VII. nap 2. novella: amelyben megtudhatjuk, milyen megpróbáltatások során lesz Trisztán a híres-neves Márk király udvari költője

– Talán azért is tűnt a névtelen, északi királyleány élete olyan határvidékinek – szólalt meg a máskor oly csendes Emilia – mert egy ismeretlen hősnő történetét hallgattuk. – De ha már itt van a varázsgömb, a szellemet arra is megkérhetjük, hogy egy ismert regényhős, mondjuk a híres-neves Trisztán történetét mondja el minekünk.

– Abban nem csalódhatunk – mondta Pampinea, és gyors mozdulattal odafordult a kristálygömbhöz.

Trisztán tudta – kezdte a Hang, mikor a szobalányok újra összehúzták a függönyöket – az embernek céltudatosan készülni kell a nagy pillanatokra. A feleletekre, vizsgákra, sőt az új iskolákra is. Egy magára valamit adó fiú, ha útra kel, a kabátja zsebébe rejti a pénzt, az ajánlóleveleket (ha van neki), és megtölti a kulacsát friss vízzel vagy borral – hogy melyikkel: ez csak a pénztárcájától függ. Zsoltárokat mormolva, Dávidra, a pásztorfiúra gondolva leporolja a köpenyét, hiszen tudja, nem nézhet ki úgy, mint egy buta paraszt. Az út nagy részét szekerekre felkéredzkedve tölti, mert ügyelnie kell a csizmájára.

Trisztán is ügyelt a csizmájára. Elképzelte az aranyköpenyes udvari költőket – kezükben lant és mély értelmű írásjegyekkel teli kódexek – és a sáros úton, ahol a parasztszekér baktatott, elmajszolt egy darabka kenyeret. Költő leszek, mormolta Trisztán, de szorongott, mert nem hozott magával sem valódi, sem hamis ajánlólevelet. Futsz a városba a munka elől, kérdezte a lomhán ereszkedő ég alatt az öreg paraszt, de Trisztán csak a saját versét, a Két hősi bárd egyetlen borókaágyon-kezdetű költeményt ismételgette magában.

És tudjátok meg, Trisztán még nem is Trisztán volt; csak most kezdett Trisztánná válni – Valhellilac fiának, Valhelliac-nak hívták, mint a családjában az összes fiút. A Trisztán nevet saját maga adta saját magának, mert egyszer régen hallott egy híres francia költőről, egy mesebeli költőről, akinek a neve azt jelenti, szomorú. De a paraszt, akinek a szekérére most felkéredzkedett, nem hallott még egyetlen francia költőről sem. Hogy kikről hallott, azt Trisztán nem is tudta elképzelni, mert az öreg csontos arcát az alkonyi szélnek feszítve csak egy-egy mondatot vetett oda a fiúnak. Láttál-e már epreskertet télen? Mit figyel egy gyík éjszaka? A kérdések egyre furcsábbak lettek, és Trisztán megkönnyebbült, mikor a hangás sík után megpillantotta a város fényeit. Költő szeretnék lenni, mondta a parasztnak egyszerűen.

Mert Trisztán – aki ekkor már így hívta saját magát – rögtön úgy hitte, a dalnokversenyen bevezetik majd egy boltíves terembe, ahol azonnal énekelhet a tündérekről, akik hajnalban bújnak elő a barlangjaikból, hogy elfoglalják Márk király földjét. Trisztán már otthon kiagyalta a legszebb rímeket, a legszellemesebb képeket, és elhatározta, hogy a tündéreket “lélekmadaraknak” nevezi el. De mihelyt a palotába lépett, tudta, aznap már nem kerül rá a sor: a boltíves csarnokban egymás hegyén-hátán tolongott a sok-sok jövendő dalnok. A fürtjeiket lesimítva ők is francia költők vagy épp angol főrendek fiainak nevezték magukat: az oszlopok között ott lökdösődtek a Chrétienek, Jaufrék, Earlök, Vicomte-ok.

Trisztán a hetvenhetedik volt aznap, aki a levegőtlen, hatalmas teremben franciának és nemesnek vallotta magát. Még soha nem látott ekkora tömeget, még soha nem látott ilyen hatalmas termet, közben fulladozott az izgalomtól, míg a feje kóválygott a díszesebbnél díszesebb nevek hallatán. Az egyik fokhagymaszagú Earl of Montgomery, aki egyre csak kenyérhéjat rágcsált, mellészegődött, és mintha ez jó móka lenne, a könyökével többször is oldalba bökte Trisztánt.

Ám a fogadásukra egybegyűlt Udvari Költőket, Márk király agg trubadúrjait nem is érdekelte a költészet. Egy érces hangú, hatalmas szakállú nagy öreg – Trisztán meg volt arról győződve, hogy lobogó fehéres-rózsaszín szakállát tegnap készítették a király műhelyében – elszavalta a hatalmas tömegben, hogy a kelták, normannok, franciák, angolszászok nagy barátja, a Dicsőséges Márk Király támogat minden fővárosba érkező, nemesi származású tehetséget. Ezután éljenzés következett, majd a Nagy Öreg elmondta még egyszer ugyanazt, erre a fiúk újra éljenezni kezdtek. Már hajnalodott, mire a párbeszédnek – ahogy a Nagy Öreg nevezte – vége lett.

Természetesen senki nem volt kíváncsi a tündérekre, gyíkokra, rímekre. Az udvari költők szorgalomra, kitartásra, alázatra buzdították a fiatalokat, és Trisztánt a fokhagymaszagú fiúval beosztották egy II. fizetési kategóriába tartozó lovagoz, aki a fiúknak Gurnemans bácsiként mutatkozott be. Az ősz lovag megsimította a vállukat, és biztosította őket arról, hogyha szorgalmasan dolgoznak, akkor majd nem szenvednek a házában hiányt semmiben. Trisztán olyan csalódott volt, hogy csak arra gondolt, a tengert és a palotát, a hullámokat és őt csak néhány mérföld választja el – és most már elválasztja mindörökre.

Munkára fel, fiúk, mondta Gurnemans lovag és egykedvűen egy ütött-kopott kordéhoz vezette őket. Tizenöt éves vagyok, de én még nem láttam a tengert, mondta Trisztán könyörögve. Gurnemans megmagyarázta, hogy egy izmos, egészséges, szép szál fiúnak ötven év adatott, hogy megcsodálja a tengert. Unja ő már ezt az egész fiataloknak rendezett dalnokversenyt, dünnyögte, de szüksége van egy jóvágású fiúra, aki hajtja a lovait, ha néha vendégségbe megy – és kell egy másik, sandított a fokhagymaszagú Earlre, aki tárgyal a birtokán a parasztokkal.

Trisztán csak arra figyelt, hogyan is szelelhetne el. Nem úgy van az, fiacskám, mondta a II. fizetési kategóriába tartozó lovag, mint aki olvas Trisztán gondolataiban. Ha költőnek születtél, dolgozz meg a neveltetésedért, és a nyakigláb fiút a könyökénél fogva felrántotta a kordéra. Zötykölődve végighajtottak a romlott hal-szagú, álmos utcákon, és közben Gurnemans halkan elmesélte, hogy egy huszonkét családos birtokon gazdálkodik, maga nyüglődik a parasztokkal, a tehenekkel is, míg a nagybátyja, aki felelős lenne a birtokért, kalandot keresve áthajózott Normandiába. Az ősz lovag hangja nem volt erőszakos vagy durva, sőt a mondatai mélyén volt valami gúnyos, szomorkás dallam, miközben magyarázta: Márk király fél attól, hogy egyes szedett-vedett sarjak azt hiszik, ő áll a felemelkedésük útjában.

Akkor én lovász leszek kegyelmednél, sóhajtott Trisztán borúsan, és már nem próbált úgy tenni, mintha egyenlő lehetne egy II. fizetési kategóriába tartozó lovaggal. Beletúrt hajába, és megadóan várta a választ, de a lovag nem mondott igent, vagy nemet, hanem arról beszélt dallamos hangján, hogy az Ég megtagadta tőle a gyerekeket. Hét hajadon nővére van, mesélte, hét hajadon lány, mert a birtok nem elég nagy, hogy férjhez adhassa őket. A házban – majd látni fogja Trisztán – nem kisgyerekek laknak, hanem könyvek, vénlányok és aranypávák. Ő, Gurnemans, magyarázta csendesen, igenis szereti a verseket. Trisztán, aki tudta, hogy a városból most a fennsík felé távolodnak, újra megkérdezte, nem mehetnének-e vissza a tengerhez.

Gurnemans – a hold most megvilágította a profilját – elmosolyodott és lassan megfordította a lovakat.

– Micsoda csalódás – mondta Elisea – ez egy határvidéki törtető története, mégcsak nem is hasonlít az álnéven, de előkelő környezetben nevelkedő, nemesi származású Trisztánra, Izolda jövendő nagy szerelmére, a mi kedves Trisztánunkra!

A többiek osztoztak Elisea felháborodásában, csak Dioneo nevetett gúnyosan:

– Várjunk csak! Tisztelt barátunk, Filostrato, majd úgyis elmagyarázza, hogy sokféle változata van a Trisztán-regénynek, ez a nyomorult viszonyokat bemutató, fojtogató történet nem más, mint egy határvidéki Trisztán-történet. És majd figyelmeztet minket, hogy legyünk türelmesek…

Filostrato sértődötten felpattant, ám Fiammetta egyenesen Dioneo szemébe nézve kijelentette, ő rokonszenvesnek tartja ezt a Trisztánt, és bizony, talán az utazás közben átélt megpróbáltatások miatt, eléggé szórakoztatja ez a Határvidék szívében játszódó történet. – Még a tenger sem zavar – mondta.

A tavaszra nyár jött – folytatta a Hang – a nyárra ősz, évre év. Az idő Gurnemans házában oly gyorsan röpült, mintha minden percét álmokból szőtték volna. Trisztán nemcsak a lovászkodást tanulta meg, hanem maga is jó sokat lovagolt az ősz lovag egyetlen harci ménjén. Az Earl és ő elég hamar megszeretették magukat a vénkisasszonyokkal, a pávákkal, és a sötétkék bársonykötésű kéziratokkal a könyvtárban. De hol vannak az aranypávák, kérdezte Trisztán, mikor Gurnemans úrral egyik este békésen kifogták a lovakat. Azok a fiúk az aranypávák, felelt Gurnemans mosolyogva, akik sikeresen bekerültek az udvari költőiskolába, és most hiú költőkként pompáznak. Hol van az udvari költőiskola, kérdezte Trisztán, és végignézett a szemetes udvaron, ahol Gurnemans úr nővéreinek főkötői száradtak.

De csak napközben szorgoskodott Trisztán a fokhagymaszagú Earllel az istállóban. Gurnemans úr nem járt vendégségbe, nem szerette a lovakat, nem törődött sem a nővéreivel, sem a pávákkal, hanem délutánonként hátradőlt a székén, és miközben az Earl a galambokat kergette az udvaron, vagy ott unatkozott a könyvtárban, az ámuló Trisztánnak mesélt. A fiú megtudhatta, hogy a régi cornwalliek csak azért háborúztak, mert hölgyeik jó hírét tartották mindennél előbbrevalónak. A kufircolás, bizony, a hölgyek érdeke is, szólt közbe az Earl, aki mint Trisztán, még csak tizenhat éves volt, de már sok mindent megtanult a falujában. Ilyenkor Gurnemans úr elpirult, és más kéziratot vett elő, hogy elmagyarázza, a káldeus bölcsek liliommal jelölték az aranyat, a teutonok háromfejű kígyóval.

Más estéken Gurmenans elmesélte, hogy az ír költők a tengert acélszürkének látják, míg Homérosz, és nyomában Vergilius, a mágus bíborszínűnek, olykor vörösnek. Trisztán szinte reszketett, mert látta, a hősök vére kisebb-nagyobb patakokban gyűlik össze, belefolyik a Cornwalli öbölbe, és ki-kicsapva alvadt-vörösre festi a fenyért, egész Cornwallt, a brit kikötőke. Túl éles a fantáziád, mondta Gurnemens, és lantját kezébe véve türelmesen tanítgatta Trisztánt, hogyan szelídítheti meg a szívét, saját költeményén mutatva be, miként varázsoltak a régiek lányhangokból dalokat.

Míg az Earl, Gurnemans úr javainak, teheneinek, szántóinak, birkáinak jövendő örököse a parasztlányokat kergette az ólak mellett, Trisztán a régiek nagy csatáiról hallgatott meséket. Megtudta, hogy a sziklákon nyíló vörös kikerics dicsőséget hoz a hősökre, a hadvezér álmában látott héja pedig biztosan balszerencsét jelent. Ám Gurnemans úr egyáltalán nem lelte helyét a régi királyok tágas csatamezőin. Ízléstelen barbároknak tartotta a csillogó szemű trónkövetelőket és a trónszékek aranysujtásos díszeibe kapaszkodó agg királyokat is. Egy trubadúr persze énekel nekik, minden hódítónak, aki a Britannia földjére lépett voltak énekeseik, de az igazi költő, magyarázta, nem leli kedvét a trombitazajban.

Gurnemans úr tényleg nem lelte kedvét az effélékben. Minden szerdán vendégül látott egy agg plébánost, akivel a szelíden alkonyuló fényben tarokkozott. Éljen Márk király, Éljen Márk király – köszöntötték egymást az udvarban, de mihelyt leültek a kártyalapok fölé, nem beszéltek többet a hatalmasokról. A plébános minden jó ütést egy latin adagiummal vagy Horatius-sorral viszonzott. Hogy lehet, hogy van egy másik nyelv, egy szentebb nyelv, amit csak kevesen beszélnek, kíváncsiskodott Trisztán. Túl becsvágyó ez a fiú, sóhajtozott a pap, túl kíváncsi, de a következő évben Gurnemans úr szelíd unszolására Trisztánt latinra és klasszikus irodalomra tanította.

Aeneas megérkezik az Alvilágba, és felismeri maga körül a lángoló Trójában rekedt őseit. A rengeteg, színpompás történet elfeledtette Trisztánnal a sajátjait, és ha az ünnepi hexametereket vagy Gurnemans úr a szerelem boldogságáról szóló cansóit hallgatta, úgy érezte, egy csillagról jött árny ő, akit ezek a szavak keltettek életre. Ám azEarl, akivel megosztotta a padlásszobáját, éjjelenként a molnár özvegyével való kalandjaival traktálta. Finom asszony, mondogatta, finom, művelt, páratlan asszony, nem valami kis buta jószág, és elalvás előtt csettintett az ujjával.

Aeneas bolyongásától, vagy éppen a sok lovaglástól Trisztán alaposan megnyúlt a második nyáron. A parasztlányok szeme elidőzött rajta az udvaron, de Trisztán egyre csak a molnárnéra gondolt. Hölgyét az Earl “vörös molnárnénak” hívta, és Trisztán nem tudhatta, a vörös jelző vajon az asszony hajára, ruhájára vagy épp lobogó szerelmére vonatkozik. Soha nem látta a nőt, ám délutánonként sóvárogva futtatta a lovakat a “malom” előtt. Azt üzeni, mondta az Earl, ha elmész hozzá, téged is meleg tejjel itat, kikeféli majd a kabátodat, és jól megtanít arra, hogyan haldokolnak a roncesvalles-i csatatéren a hősök. Az Earl élesen felnevetett, és Trisztán ilyenkor zavarában le sem merte hunyni a szemét. De félálmában a “molnárné” csigákban leomló vörös haja az ujjai köré tekeredett.

Közben Trisztán haja sötétebb, az arca pedig szabályosabb lett. Ha Gurnemans úr a tengerben meghaló napról szóló költeményét olvasta fel, a pillantása a felolvasása végén ottfelejtődött Trisztán orcáin. A lovag tekintete úgy feszélyezte Trisztánt, mint a parasztlányok az udvaron, vagy az Earl “molnárnéről” szóló történetei. Kár neked az udvarba vágyakoznod, sóhajtott Gurnemans, maradj itt nálam, maradj itt, mint a tulajdon fiam, és meglátod, mindenféle udvari költőnél szabadabb leszel. Ám Trisztán türelmetlen, nyugtalan lett, és szomorúan vette tudomásul, hogy véget értek a latin órák is: a plébános, akivel régen a “klasszikusokat” tanulmányozták, egyre többször betegeskedett.

A harmadik tavaszon egyre többször üldögéltek Gurnemans-szal kettesben a könyvtárteremben. Ilyenkor az alkony, mint egy fiatal lány, vagy a verssorokból megszülető “édes szellő”, közéjük telepedett. Te a csillagok fia vagy, mondta reszkető hangon Gurnemans. Hogyan is ismernéd ki magad az udvarban, a tehetetlen Márk király színe előtt, aki örökös trónviszályokkal igyekszik a változás látszatát kelteni. Egy király, aki mindig talál ellenségeket, magyarázta Gurnemans gúnyosan. A nép innen tudhatja, hogy felelősen uralkodó királya van.

Trisztán nemigen hitt ebben, és szórakozottan megvonta a vállát. Hidd el, fiam, igazán fontos dolgok csak a versekben történnek, vagy a hajnali séták során, mikor a mi egyetlen és valóságos urunk szent pillantására méltatja a földet. Hallgass rám, fiam, és maradj mellettem. De Trisztán már minden történetet ismert, és Gurnemans úr könyvtárában elolvasott már minden verset. Nap mint nap sóvárogva várta, hogy a királyi palota meghirdessen egy valóságos és igazi költőversenyt. Higgye el, jó uram, mondta Gurnemans-nak, ha egy rövid időre el is megyek, azonnal visszatérek.

A következő tavasszal lovas futár járta Cornwallt, kihirdetve hogy Márk király és az Oroszlános Dinasztia – emlékét megőrizendő – szépen öltözött, jómodorú, minden tekintetben megbízható udvari költőket keres. Trisztán kérlelte az Earlt, hogy együtt induljanak el. Mért elégszel meg azzal, hogy itt a birkákat számolgatod, mért elégszel meg azzal, hogy Gurnemans úr pénzesládáján tartsd kezed. Az Earl nagyot sóhajtott és elmesélte, hogy a halászfaluban, ahol ő született, napjában egyszer ettek kenyeret, Isten tudja, hogy volt, de az ő környékükön még az öbölben úszkáló halak is éheztek. És hidd el, Trisztán, ebben a világban mindenki csalfa, mindenki más, mint aminek mutatja magát – egyetlen kivétel: Gurnemans.

Trisztán elmosolyodott, és másnap reggel válla köré kerítve Gurnemans úr utolsó jó köpönyegét, egymaga indult el a fővárosba.

– Túl gyorsan ítélkeztetek, barátaim – szólt közbe Filostrato – ez az érzékeny és becsvágyó fiú „igazi Trisztán”, aki megérdemli, hogy a kalandjaira figyeljünk.

És tizennyolc évesen Trisztán újra köszönthette a tengert. Minden kisebb lett, az öböl fölé hajoló utcák, a terek, a palota előcsarnoka, ahol tizenötévesen várakozott az Earl társaságában – csak a tenger maradt közömbös, nyugodt, beláthatatlan. Már nem franciás nevű parasztgyerekek gyülekeztek az udvarban, hanem művelt, szépen öltözött, jómodorú fiatal lovagok, akik illedelmes kört formáltak Márk király és az udvari tanácsosok körül. Tizenketten lehettek.

A tavaszi napfény pompás és vidám sokszögbe formálta a fiúkat, a királyt és a bölcseket. Márk tekintete jóságosan végigsimított az arcokon, egy pillanatra megállapodott Trisztánon, és mint jó, mértéktudó uralkodóhoz illik, derűs biccentéssel átadta a szót a legöregebb bölcsnek. Ifjú és legkedvesebb barátaim, kezdte az ibolyaszín köpenyes agg, ti – művelt ifjak révén – mindannyian tudjátok, a kitalált, tanulság nélküli történetek kora lejárt, eljött az idő, hogy hasznosságuk szerint mérlegeljük a régi korok örökségét. A műveknek, köhécselt az agg, alkalmazkodni kell az új idők szelleméhez, ahhoz az új szellemhez, amely új és legújabb paripákon közeledik országunk határai felé.

Az ifjak, miközben igyekeztek megfelelő arckifejezést vágni, szorgalmasan bólogattak. Rátok, a legfiatalabbakra hárul az a szerencse, folytatta az agg, hogy változó korunk változó nyelvéhez igazítsátok a régmúlt nagy történeteit. Természetesen próbára kell tennünk, hogy elmétek javára válik-e ellenségektől szorongatott királyságunk szellemi életének. Ezért a jó Márk király tanácsát megfogadva úgy döntöttünk, hogy felolvasunk előttetek elavult szellemű és elavult nyelvezetű műveket, amelyekben mégis találhatók figyelemre méltó értékek. Hogy melyek méltók figyelemre, és melyek nem, azt barátaim, nektek kell eldöntenetek. Kérjük, két hét múlva nyújtsátok be a tanácsosaimnak az értekezéseseteket. Most hallgassátok figyelemmel Achillész és Ulisszesz lovag kalandjait. Magatokra hagyunk benneteket.

A király és jóságos tanácsadói elvonultak. A délutáni fények teremben helyet foglalt egy cingár énekes.

A nap magasan ragyogott Ilion fölött, mint egy ígéret.

(A novella egyik változata megjelent 2005 nyarán a Székelyföldben.)