Tisztelt úrhölgy!

Félre ne értse közeledésemet, mindenféle hátsószándék nélkül teszem. Tehát nem célom, hogy szép mondatokkal eltereljem figyelmét arról az esetleges indítékról, hogy meg akarom baszni. Ahelyett, hogy kezét ragadnám, hogy ajkaimmal érintsem, vagy kérném, orcáját fordítsa felém, hadd cuppantsak rá kettőt két oldalról, inkább kezemet nyújtom, rideg kézszorításra.

Ó, hiszen megy ez magának, ügyel, hogy kinyújtott kezünkkel egyvonalban közelítsünk. Ahogy kezébe kapja kezem, megszorítja, erősen, határozotton, majd egyet még ránt is rajta nyomatékul. Nem ez az a pillanat, amikor beavatom, hogy mi férfiak, akik gyermekkorunktól kezdve így üdvözöljük egymást, mennyire nem figyelünk oda erre az aktusra. Így bár látszólagosan egyenlők leszünk, maga és harcostársai férfiasabbak minálunk.

Egyből a tárgyra térnék, tudom, magában gyanút keltene, ha ruházatát, frizuráját dicsérném. Csak ne bizalmaskodjunk, igaza van, a végén még szőröstalpú vademberekhez hasonlóan beszélgetőtársamban egy nőt látnék, nem pedig ellenérvek gyűjtőtárát.

A minap hallottam önmagából kivetkezve felkiáltani: „A női test nem árucikk!”- így szólt, és ajkai megremegtek a feszültségtől, szembogara kitágult a dühtől, és még lélegzése is felgyorsult valamelyest. Azért emlékszem ilyen világosan minderre, mert falloszomat kezemben tartva képzeletben akkor is magára szegeztem.

Tisztelt úrhölgyem, tehát. (Akarom mondani, úrhölgy, hiszen maga nem az enyém, hanem önmagáé, szuverén személyiség.) Gondolkozzunk csak el egy kissé azon, amit olyan harciasan mondani tetszett. Azon, hogy most mi az árucikk, maga vagy én, és ki vásárol meg kit, mert már igazán tudni szeretném, kalmár vagyok-e, vagy talán hátam egy eleddig feltérképezetlen pontján magam is árcédulát hordanék?

Ha maga azok közé a harcosok közé tartozik, akiknek vita hevében vér csordul a szájuk szélén, vagy netán az igaz ügy érdekében némi nyálat fröccsentget a magával szemben állóra, még akkor is beláthatja, hogy bizony fontos dolog férfi és nő esetében a másik nem figyelmének felkeltése. Természetesen most nem kettőnkre gondolok, mi egyvonalban állunk, sőt én még össze is húzom magam kissé, mivel az Úr olyan tréfát eszelt ki, hogy engem kissé magasabbnak teremtett kegyednél.

Amint forgatgattam magamban a szavait, három csoport körvonalazódott ki előttem. Már most szeretném leszögezni – az esetleges későbbi félreértések elkerülése végett-, hogy a csoportok esetlegesek és átjárhatók, mivel nincs abszolút mérője sem a szépségnek, sem pedig az ízlés dolgának. Tehát az ön által felvázolt problémához való viszonyulás tekintetében én három típust ismerek. (Ha van több is, ne hagyjon sötétben botorkálnom, segítségét szívesen fogadom.)

Kövezzen meg, de először is én a csúnya nőkre gondolok. És ezeknek a csúnya nőknek alkalomadtán akad ám egy olyan rossz tulajdonsága, miszerint baromi irigyek. A test kerül az érdeklődés középpontjába, olyan médiatípust teremtve, amit ő maga irigyel, amivel ha akarná, sem vehetné fel vele a versenyt.

Aztán akad olyan nő is, amelyik szép, csak hát féltékeny szegény. Szép és megbecsüli testi adottságait, értéknek tartja, de eme értéket nem kívánja lépten-nyomon nyilvánosságra hozni. Azáltal, hogy egyes közszereplőket kell szemlélnie, akik ezt a kincset mindennapossá teszik, félteni kezdi saját tulajdonát. Tudja, hogy arany van a birtokában, és féltékenyen lesi, amint az új irányzatok hatására ez a szeme láttára értéktelenedik, műanyagosodik el.

Végül a másképp gondolkodókat említeném. Ők a csúnyákhoz hasonlóan szintén a perifériára szorultak, csak épp nem adottságaik, hanem gondolkodásmódjuk, hozzáállásuk révén. Rossz szemmel nézik, hogy a test mozog a középpontban, háttérbe szorítva egyéb nőinek bélyegzett tulajdonságokat, mint például női logika, intellektus, anyaiság. Náluk bizony kontra-irigység figyelhető meg. Ő választott mást, mégis háttérbe szorítva érzi magát.

Ez lenne tehát a –női test, mint árucikk– témához való viszonyulás három főcsoportja. Még egyszer ismétlem, a halmazok átjárhatók és viszonylagosak.

De ajánlanék ám böngészgetésre néhány albumot, urambocsá képtárat, tárlatot szíves figyelmébe. Mert bizony a Willendorfi-vénusz mintha a termékenységet és a kor nőideálját testesítené meg, vagy nem? Ja, hogy az történelem? Vagy a reneszánsz egy-egy festett nőalakja csak művészet lenne? Mit gondol, amíg régi korok serdülő ifjai nem láttak pucér női testet, merre keresgélték? Persze nem állítom én sem, hogy korunk plakátjai, reklámjai teljességgel helyénvalók, vagy ízlésesek. De ha már olyan egyenlők vagyunk, ugyan nézze már a világot kicsit az én szememmel!

Mert bizisten, talán korcsnak kellene éreznem magam borotválkozás után, ha egyetlen nő sem cirógatja a háromszor simább arcbőrömet egy tollpihével. Ha nem hegymászás után kenegetem hónom alját némi stifttel, bizony akkor is elmarad a jutalom. És még nem is említettem, mi történik velem, ha nem sportkocsival érkezem egy randevúra, vagy ha a hölggyel nem koktélt itatok, hanem mondjuk csak traubiszódát. Beismerem, hogy társadalmunk szükségesen kitermel olyasmiket, amik nekem nem szimpatikusak. Csak tudja, nem veszem ám ezt magamra. És legfőképp nem hangoztatok nemem védelmében olyasmiket, mint maga.

Szexualitásunk mindig is árucikk volt, és míg ember él a földön, aki nem csak bizonyos évszakokban érez igényt a szaporodásra, az is marad. Mert van szexuális kielégítetlenség és van szexuális vágy is, amivel minket ide-oda lehet taszigálni, és ami mindig is –fogalmazzunk így– taszogatni fogja az agyunkat. És addig mi mindannyian –maga is, én is– árucikk leszünk. Minden szellemi és fizikai tulajdonunk, adottságunk megvásárolható. Ha mi meg is akarjuk tartani magunknak, mások áruba bocsáthatják. Ez csak egy lehetőség. Sem magának, sem pedig nekem nem kötelező élni vele.

De szeretném tisztánlátásán kiköszörülni a csorbát. Az árucikket, önmagát lehet megvásárolni. Tehát például egy útszéli prostituált árucikknek tekintendő. Amiről mi beszélünk, legföljebb reklámozó. A testünk a mi tulajdonunk. Mindenki ízlésének, igényének és gondolkodásmódjának megfelelően bánik vele.

Ennyit gondoltam fontosnak megosztani önnel. Engedje meg, hogy a kávéját ezúttal én fizessem. Ígérem, ha kedve tartja folytatni a csevelyt, legközelebb majd maga fizet.

Maradok tisztelettel,

Vig Balázs