Türelmes nyarakon még az útszéli gyümölcs is gyorsan megédesedik. Luarcában májusban megpirul az eper, júniusban már öklömnyi almák növekednek, és mikor a szél ősszel visszafoglalja az utakat, a bokrok szedertől feketéllnek.
Aldorát az ilyen hatalmas nyarak növesztették nagylánnyá. Tizenkét évesen már ágaskodott a melle, és úgy tűnt, akkor is táncol, ha csak engedelmesen lépeget a bátyjai után. Kilenc fivére volt, a szüleit már korábban elvesztette. De hogy lehet egy egész nyarat végignevetni és végigtáncolni? Mikor a bátyjai – szerencsétlenségükre – sehol nem találnak maguknak feleséget.
Luarcában a temetők túl közel épültek a kutakhoz. Gyakoriak a járványok, kevés lány éri meg a serdülőkort, talán errefelé a halottak mérgezik az élőket. Hát csodálkozunk azon, hogy egy szép nyári nap a fivérek Aldorára is szemet vetettek? Aldora gyorsan kikerekedett, és a kilenc testvér bízott benne, hogy húguk még a szülés előtt visszaadja a lelkét a teremtőjének. Ám Aldora túlélte a lázat, a vajákoskodó bábákat, a félelem és a sírás éjszakáit.
‒ Hol a gyerekem? ‒ kérdezgette egyik reggel a cselédeket. Eltelt egy nap, eltelt két nap, de a szolgák nem feleltek. Aztán a dajka megmutatta a hegyekben a kiszáradt kutat, ahova a kilenc fiú beledobta a gyereket.
– Hálásnak kéne lenned, hisz neked legalább megkegyelmeztek – mondta a dajka bólogatva.
A fivérek köveket is görgettek a kútra, hogy a gyerek vissza ne jöjjön, és ne mérgezze az élőket. Aldora vihogott, mintha a kutat, a testvérei zavarát vagy a kilenc hónapot mulatságosnak tartaná.
Ezt a rémes vihogást a cselédek szörnyűbbnek tartották, mint a könnyeket.
No de lassan eltelt a tél, és ilyenkor boldog-boldogtalan táncol Luarcában. Aldora arca majd kicsattant a jó falatoktól, de sokáig nem érzett semmit – úgy jött-ment, mint aki túlélt egy szörnyű gyomorrontást, de Isten kegyelméből végre-valahára összeszedte magát. Gyakran elkísérte vadászni a bátyjait, és persze azt sem bánta, ha a zsákmányt a betemetett kútnál nyúzzák meg.
Mert kell az idő a haragnak, ahogy a napsütés az út szélén feketéllő szedreknek.
Ha a gyerek akarja, majd megtalálja az anyját.
Álmában megérinti a kezével, és ha ez a sorsa, majd rávezeti a bosszúra. De azért Aldora is segített neki: rémálmokkal viaskodva minden éjjel elmozdított egy-egy követ a kút fölül puszta kezével. Az éjszaka legsötétebb órájában és a legnagyobb titokban, hisz májusban már egy nagyúr, Alarik jelentkezett Aldora kezéért. Aldora szép, Aldora engedelmes. A kilenc testvér igent mondott, és Aldora már indulhatott is Alarik palotájába.
Zaragoza zárkózott, gazdag város, itt bizony hírét sem hallották a galego hegyek közt terjengő szóbeszédeknek. És kit érdekelnek a falusi pletykák, mikor egész Hispánia forrong, testvér testvérre támad, és közel az ellenség. Nem járvány vagy más alattomos betegség végzett hát a nagy Alarikkal, hanem sógora, a „messzetekintő” Witiza, aki Alarik meggyilkolásával akart a trónhoz férkőzni. Ámde a vizigótok nem barbárok. Ha le is gyilkolják a rokonaikat, az a szokásuk, hogy oltár elé vezetik az áldozat özvegyét, lehetőleg haladéktalanul. Mert Aldora szép, Aldora engedelmes. És ugyanabban a ruhában esküdött örök hűséget Witizának, amiben Alarikkal táncolt az esküvőjén.
Eggyel több mulatság már nem számít!

Aldora előkelően távolságtartó volt, ami nem is csoda, hiszen már réges-rég csak az álmaiban élt. Épp a lakodalma utáni éjszakán mozdította el a betemetett kút fölül az utolsó követ, és most széttárt karokkal, varázsigéket mormolva hevert a holdfényben. Várta a gyermekét.
Az öcsikém, mondta Witizának, mikor a kisfiú váratlanul felbukkant Zaragozában. Ő az én Gerhardtom, az én életem, az én édes, kicsi, drága testvérem. A bátyáim nem tudnak róla gondoskodni, ezért küldték hozzám. Babusgasd csak, mondta Witiza jóságosan, és sietett Toledóba, ahol az ilyen Witizához hasonló, körültekintő nagyurak aggodalmaskodtak. Rá is fért az aggodalom a vizigótokra: már Zaragozában is azt mesélték, hogy a latin parasztok már várják a mór szabadítókat.
Csak Aldorát, Witiza feleségét nem aggasztották ezek a híresztelések. Imádkozni soha nem imádkozott, beszélgetni senkivel nem beszélgetett, rendre átaludta azt az időt, amit nem a kisfiúval töltött kettesben. Aldora szép, Aldora engedelmes. Witiza szerint jámboran „ostobácska”, amint az egy erényes fiatalasszonyhoz illik. Aldora félt a kutaktól, félt a napsütéstől, félt az idegenektől, félt az emlékektől, és soha nem ivott mást, csak bort és tejet. Azt sem látta senki, hogy az édesöccse, a kis szörnyszülött evett vagy aludt volna, bár éjjel-nappal ott ólálkodott Witiza hálószobájában.
Ám ki törődik egy asszonnyal, akinek megvan a két combja, szép, friss, egészséges és csak szendereg egész nap?
Witiza öreg volt. Talán már elfáradt a messze-tekintésben ezért ha hazatért, csak az ujját dugta bele a felesége ölébe – igaz, oly mohón, mintha kincset keresne.
A hű kistestvér, a drága-drága Gerhardt addig a küszöbön várakozott.
Mint valami szörnyű pók, gondolta Witiza.
És ez a furcsa „kis testvérke” volt az egyetlen, aki Witizát aggodalommal töltötte el. Hiszen a feleségére nem haragudhatott: Aldora pihent reggel, pihent délben, pihent éjszaka. De mit csinál a szobájában azzal a korcs fiúval? Miről sugdolóznak egész nap?
Kilenc testvére van, kilenc ragyogó harcos, de a drága Aldora még senkinek sem említette a nevüket. Nem lehet, hogy ez a kis vakarcs a gyereke? Kémeket küldött hát Luarcába, hogy bizonyítékokat találjon Aldora bűnösségére. De hiába próbált messze tekinteni, rá kellett jönnie, hogy nincs olyan állítás, amit ekkora távolság, ennyi hegy, ennyi völgy ne tenne bizonytalanná. És Witizának most már ideje sem maradt a pletykákra. Miután körültekintően leszúrta a törvényes királyt, rá várt a királyság egyesítése – fegyverben és lélekben egyaránt.
Aldora szép, Aldora engedelmes. Fél a kutaktól, fél a napsütéstől, fél az idegenektől, fél az emlékektől, és soha nem iszik mást, csak bort és tejet. Aldorát a szendergésben és nyugalomban már csak egy magas fiatalember, az új király zavarta meg. Roderik becsvágyó ifjú volt, akit ha izgalomba jött, rögtön elöntött a veríték. Ahogy eltette láb alól az agg királyt, rohant a palotába, hogy a vén Witiza mellett senyvedő Aldorát, Hispánia egyik legszebb és legtitokzatosabb asszonyát boldoggá tegye. Roderik énekesmadarakat hozatott Szicíliából, selymeket és cukrozott gyümölcsöt Cartagenából – és persze Aldora lába helyezte elé tulajdon életét és minden reményét.
De ezek a megpróbáltatások sem tartottak örökké. Aldora már unta a selymeket, a cukrozott fügéket, ám végre-valahára eljutott hozzá a híre, hogy Gerhardt, a fia megérkezett a mórok főhadiszállására. És míg ő gondolatait szőtte, amíg a fiáért imádkozott, addig Dzsebel al Tárik, a fővezér partra szállt Gibraltárnál.
Az idő! Egyszer csak beérik, mint a szeder az utak mentén.
Aldora felélénkült. Mintha valami rettenetes, gyulladt csomó kezdett volna a hasában gyógyulni.
És miközben a jó Roderik izzadságát törölgetve panaszos kürtszóval hívta hadba a fővezéreit, Aldora is seregszemlét tartott a javai felett. Ingek, alsószoknyák, törlőkendők, ékszerek, szerelmi fogadalmak, gyűrűk, láncok, ígéretek és az a vérvörös köpeny, amiben elhozták Luarcából.
És most már csak a mindent eldöntő csatára várt. A szabadulásra. Az elégtételre.
Először arra gondolt, hogy a királyi kincstárat is magával viszi. De ugyan mért hurcolná végig egész Hispánián a sok limlomot, a gót királyok ereklyéit? És miért cammogna Írország felé ökrös szekéren, mikor lóháton is menekülhet?
És miért rostokolna a hegyek közt, mikor még soha életében nem látta a tengert?
Az érsek a kezét tördelte.
– Ez a Dzsebel al Tárik csak egy fattyú. Ha neheztel is, felséged Roderickre, semmit ne siessen el! Holnapra megrázzuk magunkat, és visszaverjük az ellenséget.
Aldora megrendült: tudni mindent tudott az érsek, és mégsem tudta elhinni a vereséget. Akárcsak ő a gyermek kivégzése után, amikor semmi másra nem gondolt, csak a következő étkezésre.
Ámde az érsek tovább győzködte vöröslő arccal, felelősségteljesen.
Pedig már a palotáig hallatszik a mórok diadalkiáltása.
Keleten pirkadt, és nemcsak a hajnal volt indulásra kész, hanem a királyné is.
Önfeledt, boldog reggel: Aldora szép, Aldora engedelmes. Aldora fél a kutaktól, fél a napsütéstől, és soha nem iszik mást, csak bort és tejet. És már csak Cantabriában tudta meg, hogy csata előtti éjjel Dzsebel al Tárik küldönce, Gerhardt felbukkant a keresztény táborban, és azzal hitegetett néhány gót nagyurat, megtarthatják a birtokait, ha Roderikkel szembefordulnak. Mert kicsoda az a Roderik? Egy fattyú, akit elhagyott a szerencséje. Egy fattyú, aki nem viszi semmire. De Allah majd bosszút áll. Allah majd megbünteti. Mert Allahé minden győzelem.
Aldorát meglehetősen untatták a vereségről szóló, cirkalmas beszámolók, amiket a kikötőben rostokló gót asszonyok adtak szájról szájra. Már a fiát, Gerhardtot sem várta. A szabadító tengerparti szélben úgy érezte, megszabadul a démonoktól is. Burgundia? Szászország? A frankok földje? Ha van kedve, útba ejtheti az összes nyugati fejedelmet. És élvezheti a száműzött királynéknak járó parttalan együttérzést és tiszteletet.
Lágyan megérintette a palástja alatt feszülő combját. A derekát, a vállát, a csípőjét – az örökségét, az egyetlen örökségét, amit magával akart vinni.
És hogy mit fog tenni a fia, miután kikergetik a kastélyokból a gótokat? Visszatér a halottakhoz, vagy elfogad Dzsebel al Tárik, a legyőzhetetlen kezéből egy földbirtokot?
Talán a luarcai kastélyt, ahol meglátta a napvilágot?
Aldora elmosolyodott, mert először tudott a szülőföldjére méreg nélkül gondolni.
De ő maga már nem akart oda visszatérni.
Most először szabad volt.

Riolda végigsimított az összegubancolódott haján, rápillantott a hasán domborodó köpenyre, Hildi ajándékára, aminek a régi színét már sejteni sem lehetett, és csak arra gondolt, igen, igen…
Szegényebb vagyok, mint mikor eljöttem.
Ahogy meggémberedett lábakkal a sziklákra léptek, rögtön két makogó, meztelen törpe rohant feléjük. Talán most meggyilkolnak, elrabolnak, berángatnak maguk közé, rémüldözött Riolda, de hiába fordult volna rémülten vissza, a hajót és a tengeri embert magába szippantotta a köd.
Csak tenyérnyi hely maradt a világból: kókadozó füvek, csúszás sziklák, sovány, ide-oda ugráló lények.
– Micsoda furcsa kutyák ezek! – nevetett Sjön.
– Szorgok, talán a rokonaim. Tőlük örököltem a hajlamot a szerencsétlenségre.
Sjön felnevetett, mintha a lábánál ugráló lényeknél semmi sem lehetne viccesebb. – De most már ideje reggeliznünk – mondta derűsen.
De Riolda lerogyott egy gonoszul kiálló kőre, végignézett az álnokul hideg, mégis szinte bugyborékolni látszó tengeren, és sírva fakadt.
Aztán körbejárták a hajdani kunyhókat.
Bűz, bomlás, reménytelenség, imbolygó kecskék, össze-vissza dobált, penészes vicik-vacakok. Minden szétrohad a nedvességben, dünnyögte Riolda, előbb az edények, az ágyak, a ruhák… aztán a gyerek hasamban. És csak félóra botladozás után hasított bele: nemcsak élők, de holtak sincsenek.
No persze a lucsok és a szegénység minden akaraterőt megemészt, de megsemmisíti-e a csontokat? Ránézett az egyik, lába körül nyihogó szorgra, és elnevette magát. – Ugye, eltemettétek az utolsó embereket!
A szorg nyiffantott valamit, de Sjön inkább arra volt kíváncsi, hogy jutottak ide, mért nem hordanak ruhát, hol alszanak, és mért nem beszélnek. És ha már mindenkit eltemettek, akkor mért nem költöznek be a viskókba, legalább lenne tető a fejük felett.
– Négykézláb járnak, és elfelejtették az emberi beszédet – magyarázta Riolda – de a nőstényeik azért egészséges gyerekeket szülnek. Igazi embergyerekeket, már ha valaki veszi a fáradtságot, hogy megerőszakolja őket. Apám úgy mesélte, ez történt ez a nagyanyámmal. És én egy szorgtól örököltem a fura tenyeremet.
A lakatlan kunyhókat kerülgetve, a kezét a hasára szorítva most már majd betemette a fáradtság. Álmodni egy kicsit, aztán megsemmisülni… megérkezni N. herceg szerelmei közé… Aludni, aludni…
De Sjön nem mondott le ilyen könnyen a reggeliről.

Ahol eleven lények vannak, ott esznek is valamit. Megfejik a kecskéket, összesöprik a magokat, és talán már csak egy messziről jött, éhes fiatalemberre várnak… Úgy döntött, lesz, ami lesz, megkeresi a szorgok üregeit.
Ahogy kikeveredett a völgyből, a köd kitisztult, és ő szinte hátravágódott a felszálló füstként imbolygó palotától. – Riolda! Gyere! Nézd! Ott vannak emberek!

A köveket legyalulta, a kárpitokat elmállasztotta az idő, de Bandemag király ott hevert a terem közepén félig elevenen.
A csörtetésre elmosolyodott, és hályogos szemét Sjönre és Rioldára emelte.
– Hát itthon vagy végre, drága gyermekem – mondta Rioldának, és sajnálkozott, hogy csak kagylóval tudja megkínálni őket.
– A szolgálóim – mutatott két lélegző rongycsomóra a lábánál. –. Olyan öregek, hogy felváltva laknak az élők és holtak országában. Már én is egészen hideg és vak lettem, de nem múlt el nap, hogy ne gondoltam volna rád, gyermekem.
Riolda erőt vett az undorán, és megsimította a nedves hínárhoz hasonló, csúszós ujjakat.
Erőtlen, öreg ujjak, amik évek óta csak álmokba kapaszkodnak.

– Sovány vagy, gyermekem, sovány, nagyon sovány! Hogy fogod kibírni itt a telet! Nem lehet szavakkal etetni a csecsemőket. Ha nem fogsz tudni szoptatni, mi lesz a kicsinyeddel?
– Na de én kinek a gyereke vagyok? És mi történt ezzel a szigettel?
Bandemag olyan régóta túlozta el vagy másította meg a dolgokat, hogy úgy hangzott, mintha már maga sem hinne semmiben. – Mi mind tévedésre vagyunk ítélve, gyermekem.  Mikor apám elfoglalta a szigetet, rabszolgáivá tette a szorgokat. És hogy engedelmes alattvalók legyenek, megtiltotta a beszédet. Ahogy azt is megtiltotta, hogy házakban éljenek, hogy két lábon járjanak, hogy ruhát hordjanak, hogy gondolkodjanak. Ám ahogy a szorgok elfelejtettek beszélni, soha nem látott furcsaságok kezdődtek. Idesodort a szél álmokat Írországból, embereket a jövőből, meg nem írt könyveket, elveszett rémálmokat és csodákat. És ez a sok látomás mind itt kevergett-kavargott a levegőben. A gondolatainkat már mi sem bíztuk a nyelvre, hanem megpróbáltuk a tekintetünkkel irányítani. Hiszen szerelem nélkül is beleláthatunk egymás fejébe, és átélhetjük egymás álmait. No, de micsoda alávaló élet! Ahogy a képzelet jármába kerültünk, nem hajóztunk többé, és nem születtek többé gyermekeink. Aztán mégiscsak! Hát hogyne tartanálak hús-vér lányomnak! És nem ugyanúgy atyád-e neked az a normann krónikás, akivel több időt töltöttél, mint velem vagy azzal a koszos katonával?
Honnan tudhat ennyi mindent ez a haldokló öregember?
Újabb szélroham nehezedett a palotára.
–Igazi kiválasztott vagy! – motyogta Bandemag. – Kiskorodban velünk éheztél, de utána egy igazi hercegi udvarban nevelkedtél! A nyugati szél lánya vagy!  Az ereidben ott kering az ír királyok és a szorg rabszolgák vére! A te ivadékaid fogják majd lakni a palotámat! Mert-téged-választott-a-sors, mert–te-vagy-az-aki-mindhalálig.
Mindörökre-mindazonáltal…
Riolda majd elnevette magát.  Még egy biztonságos zugot sem látott ezen a földdarabon, de még egy nyugodt szobát, egy ágyat vagy egy takarót sem, ahol átengedhetné magát a vajúdásnak. És a vesztesek ismérve, a kiválasztottság!
A szeme sarkából Sjönre pillantott. Hűnek és bátornak lenni miért ne lenne az agyafúrtságnál kevésbé titokzatos dolog?
– Hogy halt meg az édesanyám? Fargein úgy mesélte, hogy meggyilkolták.
– Édesanyád illő áldozatot hozott. Ha nem hal meg, te nem járhattad volna be a világot.
Riolda a húsos, vak szemekbe nézett. A hályog most már mindörökre eltakarta a kegyetlenséget. – A két szolgálón és a szorgokon kívül mások nem élnek a szigeten?
– Ó, gyermekem! Az utolsó két katonám, két gyenge jellemű, szánnivaló fickó megőrült a magányosságtól. Nyáron még jajgatva jártak-keltek, aztán fogták magukat, és beköltöztek a szorgokhoz. – Sarkán himbálózva megpróbált felemelkedni: – De  most már engedjétek meg, hogy a könyvtáram kincseit megmutassam!
Sjön mosolyogva megjegyezte, hogy egy takaróval vagy egy hajóval nagyobb örömöt szerezne. Mert előbb-utóbb halászniuk kell, ha nem akarnak éhen halni.
Bandemag megdöbbent: – Hajó? Hát nem mondtam még nektek? – és foghíjas ínyével Rioldára nevetett. – Ha takarónk nincs is, azért egy hajó nálunk is akad. Tavaly nyáron igen messzi földről érkeztek hozzánk követek. Napbarnított, sudár férfiak, olyanok mint a pálmafák a régesrégi kódexekben. Az a krónikás küldte őket, aki régebben itt turkált a könyvtáramban. És téged kerestek, Riolda, élve vagy holtan: merthogy te vagy az utolsó láncszem…
mert-rólad- az- egész-világ-tudja- hogy-kiválasztott-vagy.
Mintha egy láthatatlan végigvágott volna Riolda magzatán. A gyerek úgy ficánkolt, hogy ő hétrét görnyedt a fájdalomtól. – A kalifa katonái? Mit akartak itt?
Bandemag reszelősen felnevetett. – Ne félj, a mi álmaink megvédték ezt a szép szigetet! A mórok itt ragadtak, mert a nyugati szél nem engedte kihajózni őket. Aztán a többit elvégezte a köd és a kétségbeesés, mert napfényes országokban született emberek nem bírják elviselni az itteni teleket. Elcsábították őket a tündérek, hangokat hallottak, hogy öljék meg magukat. A kapitányuk, egy jókedvű, nyurga fickó itt akasztotta fel magát a trónteremben.
Riolda úgy érezte, ha most mindent végiggondol, a méhe szétrobban, és majd csak szaladgál fel-alá, mint a ködtől megzavarodott, hajdani katonák.
Odatámolygott a falhoz, maga alá gyűrte a köpenyét, és átadta magát a tompaságnak.
És csak félfüllel hallgatta, hogy Bandemag nagy nyugodtan a kiválasztottság csalhatatlan jeleiről értekezik Sjönnek és a két szunyókáló öregasszonynak.

Ámde ő  ezen a szigeten született, úgyhogy nagyon jól tudta, hogy kell túlélni a telet.
Nem szabad mozogni, nem szabad ábrándozni, nem szabad az éjszakai hangokra figyelni – és persze nem szabad soha, sehova egyedül sétálni. De még egyedül aludni sem szabad, mert a ködben alvó betegségek, halott szellemek gyorsan megtalálnak. No, de Sjönt semmi sem kényszeríthette, hogy lehunyt szemmel, éjjel-nappal gubbasszon mellette! Nagyon gyorsan összebarátkozott a hasadékban lakó katonákkal, akiknek megállás nélkül ismételgette: igen-igen, a tenger iszonyatos, tényleg…, de ha egyetlen percre kimerészkednek, akkor halat süthetnek a trónteremben, és a kísértetek még csak észre sem veszik őket.
A katonák – szeplős, rémült fiúk, a hajdani udvari főkamarás és a két főkönyvtáros – először több száz éves átkokról beszéltek. No, de mit számít több száz, vagy akár többszáz-ezer-millárd-év? Ha mindannyian éhesek és emellé szánalmasan fiatalok is!
Hát így érnek véget a legszebb legendák, gondolta Riolda, mikor a trónterem közepén diadalmasan tüzet gyújtottak.
De ő maga sem örült ezeknek az „egyperces” kirándulásoknak: félt, hogy a szülés óráján majd ugyanaz a kéz éri utol, ami végzett az édesanyjával.

No de mi történhetett itt tizenhét éve?
Ezen a nyomorúságos szigeten ki lehetett ennyire féltékeny egy terhes cselédlányra? A király vagy a királyné tartotta botrányosnak a terhességet? Vagy sokan gondolták úgy, hogy egy cselédlánynak és egy katonának egy csecsemő túl nagy kitüntetés lenne?
És mi az igazság a tündér körül, akinek a hangját Fargein a szülést követő éjszakán hallotta? Akire a szíve mélyén mintha maga is emlékezne? Riolda minden este elnézte ezt a trónterem közepén szunyókáló királyt, és elfogta az undor és a rettenet. Az édesanyja, az idősebb Riolda talán a szeretője volt ennek a hazug, önimádó vénembernek?
A jövő-menő Sjön mellett a halottak – ósdi, elfelejtett titkaikkal – halottabbak már nem is lehettek volna, de mégis megelevenedtek a szülés óráiban. vajon mikor történt, mikor ezek az emberek meghaltak? Hány év telt el, hogy beszélt a szerencsétlen Otriddal? Mi lett Igrijjel, a szláv katonával? Mikor haltak meg ezek az emberek? – vagy nem is haltak meg? Az idő lassan összecsomósodott, a régi ismerősök hátrébb vonultak.
Eljött a szülés órája, és ott állt a lábánál Fargein, a halott katona és egy lehajtott arcú cselédlány, az édesanyja. Mit számít a vér igazsága? Mit számítanak a jövendölések, az álmok, a tenyérbe írt jelek? Ő mindent ennek a két embernek, a vele tengereket átutazó Fargeinnek és a halott Rioldának köszönhet. A többi ember csak elmosódó folt össze-vissza kuszálódó álomképek felfejthetetlen szőttesében.
Az az óra úgy jön el, mint az igazság, hajtogatta rémülten.
És míg a fia, a kis Sjön megszületett, az agg Bandemag király átszunyókálta magát a megsemmisülésbe.

A szülés aztán még apróbbá tette a szigetet.
Riolda gyerekkorától tudta, hogy a szorgok nőstényei – akik félnek a fénytől, és amolyan bosszúálló istenként tisztelik az őket alávető első Bandemag királyt – szinte soha nem mozdulnak ki a hasadékaikból. No, de bármit írnak elő az isteni törvények, egy kisbabát látni kell, megszagolgatni, megtapogatni, hogy megvan-e mindene.
Az első szorg asszony egy mellére szorított kislánnyal éjszaka lopódzott a trónterembe. Megsimogatta a kisfiút, elégedetten nyiffantott, és egy marék áfonyát szórt Sjön ölébe. Aztán kezüket az arcukkal takarva burkolózva többen és többen jöttek. Éjszaka lopóztak a trónterembe, megszagolgatták a gyereket, de ahogy Riolda megszólalt, szétrebbentek.
Rioldának feltűnt, hogy nem is a kisfiútól, az embergyerektől, nem is a nyakigláb Sjöntől, hanem tőle félnek. Tőle, a rózsaszín pupillájú Rioldától, aki egészen olyan, de mégsem… Akinek a hadaró beszéde az ő rettenetes idegenségükre figyelmeztet. Már attól összerándultak, ha Riolda véletlenül hozzáért a csecsemőjükhöz. No, de az ilyen félelmek nem tartanak sokáig egy szigeten, ahol a férfiak (már a szorgok is) halászni járnak, és nincs más szórakozás, mint borzongani vagy kitakarítani a tróntermet.
Vagy meghasonlottak volna magukkal? Összezavarták őket a normann mondókák, amiket Riolda tanított a gyerekeiknek? Egy, kettő, három, négy… hányat ugrik az egér?
Még nagyon sok ugrás volt hátra, ámbár a szorgok kicsinyei élvezték a mondókákat, amikkel (időtlen időkkel ezelőtt) egy másik valóságban, testőrök és virágzó körtefák közt herceg-palántákat mulattattak. Ezeken a kölykökön vette észre Riolda, hogy értik, amit mond, és a versikéket elismételgetik egymásnak.
De csak egymásnak. Mert a beszéd még olyan titkos tudás volt, amivel nem volt szabad megharagítani az édesanyjukat.
Aztán májusban megjöttek a méhek, és az angolszászok is felfedezték a szigetet.

 A szászok nyomorúságos bárkán érkeztek. Öt halálra rémült, farkaséhes legény, öt halász, akik nem ismerték elég jól az áramlatokat, és most fedelet, ivóvizet, útmutatást akartak. De akármilyen törődöttek voltak, elszörnyedve bámulták a sziklákon ugráló szorgokat, aztán a kidobójáték pályáját, ahol a két katona, Sjön és az egyik bátor szorg hajigálta meghatározott szabályok szerint a kavicsokat. Nemcsak a szászok, a két hajdani testőr is csak halálra váltan pislogott. Bandemag katonái hiába nevezték magukat főkamarásnak és főkönyvtárosnak, nemhogy írni-olvasni nem tudtak, eddig még idegeneket sem láttak.
De Sjön miért nem beszél? Meg kellene nyugtatni a szászokat, akik nem is tudják, mi a fenyegetőbb, ez a sziget vagy a tenger a maga gonoszul kiszámíthatatlan áramlataival.
Riolda előbbre lépett, és mintha mi sem lenne természetesebb, monoton hangon a szászok hazájáról és az időjárás viszontagságairól érdeklődött. Először kérdezz olyat, amire mások örömmel és könnyedén felelnek – így tanították a normann udvarban. Mmmmmm… Rrrrrr…Brrrr…  A szászok nem mertek felelni.
Olyan rémültek és zavartak voltak, hogy Riolda kénytelen volt hosszan mesélni a kisfiáról, a náluk szokásos játékokról, a sziget környékén felbukkanó halakról, az időjárásról, és természetesen saját „jóindulatáról”. Mert időt kell hagyni, hogy a szerencsétlenek összeszedjék magukat.
No, de aki éhes, annak nincs sok vesztenivalója.
Lassan-lassan a szászok is megmozdultak. Hiszen mi félnivalójuk is lehetne egy fiatal, nyugodt anyától, aki elnyújtott hangon társalog, kidobójátékot játszik az „alattvalóival”, és néha félrevonul, hogy kettesben maradjon a kisfiával.
– Ti nem próbáljátok ki? – mutatott a kidobójáték kockáira Riolda. – Ha akarjátok, most rögtön elmondom a szabályokat.

Két hétig maradtak az angolszászok.
Meséltek valamennyit a szász királyról, a mesebelien nagy, szinte felfoghatatlan győzelemről, amit a frankok a mórok fölött arattak, de sajnos hírét sem hallották Corcaigh városának. De legalább segítettek megjavítani a királyi palota tetejét, megcsodálták a mórok kis hajóját, megigazították rajta a vitorlákat, és miután kellőképp és szörnyűségesen felháborodtak, hogy egészen emberi katonák úgy élnek szorg nőkkel, mint a feleségeikkel, ünnepélyesen meglátogatták őket a sziklahasadékokban.
Egy ilyen kis szigeten a legkisebb szórakozást is meg kell becsülni.
Rioldának így elég elég ideje maradt, hogy a könyvtárban, a régi kéziratok között azon töprengjen, milyen üzenetet küldjön Etelridnek, az angolszászok fejedelmének.
No,de tudnak-e az angolszász udvarban olvasni? Ismernek-e más betűket a rúnákon kívül? Ha nem tudnak olvasni, vannak-e szerzeteseik, akik segítenek a levelet kisilabizálni?
És hogy nevezze el a szigetet? Kinek a nevében írja alá a levelet?
Kicsoda ő, akire immár rábízattak az idő titkai? Ő lenne a szökött dadus, a normann királyné bizalmasa, a nagy bajkeverő, akit a dán királyné és a kalifa is próbált utolérni… Látta az angolszászokat, akik az udvarban a hasukat fogják a nevetéstől.

Illighaen tintatartója még nem száradt ki. Mint a könyvtárszobát elöntő, soha ki nem hunyó fény ez is a palota olyan csodáihoz tartozott, ami miatt Sjön nem mert a nyugati szárny folyosóin egyedül végigmenni. És az a sok titokban szaporodó, hófehér könyvtekercs, amivel ismeretlen betűkkel talán egy láthatatlan anya üzen.
De még nincs idő ezekre.
No, lám! Van egy tenyérnyi üres lap N. herceg kódexében, talán épp azért, hogy egy józan híradásba belekezdjen.

Testvérem, Etelrid király! 

Szigetünk nem érdemelte ki azt a sok rosszindulatú híresztelést, amivel az utóbbi időkben tudatlan tengerészek elárasztották.  Földje jó, vize üdítő, kikötője védett és kényelmes, palotája pedig dicséretére válna a föld bármely királyának is. Járványok, pusztító viharok és más szörnyűségek nem háborgatnak minket. A sziget házaiban derék, békeszerető, barátságos népek élnek, akik örömmel látnak itt minden szorgos idegent. Mert nemcsak szárnyas állatokban, gyümölcsfákban és zöldségfélékben szenvedünk hiányt, hanem hajóépítőkben és képzett mesteremberekben.
Ezért testvéri szeretettel várjuk országod betelepülni kívánó alattvalóit. 

                                      Riolda, a Nyugati szél szigetének királynője

Csóka Kata fordítása

Azon a tavaszon, mikor Riolda megszületett, az ulsteriak háborúra készültek. De nem a szomszédokat, az öntelt szászokat vagy a pikteket akarták megtámadni, hanem a dúsgazdag normann hercegséget. Az asszonyok csodákat meséltek az ottani gyümölcsökről, a ládák mélyén halmozódó drágaságokról, az ezer- és ezerlapos, nagy könyvekről, amiknek a normannok egész életükben nem érünk a végére – ha az anyák elkezdenek egy történetet, a lányaik vagy az unokáik fejezhetik be.
Bőség, reménység. Gazdagság, termékenység. Hát  mért rostokoljunk itthon? Egy keserves tél után nincs szebb zene a fegyverek csengésénél! Hiszen mint a felcicomázott, terhes  asszonyok, olyanok a zsákmánnyal megrakott, gazdag hadihajók. Halix harcosai másra sem gondoltak, csak a normannok érett körtékhez hasonló, pompás asszonyaira.
A tenger néha úgy röpíti a hajókat, mint a gondolat. Annál a sziklánál, ahol Brán királyfi eltűnt, egy szélroham megfordította a vitorlákat. De az írek azért gond nélkül partra szálltak Vientrogixban.
No, de láss csodát, a városban egy teremtett lelket sem találtak! Mintha egy szélroham felkapta volna a lakosokat a munkájuk mellől, és elröpítette volna a tengeren túlra. A fellegvárban szoknyasuhogást hallottak a katonák, de mire beléptek az asszonyokhoz, teremtett lelket sem láttak, csak a szövőszékről gombolyodott le kiszámított lassúsággal a fonál.
A katonák éhesek és zavarodottak voltak, de nem ehették meg az ezerlapos nagy kódexeket vagy a körtefákat! Ámde a városban még egy eleven macskát sem találtak, mintha normannokkal a halottak és az állatok is kiköltöztek volna.
De Halix nem csüggedt. A harcosai előtt kijelentette: lám-lám, elért Normandiába is az ulsteriek híre! A normannok értesültek a támadásról, ezért kimenekítették az asszonyaikat és a javaikat az erdőkbe. – Gyáva kutyák, krrrr, mrrrr, vrrrr – tette hozzá önérzetesen.
A harcosok csak félfüllel hallgattak oda.  Alig merték megfogdosni a normannok által otthagyott fegyvereket, csipkéket, selyemruhákat, járványtól féltek mindannyian. A járványoknak külön életük van, akár az állatoknak – hol elbújnak előled, hol ott loholnak a sarkadban.
De az út azért volt út, hogy végigmenjenek rajta. Összeszedték a bátorságukat, és áthajóztak a következő kikötőbe, aztán egy másikba: mindenhol eldobált tárgyak, orruk előtt bezáruló ajtók, a rokkákról kiszámított lassúsággal letekeredő fonalak, de sehol egy teremtett lélek! Másnap bevették magukat az erdőbe, hogy az elrejtett asszonyok nyomára bukkanjanak. – Legfeljebb a nőket esszük meg! – tréfáltak.
Halix gyors, tengeri csatára készült, nem arra, hogy pókhálós, girbegurba ösvényeken vezesse a csapatokat. Vagy nem jósolták meg a tündérek, hogy ahol az erdő kezdődik, ott végetér az ő élete? Ahogy eltávolodtak a parttól, már látszott az arcán a félelem.
Vajon nem az ő, Halix király életének fonala készül legombolyodni azokon a rejtelmes rokkákon?
Délre Halix talált egy szolid, takaros tisztást, ahol nem girbegurba lombokat, hanem a napot látta a feje fölött. – Itt várlak titeket, ulsteri hősök! Ha szerencsétek van, akkor lakomát csapunk. Ha nem, akkor üres gyomorral kell vitorlát bontanunk.
Két rabszolgával felállítatta a sátrát. – Ügyetlen, gyáva kutyák, szrrr, mrrrr, vrrrr – sziszegte dühösen.
De a katonáknak nem akaródzott befelé indulni az ösvényeken.
Hiszen teljes volt a csend. Se a madarak hangját nem hallották, sem emberi lépteket.

Az erdőben portyázó csapathoz tartozott Halix király fia is, Báeldun.  Ez csak egy óvó-név volt, hiszen az igazit a királyné titokban tartotta, mert annyira félt a fiú ellenségeitől – Halix király hajdani ádozataitól, akinek az átka bármikor utolérheti a gyereket. Szegény királyné mindig mindenhol rémeket látott – vagy ahogy ő mondta: a rémek látták őt. A király áldozatai, az eltaposott istenszobrok, az éjszaka megnevezhetetlen kísértetei.  A hercegen aztán rajta maradt a Báeldun; megszokta ezt az álnevet, ahogy lassan megszokta a bőrét és a saját gyávaságát is.
Ám mire gondol egy tizenöt éves herceg, aki remegő szívvel lépked az erdőben? A a tündérekre, a virágzó körtefákhoz hasonlatos hercegnőkre… vagy egy szolgálólányra legalább. Hiszen a nők szégyenlősek, az erdő rejtekébe húzódva várják, hogy beavassák a hercegeket, és megajándékozzák egy legyőzhetetlen, pompás, sebezhetetlen névvel.
Már nem bánta, hogy apja kísérői hátramaradtak. Halix királyt a saját katonái sem szerették, erélytelen, durva fráternek tartották, őt, Báeldunt pedig nevetséges nyápicnak. Ha a herceg kimondott egy parancsot, egy egészen kicsike parancsot, mindig volt egy pillanatnyi késlekedés. Mit is mondanak a költők? Ahogy a düh feszíti meg a csontokat, / úgy kelti életre a szél a tengert. / Meg kell a szívet sértened, / hogy a kar állhatatos legyen. / De akinek nincs neve, / az szolgája marad a szüleinek.
No de Báeldun parancsolgatni sem szeretett. Mióta egy késve teljesített parancs miatt az apja puszta kézzel agyonverte az anyját, nem szeretett az apjával kettesben lenni sem. Nem lehet, hogy az anyja nem a tündérektől, az időszellemektől, a bosszúálló rokonoktól, hanem saját apjától féltette?  A dühtől szinte szétpattanó, véreres szemektől. Ne ugass, ne mozogj! Ha a kezed-lábad összetöröd, akkor is az apád vagyok. A Herceg már régesrég eltávolodott a tisztástól, de még érezte az arcán az apja lehelletét. Az izzadtság-, győzelem- és méregszagot. Azt a rettenetes, szörnyű apaszagot.
De hiába ment-ment, hiába szaladt előre, még mindig nem talált semmilyen titkos palotát. Fák, fák, fák, mindenhol ugyanazok a fák – mégcsak nem is titokzatosabbak, vagy különösebbek, mint Írországban. Báeldun elhaladt egy kökénybokor mellett, csak ment egyre sebesebb léptekkel, aztán megint egy kökénybokor… de mintha ez pontosan ugyanaz a bokor lenne! Vagy mégsem…? És ez a csend, ez a mindent elnyelő, félálomból ismerős csend!

Árulás vagy valami időcsapda lehet, gondolta a herceg. Egyre szaporábban haladt előre, de ugyanaz a kökénybokor harmadszor vagy negyedszer került elé, mint egy másik valóságból leselkedő árnyék. Ez a kísérteties csend csak növelte a várakozását – nincsenek-e királyfiak, akik földöntúli utazás során jutnak el a tündér palotájához, ahol egyetlen, csodásan gyönyörteli nap tíz évnek felel meg! Aztán visszatérnek a hazájukba, de már csak apjuk fehérlő csontjait láthatják…
Gyönyörteli, ismételgette, és csak most vette észre, hiába halad nyílegyenesen, csak köröz apja sátra, a tisztás körül. Talán meg is pillanthatná a sátor csúcsát? Lábujjhegyre ágaskodott, de hiába, sehol se látta a diadalmasan égnek meredő sátrat. Túl sűrűek a fák, gondolta, és már indult visszafelé, nem törődve az apja  szemrehányásával: na mi van, fattyú, máris inadba szállt a bátorságod?
De soha többé nem hallotta meg az apja hangját.

A visszautat két fiatal, magas harcos zárta el és egy mellvértet viselő, csodásan szőke, fiatal lány… Mégcsak az sem igaz, hogy elzárták volna előle az utat, csak ott álltak előtte barátságos mosollyal, leeresztett fegyverekkel.
Mintha ők négyen testvérek lennének. És most együtt sétálnának haza élvezve egymás társaságát, a napsütést élvezve, nyugodtan pletykálkodva.
Normannok, gondolta Báeldun. Én, egy közönséges ír kalóz pedig azért jöttem ide, hogy felperzseljem a városaikat. Saját ütött-kopott fegyvereit összehasonlította a normannok csodálatosan megmunkált vértjeivel, a fiatal lány napfényben hunyorgó ékszereivel. Ha ez a lány tényleg hercegnő… na de ő, Báeldun nem így képzelte a találkozást! A bátyjai igazi óriások, csak akkor merne kiállni ellenük, ha… de ugyan mért állna ki ellenük?
– Eltévedtél, jó lovag? Épp azon töprengünk, miben segíthetünk.
Ezer szerencse, hogy Halix király normann dajkát fogadott fel az egyetlen fia mellé. Vagy akkor is megértette volna őket, ha egyetlen szót sem beszél normannul? A fiúkból áradó szívélyességet ugyan melyik bolond értené félre? És a lánynak nemcsak a haja volt aranyosan csillogó, hanem a szürkéskék szemében villogó, apró, barátságos pontocskák is. Báeldun megrettent attól, mennyire közelről látja őket – mennyire közelről, pedig legalább tíz lépésnyire  állt tőlük. De hát hány lépés a barátság? És ilyen kivételesen szép embereknek mi titkolnivalójuk lehetne?
A két fiú nem is várt válaszra. Elmondták, hogy ők Vilmos herceg gyermekei, egy fiatal csapattal itt tanyáznak a völgyben, és most sétára indultak a nővérükkel. Olyan gyönyörű az erdő, hogy vétek lenne egy sátorban kuksolni. Járni kell egyet, nemde? Nekik fogalmuk sincs, mivel szórakoznak az ifjak Ulsterben, de ha a hercegnek van egy csepp esze, és nincs terhére a társaságuk, akkor velük tart. Akár együtt is ebédelhetnének.
Honnan tudják, hogy ír vagyok, kérdezte magától Báeldun döbbenten.
– Vagy az írek csak halat esznek? – kérdezte a legidősebb. Erre mind a hárman nevettek.
Az apám, akarta a Herceg mondani, de a gyűlölet vagy a félelem vagy a két érzés keveréke nem engedte a mondatot befejezni.
Galagonyabokrokkal szegett, fényes sétaúton jutottak el a völgyig. És Báeldun megrendülten tapasztalta, hogy már hallja is az erdő hangjait: a madarak csattogását, a kakukk diadalkiáltását, a szél könnyed rezdüléseit. Hát nem járvány pusztít, akarta volna tőlük kérdezni, de Vilmos gyermekei oly magabiztosak és olyan makulátlanok voltak, hogy kikacagták volna. Mint három gyönyörű kristálykehely, amit a gazdagság, a jó idő, a szerencse teletöltött fiatalsággal.
Meglehet, túlságosan is elevenek, gondolta a Herceg, és újra elszégyellte magát a sáros cipője, a szakadt nadrágja, az ütött-kopott vértje miatt. A lány nevetése, mint a galambok hangja, úgy búgott-suhogott  az ösvényeken. Báeldun  részegnek érezte magát, pedig egy kortyot sem ivott a sörükből. Csak tántorgott, mintha alvajáró lenne.
És a tisztás! Szolgafiúk, apródok, rabszolgagyerekek, szurtos szobalánykák, brokátruhákban pompázó hölgyikék – és sehol egy mord katona, sehol egy ilyen néne, vagy olyan néne, egy gyerekekre felügyelő, pufók asszonyság! Mintha a fiatalok merő szórakozásból kiköltöztek volna a városból!
– Pihenj le, barátom! Csak egy órácskára! – mondta a legidősebb normann herceg, és odakormányozta Báeldunk egy brokáttal bevont, fejedelmi sátorhoz. A lány forrásvízzel teli kupát hozott, és rászólt a nagyobbacska gyerekekre: ne zavarják a vendégük álmát. Báeldun lehunyta a szemét, és most is a lány aranyfürtös, vidám arcocskája lebegett előtte. Úgy érezte, egészen közel van hozzá, pedig a lány hangja már a tisztás túlsó oldaláról érkezett.
Csak egyetlen perc, gondolta Báeldun.
És máris elnyelte valami sötét és rettenetes álom.

Csak este riadt fel. A völgy szürke lett, és nyoma sem volt benne a vidáman bugyborékoló jókedvnek, a hatalmas gyerekseregletnek.
A háta mögött olyan semmitmondón és névtelenül nyúlt el az erdő, mint a bűntudat.
Valami varázslat történt, gondolta a nyakát forgatva. Ezek a szép fiatalok túl elevenek voltak. Túl erősek, túl barátságosak, túl magabiztosak. Felkapta a fegyvereit, és rohant, hogy jelentkezzen az apjánál: igen, nem volt szerencséje, ma sem volt szerencséje, nem talált semmilyen vadat. De legalább nem esett bajod, fog erre felelni az apja. Nem buktál orra, nem szakítottad el a nadrágodat. Végignéz az emberein, és együtt hahotáznak. Báeldunt elfogta a vágy, hogy a másik irányba rohanjon, kifelé ebből az elviselhetetlen és csalóka erdőből.
De már késő volt. A tenger felé vivő ösvényen fáklyák lobogtak, ám a fáklyákat nem bőrmellényes ír harcosok tartották, hanem szakállas normann férfiak. Már nem lehetett megfordulni: érezte a düh szagát a levegőben. Ezek az állig felfegyverzett katonák őt keresték.
Az egyik rávetette magát, és a tisztás felé kezdte rángatni. – Szolgafajzat, gyilkos, fattyú, leprás! Míg a normann hercegek lágy beszéde úgy hangzott a fülének, mint a zene, ebből a szitokáradatból csak egy-két szót értett. – Rabló! Kutya! Gyilkos! Krrrr, Brrrr, Mrrrr! Hol bujkáltál?
Báeldun hunyorgott, erre az egyik vaskezű normann az arcába vágott.
A tisztáson kiterítve feküdtek az ír harcosok. A felzavart madarak rikoltoztak, a bokrok között harsány lángnyelvek csaptak az égig. A lefejezett, kibelezett katonák között feküdt Gulterix, a kormányos, a vörös Hallighaen, aki eddig hétszer jött vissza a halálból, és a saját apja, Halix. A kezével egy félig sült fácáncombot markolt, összevert arcából csak az egyik szeme maradt, és most ez a fél szem bámult rá gonoszul.
De-legalább-nem-buktál-orra. De-legalább-nem-szakítottad-ki-a-nadrágodat.
A herceg már-már hányni tudott volna a megkönnyebbüléstől.
Egy-két óra, és ezt a megmaradt szemet is elnyeli majd a föld.
A normannok nyilván falatozás közben támadtak az írekre.
Az egyik katona előrelökte Báeldunt, és ekkor megpillantotta Normandia urát, Vilmos herceget.
A hatalom úgy beleivódik egyesek vérébe, hogy nem kell magasabbra nőni, mint a katonáik. Vilmos – vele ellentétben – született herceg volt.
– Hagyjátok! Ez még gyerek! – kiáltott a katonáira. Lecsillapította a harcosokat, és közelebb lépett. – Hát nem érted? Azt kérdezem, fiú, hol bujkáltál eddig?
Báeldun összeszedte a bátorságát.  Igen, ő is vadászni ment, mint a többiek. Aztán az egyik ösvényen találkozott a két ifjú herceggel és a hercegnővel. Együtt mentek el a Gyerekek völgyébe. Nem is érti, hogy a fiatalok hova tűnhettek… Hogy mi lett velük, és merre mentek…
Minden harcos döbbenten rámeredt.
– Nekem nincs gyermekem – mondta Vilmos herceg.

No, de ki szerelte össze ezt a csodálatos időgépet?
Illighaen tudakozódott róla minden közeli és távoli, jóhírű vagy rosszhírű cádizi társaságban. Igen, igen, hallani mindenki hallott róla. Hákimról, a tuniszi rabszolgáról, aki rászabadította Cádizra ezeket a rémítő micsodákat.
Mindenki ismert valakit, aki ismerte Hákimot.  Valakit, aki megfogadta, hogy egyszer rendel tőle egy mű-bogarat, mű-madarat, mű-lepkét vagy mű-pókot, de találkozni senki sem találkozott vele.
A kutatást nehezítette egy lassan növő, kézzel kitapintható csomó Illighaen hasában. Fájni nem fájt, vérezni nem vérzett, de mint a lelkifurdalás, de ott volt vele volt reggeltől estig, Illighaen még álmában is érezte. A kis csomó lassan kiszívta az életerejét. Ha reggel kipihenve ébredt, délben le kellett rogynia egy utcakőre, mert annyira kifáradt a keresésben.
Hiába, megöregedtem, gondolta Illighaen. Elkoptatott a sok történet.

Utcáról utcára, térről térre araszolgatva eljutott a külvárosba, Nári anyó utcájába.
A tenger felől áramló ködben ernyedtnek  látszottak a házak, mintha felkészültek volna a pusztulásra. A mindent megelevenítő május valahol északon, a szülőföldjén várakozott. Itt, Cádizban csak hőség volt, reménytelen, nyúlós..
– A mi Hákimunk? – kérdezett vissza egy zöldes arcú koldusasszony. – A mi Hákimunk nem gépeket alkot, hanem törvényeket – és odavezette a normann tudóst egy aprócska műhelyhez.
Illighaen egy alázatos kis ezermesterre számított, de a műhely mélyén, a félig kész rovarok közt sürgő-forgó férfiból sütött valami dacos fölényesség. Nem a szorgos kézművesek büszkesége, hanem a délutánokat átszunyókáló tudósok pökhendisége.
– Az idő nem egy zárt, üvegfalú terem, ahol eszünk, alszunk, születünk, meghalunk. A figyelem alakítja az időt, nem a tér vagy a határok.
Illighaen rámeredt erre a ráncos, az időtől összekaristolt, de talán mégis fiatal arcra.
Vajon az összes vevőjét az idővel kapcsolatos nézeteivel traktálja?
Honnan került ide? Honnan tudja, ki vagyok?
És mióta építgeti ezeket a szörnyeket?
Gyorsan be kellett hunynia a szemét. Az egyik órás, rózsaszín altestű rovar gyengéden odaröppent az arcához. Hákim bosszankodva motyogni kezdett.
Te-csak-egy-tudatlan-ostoba-krónikás-vagy.  Semmilyen-tudást-nem-érdemelsz-meg.
A kis műhely szép lassan megtelt szárnycsapásokkal, motoszkálásokkal, furcsa bizsergésekkel, mintha a fal minden repedésében egy-egy csáp vagy szárny rejtőzne. Bár Illighaen déltájban pihent egy utcai kútnál, már most ellenállhatatlan hányingert érzett.
Ezeket a cirregő szörnyeket is Allah teremtette?
– Ezek szerint, Hákim, velem az idő gyorsabban röpül, mint másokkal? Mint egy hárem mélyén unatkozó özvegyasszonnyal?
– Igen, igen, barátom, a férfiak semmibe veszik a nőket. És nem figyelnek, mikor elmesélik, hogy megérzik a vihart a levegőben. Ilyenek a nők, ugye?! A nemi szervük, ami ott illatozik a lábuk közt, mint mag a barackban, nem hagyja megnyugodni őket.
Hákimot aztán senki sem vádolhatta, hogy holmi barackmagok rabja lenne.
Őt, mint elmagyarázta, csak a titkos látás érdekelte, az a furcsa képesség, amiről az asszonyok beszélnek. A lebegés, amit egy másik ember jelenléte hagy a szobában. A félelem, amit egy másik lényben megéreznek az állatok. A halál villódzása, amit az anyák észrevesznek az éj sötétjében is.
Illighaen megakasztotta a szóáradatot.
– A nők látnak a szívükkel, mondják, de soha semmi mást nem látnak, csak a kedvenceiket. A gyerekeiket, a szeretőiket.
És hogy a női látásról elterelje a beszélgetést, mesélt a hányadékukban fetrengő, a női érzék leghíresebb, legcsudásabb képviselőiről…
De Hákimot az ilyen csudanők nem érdekelték. – A testek – magyarázta – furcsa hullámokat bocsátanak ki, aminek a vibrálását izgalmi állapotban mindannyian érezzük.  Mindannyian, de a nők a legjobban. Mert még tudnak rajban gondolkodni.
– Nőkkel foglalkozol, Hákim, nos, ez dicséretes… A te korodban.
Hákim kezébe vett egy másik bogarat, és a serdülőkoráról kezdett beszélni.

Igaz volt hát a szóbeszéd: idegen volt, Tuniszban született. Gyermekéveit egy hatalmas háremben töltötte, ahol tengernyi alkalma nyílt a női távolba-látás megfigyelésére. De nem maradt sokáig az asszonyok mellett, hamarosan az óriássáskák szigetére, Djerbába küldték, hogy ott tanulja el az állatok kitömésének művészetét. És a szorgos, megbízható Hákim egyre csak szabott, vágott, tömött, megfigyelt. És a Salamon-barlangban, ahol felügyelt a halálra ítélt, de izgő-mozgó teremtményekre, rájött, hogy lehet mérni azt a fényt és életerőt, amit a lények adnak egymásnak körbe-körbe.
– Büszke lehet rád a gazdád, nagyon ügyes preparátor lett belőled! A testek, amiket kitömsz, mozognak és éreznek, de nem kopnak és nem öregszenek.  No, de mi köze van a te állataidnak az időhöz?
Ám Hákimot nem lehetett csak úgy szakítani. – A kitömött lények ügyesebbek és messzebb is látnak, mint az elevenek. Nekik nem fáj a fejük, nem fáj a lábuk, és nem kell szerelmesnek lenniük, hogy megérezzék a másikat. Nem esznek, nem isznak, megelégednek a többi lény pillantásával, vagyis az életerővel, amit ők adnak körbe-körbe egymásnak.
– No, de mit szól ehhez a Mindenható? Allah, aki csak egyetlen életet adott?
– Istent talán te is egy szakállas aggastyánt képzeled el? Az én lényeim oly tökéletesek, mint az angyalok, így aztán Allah az ő szemükön át figyeli a mindenséget. És én napról napra tökéletesebbé teszem a műszereimet.
A kezében tartott óriáspók összerezzent, aztán újra odasimult a mesteréhez.
– Akkor szerinted kiválasztottak a történészek? Ők azok a műszerek, amivel Allah a múltat szemléli?
– Miféle történelem az, amiről te évszámokat jegyezgetsz? Április hatodikán Céklakirály hadat üzent Káposztahercegnek… Mintha valami meder volna az idő, ahol felváltva kergeti egymást az ok és okozat, Céklakirály és Káposztaherceg? Mintha nem a lények figyelme alakítaná azt, amit időnek neveznek? Jegyezd meg, a te krónikáidból semmi sem marad, Illighaen. Elfelejtik az emberek a te évszázadaidat. Még azt is, hogy a te idődben a normannok megérkeztek Galliába.
Illighaen ezt csak félig-meddig hitte el.
–Akire nem figyel senki, az talán nem öregszik meg?
– Minek is ez a szócséplés, barátom, hiszen nem lehet láthatatlanul élni! Isten a rengeteg szem tükrén át önmagát vizsgálja a teremtésben.
Illighaen elhessegette annak a névtelen szigetnek az emlékét, ahol az idő körben forogni látszott.
–Talán női tekintetek segítettek neked a Nagy Áramlást felfedezned?
Hákim bólintott, Illighaen pedig nem volt kíváncsi egyébre. Ez a ráncos, zavaros manó nyilván egy egész háremet is képes kivégeztetni, hogy a masináiba életet leheljen.
– Mi, férfiak uralkodunk a nőkön, pedig a nők tökéletesebbek! Nézd csak meg az erdőt! Milyen hatalmas is az oroszlán, hogy lépdel a fák közt koronás hercegként a szarvas! De nincs olyan hőse az erdőnek, akinél egy hangyaboly ne lenne erősebb. A gyengéké a túlélés és a látás képessége. A hangya csak része a bolynak, soha nem önálló, épp ezért halhatatlan.
– És ki az, aki ezt a rengeteg tapasztalatot összefogja? Talán valami csudanő? És itt rejtegeted Nári anyó utcájában? A másolatait pedig eladod a katonáknak?
Egy kék papagáj csapott fel a sarokból, és remegő bóbitával, ráérősen leereszkedett a vállára. Hákim felnevetett.
Csak egy játékszer, nyugtatgatta magát Illighaen. Nem iszik, nem eszik, nem alszik, nem is számít. De belehasított, hogy ez a bizarr gépecske húsz-harminc év múlva is itt fog röpdösni.
De ami a gondolatolvasást illeti, Hákim majd’ olyan ügyes volt, mint a teremtményei.
– Ugye, félsz a haláltól? Félsz szembenézni a vereséggel?
Illighaen megrezzent. Hány éves lehet ez a ráncos szélhámos? Egy kimerült huszonéves, aki minden éjszakáját izgő-mozgó állatokkal tölti? Vagy egy kölyökképű mesterember, aki feleségek híján a lények közt áramló energiáról képzelődik?
De Hákim nemcsak sejtette, látta is mások gondolatait. – Hát nem erre törekednek a történészek? A rengeteg tapasztalatot valahogy összefogni?
A surrogásokkal teli műhelyben Illighaen nem volt ellenvéleménye.
– Benned, Hákim, egy költő veszett el. Vagy egy szélhámos, aki ügyes történetkékbe csomagolja ezeket a zizegőket.
A preparátor felnevetett: – Az a duzzanat a gyomrodban, amire most is figyelsz, huszonnyolc nap múlva fog végezni veled. Azt se bánom, ha még több titkom megtudod. Te már nem árulhatsz el engem.