szenvedélyek, eszmék; nincsenek nagy tétek.

Hogy is mondjam! Van ez a „szolid polgári hedonizmus”, de hát ki vinné ma vásárra a bőrét egy eszme, egy hit, egy világrend nevében. Nem feltétlenül csak a közös, hanem a saját eszméink nevében is. Saramago említett regényében a főváros lakosságának több mint 80 %-a, maga sem tudva pontosan, hogy miért, egyszerűen üres szavazólappal szavaz. A nagy többség számára tökéletesen mindegy, hogy a jobb, a bal vagy a közép pártja nyer, hiszen mindannyian egyformán „demokratikusak”. A hatalom persze szervezett lázadást szimatol, vagy inkább csak szeretne szimatolni. Üldözni kezdi az összeesküvés „vezetőjét”, holott a hatalom maga is sejti, hogy nincsen semmiféle összeesküvés. A hatalomnak persze megvannak az eszközei arra, hogy megkonstruálja az ellenfelet.

Alapvető probléma ez, hogy a demokráciának többnyire nincsenek belső ellenfelei, hiszen mindenki demokráciát akar a „maga módján”. Viszont szociálpszichológiai tény, hogy az „ellenfél ténye” nélkül, anélkül, hogy meglátnánk, megtapasztalnánk az Idegenséget, a Másiknak a különbözőségét, elkülönbözését, egyszerűen nem jöhet létre semmiféle identitás, semmiféle önazonosság. A demokráciának, mivel nincsenek „igazi” ellenfelei, saját léte érdekében meg kell konstruálnia a maga „ál-ellenfelét”. Vagyis ellenfélre mindig szükség van.

A demokratikus társadalomnak tehát voltaképpen kapóra jöhetne, ha van egy etnikai, kulturális vagy bármilyen kissebbsége, amelyet diabolizálhat. Ahogyan egyébként a kissebbségi identitás megképződését és fönnmaradását is elősegíti, ha folyton a látóterében van a másik, aki idegen tőle. Csakhogy a demokrácia nem különbözőségekre, hanem az egyneműségekre törekszik akkor, amikor azt mondja, hogy mindenkinek mindent „ugyanúgy” szabad. Azt kívánja, hogy a szabadságban mindannyian egyenlők (egyformák?), sőt, már majdhogynem testvérek legyünk. De ahol szabadság van, ott a „tyúklopás logikája” szerint elnyomásnak is lennie kell, elnyomás mindig van. Jó ezen a paradox logikán elgondolkodni, miközben a demokrácia áldásain örvendezünk.