Anyám után

Az arctalanság bennem mindig rémeket kap és a magányosság tetemei is előkerülnek az őrület előtti időkből, a fájdalom hosszú varázsszövetei mosolyokat horgolnak a kislányok arcára, a bőr még a tavaszok előtt világosbarnán verődik vissza, a tavaszok előtt történt minden, bár nem így akartam.

Nem volt hangom, se testem, a tavaszok előtt történt minden, mintha egy vizes hattyúval élnék, kiáltott bennem a rémület.

A hús, húsom rózsaszín puhasága.

Csak a testét láttam, a rózsaszín bőrt, ragyogását a kék és fehérség előtti horgolásnak, a hangod olyan lágyan csengett, csilingelt benne akkoriban az élet, a fények is, úgy ragyogtak, anyám után mentem, kiléptem az utcára, ki más után mentem volna akkoriban, mosolyogni szoktak, ők az angyalok is, azért látják őket a kislányok, mosolygását az arctalan pillanatok előtti csendben fedeztem fel, mielőtt a part kettészakadt volna és lett volna bentlakásos a test márvány ragyogása, az elfeledett hajnalokon világít bennem a rémület, kivilágít mindent.

Sikításom idehallatszik, arctalan fagyok, mégis úgy fáj minden.

Beszélnek, ilyenkor mozog a kezem, arra gondoltam egyszer, milyen lenne ha te horgolnád meg a ruhám, amit akkor felveszek, ez a rózsaszín nem égetné ki a bőrünk, az angyalok is beszélnek, beszélnek csak a fákról, milyen lehet nem angyalnak lenni, szép nagy tárt karokkal élni, soha többé nem félni, ez enyhíti bennem az őrületet, amit rózsaszín húsom után kapar ki bennem a rettegés, soha többé nem félni, nem félni, milyen lehet az.

Mindez még a hajnalok előtt történt, mielőtt megtalált volna a hattyú, a hús mindig megzavar és összekeveri bennem a következő lépéseket, elmondhatom bárkinek, az emlékezés előtti pillanatokban is feldereng bennem, hogy többször meghaltam, többször belehaltam ebbe, beszélnek, ilyenkor mozog a kezem, arra gondoltam egyszer, milyen lenne ha te horgolnád meg a ruhám, amit akkor felveszek és ez a rózsaszín itt nem égetné ki a bőrünk.

A hús arany ragyogása.

Az álom megszabadít a függéstől, milyen volt kék ruhája, hogyan lehetne rávenni arra, hogy meghorgolja a ruhám, amiben én táncolok olyankor, de csak hajnalban, a tájon sok angyal világít, ez az alapja mindennek.

Annyira szerettem volna, ha te horgolod meg a ruhám.

Miért szeretjük egymást annyira, miért nem lehet meghalni végre.

Közös a tér, az utca visszatér, az angyal is, megkapom a ruhám, ott van a szekrényben, felakasztva, lépcsőn hozod fel nekem, vegyem fel, a megváltás bennünk elkeserítő ütemek között ébred, már te sem gondolod komolyan, te sem emlékszel rá, hogyan volt ugye, túléljük, túlélünk mindent és átmegyünk a hídon, aztán görcsbe rándul a test, a rettegés előtti hajnalokon úrrá lesz bennem a rémület, hogy kiszolgáltatott és megaláztatott a testem, a test, amit bármikor megölhetnek, bezárhatnak a nappalok.

Ilyenkor a rózsaszín fehérségű táj marad csak meg, mosolygás és asztmaállapot, a horgolás csendje, a feloldozás utáni vágyakozás egyszerű vak ragyogása.

Húsod megint olyan volt, mint ahogyan elképzeltem, mosolygásod betemet, a kiaszott falak között indulok útnak, újra egyedül, nincsen velem senki, csak vak ragyogás, rózsaszínű, akárhány ébredés, az álmok előtt vagyunk, lépkedünk halkan a tájon, a testét láttam, rózsaszín bőrt, a horgolás előtti fehérség kékségét, hangod olyan lágyan csengett, csilingelt akkoriban az élet, és a fények is úgy ragyogtak.

Mosolyogni szoktak, ők az angyalok is, hiszen azért látják őket a kislányok, mosolygását az arctalan pillanatok előtti csendben fedeztem fel, mielőtt a part kettészakadt volna és lett volna bentlakásos rettegés a hajnal, a test márvány ragyogása, egy elfeledett utca, világít bennem, kivilágít belőlem mindent, húsom ezen a reggelen is rózsaszínű, anyám után mentem, mozog a kezem, arra gondoltam egyszer, milyen lenne, ha te horgolnád meg a ruhám, amit akkor felveszek, ez a rózsaszín itt nem égetné ki a bőrünk, kiaszott falak között indulok útnak, újra egyedül, bátor vagyok, útnak eredek, a hús ragyogása betemet, olyan jó a tested.

Anyám teste melegséggel tölt el és élettel, bennem ilyenkor mindig felébrednek a hajnalok és boldog vagyok.

Sikításom idehallatszik, arctalan fagyok, mégis úgy fáj minden.

Szerettelek volna, még idejében, ha nem kaparna ki a hús, ha nem lenne ez is hús, mint minden, az arcok után terek, a rózsaszín hajnalok mellett álmokat kap az ébredés, minden, amire választ adnál, csak az üdvözülés kínjáról ne mesélj kérlek, bennem még nem temetett be mindent a hús ragyogása, por és zúzódás hangja, dermesztő reggelek, kopott falak, soha többé nem félni, nem félni többé sohasem, milyen lehet az, miért szeretjük egymást annyira, miért nem lehet meghalni végre.

A megváltás bennünk elkeserítő ütemek között ébred, a hangok is, ezt már te sem gondolod komolyan ugye, már te sem emlékszel rá, hogyan volt ugye, túléljük, túlélünk mindent és átmegyünk a hídon.

A kislányok félnek, hiába vannak az angyalok is velük, mégis olyan félelmetes itt minden, a rettegés szárnyakat kap, lehetnék nagy is, lehetne tárt karokkal élni, soha többé nem félni, ott van, lelkemig ér, a húsa is, akár egy feltámadott halott énekel a csöndben, anyám után ott van minden, amit nem tudok elviselni, aztán mindent eláraszt a gyűlölet, és álom.

Rózsaszín bőröd alatt nincsen rémület, rózsaszín bőröd is arcomhoz ér, rózsaszín bőrödön arany ragyogásom.

Horgold meg a ruhámat kérlek.

Miért szeretjük egymást annyira, miért nem lehet meghalni végre.

Túléljük, túlélünk mindent és átmegyünk a hídon.

Vélemény, hozzászólás?