Címke: műfordítás

Federico García Lorca galego nyelvű költeményei II.

 

 

A BOLTOS FIÚ DALOCSKÁJA

 

Buenos Airesen végig
zeng a Río de la Platán
az északi szél dudája,
hideg, szürke nyál az ajkán.
Csóró Ramón de Sismundi!
Az Esmerelda utcán, ott,
te söprögeted a boltot:
polc- s dobozok mocskát, porát.
Galego-föld hány szülötte
ténfereg itt utcaszerte
álmodozva zöldbe mélyedt
völgyről, mit pampa szegélyzett.
Csóró Ramón de Sismundi!
Hallotta, hogy a víz csacsog
fölrémlett a hold hét ökre
amint a füvet legelte,
s futott ő a víz partjára,
jut a Río de la Pláta
fűzeit s csöndes lovait
fésülgető áradatig.
Kint a parton nem hallotta
gondterhelt zaját a víznek,
szárnyas szavát a dudának
betakarták virág-díszek.
Csóró Ramón de Sismundit,
hol víz ér össze a parttal,
az elfogyó délutánban
befogadta rőt iszapfal.

 

FOLYÓBA  FÚLT  FIÚ NOCTURNÓJA

 

Talpaltunk csöndesülve, hol gázlóvá apadt,
a vízbefúlt legénykét még egyszer látni csak.

Lábaltuk nesztelen a szelek öbleit,
mielőtt elsodorná az ár a tengerig.

Kicsiny sebesült lelke kiáltott sajogva,
körül fenyőtűk és javas-füveknek fodra.

A holdból aláhullt vízpászma teregette
liliomok fényét a csupasz hegyekre.

Árnyékból bontogat hideg és fáradt
ajkára a szél fonnyadt kaméliákat.

Gyertek a rétről, hegyről, társak, rőt hajúak,
a vízbefúlt  legénykét még egyszer látni csak!

Gyertek, csúcs és völgy kiket kétes néppé vegyít,
mielőtt elsodorná az ár a tengerig!

Testét a tenger fedik hófehér leplek,
hol a víz vén ökrei jönnek-mennek.

Ó, a Sil-menti fák, micsoda dalba fogtak!
s zöld csörrenés a hold, kis érintése dobnak!

Gyertek, társak, rohanvást, hamar, mindegyik!
Viszi alá az ár immár a tengerig.

  

HOLD-TÁNC  SANTIAGO FÖLÖTT 

Nézd, hátasán sápadt lovag!
Nézd testét, a meggyötörtet!

A hold, nem más, csak a hold!
A holtak birtokán csörtet.

Tört tagjain feketülnek
árnyék-szörnyek s falka-szörnyek.

Anya: a hold járja, táncol
a hold, s a sírlankák nőnek.

Kő-deresére ki pillant
kapujából álom-képnek?

Pára-zománc szemembe ha
ki néz: mélyére a ködnek.

A hold, egyedül, nem más
keríti sírral a földet.

Hagyj ágyamon aranyával
virágnak, ha  halál szöktet!

Anya: a hold a halmokon
ropja, holtaké e szöglet.

Lányom, jaj, fehér páraként
hív az ég, csal egyre följebb!

Nem a levegőég foszlat
holddal járják halmok, völgyek

Mi zúdul? milyen ökör bőg?
panaszosan mért pörölnek?

Anya: a tánc és a hold az:
cinteremben ejtőzőknek.

Ugye a hold? Ugye, a hold?
Rá rekettyés szirmot pörget,
s koronázva, lejtve járja
a hold a sírkerti földet.

 

 

(Botár Attila fordításai)

 

Dom Afonso: Non me posso pagar tanto (Bölcs Alfonz cantigája)

 

Nem szeretem a madár
dalát,
nem tetszik a hangja sem,
nem kell becsvágy, szerelem,
nem szeretem a csatát,
halált
súg nekem a félelem –
mint gálya a tengeren,
mi elhagyva e földet,
megment engem, elszöktet
a skorpió-fertelem
elől, hisz a szívemen
ejtett sebek megölnek.

Nem fedi vállam palást,
szakállt
sem viselek, szerelem,
harc, mindkettőt megvetem,
napjaim úgy szövik át,
a gyászt oltva belém, életem
könnybe fojtják, megteszem
magam kereskedőnek,
lisztjét, borát e földnek
és szívem messze viszem,
mert a skorpió-sebem felett
gyógyír nem győzhet.

A bajvívást, Istenem,
sosem
szerettem, nem kívánok
kopját törni, s nem vágyok
őrködni fegyveresen,
nekem a tenger ad új álmot,
hagyom a lovagságot,
mert míg tengerész voltam,
oly boldogan hajóztam,
most csak skorpiót látok,
s hogy meg ne mérgezzen az átok,
lennék ismét, mi voltam.

Nem szól bűnről énekem,
nekem
nem mondhat hazugságot
a bűn, és álnokságot
fegyverekről senki sem
(hiszen
fegyvert én nem használok),
inkább, mint a kalmárok,
hajómmal a habokban
szállnék, hogy a távolban
találjak egy világot,
hol skorpiót nem látok,
s nem bukom porba holtan.

M. József Karcsa fordítása

Illusztráció: El libro de los juegos de Alfonso El Sabio (1283)

Bernard De Ventadorn: Szép nézni erdőre-bokorra


Bel me’s can eu vei la brolha 

Szép nézni erdőre-bokorra,
kizöldül újra fa s bokor,
a lombos ág alatt dalolva
a madár szerelmet dalol,
és abból kél a fájdalom,
és öröm fut a fájdalomba,
szerelmem, ha akaratomra
vágyik, ahogy én akarom. 

Akarom, ám gőgje hatalma
lesújt, s bennem ily hatalom
feléje nincs. Bár úgy fogadna,
ahogy én őt elfogadom!
A többi asszonyt elhagyom
érte; Isten vesztem ne hagyja!
Tegye, hogy szívében foganva
szerelmét magamba fogom. 

Fogom magamba, s tart bezárva;
a börtönömön ő a zár;
igaztalanul ér a vádja,
őt inkább illetné a vád:
ő a hibás, de megbocsát
a szívem, s újra megbocsátja;
mert szép és jó minden hibája,
tudom, jók benne a hibák. 

Hibái jók — ez adományra
könyörgök még egy adományt:
a szám minden böjtje hiába,
csókja gyógyítná a hiányt.
De ily nagy díjat ő nem ád,
bár nagylelkű a díjadásra.
S belévág az ember szavába,
kiforgatja minden szavát. 

Szavát forgatja felcserélve,
de nem fordul el, s nem cserél
a szívem vágya mást fölébe:
hűségesen vágyom felé,
de nem sóhajt szerelmemért,
s hiába sóhajtozom érte:
hatalmas szépségére nézve
tudom, szemem halálba néz. 

Nézem halálom, s a remény
elhagy, s el az öröm reménye,
de jó vagyok a szenvedésre;
tűrök, s megtart a szenvedély. 

Horváth Viktor fordítása

SAGAWA CHIKA KÖLTEMÉNYEI II.

A halál szakálla

A szakács megragadja az eget. Négy ujjlenyomatot hagy
—– lassan kivérezteti a csirkét. A napot itt is összezúzták.
Az ég kékbe öltözött börtönőre látogatni jön.
A napfény tovasiető lépteit hallgatja.
A börtönben az álmokat az életnél is tovább őrzik.
Hogy megérintsem a kinti világot, mint a hímzés másik oldalát, egyetlen molylepkévé válok és átsuhanok az ablakon.
Ha a halál hosszan tekergő szakálla egy napra nem fojtogatna, végre rászállhatnék valami csodára.

Levetem kagylóhéjamat.

 

Egy ház illúziója

A szakács megragadja az eget.  Négy ujjlenyomatot hagy, lassan kivérezteti a csirkét. A napot itt is összezúzták.
Az ég kékbe öltözött börtönőre látogatni jön. A napfény tovasiető lépteit hallgatja.
Üres, fehér ház, ahol senki sem lakik.
Emberek hosszú álmai vették körül a házat, réteget rétegre festve, majd elfoszlottak, akár a virágok szirmai.
A halál lassan megszorítja a kezem. Rétegről rétegre,
az éj leveti kagylóhéját.
Ez az a ház, ahonnan egy távoli világ távoli emlékeihez
gyönyörű szép út indul.

Pillér Emília Réka fordításai

 

SAGAWA CHIKA KÖLTEMÉNYEI II.

 

Sagawa Chika 1911-ben született, és fiatalon, nem sokkal huszonötödik születésnapja előtt halt meg gyomorrákban. Rövid, de termékeny élete során a modernista és avant-garde japán költészet
egyik prominens alakjává vált. Japánban ekkor kevés női költőt ismert a közélet, és közöttük is a tradicionális formák, a tankaés a haiku, voltak népszerűek. Sagawa Chika újszerű kísérletezése szokatlan formákat és képeket társít, néhol prózába hajló szövegei szürreálisak és misztikusak. Különleges, forradalmi stílusát a nagy hírnévnek örvendő kortársak, Hagiwara Sakutaro, Nishiwaki Junzaburo, Ema Shoko és Momota Soji is méltatták.

Nick Cave két balladája

Az idegenek kedvessége

 

Ágyához láncolva találták meg
Szájában rongyok, a fejében seb
Mary Bellows, szegény

Otthon az éhség volt meg a nyomor
El is jött örökre Arkansasból
Mary Bellows, szegény

Akarta látni az óceánt
Utazott, utazott Tennessee-n át
Mary Bellows, szegény

Útközben beszélt egy férfi vele
Richard Slade, azt mondta, ez a neve
Mary Bellows, szegény

Szegény lány azt hitte, bele is hal
Mikor a tengert meglátja majd
Mary Bellows, szegény

Volt ott egy kopott kis olcsó hotel
Cókmókját Richard Slade vitte fel
Mary Bellows, szegény

„Én rendes lánynak tartom magam
Azt hiszem, be se jöhetne, uram”
Mary Bellows, szegény

Slade egyet kacsintott, szót se szólt
Kalapját megbökte s ott se volt
Mary Bellows, szegény

Hazagondolt és az ágyára ült
A tenger felől csak a szél fütyült
Mary Bellows, szegény

Remélt is, nem is, hogy valakit vár
Kiosont, ajtaján kattant a zár
Mary Bellows, szegény

Másnap az ágyában találták meg
Szájában rongyok, a fejében seb
Mary Bellows, szegény

Anya, a lányodat tartsd mindig otthon
Vigyázz rá, egyedül ne csavarogjon
A világ veszélyes, tudjatok róla
Idegen férfival ne álljon szóba
Mary Bellows, szegény
Mary Bellows, szegény

 

images

 

 

Ahol a vadrózsa nő

Ismernek Vadrózsa néven
Pedig úgy hívtak, Elisa Day
Hogy mért lettem rózsa, nem értem
Hiszen úgy hívtak, Elisa Day

Már első nap tudtam, hogy ő az a lány
Ahogy mosolygott, tudtam, hogy ő
Az ajka mint vérvörös rózsa
Mely a folyónál vadon és szabadon nő

Állt ajtóm előtt, a szobámba jött
És félelmem karjában csitult csak el
Nekem ő volt az első, és arcomon pergő
Könnyeim gyengéden itatta fel

Ismernek Vadrózsa néven
Pedig úgy hívtak, Elisa Day
Hogy mért lettem rózsa, nem értem
Hiszen úgy hívtak, Elisa Day

Másnap virágot vittem
Szebb nőt még nem láttam sohasem
„Eljössz-e, mondd hát, hol a vadrózsák bontják
Szirmukat szabadon, vérvörösen?”

Másnap egy szál vörös rózsát hozott
Azt mondta: „Rám bíznál mindent, ami bánt?”
Az ágyamon fekve csak intettem erre
„Elviszlek a rózsákhoz, gyere hát”

Ismernek Vadrózsa néven
Pedig úgy hívtak, Elisa Day
Hogy mért lettem rózsa, nem értem
Hiszen úgy hívtak, Elisa Day

Harmadnap levitt a partra
És megcsókolt ott, hol a vadrózsa nő
Ahogy fölém hajolt, még súgott egy szót
És láttam, hogy markában ott van a kő

Utolsó napon a rózsákhoz mentünk
Ő feküdt a parton, fölkelt a szél
Egy búcsúcsók még, szóltam: „Vesszen a szép”
És vadrózsát dobtam az ajka közé

Ismernek Vadrózsa néven
Pedig úgy hívtak, Elisa Day
Hogy mért lettem rózsa, nem értem
Hiszen úgy hívtak, Elisa Day

Havasi Attila fordításai

 

 

 

Középkori japán szerelmi költemények

Tankák a Régi és új dalok gyűjteményéből (Japán, X. század) (2.)

 

Szerelem első kötet, 470.

 

Téma nélkül:                                                      Szoszei szerzetes

Hírből hallok csak
róla, s szívem krizantém
virágán harmat:
éjjel dagad, s ha nap kel,
hevétől nyomban illan.[1]

 

Szerelem, harmadik kötet, 665.

 

Téma nélkül:                                                    Kijohara no Fukajabu

Apálykor, nappal
mederben mindent látni:
nem jutni hozzád.
Estét várja az alga,
mikor öblödbe úszhat.[2]

 

Fittler Áron fordítása

Szoszei szerzetes
IX–X. század

A Régi és új dalok gyűjteményének (Kokin vakasú) egyik legjelentősebb költője, egyike a japán költészet kezdetétől a X. század végéig tartó időszak harminchat kiemelkedő költőjének, a harminchat költőóriásnak (szandzsúrokkaszen). Apja, Hendzsó szerzetes a IX. század hat legnagyobb költője, a hat költőóriás (rokkaszen) egyike. Szoszei verseire jellemző az intellektualizmus és a retorikai eszközök gyakori alkalmazása.

Kijohara no Fukajabu
IX–X. század

Ugyancsak a Régi és új dalok gyűjteményének egyik reprezentatív költője, többek között az ő versei is meghatározták az antológia stílusát. Barátságot ápolt a kor más nagy költőivel, Ki no Curajukival és Fudzsivara no Kaneszukével, továbbá mesterien játszott a japán citerán, a kotón.

A bélyegkép a fordító felvétele

[1] Jelen két versben több többértelmű kifejezés (azonos alakú szó, illetve többféleképpen tagolható hangsor) segítségével párhuzamosan fejeznek ki a költők egy természeti képet és egy lelkiállapotot, emberi érzést. Ebben a tankában a „kiku” (hall; krizantém), az „oki-” (felkel, ébren van; (a harmat) lecsapódik) többértelműsége és az „omo(h)i” (érzés, gondolat) szóban lévő „hi” (Nap) segítségével kerül kifejezésre egy harmatos krizantém képe, illetve egy kezdődő szerelmi epekedés érzése. A fordításban ezt a természeti kép hangsúlyozásával és az érzést megjelenítő oldalra való rejtett utalással (allegorikusan) igyekeztünk visszaadni. Továbbá furcsának tűnhet, hogy egy szerzetes szerelmes verset költ, ez a tanka azonban szerepvers, tehát nem Szoszei személyes érzésein alapul.

[2] Ebben a tankában a „hiruma” (nappal; apály), a „mirume” (egy algaféle; találkozás, lehetőség a találkozásra) és a „joru” (tér vhova, itt: úszik; este) szavak azonos alakúságával fejez ki a költő egy tengeri tájképet, illetve a közvéleménytől tartva kedvesével nyíltan találkozni nem tudó szerelmes érzését. A fordításban szintén allegorikusan igyekeztünk visszaadni a retorikai eszközt.