Címke: színház

Bejegyzések

Ki lesz bátrabb?

Hozzászólás most!

 

Noha lassan egy év telt el azóta, hogy a szöveg megjelent, a színházakban nem történtek akkora változások, hogy ne lenne aktuális még ma is ez a téma. Lévén, hogy életem színházi előadásokon töltött idejének körülbelül nyolcvanöt-kilencven százalékát a közönség soraiban ülve töltöttem, szereztem több kellemetlen, mint kellemes emléket innen (is).

Bátornak lenni tényleg nem könnyű egy rossz előadás végén. Mert a rossz előadás arra predesztinálná nézőjét, hogy minél hamarabb szabaduljon ki abból a sötét lyukból, ahova másfél-két órára bedugódott; hogy ne maradjon előadás után beszélgetni színházlátogató társaival; hogy magába fordulva csámborogjon hazafelé a sötét utcákon; a villamoson ne keresse az emberek tekintetét. Bátornak lenni azért sem könnyű, mert a szereplők kijönnek meghajolni, és tapsot várnak. Hiába egy részük nem kívánná a megjelenésnek eme hajlongós formáját, általában ez is rendezői utasításra történik: tapsrend, miegyéb. (Patinás helyeken vasfüggönyig is elhúzzák, gyér közönség-megnyilvánulás mellett is akár.)

A Bérháztörténetek kapcsán persze szó sincs rossz előadásról, sem sötét lyukról, viszont maradásról sem.

Kiket fosztunk meg a tapstól, kérdezed, noha a legfőbb kérdés itt, azt hiszem, nem a kik-en van, sokkal inkább a megfosztáson. Megfosztás-e, ha előadás végén nem tapsolhatunk? A szórakozott közönség mélyrétege nem csak az előadás végén reagál. Szólva itt röviden a nyílt színi tapsokról, a hangos kacagásokról és a kommentáló nézőkről is – mert őket sajnos sosem fogja leszoktatni a színház eme, mások számára kellemetlen szokásairól. Talán ha előadást csinálna róluk…
Jó példa a „nem megfosztásra” a Bérháztörténetek. Attól, hogy nem jöttetek ki meghajolni, a közönség nagyobbik része még tapsolt. Nem azért tapsolt, mert tetszett vagy nem tetszett neki valami, hanem: megszokásból. Mert gyerekkora óta úgy jár színházba, koncertre, hogy kifejezésének hangot is ad.
Kornis Mihály így ír a tapsról: A néző joga.
De ezt is írja róla: A taps már nem fejezi ki a néző véleményét. Mindazok, akik nem szívből, hanem udvariasságból tapsolnak, nem is sejtik, hogy ezzel a színházat a sírja felé terelgetik. Ahol nem lehet megbukni, nem lehet komolyan sikert aratni sem. Akkor az egész csak képmutatás. A színházlátogatás fárasztó társadalmi protokollá válik, a nézők tenyércsapkodással függönyözik el közönyüket.
Nem a néző felelős azért, hogy a taps udvariassági gesztussá csökött. Ő mindig is a legnaivabb résztvevő volt e több ezer éves társasjátékban. Meglehet, azért tapsol mostanában mindig egyformán, ütemesen, mert komolyan már soha sincs elragadtatva attól, amit lát. Korunk nézőjét a színház nem érinti meg. Korunk közönsége nem szereti kinyilvánítani az igazi véleményét. Gyanítom: unatkozik, de attól fél, hogy ez már a színészeknek is feltűnik.
El akarja oszlatni a gyanút, tapssal kompenzál; bizonygatja jelenlétét. Azon a napon, amikor a színházban egy előadás majd újra meg fogja osztani a közönséget: egyesek bravózni, mások dühödten fújolni fognak: a műfaj – és nézője! – kilábalt a bajból.
Úgy vélem, a megnyilvánulás ezen formái, melyeket Kornis az utolsó mondatban ír, ma még csak koncerteken és politikai rendezvényeken valósulnak meg. Jobb pillanataimban szeretném azt hinni, már csak egy hajszálnyira vannak ettől a színházi előadások is, azonban sokszor mutatkozik meg ennek az ellenkezője. Nyilván összefügg azzal, megtalálja-e egy előadás a közönségét (lásd például a 2007-es Frankenstein-terv a Bárkán, vagy mondjuk Zsótér rendezései a József Attila Színházban és máshol, de azt hiszem, a legtöbb független színházi előadás is ide sorolható – nem a minősége, inkább a vagylagos közönsége miatt), de nem lehet csak erről szó. Leginkább talán még a bemutatók közönsége tud őszinte lenni. Ha van bármilyen, a többi előadástól eltérő reakció (nagyobb taps, lábdobogás), még itt mutatkozik meg leginkább. (Kivételt képez ez alól természetesen a Madách és a Budapesti Operettszínház, ahol elő sem fordulhat, hogy félórás taps nélkül érjen véget egy előadás.)
Azt gondolom azonban, az előadás alatt a közönség közepéről felállni és kimenni sokkal inkább illetlenség és kellemetlenség (a többi néző számára is), mint kifejezési eszköz. (Persze manapság még csak annyi a bátor néző, hogy számukra a sorok szélén kényelmesen akadna hely, hogy másokat meg ne zavarjanak állítólagos vagy tényleges élvezeteik közben.) Ez tehát, ha el is kezdődne, (lehet, hogy elkezdődött?), nem nyerne utat magának. Noha magam is vágyom egy olyan színházi világba, ahol a lehető legőszintébb formákban testesül meg mind a közönség, mind a szereplőgárda, rendezőjével, tervezőivel az élen, természetesen, ma még a csíráját sem látom egy ilyen közösségnek. Lehet-e ilyen? Hol lehetne, kellene elkezdeni? Kinek kellene elkezdeni? Kell-e hozzá provokálni? Kinek kell provokálnia kit?
A Bérháztörténetekben ti tettétek meg az első lépést a közönség helyett. Nem kértetek tapsot, s nem is kínáltátok magatokat. Ha azonban egy vágyott kétoldalú kommunikációról beszélsz, miért nem egy beszélgetéssel folytatódik az előadás? Avagy miért nem fórumok intenzív használatával? Ehelyett ki lettünk tessékelve, megnyílt az út kifelé, mégiscsak hátra. Vissza a valóságba. Egy zenélő sötét lyuk mellett mentünk el, amelyben ti magatok maradtatok, és kommunikációról szó sem eshetett.

 

Bejegyzések

Tisztelet a kivételnek

Hozzászólás most!

 

Ha azt számoljuk, havonta országszerte átlagosan húsz-huszonöt bemutató van, még kevesebbnek tűnik az a kéthavonta színházbajárás. És az operáról még nem is beszéltünk… Ha azonban átlagnézőről beszélnek a színháziak, (amibe a műértő-vagy a művet direkt nem értő kritikusok szeretnek nagyon nem beletartozni), átlagelőadásnak is lennie kell. Ki mondja meg, mi az átlagelőadás? Ki mondja meg, mitől jobb vagy rosszabb egy előadás, mint a másik? Ha évi három Lear király és Liliom előadás van az országban, ki dönti el, ki a jobb Bolond? Ha az év összes díját Kovács Ibolya zsebeli be Julikáért, Aranka néninek akkor is a kisunokája lesz a kedvenc színésznője, aki az iskolai ünnepségen milyen megható volt, amikor meggyújtotta az asztal közepén levő gyertyát az utcákon tomboló forradalomra emlékezve. Aranka néni tehát nem lehet átlagnéző akkor, ha A képzelt beteg és Az ügynök halála az átlagdarab? Mitől átlag egy előadás? Hogy melyik színházban játsszák? Hogy ki rendezi? Hogy szerepel-e benne Dezső, aki annyira jó volt abban a mosóporosban? Ha átlagnézőről beszél a kritikus, hogy merészeli „bántani” Gézát, aki pedig az átlagnéző kedvence? Hol vannak itt az egyenes arányosságok? És a fordítottak? Mi van, ha átlagelőadás, átlagszínházban átlagnézőnek nem tetszik?
Semmi.
Nemzeti Színház, Vígszínház, vagy a Madách és a Radnóti. Ki érzi skatulyázásnak, ha egymás mellett szerepelnek az említett intézmények? Ki ne értené meg bármelyik színházat is azért, mert a bennük bemutatott összes előadás között van egy, amelyik mintha nem sikerült volna annyira?
Kinek az értékítélete számít igazán?
Szüksége van-e a nézőknek kritikusokra? (Szüksége van-e a kritikusoknak nézőre?)
Szüksége van-e a színészeknek kritikusokra?
És ki az igazi kritikus? Aki kritikaképp leírja a szaklapok hasábjain, miről szól a darab, majd néhány színészt felsorol, hisz ők legalább említésre méltó munkát végeztek? Aki egy-két mondatban, csak úgy mellékesen a rendezőt is megemlíti, az előadást önmagában nem szemléli, csak hasonlítgatja? Aki minél frappánsabb hasonlatokkal próbálja megmenti az írását, csak mert figyelmét nem tudta fenntartani egy tizenvalahányadik századi szöveg? Szükség van-e akkor tizenvalahányadik századi szövegekre? Két baszdmeggel is el lehetne intézni egy bírósági tárgyalást, nem?
Vagy az igazi kritikus, aki olyan ötleteket sorol az előadással kapcsolatban, hogy az embernek felcsillan a szeme, hogy érdemes még színházba járni? Aki mosolyogva jön ki a színházból, és nem azért, mert jó előadás volt, hanem mert tisztában van a körülményeivel és nem zárkózik el a különböző megoldásoktól. Akivel szemben állva előadás közben is látszik a mű iránti kíváncsiság. Igen, van még ilyen.
Amikor év végén bérleteket hirdetnek a színházak, a következő évi bemutatókat rendezőik nevével együtt adják közre. Gyakorlottabb helyeken szereposztást is csatolnak, átlagnéző figyelmét inkább felkelti Kern András, mint Valló Péter. Vagy: inkább felkelti Tenki Réka, mint Alföldi Róbert? Igaz-e ez így? Perszehogynem.
Tenki Réka 2008-ban végzett a Színművészetin Zsámbéki Gábor és Zsótér Sándor osztályában, júniusban a Pécsi Országos Színházi Találkozón a legjobb 30 év alatti színésznőnek járó díjat vehette át, szeptemberben a Színikritikusok Díját, évi három-négy bemutatója van, havi huszonöt előadást játszik, nevét azonban kevesen ismerik. Segíthetné-e a média a színházak, színészek népszerűségét? Perszehogyigen.
Ha végigtekintünk a teátrumok következő évadának premierjein, hány színház kísérletezik új külföldi darabok magyarországi bemutatóival? (Egy-kettő, kizárólag a fővárosban, amelyik megengedheti magának, a törzsközönsége, vagy az állami támogatottsága miatt.) Hány színházi ember jár évente külföldön azért, hogy előadásokat nézzen? Hány magyar színházi ember megy el évente az Avignoni Fesztiválra? Nyáron tartják, egy hónapos – pont senkinek nem fér bele? (Kivéve a harmadéves dramaturgosztály a Színművészetin, osztályfőnökük lelkesedésének és széles látókörének köszönhetően, álljon itt a neve is: Jákfalvi Magdolna.)
Biztosan nehéz a sok szempont mellett összeállítani egy év bemutatóit. Sokszereplős is legyen, a színészek számára is legyen kihívás, (nyilván lehet kisujjból hozni már egy gazdaasszonyt vagy egy pincért is), legyen gondolata róla a rendezőnek (…), szeresse a közönség…stb.
Mert a néző a színházba szórakozni jár. Jelen recessziós időkben még inkább. Lehetőleg minél olcsóbban. Az előadás tehát hiába gondolkodtat, ha nincs min kacarászni. Fel van hát adva a színházaknak a lecke. Vidám darabot színpadra állítani mindig kényes ügy. (Tragédiákból mindig több lesz, több volt hozzá az alapanyag…) Ügyesen kell lavírozni azon az igen vékony mezsgyén, amely a legtöbb embernek még belefér a poén kategóriába. Ha olcsó kis humorbonbonokkal tűzdelt előadásra vagyunk kíváncsiak, nem kell messzire menni. A fajsúlyosan szellemes bemutatókat viszont keresni kell. S ha megtaláljuk, ott van a nevettetni tudás valódi képessége.

 

 

Bejegyzések

Transzgressziók

Hozzászólás most!

Ritkán van meg először a cím. A végén könnyebb címet adni egy írásnak, elbíbelődik vele az ember, formálódik sokáig. Ha van rá idő, egy-két hétig is megy az agyalás, melyik lenne a legelevenebb, ami már önmagában is úgy fejez ki valamit (nyilván az adott írást), hogy nem is kellene mögé az az öt-hat-tíz-tizenötezer karakter.

 

Most a címet tudtam először. Színház és fesztivál viszonyában ugyanis olyannyira eleven és egyben evidens a határátlépés kérdése, mint zene és irodalom kapcsolatában a ritmusé. Színház a színházban, fesztivál a színházban, fesztivál a fesztiválban, színház a fesztiválban. Színház a fesztiválon. Hogyan folyik egybe a színház és a fesztivál? Mit keres a színház egy alapvetően könnyűzenei fesztiválon? Lehet-e, kell-e igazi színházat csinálni egy fesztiválon? Működik-e, és ha igen, vannak-e feltételei egy fesztiválon bemutatandó színházi előadásnak, melyeknek teljesülniük kell? Bírhat-e teljes értékkel egy fesztiválelőadás? Milyen küzdelmeket áll ki egy alkotás, ha fesztiválozni megy?

Különösebben nem foglalkozván azzal, hogy magam mit kerestem a VOLT Fesztiválon, mindenesetre a fesztivál színházi részén tevékenykedve, nem először voltam jobb- (vagy bal)keze a szervezőbrigádnak. Egy fesztivál megszervezése ugye nem kis dolog. Egy fesztivál színházi részlege pedig általában körülményes. Nem jó a díszlet (ha egyáltalán…), nem jó a hang (mert mi ez a zaj, ami a többi színpadról átjön), nem jó a világítás (csokoládébarnára, vagy éppen rákvörösre sülni-égni ahelyett, hogy kapnánk egy fejgépet), nincs kellék – hisz csak egy tévé kéne, annyira nagy kérés ez egy fesztivál közepén..? Alapvetően semmi nem jó, nem jó, nincs, nincs, nincs.

Van viszont más.

Fesztiválhangulat, mindenekelőtt. Hogy nem feltétlenül túl gyakran színházba járó emberek most eljönnek. A TÁP Színház képviselteti magát a VOLT-on, valamint általuk szervezett két másik előadás is helyet kap még a fesztiválon. Kárpáti Péter Szörprájzpartija, és a Természetes Vészek Kollektíva FIP – A Te Pártod 2009. című performansza is nagy sikert arat a fesztiválozók körében. S a határ átlépetett, a fiatalok pedig talán Pesten is eljönnek.

Vannak kérdések is, melyekre muszáj választ kapni még az előadás elkezdése előtt. Mert nem mindegy, paradicsomszósz vagy málnaszörp van-e vér helyett a jelmezen (vagy inkább ne is legyen); hogy merről süt majd a nap délután háromkor; hogy négyszer négy négyzetméterre vagy egy viszonylag zárt koncerthelyszínre fér-e jobban be egy „titkos lakás”.

S a már-már megfejthetetlen kérdésekre gyakorlatilag azonnal kell választ találni, s ki dönti el, jó-e a megoldás, amit találtunk? És ki mondja ki a végső szót? A rendező? A fesztivál részéről idedelegált személy? Az adott körülményeket a mindig, minden esetben vállaló színész? Vagy a közönség, a befogadó, akinek a véleményénél nem lehet fontosabb?

A TÁP Színház fesztiválokra kifejlesztett Egyperces Színházát játszotta a VOLT-on, egy embernek, x számú színész, egy percben. Napi két órában. Nem kell sok számolás ahhoz, hogy ez százhúszszor való ismétlésre jöjjön ki. Naponta százhúszszor ismétlik meg a produkciót, s akármelyik nézőt megkérdezzük, azt állítja, egy percben kap egy komplett színházi élményt. A határt tehát átlépték, irány Ámerika!

Másik előadásuk, a fesztivál első napján játszott Odüsszeisz szintén sikert aratott. Elrapelték Homérosz eposzát. Eme előadás azonban kivételt képez a többi közül abban, hogy létezik egy koncert változata is, mely a VOLT-on a több száz koncert között megállta koncertként is a helyét. Az előadás tehát már önmagában, fesztiválra lépése előtt is átlépett egy határt, ha úgy tetszik: nyitott, a fiatalabb közönség tetszésindexének meghódítása érdekében. Ha ugyan ez cél volt. Ha ugyan nem önmagában, önmagukért ilyen ez az előadás. Lehetne belemagyarázni, hogy a fiatalokért van így, azt is, hogy önmagukért. Leginkább azonban arról van szó, hogy megegyezik a két csoport kívánalma. Egy területről való kilépés (a határ átlépése) egyben egy másik, szintén körülhatárolt területbe való belépés is. 

A Szörprájzparti Budapesten egy „titkos lakásban” játszódik. A fesztiválon a TÁP négyszer négy négyzetméteres sátrában játszották. Sokadik próbálkozás után döntöttek úgy, hogy egy ekkora helyen lesz bent körülbelül ötven néző és a játszók is. Nagy Zsolt a végén elnézést kért a nézőktől a tapsrend helyett. Nézzék el, hogy ilyen körülmények között játszódott le az előadás, és jöjjenek el, nézzék meg az eredeti helyszínén is. Így is lehet. Nem lesz ettől kisebb vagy nagyobb élmény, számára azonban fontos volt, hogy ezt a gesztust megtegye a befogadók felé. Akik pedig így is sikeresnek ítélték meg a látott eseményt.

A Természetes Vészek Kollektíva FIP – A Te Pártod 2009. című performansza egy tavalyi projekt, a Fixa Idea – ha úgy tetszik – folytatása. Most azonban csupán Katona László egymaga játssza. Negyven percen keresztül nyomja, gyakorlatilag a rizsát („ő ésszel fel nem fogható, tehát létezik…”) – holott egy kőkeményen felépített műsor részesei vagyunk, mintha minden mondatát hallottuk volna már – a Szigeten újra megcsinálja.

Bejegyzések

Nyitány

Hozzászólás most!

Ha érdemes színházról beszélni egy irodalmi oldalon, akkor a színházról magáról is beszélni kell. Nem csak az előadásokról. Nem csak a díszlet-jelmez-színész összkompozíciójáról. Lehet beszélni (írni) a színházról mint intézményről. Hatásáról (ha még egyáltalán van) a mai magyar társadalomra. Lehet szó rendezőkről, tervezőkről, politizáló színészekről, improvizációs előadásokról, színházesztétikáról.

De ez mind nem fontos, ha nem ragadtuk meg a színház lényegét.

 

 
Transzgressziók

„Ésszel fel nem fogható, tehát létezik”

Ritkán van meg először a cím. A végén könnyebb címet adni egy írásnak, elbíbelődik vele az ember, formálódik sokáig. Ha van rá idő, egy-két hétig is megy az agyalás, melyik lenne a legelevenebb, ami már önmagában is úgy fejez ki valamit (nyilván az adott írást), hogy nem is kellene mögé az az öt-hat-tíz-tizenötezer karakter.

Most a címet tudtam először. Színház és fesztivál viszonyában ugyanis olyannyira eleven és egyben evidens a határátlépés kérdése, mint zene és irodalom kapcsolatában a ritmusé. Színház a színházban, fesztivál a színházban, fesztivál a fesztiválban, színház a fesztiválban. Színház a fesztiválon. Hogyan folyik egybe a színház és a fesztivál? Mit keres a színház egy alapvetően könnyűzenei fesztiválon? Lehet-e, kell-e igazi színházat csinálni egy fesztiválon? Működik-e, és ha igen, vannak-e feltételei egy fesztiválon bemutatandó színházi előadásnak, melyeknek teljesülniük kell? Bírhat-e teljes értékkel egy fesztiválelőadás? Milyen küzdelmeket áll ki egy alkotás, ha fesztiválozni megy?

Különösebben nem foglalkozván azzal, hogy magam mit kerestem a VOLT Fesztiválon, mindenesetre a fesztivál színházi részén tevékenykedve, nem először voltam jobb- (vagy bal)keze a szervezőbrigádnak. Egy fesztivál megszervezése ugye nem kis dolog. Egy fesztivál színházi részlege pedig általában körülményes. Nem jó a díszlet (ha egyáltalán…), nem jó a hang (mert mi ez a zaj, ami a többi színpadról átjön), nem jó a világítás (csokoládébarnára, vagy éppen rákvörösre sülni-égni ahelyett, hogy kapnánk egy fejgépet), nincs kellék – hisz csak egy tévé kéne, annyira nagy kérés ez egy fesztivál közepén..? Alapvetően semmi nem jó, nem jó, nincs, nincs, nincs.

Van viszont más.

Fesztiválhangulat, mindenekelőtt. Hogy nem feltétlenül túl gyakran színházba járó emberek most eljönnek. A TÁP Színház képviselteti magát a VOLT-on, valamint általuk szervezett két másik előadás is helyet kap még a fesztiválon. Kárpáti Péter Szörprájzpartija, és a Természetes Vészek Kollektíva FIP – A Te Pártod 2009. című performansza is nagy sikert arat a fesztiválozók körében. S a határ átlépetett, a fiatalok pedig talán Pesten is eljönnek.

Vannak kérdések is, melyekre muszáj választ kapni még az előadás elkezdése előtt. Mert nem mindegy, paradicsomszósz vagy málnaszörp van-e vér helyett a jelmezen (vagy inkább ne is legyen); hogy merről süt majd a nap délután háromkor; hogy négyszer négy négyzetméterre vagy egy viszonylag zárt koncerthelyszínre fér-e jobban be egy „titkos lakás”.

S a már-már megfejthetetlen kérdésekre gyakorlatilag azonnal kell választ találni, s ki dönti el, jó-e a megoldás, amit találtunk? És ki mondja ki a végső szót? A rendező? A fesztivál részéről idedelegált személy? Az adott körülményeket a mindig, minden esetben vállaló színész? Vagy a közönség, a befogadó, akinek a véleményénél nem lehet fontosabb?

A TÁP Színház fesztiválokra kifejlesztett Egyperces Színházát játszotta a VOLT-on, egy embernek, x számú színész, egy percben. Napi két órában. Nem kell sok számolás ahhoz, hogy ez százhúszszor való ismétlésre jöjjön ki. Naponta százhúszszor ismétlik meg a produkciót, s akármelyik nézőt megkérdezzük, azt állítja, egy percben kap egy komplett színházi élményt. A határt tehát átlépték, irány Ámerika!

Másik előadásuk, a fesztivál első napján játszott Odüsszeisz szintén sikert aratott. Elrapelték Homérosz eposzát. Eme előadás azonban kivételt képez a többi közül abban, hogy létezik egy koncert változata is, mely a VOLT-on a több száz koncert között megállta koncertként is a helyét. Az előadás tehát már önmagában, fesztiválra lépése előtt is átlépett egy határt, ha úgy tetszik: nyitott, a fiatalabb közönség tetszésindexének meghódítása érdekében. Ha ugyan ez cél volt. Ha ugyan nem önmagában, önmagukért ilyen ez az előadás. Lehetne belemagyarázni, hogy a fiatalokért van így, azt is, hogy önmagukért. Leginkább azonban arról van szó, hogy megegyezik a két csoport kívánalma. Egy területről való kilépés (a határ átlépése) egyben egy másik, szintén körülhatárolt területbe való belépés is.

A Szörprájzparti Budapesten egy „titkos lakásban” játszódik. A fesztiválon a TÁP négyszer négy négyzetméteres sátrában játszották. Sokadik próbálkozás után döntöttek úgy, hogy egy ekkora helyen lesz bent körülbelül ötven néző és a játszók is. Nagy Zsolt a végén elnézést kért a nézőktől a tapsrend helyett. Nézzék el, hogy ilyen körülmények között játszódott le az előadás, és jöjjenek el, nézzék meg az eredeti helyszínén is. Így is lehet. Nem lesz ettől kisebb vagy nagyobb élmény, számára azonban fontos volt, hogy ezt a gesztust megtegye a befogadók felé. Akik pedig így is sikeresnek ítélték meg a látott eseményt.

A Természetes Vészek Kollektíva FIP – A Te Pártod 2009. című performansza egy tavalyi projekt, a Fixa Idea – ha úgy tetszik – folytatása. Most azonban csupán Katona László egymaga játssza. Negyven percen keresztül nyomja, gyakorlatilag a rizsát („ő ésszel fel nem fogható, tehát létezik…”) – holott egy kőkeményen felépített műsor részesei vagyunk, mintha minden mondatát hallottuk volna már – a Szigeten újra megcsinálja.

Ritkán van úgy, hogy nincs meg, mivel kellene lezárni. Utolsó mondatot adni a legnehezebb, elvégre az marad meg leginkább az olvasóban, ha jó. A lényeg talán abban áll, mindegy, fesztiválon van-e egy előadás, vagy sem. Ha jó, az mindenképpen úgy fog megszólalni, ahogyan annak rendje és módja szerint meg kell szólalnia. Határokat pedig minden előadás átlép. Akkor is, ha nem fesztiválon játsszák.