Manapság már nem megy úgy a koncentrálás, mint régen. Hiába: megöregedtél. Pedig, mintha csak tegnap lett volna, hogy betöltötted a tizennyolcat. Aztán huss!, egy nap kinyitod a szemed a keményre dermedt paplan alatt, és hirtelen negyven vagy. Először alig hiszed el, de azután lassacskán, cseppenként, néha kicsit nagyobb mennyiségben, akadozva, mint a reggeli szeánsz, amit fél kézzel a falon, fél kézzel a gatyádban matatva végzel prosztatád kényétől-kedvétől hűségesen függve, eljut a tudatodig, hogy az életed – kegyes esetben – fele, csakúgy, mint egy jó szombat esti film játékideje, elrepült. Pár pillanat múlva már a tükörbe bámulsz, kétnapos borosta keretezi a szemráncod, meg a halántékodnál deres, zsíros hajad, és csodálkozva teszed fel magadnak a világtörténelem eddigi legnagyobb és egyben legmegmagyarázhatatlanabb kérdését, hogy mégis hol rontottad el. De válaszolni már nem tudsz rá, és ha valamilyen csoda folytán mégis felderengne egy-két értelmes szó, nem tudod végigvinni a gondolatmenetet, elmegy a kedved az egésztől, a reggeli kávétól, az öt órára gondosan beállított fűtéstől, a tegnap esti jól megérdemelt pofa sörtől, a feleséged és a gyerekeid szuszogásaitól, amik egyenetlen hullámokban érik el megereszkedett füled cimpáit a nyitott ajtón keresztül, és amikről máskor olyan jólesően úgy gondoltad, milyen nyugtató is mindez, milyen kézzel fogható is az egész, hogy minden, amit csak kívánhattál akkor, mikor álmaid kovácsolása esedékes volt, bekövetkezett, a szerető család, a szép ház, a példás élet, ez az egész, amiért megérte gürcölni, amiért megérte küszködni, olykor hónapokig szűkölködni, ezért az életért, amit a hetilapok borítóján láttál, és ezért az életért, amit akkor a végső állomásnak hittél – ez az élet, mintha elvesztette volna az értékét.
Utána még lassabban, mint akkor a tükör előtt, mintha körvonalazódni kezdene fejedben az elhatározás, de újra és újra elveted, mert gyengének érzed a tagjaid, a lelked, összeszorul a gyomrod, a nyelved a szájpadláshoz tapad, elönt a kétségbeesés, aztán a gyávaság, vagy azért mert felelősséggel tartozol a családnak és ki tudja, kinek még, talán mindenkinek, talán az egész világnak, de elsősorban mégiscsak a munkának, persze, és akkor, mikor ez már megvan, és lépnél tovább, belép a titkárnőd és kizökkensz a gondolataidból, visszabotorkálsz a ködbe borult város koszos panorámájától az íróasztalodhoz, és beleveted magad a munkába, újra, miközben a harmadik kávéd ott jegesedik az orrod előtt, majd egy elvétett mozdulattal felborítod, és nézed, ahogy a fekete folyam eláztatja mindazokat a fontos iratokat, amelyek végső soron a gyökereidet jelentik, amelyek a legfontosabb kapaszkodók a siker gyorsvonatán, de nem idegeskedsz, mert szerencsére nem kerültek még rájuk a szignók, meg a pecsétek, meg amúgy is, még a legszörnyűbb helyzetekből is van kiút, és akkor, egy pillanatra a nagy kapkodásban, elkap a nyugalom, az a kísértetiesen varázslatos, langyos pillanat, mikor megvilágosodsz, és felfogod, mit is kell tenned valójában, hogy végre kijuthass abból a csendes, őrlő, monoton szürkeségből, amiben eddig léteztél. Akkor, de csakis akkor, talán még magad is kissé csodálkozva tapasztalod, mennyire megnyugtat a tudat, hogy mindent, ami eddig te voltál, elönt a ragyogóan feketén is hideg és visszafordíthatatlan változás.
Eltelik pár hét, aztán pár hónap, a karácsonyt még a megszokott keretekben töltöd el, mosolyogsz, eszel a bejgliből, iszol a borból, jól érzed magad. Kívülről semmi változást nem vesznek észre rajtad, és már te is kezded azt hinni, hogy hülyeség az egész, múló hóbort, netán kibontakozóban lévő depresszióvirág, de aztán vége az ünnepeknek, és minden kezdődik elölről, és rájössz, ez az egész olyan, mint egy több száz kilométeres robogás az autópályán. Ott is vannak kisebb szünetek, mikor megállsz tankolni, vagy egy pihenőnél benyomni egy szendvicset, ám ezek végső soron csak a nyugalom apró szigetei, ahol feltöltöd magad erővel, hogy aztán folytathasd az utadat, vezessen bárhová.
És azután itt a nap, amitől annyira rettegtél, és amitől még mindig félsz, és ahonnan már nincs visszaút. A levelet a konyhaasztalon hagyod, bevett szokás, ez a mindennapi üzenőfal, habár a szavaid nem épp mindennapiak, de ez már nem számít. Nem viszel magaddal sok mindent, elég egy sporttáska a ruháiddal, a tárcád a titkosított bankkártyával, rajta az összes pénzzel, amit azóta gyűjtöttél magadnak, hogy elkezdtél dolgozni, és egy fénykép a családodról. A kezedben a régi naplód, telis-tele egykori reményekkel, álmokkal és tervekkel.
Még visszafordulsz a küszöbről, a januári szél belekap a kabátodban, könyörtelenül, csapkodva-szaggatva a szövetet; elmosolyodsz, hálát adsz ezért az egészért, mindenért, amit elértél, elmormolsz egy imát, aztán csendesen, tapintatosan, mint egy magából kifordult tolvaj, kilopod magad a családod szívéből, és elhagyod az otthonod.

Illusztráció: Boss – Man in a long black coat

Életem legfurább napja az volt, amikor beköltöztünk a gangos bérházba. A kora délutáni nap száz ágra sütött, de olyan rettenetesen hideg volt, hogy még levegőt venni is fájt. Lassan kezdtem igazán megbolondulni az utcákat beterítő sótól, mintha a hó valami méreg lenne, amitől rettegni kell. Szerencsére az új albérletünk teljesen bútorozott volt, ezért nem kellett sok cuccot cipelnünk, bár Levi így is attól tartott, hogy megerőltetem magam. Pedig pontosan tudta, hogy semmi bajom fizikailag.
Még sosem laktunk körfolyosós házban, ezért már alig vártam, hogy végre beköltözzünk. Mindig is elvarázsoltak ezek az épületek, szinte már kézzel tapinthatóan sugározzák magukból a történelmet. A nehéz vaskapu lassan csukódott mögöttünk, pár lépéssel arrébb elénk tárult a meglepően rendben tartott belső udvar. Apró fák, formára nyírt bokrok és hófedte fű. Már itt tudtam, hogy jó helyre kerültünk. Szerencsére csak a második emeletig kellett felmásznunk, a lakás hatalmas volt, két nagy szoba, konyha, fürdő, külön WC és tároló. Imádtam. Nem is volt annyi holmink, hogy megtöltsük az összes szekrényt. Kipakolás után Levi úgy döntött, hogy megkeresi a legközelebbi boltot és bevásárol. Én inkább lepihentem. Már majdnem el is aludtam, amikor olyan hangzavar támadt közvetlen felettünk, hogy rövid ideig mérlegelnem kellett, képzelődök vagy tényleg ekkora a lárma. Végül arra jutottam, ezt csak nem hallucinálom. Mérgemben a hátamra dobtam a nagy, kötött sálamat és határozott léptekkel indultam kifelé. Oké, hogy még csak délután van, de ezt a ricsajt képtelenség elviselni. Dübörgés, ugrálás, nevetés, hangos zene. Na, még mit nem.
A gangról is tisztán lehetett hallani a zajongást, de úgy tűnt, rajtam kívül ez senkit sem zavar. Amikor ököllel vertem az illetékes ajtaját, a dübörgés abbamaradt, a zene pedig lehalkult. Arra viszont nem számítottam, hogy az ajtót is kinyitják. Teljesen kitárult, de nem állt ott senki. Ez lett volna az a pillanat, amikor vissza kellett volna mennem a lakásunkba, de beteg agyam úgy döntött, ide most be kell lépnem. Az előszoba üres volt, szürkére vakolt falak, semmi bútor. A nappali viszont tele volt… hódokkal. Rengeteg apró hóddal. A szoba közepén egy felfújható medence állt műanyag csúszdával, a sarokban pedig DJ pult és rágcsálni való. Biztos voltam benne, hogy eljött a vég, tényleg megőrültem. Azt kívántam, bárcsak nálam lenne a telefonom, hogy felhívhassam Levit és megmondjam neki, azonnal jöjjön haza és vigyen be a pszichiátriára. Korábban, mint számítottunk rá, de az agyam egészséges része felmérte, hogy eljött az idő. Rettegtem, hogy csak így besétáltam egy vadidegen otthonába és fogalmam sincs, mi van a valóságban, mert én csak hódokat látok. Aztán a hozzám legközelebb álló megszólalt.
– Ne haragudj, ha túl hangosak voltunk- kért őszintén bocsánatot, én pedig hisztérikusan felnevettem. Nem elég, hogy bulizó hódokat hallucinálok, még beszélnek is.
– Semmi baj – röhögtem továbbra is. Azt hittem, sokkot kaptam.
– Ha van kedved, nyugodtan csatlakozz hozzánk- mutatott a többiek felé, akik egyet értve bólogattak és… mosolyogtak. Itt már a sírás határán álltam.
– Jól vagy, kedves?- lépett közelebb hozzám, aggódva pislogott fel rám.
– Hát hogyne – hazudtam, de ugyan minek? –M-mit ünnepeltek?- nyeltem nagyot. A zene ismét hangosabb lett, a hódok folytatták a viháncolást: ettek-ittak és csúszdáztak a medencébe.
– A hideget!- felelte vidáman. –Tudod, mi a hegyekből származunk, pár éve költöztünk ide. Eddig túl meleg volt az idő nekünk, de ma van az év leghidegebb napja, azt ünnepeljük – magyarázta lelkesen.
– Gyere, foglalj helyet, hozok neked valamit enni – mutatott a kopott parkettára, majd a nassolós asztalhoz ment. A sálamat a földre terítve leültem és vártam az új cimborámat, miközben a többieket figyeltem. Ez a hallucináció lekőrözi az összes többit. Egy idő után már jobban éreztem magam, elfogadtam a helyzetet. Elkezdtem élvezni a hódok társaságát. Hosszas beszélgetésbe elegyedtem a cimboráimmal, és mielőtt haza mentem volna, még táncoltam is velük.

– Jézusom, Anna, hol a francban voltál? – támadt le Levi, amint beléptem az ajtón. Nagyot sóhajtottam, majd részletesen elmeséltem mindent, ami történt. Rezzenéstelen arccal hallgatott, de láttam a szomorúságot és a fájdalmat a szemében.
–Elfelejtetted bevenni a gyógyszert, ugye? – kérdezte csüggedten. Mielőtt válaszolhattam volna, kopogtak az ajtón. Levi kinyitotta, de csak a sálam hevert a lábtörlőn.

Illusztráció: Pinterest

Megperdülnek a porszemek, táncot járnak a beeső fénycsóvában. Gondtalan, légies körökben szállnak tovább a gyenge, lélegzetre emlékeztető fuvallattal, ami a nyitott ablakon át szökik be időnként.
Tavasz van.
Friss illattal a nyomában illan tovább a szellő, hogy továbbvigye a virágok üzenetét, madárdallal a nyomában.
A lány a zeneszobában ebből nem igen vesz észre semmit, csak az előtte álló állványt és a rajta elhelyezkedő kottát látja. Kezében érzi a fuvola hűvösségét.
Mindig is elképesztette, hogy a hangszer teste mindig megtartotta hőmérsékletét, ami melegebb napokon jól tudott esni a kéznek.
Fejben máshol jár. Egy nagy színpadon, előtte a sötétségbe vesző nézőtér. Ő csak kecsesen és magabiztossággal telve felemeli hangszerét és bólint a zongoristának…
Nem, nem!
Gyakorolnia kell, nem gondolkodhat ilyeneken! – megrázza fejét és füle mögé tűri napcsókolta fürtjeit, hogy ne zavarják gyakorlás közben.
Ajkához illeszti a fejet, szemével az első hangokat figyeli, fejében mintha egy metronóm szólna.
Harsány triolával kezdődik, gyengéd pianóban folytatódik.
Halkan, átéléssel játszik, zene iránti szeretete beleszövődve a hangokba.
Crescendo!
Még jobban ráerősít, ujjaival villámgyorsan fogja le a megfelelő billentyűket, egyszer sem téveszt.
Hogy is téveszthetne? Egy hét múlva lesz a megyei döntő, tökéletesen kell szólnia a darabnak.
Már fortissimóban dalol a hangszer, tovatűnnek a hangok, szállnak ki a nyitott ablakon, összekeverednek a kinti madárhanggal, mintha válaszoltak volna a hallott dallamra.
De ez se tűnik fel a fiatal művésznek, ismét halkul a játéka, pianissimo jön.  A zongora rövid szólójának a helye.
Fejében szól a kíséret, számolja a szüneteket, dobol a lábával, hogy tartsa az ütemet.
Csukva a szeme.
Valójában már tudja kívülről a darabot, a kotta csak megszokásból és a biztonság kedvéért van előtte.
De a versenyen úgyse lesz más, csak a közönség sorai, a székeken a lelkes szülőkkel, biztató ismerősökkel és az esetleges bukására váró többi versenyző.
Ő pedig ott fog állni azon a hatalmas és gyönyörű színpadon, a színház színpadán, mellette pedig a zongorista kísérője fogja sugározni a biztató erőt.
Szeret Eszterrel dolgozni, sok versenyt megéltek már együtt, de ez lesz eddig a legnagyobb. Nem hiába gyakorol ennyit, ezzel bizonyítani fog.
Bizonyítani azt, hogy már kinőtt a Ki mit tud-okon, helyi versenyeken, fellépéseken való részvételekből.
Már elege van a helyi nénik szokásos dicsérgetéséből, a polgármesternek való fölösleges bájolgásból. Sose támogatta meg egy fillérrel se, mondjuk, ha esetleg valami messzebbi városba hívták fellépni.
Megbicsaklik a fuvola hangja, összekeverednek az ujjai. Bosszankodva ereszteti le a hangszert.
Hagyta ismét elkalandozni a gondolatait, s lám mi lett belőle, elrontotta.
Nézi a kottát, hagyja kiürülni a fejét. Újra felhangosodnak kinn a madarak, majd hirtelen hangos robajjal szállnak fel.
Félszemmel kipillant az ablakon, de aztán inkább óvatosan leteszi a hangszert az asztalra. Terhétől megszabadulva lép közelebb a külvilághoz, majd kitárja a másik szárnyat is, s könyökére támaszkodva bámul ki.
Az udvaron a szomszéd kósza macskája ül, nyalogatja a mancsát a madarak fájánál. Ma ő is elrontotta a lépést, hamarabb észrevették, mint hogy támadhatott volna. De hirtelen visszatér egy bátor kismadár és újból dalra fakad. A nap melegével együtt simít végig a pihenő lány arcán az édes dallam. Nézi a horizontot, hallgatja, ahogy az egyik telekről idehallatszik egy kecske jóleső mekegése.
Megy le a nap, bár még a háromnegyede a föld fölött pompázik, a piros és sárga különböző színeibe vonja a felhőket.
Megtámaszkodik, mélyen magába szívja a levegő aromáját, majd ellöki magát. Még egyszer el fogja játszani a darabot, hibátlanul. Most a kottát se nyitja ki hozzá.
Felkapja hangszerét, elsőnek szeretetteljesen végigsimít rajta, majd ajkához illeszti.
Kezdenek a triolák, majd pianóvá halkul.

Tavasz van.

Illusztráció: Street Songs – Larry Poncho Brown 

Foltos a járda, elrongyolódott már. Egykor valaki macskakövekből összeöltötte, kezd szétfoszlani a cérna. A cérna, ami a világ nagy bakancsának fűzője. Gubancos egy zsineg és, amit összetart az egy nagy, kilógó nyelvű öreg csuka. Aki szöszöket eszik. Pulcsiszöszt, macskaszöszt, kutyaszöszt, meg azt, aki szöszmötöl. A gombolyag köti a nagymamát. Megköt minket a kötőtű, de jön az új divat: a horgolás!

Maszat, rongy, morzsa… ők laknak a városban. Falun gaz, ördögszekér, árvalányhaj. Minden törvényen kívüli kis lények. Eléldegélnek csizmatalpon, ruhagalléron, kalapkarimán, kabátujjon, kávéscsészén, cipőorron, papírzsepin, ablaküvegen. Elpusztítjuk, szaporítjuk őket. Mi is egy nagy szöszmösz vagyunk. Mást se csinálunk, mint maszatolunk. Ragacs, nyálka, szempilla, szőrcsomó, körömdarab, hajszál kis teremtményeink. Világra jönnek, nevelkednek, kirepülnek… Picit elvisznek belőlünk, hoznak valamit. Dédelgetnivaló, apró főzelékfolt a kardigánon. Rúzsfolt az ingen. Tintapaca a padon. Elterül a méltóságos Pacacár. Mélyet bluggyan: sötétkék varangyosbéka a tenyeremben. Hínárzöld szememben barna piszkok. Egy piros festékkel teli vízibomba vagyok. Meg ne szúrjatok!

Káró oda volt: Emi oda lett. A világáról nem tudott. Éjt nappallá téve, pontosabban éjszakává mindent, mindenét, mindeneit: szemeit, pilláit, sóhajait, kacagását, mondatait, gyöngy fogsorát, arca és rúzsa pirosát valószerűtlenebb árnyékokká, emlékeivel egy kalap alá, amelyikben – a filccsík ölelte, még fehérben – utoljára látta; nem akármelyikükké felejteni Emit, ezen fáradozott. S hogy ez mégsem ment maradéktalanul, Kárót meglepte. Bármilyen órában és helyzetben remekül tudott csodálkozni. Ezek szerint Emi kellett hozzá. Nemcsak egy-egy mosolya nem hagyta magát, de a lány valamennyi porcikája tiltakozott: gondolataiba visszaférkőzött: korábbi és egyetlen szeretkezésük újabb jelenetekkel nem egyszerűen kiegészült, folytatódott; nem emlékezett, valaha is történt-e vele hasonló. Általában sikerrel temetkezett magába, gyakorló vigyorait, bambulásait keretező mélabúja önvizsgálatra késztette. Hogy képes órákig gyalogolni, megmagyarázhatatlan okból tekintetét a Duna vízéről le sem véve? Szakadó esőben? Ennyi idősen? Amikor meg végre behunyja szemét, nem akarja kinyitni – de miért hunyja be nyílt utcán, ha nem ment bele semmi, mi módon érezheti Emi illatát a Vörösmarty téren; amennyiben a lány a városban van ugyan, akkor is egy több tíz kilométer átmérőjű és valószínűségű kör bármely pontján lehet, aligha itt. És mégis, miként kerül a háta melege saját, üres tenyerébe? Egyáltalán: hogy érezhet? Mit képzel?
A Banyadombon, a fűzfa alatt tévesztette szem elől. Elaludt. Mire fölriadt, eltűnt mellőle Emi. Csillagok és a liget lámpáinak hunyorgó térképeiről egyformán hiányzott. Mindennek nemigen tulajdonított jelentőséget, előfordult, hogy szó nélkül faképnél hagyták. Kinyújtózott, figyelmetlenül rágyújtott. Indult valamelyik halaszthatatlan programjára.
Mialatt aludt, Emit elragadta egy boszorkány, netán hattyúvá változott, erre kellene gondolni. Legyen szó világok tüzetes átkutatásáról, kijátszott eséllyel foghatna keresésbe. Így vagy úgy: belegebedhet, előkerítve sem lesz meg. Talán van, ami összetartozik, motyogta Káró a tér forgatagában, és rátört ismét valami fűz-közeli.

Illusztráció: Alone in the city (by shoe18)

Tiktak, tiktak, tiktak. Milyen hangosan ketyeg ez a vekker. Igaz is, hány óra lehet ilyenkor? Felgyújtotta az éjjeli lámpát, és megnézte: fél kettő. Rettenetes, és még mindig nem alszik. Láza van? – tapogatta meg a homlokát. Nem kifejezetten forró, de akkor sem megy be holnap dolgozni. Holnap felszökhet, ami már, ugye, nem nátha, azt már influenzának nevezik. Ma nátha, holnap influenza, holnapután tüdőgyulladás, s mire észbe kap, már le is mondtak róla az orvosok. Na nem, azért ennyire ő sem ilyen könnyelmű. Nevessen csak rajta a családja. Mi sem könnyebb, mint nevetni, ha nem ömlik homlokunkról a verejték, orrunkból meg a takony, de úgy, hogy tulajdonképpen már csak a szánkon át lélegzünk. Pedig ez állítólag veszélyes, mert ezzel csökken a vér oxigéntartalma, megzavarja a szívünket, emelkedik a vérnyomásunk, és még aludni sem tudunk rendesen. Ők bezzeg durmolnak – fülelt a szomszéd szoba felé, ahonnét felesége horkolása hallatszott. Most áldja az eszüket, amiért – közös megállapodással – külön szobába költöztek. Hogy miért? Tök egyszerű. Réka, mármint a felesége erősen hortyogott, és a tévés focimeccseket is gyűlölte. Ő imádta, annál kevésbé a hortyogást, ami miatt örökké hajba kaptak egymással. Egy darabig, amíg úgy nem döntöttek, ahogyan döntöttek. Azóta béke honol közöttük.
Bekapcsolta a tévéjét, és megnézett egy kerekasztal-beszélgetést az ország gazdasági-poli­tikai helyzetéről. Fél óráig meredt a képernyőre, aztán azt is elunta. Újabb kattintás. A hold ezüst fénye besütött az ablakon. Holnap az lesz az első dolga, hogy beteget jelent, utána elmegy az orvoshoz, írjon már fel neki valami orrcseppet, amitől kidugul az ormánya – piszkálta meg az orrát, de vissza is kapta azonnal.
– A zsebkendőd, Nepomuk, a zsebkendőd! Ha nem tudnád, a civilizáció a zsebkendővel, szalvétával és fogkefével kezdődik – szólt rá ilyenkor rosszallóan a mamája.
Hopp, egy patkány, macska vagy mi a szösz masírozik a szobában! – kapta tekintetét Her­zog úr a parkettre.
A keze! Már megint csavarog ez a gézengúz.
– Volnál szíves visszatekeregni a helyedre!
– Mindjárt gazda, mindjárt, de előbb sétálok egyet a tesómmal. Jobbik, hé, Jobbik! Nincs kedved egy kis friss levegőt szívni a brodvéjon?
– Dehogy nincs – ugrott melléje a testvére, és immár kettesben járták be keresztül-kasul Herzog úr szobáját.

Később csatlakozott hozzájuk Láb, Tüdő és Vese urak is. Mindegyik a maga párjával.

– Istenem, milyen jó annak, aki nincs egyedül – sóhajtott fel bánatosan Herzog úr szíve a kóricáló tömegben.
– Ez a nagyok sorsa – állt meg mellette Fej úr komoran.
– Sajnos, ilyenformán nyilván meg sem kérhetem, legalább ön sétáljon velem, hogy ne érezzem magam ilyen egyedül. Eltaláltam?
– Abszolút. Bocsásson meg, hogy ilyen udvariatlan vagyok, de maga meg én… Röviden sehogy sem passzolunk, így aztán előbb-utóbb úgyis hajba kapnánk még így, séta közben is.
– Hát ne kapjunk. Tudom, hogy nem szível, és bármit mondanék, ön az ellenkezőjét állítaná, de annyira csak nem gyűlöl, hogy ne sétáljon velem egy röpke félórát.
– Téved, nem gyűlölök én senkit sem, csupán racionálisan gondolkozom, miközben ön… De hagyjuk, mielőtt felfigyelnének arra, hogy már megint veszekszünk.
– Ebben meg ön téved. Én, barátom, sohasem veszekszem. Nem engedi a szívem, hogy bárkit is megbántsak.
– Rendben van, sétáljunk együtt ezen a szép holdvilágos éjszakán. Asszonyom! – gurult etikettszerűen Fej úr Szív asszony bal oldalára.
– Na, ehhez szólj hozzá! – hüledezett Herzog úr bal kézfeje. – Fej és Szív együtt. Ilyet sem láttam náluk azóta, hogy amputálták a kisujjam.
– Én sem. Kíváncsi vagyok, miről tárgyalnak, mert ha két fejes „randizik”, utána mindig történik valami, aminek viszont rendszerint mi, kisebbek látjuk kárát, meglátod – prognosztizálta Herzog úr jobb keze.

És csakugyan! Alig telt el félóra, Fej úr máris kiadta a parancsot:
– Belső, külső szervek, figyelem! Elnézést, hogy megzavarom a sétájuk, de miután ilyen szépen összeverődtünk Herzog úr padlóján, megragadom az alkalmat, hogy villámmegbeszélést tartsak önökkel. Kérem, üljön mindenki a padlóra. Igen, igen, a padlóra, mint az indiánok, a megszokott rend szerint: baloldaliak balra, jobboldaliak jobbra. Értekezésünk témája a jelenlegi kormányzási ciklus rövid elemzése az elmúlt hónapok gazdasági-politikai eseményeinek tükrében. Nem kell sziszegni, most tényleg kurta leszek, hölgyeim és uraim, annál is inkább, mert az adatok, tények nagy részét önök amúgyis ismerik. Hogy akkor mégis miért ismétlem? Hogy annál jobban elhiggyék, miszerint itt nincs más megoldás a reformnál. Nem ülne már le végre? – rivallt a közelben ürítő Húgyhólyag úrra. – Foglaljon helyet, képviselő úr. És máskor, nagyon szépen megkérem, fáradjon a toalettre.
– Én meg arra kérem, ne kiabáljon velem – sértődött meg a Húgyhólyag úr. – Igaz, hogy én csak egyszerű képviselő vagyok, de amíg demokrácia van, nekem is kijár a tisztelet, igen, még egy miniszterelnökkel szemben is.
– Éljen a demokrácia! – rikoltották el magukat a Vese testvérek.
– Új kormányt akarunk! – szólalt meg valaki hátul alig halhatóan.

Hanem a miniszterelnök, mindnyájuk agya és vezére így is meghallotta.
– Tessék? Van valami konkrét javaslatuk vagy ilyesmi? Maguk ott, hátul! Ismételjék meg, mit mondtak!

A szobára olyan csend borult, hogy még a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani, már ha egyáltalán lett volna. Nem is olyan régen még rá se hederítettek volna a vezérre, de mostanában egyre jobban bekeményít az öregúr. Járt ugyan a szája eddig is, fenyegetett, anyázott, és pont, más szóval senki sem vette komolyan. Egész tegnapig, amikor két minisztert is leváltott egyszerre. Ez viszont már nem üres szócséplés, hallgassuk hát meg, mit kíván – okoskodtak magukban Herzog úr sétálgató testrészei.

– Valami gond van, miniszterelnök úr? – tipegett elő Bal és Jobb Kéz szolgálatkészen.
– Nincs, nincs, ne izguljanak, de ami biztos, az biztos, szóljanak Izmoknak és Csontoknak, vegyék körül a plénumot – súgta oda nekik a kormányfő. – Ha valakit gyanúsnak találnak, emeljék ki feltűnés nélkül a tömegből. – Nos, ha nincs semmi javaslatuk, ezennel megnyitom a konferenciát – foglalt helyet a félkör elején egy sebtében előhúzott fotelben. – Mint mindnyájuk előtt ismeretes, kormányunk hónapról hónapra hallatlan erőfeszítéseket tesz azért, hogy kimásszon abból a kátyúból, melybe a volt kommunista vezetők és a gazdasági-pénzügyi világválság sodorta. Új munkalehetőséget teremtettünk az Izmoknak, sikerült normalizálni Vér és Szív úr keringését, ritmusát, a Fehér és Vörös Vérsejtek, továbbá a Jó és Rossz Koleszterin nemzettségek arányát, egyszerűsítettük az adórendszert, gátat szabtunk gazdánk ésszerűtlen költekezésének, ezzel párhuzamosan szorgalmasan törlesztjük valamennyi adósságát is. Egyelőre ez a fő célunk, mert amíg ennek terhe alatt nyögdécsel, a reform is csak írott malaszt marad, hölgyeim és uraim.
– Pontosan. Igaza van a miniszterelnök úrnak! – helyeseltek egyesek a félkör jobboldalán.
– Csendet, kérem, mérsékeljék magukat! – intették le őket szigorúan Lép és Vakbél képviselők.
– Hagyják csak! Ez itt nem a parlament, vagyis akár tapsolhatnak is, ha óhajtják. Mondom: akár tapsolhatnak is, ha óhajtják.
Felhívás keringőre? Akkor gyerünk tapsolni! A miniszterelnök tábora – keze nem lévén – odacsapkodta magát a padlóhoz. De már korántsem azzal a lelkesedéssel, mint egy-két évvel korábban. Hiába, akitől elpártol a szerencse, annak a párthívek és barátok is hátat fordítanak idővel. Márpedig a kormányfőtől elpártolt, amit sorozatos baklövéseivel még tetézett is az öregúr. Tudták, érezték ezt már mindnyájan. De hát mit tegyenek? Váltsák le a kormányukat? Semmi akadálya, meg is szavazná mindenki. Csakhogy mi haszna, ha Vese, Tüdő urakat, sőt, magát Szív asszonyt is leváltják, Agy úr őexcellenciája viszont maradna. Maradnia kell, hiszen nélküle még csak meg sem tudnának moccanni. Lám, most is milyen fölényesen somolyog! Naná, hiszen bármi is történjék: égszakadás, földindulás, fejükön egy koppanás, őt senki és semmi sem billentheti ki a helyéről.
– Köszönöm, hogy legalább önök méltányolják, amit nap mint nap teszek a gazdánkért – köszönte meg a miniszterelnök az ovációt. – Kár, hogy odakünn egész másként ítélnek meg bennünket, és ahelyett hogy követnék a példánkat, folyton Herzog urat szapulják. De sebaj, majd mi, magyarok megmutatjuk a világnak, melyik végén kell a tojást feltörni.
– Buta fajankók! – tódította lenézően Hasnyálmirigy úr. – Még annyi eszük sincs, hogy belássák, kit érdemes követni.
– Helyesebben kit nem érdemes, vagyis éppen, hogy van eszük – javította ki Mész képviselő, Agy úr egyik legveszélyesebb ellenfele.
Ezen aztán össze is kaptak rendesen, kiabáltak jobbról, ágáltak balról, éppen csakhogy ölre nem mentek egymással.
– De uraim, hát még mindig nem látják, hogy a 24. órába érkeztünk? – dobogott csalódottan Szív asszony. – Gazdaságunk romokban, a fél ország éhezik, ezrek csellengnek fedél, munka nélkül az utcákon, és önök arról vitáznak, melyik végén kell a tojást evés közben feltörni?

Az egybegyűltek megtorpanva meredtek a szomorkodó asszonyra.

– És ez még nem minden – folytatta a nagyasszony. – Herzog úrról még nem is beszéltünk. Tüdő úr, volna szíves megmutatni azt a zabszem nagyságú sejtképződést ott a bal felső lebenyben. Úgy, ott, ott, köszönöm. Ez bizony rák, hölgyeim és uraim. Na, most mutassák meg a világnak, milyen klassz gyerekek vagyunk, mi magyarok.
– A vekker, nem hallod a vekkert, Nepomuk! Fel kéne kelni, mert elkésel a munkából.

A férfi kábultan tápászkodott fel az ágyában.

– Máris reggel van? Képzeld, azt álmodtam, hogy kimásztak a testemből a szerveim.
– A szerveid.
– Ja. A májam, tüdőm, vakbelem… Még a fejem is meglógott.
– Te jó isten! Neked aztán van fantáziád, kandúrkám! És?
– Összevissza csámborogtak a szobában, aztán… aztán többre alig emlékszem.
– Amúgy jól vagy, mert a tegnap még ugyancsak végigszörtyögted, mit szörtyögted, nyafogtad a délutánt.
– Nono, azért ne túlozz! Volt egy kis náthám, de, úgy tűnik, az is kimászott belőlem – szívta tele levegővel Herzog úr a tüdejét. – Az orrom oké, még csak nem is köhögök, és olyan fittnek érzem magamat, mint húszéves koromban – kapta el a felesége derekát. – Csurgasd ajkad mézét ajkamba, hogy megédesítsem vele az életem. Hadd becézze nyelvem a nyelvedet, és koccanjon fogam a fogadhoz, mert nincs nagyobb gyönyör annál, mint amikor két szerv ölelkezik egymással – udvarolt fennkölten az asszonynak. – Ó, ha tudnád, mennyire csodálom hajad szaruképződményes sátorát, villogó körmeid, rozsdavörös májadat. Szinte látom a zsigereid felszínén feszítő epehólyagot és a torkod nyálkahártyájába beágyazott rózsaszínű mandulád.  Ennél már csak a hasnyálmirigyed gyönyörűbb, melyen lelked szépsége tündököl…

Illusztráció: Trisha Thompson Adams: Floral Anatomy (2016)