“állandóan kezdődik velünk egy újabb történet és legtöbbször nem fejeződik be”
Nem szabad és nem királyi, nincsenek kiváltságok, nem megkülönböztetett. Egyszerű lenne még elsőre is azt mondani, hogy a (kis)városokkal kapcsolatban megélt, vagy elgondolt sztereotípiáinknak megfelelő „hétköznapiság”, beszűkültség jellemzi a novellák helyszínét. Bár a szövegek gyakran utalnak erre, például Lőrinc úr bajszát morzsolva, sörét kortyolgatva, a fiatal fizikus tanárra várva elgondolkodik: „miért is szánja el magát egy szépreményű fiatalember arra, hogy városunkba költözzék, és itt vállaljon tanári állást, amikor minden épelméjű ember elkívánkozik innen New York-ba, Párizsba, a Pokolba meg akárhova, ide csak az jön, akinek más nem jut, és csak az marad, aki nyomorult, hülye és tehetetlen.” A történeteket olvasva azonban éppen azt érezzük, hogy itt (is) minden megélhető és megtörténhet, vagy hogy éppen itt élhető meg igazán, egy kiváltságoktól mentes világban. A novellákat az állandó jelzőjével szerepelő (vagyis nem szabad és nem királyi) város és néhány itt található helyszín köti össze, ilyen például a szinte mindegyik novellában megjelenő New York Hotel Casino Restaurant, vagy a gyakran emlegetett Fürdőtelep, és a „világhírű” gimnázium. De fontos szerepet kapnak a várost körülvevő hegyek, a „vademberek” és a pásztorok világa. A szereplők nem ismétlődnek, nem utal a szöveg a köztük lévő kapcsolatokra, csak egy-egy történet erejéig tűnnek fel, majd el.
A novellákban történtekre nem lehet egyértelmű magyarázatot adni, csak sejtések, találgatások vannak, csak a szóbeszéd marad. A mindennapok, tényszerűségek mögött folyamatosan ott érezzük a nem tudhatót, nem kimondhatót, a titkot. Mintha ebben a városban, ami „igazi” krónikással sosem rendelkezett (ahogyan ezt az egyik novella kiemeli), nem is lehetnének elmondhatóak a dolgok. A legtöbb novella azzal végződik, hogy nem tudni pontosan mi történ(hetet)t, a szóbeszéd az egyetlen, amire építhetnénk, az viszont – jellegéből adódóan – inkább tovább fokozza a bizonytalanságot, a lehetséges magyarázatok számát. Erre az állandó befejezetlenségre egyfajta magyarázatot adhatnak az alábbiak: „nincs itt vége még semminek, nem ért véget velünk a történelem, hiába reménykedünk, hogy meglátjuk, kezdet van újra, örökös kezdet, néha egészen csendes, köznapi, alig észrevehető, máskor pedig harsány, rikoltozó, fényes, hogy hallják meg a süketek, és lássák a vakok, állandó kezdet van, állandóan kezdődik velünk egy újabb történet és legtöbbször nem fejeződik be” (Egy tavaszi történet eleje). S valóban a legtöbb történet végén marad a bizonytalanság, találgatni lehet csak, hogy például hogyan, miért halt meg Ritók, a kőműves (Az ereklye), vagy hogy hová tűnt el a város nagyreményű fizikatanára, Venyige úr. Nem tudjuk meg, hogy csak egy vászondarabot, vagy valóban egy különös ereklyét találtak-e a falba rejtve (amely nem lesz vizes az esőtől, furcsán fluoreszkál, foltok jelennek meg rajta, amiket nem lehet eltávolítani). Ahogy az sem derül ki, hogy milyen titokzatos erő, vagy alakok támadtak Hantz úrra, illetve hogy hogyan lehetséges az, hogy a szétlőtt vászon mögött a sörétek egy emberi alakot mintáznak, „a sekrestyés felesége esküdni mer rá, hogy pontosan olyan az alakja, mint amilyen a leplen volt látható (..), bár az sem kizárt, hogy éppen a plébánosra hasonlít, aki azon a nevezetes éjszakán tűnt el, nincsen már azóta se papunk, se ereklyénk, csak egy történetünk arról, hogy egy ismeretlen vászondarab leple alatt, ürügyén, vagy miatt plébánosunk elszökött a szépséges Mirellával” (Az ereklye). Egyrészről tehát a szövegek bizonytalanságban hagynak minket a történtekkel kapcsolatban, más csatornákon keresztül gyakran mégis működik a megértés. Abban a „vad” világban például, amiben a fiú és apja él, csak a mozdulatok és a cselekedetek nyelve létezik, „Az apám soha nem mesél, de én tudok olvasni a mozdulataiból. Tudom, mi történt vele, mialatt nem volt itt. Tudok mindenről, csak szavaim nincsenek rá. Mikor azt kérdeztem, hogy vissza jön-e még az anyám, akkor se válaszolt, csak elfordult. Tudtam, hogy mire gondol, csak éppen szava nincs rá.” (Kelj fel, és járj!). Vagy így érti meg a fiú Ritát a mosolyán keresztül (Navigare Necesse…). A cím csupán a latin mondás első részét idézi, ha konkrétan nem is, de megfogalmazódik a mondat második fele is Rita halálával: hajózni kell, élni nem kell („Navigare necesse est, vivere non est necesse!“). De ide sorolható a vakuló fotográfus is, aki a fénykép (az élet) titkát keresi, azt ami a látáson és a vakságon túl van „lehet, hogy ott van minden csak nincsen hozzá szem”. A fény-sötétség, látás-vakság ellentéte, a szem-fényképezőgép metafora végig vonul a novellán. „Így kell nézni a világot, hogy akár kép is lehessen belőle”, hiába csináltat azonban jobbnál jobb gépeket (s teszi fel magának a kérdést, hogy miért is épít fényképezőgépet egy vak ember?), olyan képeket soha sem sikerült készítenie, mint amilyeneket a Mester tudott. A Mester portréjai, függetlenül az emberektől, akikről készült, az üdvözültek mosolyát közvetítették, egyfajta ragyogás, különös derengés vette körül az alakokat, amire semmilyen technikai (és egyéb) magyarázatot nem talált. Egyrészt mesterség a munkája, elsajátítható fogásokkal, másrészt varázslat, a Mester pedig tudott varázsolni, az ő képein ott a megfejthetetlen titok, a csillogás. A halhatatlanságot kereső fotográfus halála előtt végül megsejti a titkot, az önmagáról készített képen látható a vágyott derengés (A fotográfus halála).
A novellák jelentős részében a hétköznapi életre rávetül egy „másik” dimenzió, a bibliai történetek világa. A sorsok, élettörténetek így gyakran egyfajta parabolaként működnek, mert hogy az irodalom, éppen arra (is) képes, hogy így látassa a világot, vagy mert így is látható és megélhető a „valóság”. Elmosódik a határ a „valószerű”, a lehetséges és az imaginárius között. Gyakran éppen az által, hogy nincs lehetőség a tovább, illetve kilépésre, hiszen a történelem körforgásában, mintha például folyamatosan az a „furcsaság” ismétlődne, hogy bár Zsella kisasszony elsüti a fegyvert, a golyó mégsem „koppan”, a megszállás pedig újra és újra kezdődik (Vivát, összes pezsgőt!). A változás, változtatás lehetetlensége jelenik meg a Torony emelkedőben című novellában is, Horgas Artúr főépítész meg van győződve arról, hogy a város épületeinek harmóniáját valami megbontja, mintha egy rejtvény lenne, megtalálni azt a hibát, aminek a helyrehozásával létrehozható a tökéletes városkép. Amikor azonban az „eltűnt” torony révén lehetőség nyílik a „hiba” kijavítására, Horgas döbbenten szembesül azzal, hogy az általa tervezett új torony (és az így létrejövő tökéletes városkép) csupán a régi újraalkotása, amely minden szempontból megegyezik az eredetivel.
E két (hétköznapi és bibliai) világ találkozását jól példázza néhány kívülről jött szereplő, akiket a városban senki sem ismer, akik csak rövid időre jelennek meg, majd tűnnek el végleg. Ilyen a napszemüveges Jézus figura (Kelj fel, és járj), Angelus, aki egyszerre ördög és „segítő” angyal (Torony emelkedőben), a szekerén elhajtó ismeretlen férfi (Az ereklye), vagy a három királyok (A Jézus-film). Megjelenésük mindig baljóslatú, előkészíti a fordulatot, amire általában a hétköznapokból nézve nincsen magyarázat. Semmiben sem lehetünk bizonyosak, semmiről sem mondhatunk biztosat, „nem tudja senki elmondani, hogy egy ködös, novemberi estén, valahol messze, egy nehezen betájolható égtájon azok hárman, vagy ahányan csak voltak, megláttak egy különös csillagot, amelyről ma sem tudni pontosan, hogy meteorit, üstökös, szupernóva, esetleg nem is csillag, hanem valami más, bolygó például, vagy két bolygó, esetleg műhold, repülő vagy ufó, de láttak valami fényeset” (A Jézus-film). Nem derül ki se az, hogy hányan voltak, se az, hogy hol voltak, azt pedig már végképp nem tudjuk meg, hogy valójában mit is láttak. Persze éppen abban próbál elbizonytalanítani minket, amit mindannyian tudunk, hiszen nyilvánvaló, hogy a közismert bibliai történetre, a három királyokra és a betlehemi csillagra utal a szöveg. Vida újraírja ezeket a mindannyiunk által ismert történeteket, s a mindennapok világára vetíti rá, elmosva a határokat átélhetővé teszi azokat, vagy csak egyszerűen arra világít rá, hogy ezeket a sorsokat, történeteket éljük meg sokszor a hétköznapok során. Persze minden esetben ott van a „mai” ember kétkedése, a megkérdőjelezése a látottaknak, történteknek, hiszen ki gondolhatná komolyan, hogy Jézus halotti leplére akadtak, s nem csupán egy különös vászondarabra, s hogy egy útmutató csillagot láttak, műhold, vagy ufó helyett. Talán ezért sem mondhatóak el ezek a történetek, ezért nincs bizonyosság, mert „ebben” a világban már semmiben sem lehetünk biztosak, a sokféle értelmezések hálójában elveszünk.
Szintén bibliai történet tematizálódik a címével is már sokat sejtető (Kelj fel, és járj!) novellában, ahol a gyógyulás, a feláldozás és az áldozathozatal révén válik lehetségessé. Szinte megkettőződik a megváltó alakja, hiszen Anyeszka egyrészt külsőleg Jézussá formálja a fiút, másrészt pedig a folyamatos várakozást követően valóban meg is érkezik (?) egy napszemüveges, napégette férfi képében. Mindez pedig összekapcsolódik a „vadember” apa istenhitének létrejöttével, hiszen az Istenben való hitet a fiú meggyógyulásától teszi függővé. Egyfajta apokalipszis fenyegeti a várost a Torony emelkedőben című novellában, ahol először csak naponta egy ujjnyit emelkedik a torony, majd egyik reggel az órája visszafelé kezd járni, vagyis elkezdődik a „visszaszámlálás”. Az ismeretlen, ápolatlan férfi, aki először Senkinek, majd Angelusnak nevezi magát, furcsán értelmezett segítő angyal (ördög), hiszen azt állítja a tornyot egyedül ő képes megállítani, ehhez azonban az kell, hogy egy nő szeresse őt. A szeretet mint „megváltó erő” itt azonban azt jelentené, hogy a főépítész adja át szeretőjét az idegennek. Egyfajta áldozathozatalra szólít fel tehát Angelus, aminek persze nem tesz eleget Horgas Artúr (megszerzi anélkül is az idegen). A helyzet végül úgy oldódik meg, hogy nincs igazi cselekvés, a főépítész nem tudja megállítani az emelkedő tornyot, az egyik nap „elszáll magától”, a rénszarvast is hiába üldözi éjszakákon keresztül, nem ő öli meg, egy betonkeverőben találják meg a tetemét, s végül az elhibázott városképet sem sikerül helyrehoznia, hiszen a tervezett új torony a régi szakasztott mása, de akár ide sorolható (az Angelusszal történtek fényében) Ágota terhessége is.
A bibliai témákat érintő történetek közül az egyik legizgalmasabb talán a Mielőtt a kakas… című novella. A politikai kontextusba helyezett júdási árulás itt is háromszor következik be, a három (árulás)történet közül talán az utolsó már-már orwelli történetben érezzük leginkább, hogy lehetetlen „helyesen”, „jól” dönteni, hiszen morálisan mindkét döntés elítélendő, ha megírja a férfi a hatalom által kikényszeríttet könyvet, akkor azért, ha nem, akkor azért, mert apját cserbenhagyja. Mindhárom történet a diktatúra – ami ellen a szereplők többsége lázad – szabályainak elfogadásáról szól. Hiába tudja meg az író, hogy apja már nem él (tehát nincs „igazi” döntéshelyzet) az elkészült művet mégis átadja. A történelem, az elnyomó, diktatórikus rendszerek, többször konkrétan a szocializmus, számos novellában fontos szerephez jut (Vivát, összes pezsgő!; Nő volt a dologban…; A pásztorok királya; Mielőtt a kakas…)
Mindenképpen meg kell említenünk azt a finom humort, iróniát, amivel a város lakóiról, eseményeiről mesél Vida. Paul Venyige, a fiatal tanár, minden bizonnyal nagy fizikus és híres feltaláló lehetne, hiszen igazolta a graviton létezését, megalkotta az anti-gravitáció egyenletét, ahhoz azonban, hogy kis energiával hatalmas terheket lehessen felvinni az űrbe, s Venyige felfedezését elismerjék, csupán arra lenne szükség, hogy a föld lapos legyen (Venyige tanár úr zsebciklotronja). Gyakoriak az abszurdba hajló jelenetek, gondoljunk csak a városban felbukkanó rénszarvasra (Torony emelkedőben), Zsella kisasszony és az őrnagy furcsa táncára (Vivát, összes pezsgő!), vagy a „megfeketedettnek” hitt Jack Danielsre, a whiskyjéről elnevezett amerikai katonára, aki ki tudja hogyan és miért landolt ejtőernyőjével a város szélén (Jack Daniel’s).
S mivel „nincs nagyobb irodalmi modortalanság, mint egy nő nélküli történet”, valóban a legtöbb novella hátterében ott áll egy nem hétköznapi, különleges nő, akiért érdemes párbajozni (Nő volt a dologban…), akivel érdemes megszökni (Az ereklye), lemondani érte a vágyott hajóról (Navigare Necesse…), vagy éppen elvenni feleségül, miután az életünkre tört (Vivát, összes pezsgő!).
