Én magam csak később kerültem a képbe. Már javában ünnepeltek, én sokkal később csatlakoztam, hogyha tartamban és megélt időben gondolkodunk, viszont csak egy kicsit később, ha órában, percben és másodpercben számolunk – a Slagelsegade-i lakásukban való kellemetlen ébredés után, a Jesper és Per vásárolta reggeli elfogyasztása után, három üveg Gammel Dansk és két rekesz sör után, az után, hogy megérkezett Knud, ajkán az Evának szánt félszegen szerelmes mosollyal, kezében kis szatyorral, benne zenék a kilencvenes évek elejéről, amikor egy csomó időt töltött együtt Simonnal és a fiúkkal. És Hanne meg Ib bemutatása után, akikből sugárzott az öröm, hogy a pár egymásra talált, amitől Jesper és Per félszeg és zavart lett, pedig korántsem voltak már kezdők. A lányok mint megannyi kis napocska mosolyogtak Evára, és minden tekintetben mások voltak, mint szoktak, igen titokzatosak, és egyáltalán nem akartak beszélni a fiúkkal, mert a formaságokat be kell tartani. És kegyetlenül jól néztek ki a nap tiszteletére, úgyhogy a hallgatásuk nagy hatással volt a fiúkra és általában a társaságra.
A szép lakást a lehető legalaposabban kitakarították, hisz Simon meg Eva jól tudta, hogy ma valamilyen összejövetel lesz.
Kicsit mindenki feszélyezve érezte magát, és világos volt, hogy ez most valaminek a lezárása. De a fiatalemberek nehezen tudták kifejezni vegyes érzéseiket, úgyhogy nagyon megkönnyebbült mindenki, amikor egyszer csak kiáltások és motorzúgás hallatszott az utcáról. Eva kitárt egy ablakot, lepillantott, és fölkiáltott:
– Hát ez nem lehet igaz!
De Hanne és Ib nem engedett, Evának mennie kellett, egyszerűen nem volt más választása, és a két közgazdászhallgató elvitte motorral, fölfelé suhantak, át egész Sjællandon, és meg sem álltak a koppenhágai Rådhuspladsenig, ahol készenlétben várta őket a többi barátnő, már meg volt beszélve az időpont a masszőrrel, ebéd a Baron von Dy-ben, utána Crazy Daisy meg minden, amit elterveztek. Mind a hatan, az egész társaság vigyorogva bámult ki az ablakon, amikor a két rocker elhajtott Evával, s noha Simon nem volt oda a dologért, hisz ő is azok közé tartozott, akik nem különösebben lelkesen vettek részt ebben az egész médiafelhajtásban, amit a bandák körül rendeztek… mégiscsak örült neki egy kicsit, hogy a lányok ilyen találékonyak, és hogy ennyire beleadtak apait-anyait. Ismert dolog, hogy közgazdászhallgatók tízezernél kevesebbért nemigen viszik el az embert ilyen furikázásra. Ráadásul ismerni is kell valakit, akinek eleve van ilyen ismeretsége.
De a lányok egy szóval sem árulták el, mit sütöttek ki, mi történjen utána Evával, és már csak egyetlen Gammel Danskot fogadtak el, mielőtt eltűntek a pályaudvar felé, hogy bemenjenek a városba és megünnepeljék Eva utolsó szabadon eltöltött estéjét. Miniszoknyát viseltek, és mindent tőlük telhetőt megtettek, hogy a hatvanas évek fotómodelljeire hasonlítsanak. A hajukat föltupírozták.
És aztán megindultak a fiúk, és még jöttek hárman, átölelték Simont, vagy vállon veregették, s azt kiáltották: “Gratula!”, Ib is, Hønse is, Allan is. Kivált Allan volt igen elegáns, zakóját és nyakkendőjét a Divatkirályban vette, a fiúk sört hoztak magukkal meg egy zacskó mindenfélét, különleges dolgokat, amiket nem akartak megmutatni. Meg egy ládát farácsokkal és hosszú rudakkal. És több zacskó péksüteményt.
– Van vajassüti! – rikkantotta Hønse, de magától értetődik, hogy legelőször a két üveg Gammel Dansk párolgott el meg a rekesz sör. Simonnak nem nagyon engedték, hogy egyen a reggeliből, ez a játék része volt, kapott sört, és a fiúk Simon nélkül ettek, hiszen ő már több mint bőségesen bereggelizett, és a legfontosabb az volt, hogy a piának legyen hely. Rengeteg piának.Pontban tizenegykor elhagyták a lakást, és Hønse meg Ib a vállukra emelve vitték le Simont a pályaudvarra, a fejébe papírkoronát nyomtak, Allan szaladt elöl, ő törte az utat, lökte félre az embereket, miközben azt ordította:
– Simon a KIRÁLY…!
És kis híján lekésték a vonatot, mert Knudnak és Pernek gondja támadt az elárusító bódénál, ahol sor kígyózott, úgyhogy hajszálon múlt, hogy nem tudnak még egy rekesz sört venni. De azért csak elérték a vonatot, és bekapcsolták a music centert, és az általános suliból, a bulikról meg a katonaságból ismert zenéket kezdték hallgatni – azokból az időkből, amikor még közösséget alkottak.
Talán nem pont ilyen vasúti fülkéről álmodik az ember, nem ilyenben szeretne egy órát végigutazni, miután épp az imént intézett el nagy sietve egy kellemetlen üzleti ügyet. Messze a várostól, a dán vidéken. De a többi fülke annyira tele volt ingázókkal, hogy megelégedtem ezzel, és bevettem magam a sarokba, háttal egy erős falnak támaszkodtam, jobbra ablak védett. Két nagyon szilárd pont, hogyha esetleg védekeznem kellene. Biztos bázis, ahonnan kiindulhatok, ha rákényszerülnék – két irány kilőve. Csöndben, nyugodtan, nehogy fölhívjam magamra a figyelmet, kinyitottam a napilapot, és eltakartam vele az arcomat, úgyhogy szinte beleolvadtam a fülkébe. Most már nem élő ember voltam. Hanem csak egy tárgy – “valami”, aminek a látványát már megszokták a vonaton.
Nem fedeztek föl. Mert Per énekelni akart, és nemsokára együtt üvöltötték: – Elöl ül a masiniszta, masiniszta… –, és felültették Simont az üléstámla tetejére, úgy énekelték: – Addig, míg az összes sört… összes sört meg nem issza!
És ahányszor csak Simont közszemlére tették, dupla sört kellett innia, amiből jutott az ingére is, s közben azt kiáltották, hogy “Egészség!” Megparancsolták neki azt is, hogy Gammel Danskot igyon, de nem csúszott le elég gyorsan, úgyhogy Allannek be kellett fognia Simon orrát, miközben Knud fölfeszítette a száját, és beletöltötte a most már teljesen szabadon lévő, védtelen torkába. És még több kakaót adtak rá a music centerre, és foggal nyitották ki a söröket, mindnyájan, kivéve Simont, aki sosem tanulta meg, úgyhogy hétszer kellett próbálkoznia, míg a hab végül mindent elárasztott, és valószínűleg a fogából is letörött egy darab.
Emelkedett a hangszint, még jobban feltekerték a zenét, és egyre inkább megfeledkeztek magukról, csak akkor eszméltek, amikor a hangszóróban bemondták: “A következő megálló a Főpályaudvar. A vonat nem közlekedik tovább.” Ekkor zavarodottság támadt, és a fiúknak hirtelen nagyon sürgős lett, hogy mindent elpakoljanak, amit magukkal hoztak.
De jó jel volt, hogy minden további nélkül hátrahagyták a rekeszt és az üres üvegeket. Túlságosan emelkedett hangulatban voltak ahhoz, hogy végiggondolják: van bizonyos pénzben kifejezhető értékük, és csak Hønse ragaszkodott volna hozzájuk, de hát őróla tudták, hogy egy kicsit garasos. Amikor magával akarta vinni őket, s azzal érvelt, hogy: – A francba, majdnem száz koro… –, a többiek méltatlankodva ordították:
– A fenébe már, ne legyél ilyen rohadtul garasos… ez a nap Simoné…Utána vállukra emelték Simont, úgy vitték ki a fülkéből, le a peronra, és Knud azt kiáltotta: – Simon a király! –, és Simon igen megilletődött, büszke volt és örült, és annak ellenére, hogy a többiek borzasztóan leitatták, teljesen tiszta gondolata támadt, amibe minden érzése is belesűrűsödött:
– Ők az én barátaim…
Felcipelték a mozgólépcsőn, és Ib végigrohant a peronon, ki a pályaudvarról, le a Reventlowsgadén, s be a Vasút Kávéház melletti elárusító bódéba, ahol vett még egy rekesszel. Amikor a többiek odaértek, vállukon Simonnal, ő már ott állt a megbeszélt helyen a rekesszel, az Istedgade-i éles saroknál. V-jelet mutatott az ujjaival – aztán elmentek a Halmtorvetre, és betértek a középső elválasztó sávon álló bunkerba, a “Reden”-nel szemközt, ahol a drogosok szoktak ücsörögni, miután belőtték magukat; és kiöltöztették Simont.
Amikor elhagyták a rothadás fészkét, Simon már rugdalózóban volt, mint egy csecsemő, Knud pedig lefizetett egy narkós kurvát, hogy egy órára menjen velük, és bukjon rá Simonra. Nyolcszáz.
Elsiettem a helyszínről. Bementem a Citybe, ahol az Andersen Fivéreknél kicseréltettem a nyakkendőmet. Utána beültem az egyik Nørgaard fivér sznobok látogatta bárjába, az “Észak”-ba. Az odakint elhelyezett asztalok egyik legkülsőbbikéhez telepedtem le, és rendeltem egy üveg Cremant-t, amelyről, sajnos, kiderült, hogy unalmas ital. Az igazat megvallva, többször kóstoltam már korábban – bízvást nevezhetjük ipari terméknek. De olyan jól festett, és eljátszottam a gondolattal, hogy egy bonvivánhoz hasonlítok. Egy kis időre. Mielőtt óhatatlanul felbukkannak.
Bizony eléggé drága volt, de egy pillanatra sem éreztem sértve magam amiatt, hogy ilyen gyönge ízélményben van részem. Elhelyezkedésem tökéletes volt. Akadálytalanul kiláttam a két sétálóutcára, figyelmemet semmi sem kerülhette el. Várhatok addig, ameddig kell.
Sokáig vártam. Végül csak megérkeztek.
Már messziről hallani lehetett őket. Tántorogva jöttek, és mindenkinek, aki az útjukba akadt, nekimentek, a music centerből meg fülsiketítő zene áradt. Merthogy négy órával később volt már, és ez egyiküknek sem vált javára. Aludniuk kellett volna. Simon az utóbbi másfél órában szemlátomást egyebet se tett, csak egyfolytában Evát hiányolta, és persze nem erről szólt volna az egész.
Szörnyen nézett ki. Babasapka és rugdalózó volt rajta, és a képe egyik felét vörösre mázolták, akár egy megszégyenített kisgyereknek. Néha megállt az úton, és elkiáltotta magát: “Három csók: egy korona!”, meg “Két koton egy dugásért!”, de valami nem lehetett rendben, mert feltűnően kelletlenül viselkedett, és a járókelők sem mulattak rajta. Csak félrehúzódtak, mintha inkább riasztaná őket a jelenet, semmint jókedvre derítené.
A Cafe Europában telepedtek le, tőlem körülbelül száz méterre, a tér legtávolabbi részén, és egy egész kis szigetet képeztek a bejárat előtt, miután összetoltak három asztalt. És ahogy ilyenkor illik, Simont megfürdették a Gólya-szökőkútban, majd a magukkal hozott fadarabokból összetákoltak egy járókát, és beleparancsolták Simont. Ezután mexikói sört, tequilát és whiskyt rendeltek mindnyájuknak, kis híján még Simonnak is, akinek pedig volt már egy saját, tejes-vodkás cuclisüvege. És ahányszor csak megpróbált valamit mondani, ráordítottak:
– Csicsikál!
És masszázshirdetéseket találtak a reggeli lapban meg három pornóújságot az Istedgade-i klubból, és nemsokára fennhangon vitatkoztak, hogyan avathatnák be ezt a “nagy cula kölyköt”, hogy a holnapi nagy napon ne tűnjön már teljesen tökkelütöttnek és érintetlennek.
És rendeltem még lazacot meg még egy üveg pezsgőt, közben meg figyeltem a jelenetet, és ujjongtam belül, hogy minden, amit tesznek, szinte tökéletesen megfelel a várakozásomnak.
Merthogy hamarosan elhangzott valami, amit Simon csakis sértő megjegyzésként értelmezhetett. Egy kis tréfásnak szánt kiszólás Eva testi adottságairól. Bizonyos szempontból egészen ártatlan volt, és korántsem bántó, ha figyelembe vesszük, hogy egyébként mi mindent mondogattak egymásnak. Csakhogy ezt megismételték, Allan ezt kiáltotta:
– A feleségednek nem is cickója van… hanem tőgye…
Ib meg így ordított:
– Múúú! –, de Simon nyilván úgy vélte, ezt már nem nyelheti le. Kilépett hát a mászókából, és úgy, ahogy volt, rugdalózósan, tejbajuszosan, babasapkásan kiáltotta:
– Mondd még egyszer, te köcsög! –, és erre mind fölkeltek, odamentek Simonhoz, lökdösték, bőgtek, mint a tehén, és elkezdtek pofozkodni.
Nekem úgy tűnt, hogy mindig szívesen bunyóznak egymással, összevissza, csak úgy heccből, tréfából, és az idők során adtak is, kaptak is eleget, de utána mindig kezet fogtak, és ugyanolyan jó barátok maradtak, mint előtte. És hogy ez a mostani bunyó korántsem a legvadabb fajtából való.
De valami történt. Messziről is hallani véltem azt a másféle hangot, amely az ordibálásukba vegyült. És az egyik pofon, sajnos, sokkal erősebbre sikeredett, mint amit Simon valaha is kapott. Úgyhogy visszaütött, és jól célzott lehetett az ütés, mert Allan megtántorult. És Ib ösztönösen Simon felé csapott, mert részegen ő lett a legagresszívebb, tisztán betalált, Simon pedig megijedt, és kirúgott, ahogy egyszer tanulta, s a kelleténél nagyobb erővel, így aztán ami egyszerű haveri évődésnek indult, közelharccá fajult.
Ebből még baj lesz. Sajnos csak azt nem láttam, hogyan. Innen csupán néhány egymásba gabalyodott embert lehetett látni, és az egészben valahogy a lárma volt a legszokatlanabb. De azután eszkalálódott a dolog, s egy sor heves mozdulatra lettem figyelmes, bútorok röpültek ki a térre, ketten meg összeestek. Majd lövés dördült, mire hatalmas fehér felhő keletkezett a kávéházi asztalok mellett, és aztán emberek menekültek, a szemükből csurgott a könny.
Amikor a felhő szétoszlott, és megint tisztán lehetett látni, egy fiatalembert tűnt fel, amint imbolyogva hármat lép hátrafelé – rugdalózó volt rajta, amely szemlátomást egyre vörösebb lett. Megszűnt a csődület, és észrevettem, hogy a közelben mindenki fél.
Mert az alak összeesett a kövezeten, s feltűnő, természetellenes módon rángatózott, és ahol feküdt, vérvörös tócsa keletkezett, mert a gázlövedék egyenesen a jobb szemébe fúródott.
Elég nagy csönd lett, senki sem mozdult – a járókelők sem a két sétálóutcán. Megálltak, és szinte kővé váltan meredtek a sikkes kávéház előtt heverő élettelen alakra. És tíz másodperc múlva a fiatalemberek maflán egymásra bámultak. Aztán pánikba estek.
S miközben mind elkezdtek rémülten rohangászni egymás körül, ordibáltak, sikoltoztak, és a 112-t hívták a mobiltelefonjukon, én arra gondoltam:
Ó, milyen törékeny is az ember, amikor a világegyetem leghatalmasabb erői fölé helyezi magát…
Innen eredt aztán a következő gondolattársítás:
A legesleghatalmasabb talán az, amelyik stabil szerkezetekké kapcsolja össze az atomokat – régen ezt ISTEN-nek hívták
– de ezt követi rögtön az atombomba ereje, amely széthasítja az atomot, óriási robbanást okozva ezzel, ami még a korábban oly stabil szerkezeteket is elpusztítja.
Ez lehet a két legnagyobb erő, amink csak van.
De a harmadik hely bizonyára az emberi szeretet megnyilvánulásának jut – vontam le a következtetést, begomboltam a zakómat, megkötöttem új nyakkendőmet, és kedvesen rámosolyogtam a dermedten álló pincérre – majd távoztam a kávéházból.
SZAPPANOS GÁBOR fordítása
