“s próbálj úgy gondolni az időre:
FOGLALT-tábla
egy üres aztalon.”
(Tandori Dezső: Sem-jelek)

I.

Ez az írás, noha recenziónak indult, a műfaj határait itt-ott elmosva nem annyira méltatni, inkább továbbgondolni szeretne egy-egy önkényesen kiválasztott gondolatmenetet, vagy csak gondolattöredéket Kulcsár-Szabó Zoltán Metapoétika című kötetéből. A hét év líraesztétikai kutatómunkájának eredményeként közreadott tanulmánygyűjtemény nem kevesebbre vállalkozik, mint a modern lírát, a modern líraelméleteket, illetve azok nyelvszemléleti előföltevéseit elemző módon állítani a magyar olvasó elé. Enyhe túlzással a modern líra monográfiájának is nevezhető lenne, ha hihetnénk, hogy lehetséges monográfiát írni a modern líráról. Egy ilyen vállalkozáshoz ugyanis a líra mibenlétének olyan arkhimédészi pontjára kellene rátalálni, ahonnan belátható válik mondjuk Baudelaire-től Gottfried Bennig (vagy Petőfitől Petriig?) minden lírai “kísérlet” valamilyen közös jellemző alapján. Ami azonban (legalábbis látszólag) a “modern lírát” jellemzi, az éppen a lírai alakzatak széttartó volta, különféle szinkron jelenségek szembenállása. A költői kifejezés abszolutizálása mellett már mindig megjelenik az avantgárd “költészettagadás”, az “élet” abszolutizálása, amely paradox módon az élet elsőbbségét is a nyelvben képezi le.
Kulcsár-Szabó Zoltán nagyszabású kísérletében az “önprezentáció” olyan alakzatnak bizonyul, amely lehetőséget enged a modern líra legkülönfélébb törekvéseit egy sajátos nézőpontból áttekinteni, de ez az “áttekintés” nemcsak a maguk vagy saját koruk mércéjén, hanem az irodalomtudomány legújabb eredményein keresztül is átszűri a szövegeket. A kötet a modern lírával foglalkozók számára valűszínűleg nélkülözhetetlenné válik nemcsak eredményei, hanem a feldolgozott elméleti szakirodalom miatt is. Újító jellege tehát ebben, a téma külföldi külföldi szakirodalmát nem csak alkalmilag hivatkozó, hanem majdhogynem a teljesség igényével feldolgozó és alkalmazó teljesítményében is megmutatkozik. A tekintélyes munka ezzel nem csak a magyar tudományosságot gazdagítja, hanem magyar szövegpéldáival és szövegértelmezéseivel a XX. századi magyar költészetet beilleszti az európai áramlatok közé és annak kontextusában érti meg törekvéseit.

II.

Érdemes néhány általánosabb megjegyzéssel kezdenünk, mégpedig arra vonatkozóan, hogy korszakolás tekinetében mint tekint Kulcsár-Szabó Zoltán “modern költészetnek”. A modern költészet “ismérve” – ha szabad ilyen általánosan fogalmazni – e nagyszabású gondolatmenet szerint az a konfliktus vagy feszültség, ami a nyelv létesítőereje (performativitása, önprezentációja) és a lírai szubjektivitás, a “lírai én” szövegbe íródásának lehetetlensége között feszül. Történeti értelemben is figyelemreméltó tehát, hogy a Petőfi “szerepverseiről” szóló tanulmányrész, mely éppen a szubjektivitás lehetetlenségét, illetve a szubjektum tetszőleges behelyettesíthetőségét éri tetten a “romantikus” költőnél, azt sugallja, hogy Petőfi – és nem csak a Felhők-ciklusa – a modernséggel tart szorosabb rokonságot. A gondolatmenet egy másik rétege a klasszikus modernség, az avantgárd, a késő modern, az új szenzibilitás sajátos jegyeit, művészi törekvéseit aszerint teszi fölismerhetővé, hogy – egyrészt – miként tematizálják vagy viszik színre a “lírai szubjektivitás” és a nyelv “vak” létesítőereje közti konfliktust, s – másrészt – mennyire törekszik ez a költészet egy hermetikus, ún. “tiszta” nyelvként mutatkozni meg, vagy ezzel szemben, mennyire igyekszik “demokratikusnak” maradni más nyelvi regiszterek, a hétköznapi nyelvhasználat, a pop-kultúra, képszerűség, montázstechnika stb. irányába. Innen nézve Gottfried Benn és mondjuk Jürgen Theobaldy között a késő modern exkluzív szópoétikája és az új szubjektivizmus sajátos mondat-, pontosabban szintaxis-poétikájának korszakhatára húzódik.
A magyar költészet vonatkozásában szintén érvényes ez a Margócsy Istvántól kölcsönzött különválasztás. Elterjedt , hogy a 70-es évek költészeti, egész pontosan nyelvi/nyelvfilozófiai fordulata – nagyon leegyszerűsítően fogalmazva – a tökéletes szó kereséséről (Pilinszky János, Nagy László, Juhász Ferenc) a “jó mondatok” kereséséhez vezetett. A jel (a szó) többé nem egy titokzatos, nyelven kívüli valóságra, vagy metafizikai értelemre, jelöltre utal, hanem a szintakszison belüli viszonyjelentések önreferens játékában vesz részt (Petri György, Tandori Dezső, vagy Kukorelly Endre, Borbély Szilárd). Utóbbiaknál azonban Kulcsár-Szabó nem hangsúlyozza az új szubjektivitásnak, a pillanatnyiság rögzítésének, azaz az időnek a kép statikusságában való rögzítésének az igényét/szándékát, mint ahogyan például a Kulcsár-Szabó által hosszabban elemzett Brinkmannál, vagy Frank O’Haránál, Theobaldynál. Ami a korszakok különválasztását (ha egyáltalán?!) lehetővé teszi, az a különféle metapoétikai alakzatok olvashatósága a szövegekben, vagy ha úgy tetszik, a nyelv létesítőerejébe vetett bizalom más-más foka.

III.

A líraolvasás lehetséges kódjai közül talán egyik legismertebb a “szerepversnek” az a koncepciója, melyet Horváth János ismert Petőfi-monográfiájában körvonalazott, s amelynek legtökéletesebb formája ebben a koncepcióban, különleges kommunikatív teljesítménye miatt, a “népdal”. Kulcsár-Szabó Zoltán gondolatmenete a “szerep” fogalmát egy eleve a vers tropológiájában képződő (behelyettesíthető) “én” és az ezzel a szereppel azonosul(hat)ó szubjektum kettősségeként értelmezni, vagyis azt állítja, hogy a szerepkonstrukció a nyelv teljesítménye. Így a “szerepvers” éppen a szubjektum nyelvbe való beíródásának lehetetlenségére hívja föl a figyelmet. Érdekesnek tűnik viszont a kísérlet, hogy ez a következtetés miképpen állítható párbeszédbe az irodalmi kultuszkutatás újabb megállapításaival, melyek szerint a szöveg és az olvasó közti kommunikáció olyan (a kultusz tárgyává tett) szerepkonstrukciót eredményezhet, amelynek a befogadóban való sztereotip rögzülése megakadályozza a szövegek nyelvéhez való “szoros” hozzáférést (l. pl. Margócsy István ehhez kapcsolódó megállapításait, Uő: Petőfi Sándor: kísérlet, 1999; illetve “…Égi és földi virágzásnak tükre…”, 2007.). Ha “szerep” és “hatás” egymás (nyelvi) feltételei, vagyis a szubjektum megnyilatkozása, mihelyt egy másik szubjektum által idézhető, máris szereppé (jelből szimbólummá) válik és ezzel a Thienemann által “piaci lármának” nevezett hatásmechanizmusok törvényszerűségei hatáskörébe kerül, akkor ezzel a szerepkonstrukció a “hatás”, a “recepció”, a “befogadásesztétika” felől nézve létjogosultságot is nyer. A “szerep” fogalma tehát egyik értelmezésben az olvasást, a szöveghez való hozzáférés lehetőségét, másik oldalról annak lehetetlenségét “biztosítja”: Kérdéses, hogy különválasztható-e az, amit a különféle “kultikus olvasatok” az “ál-Petőfik”-hez hozzáadtak, ugyanakkor nem felejthető el – miként Kulcsár-Szabó Zoltán és Margócsy István is megállapítja –, hogy maguk a szövegek is olyan effektusokat tartalmaznak, amelyek szükségszerűen maguk után vonják az “én” “ál-Petőfivé” való stilizálálódását. Mintha a szövegek maguk is támogatnák a különféle “félreértéseket”. Ha a “szerep” mindkét értelmezését érvényesnek fogadjuk el – és itt nincs okunk vitatkozni velük –, akkor Petőfi “szerepverseinek” paradox, olvashatatlanként való olvasásának koncepciójához juthatunk el.

IV.

Kulcsár-Szabó Zoltán Rilke nevezetes sírfeliratának elemzése közben demonstrálja a modern költészetnek azt a paradoxonát, hogy a szövegben szükségszerűen csak halottként, hiányzóként jelenhet meg az “én”, s ezt a problémát a görög költészet kezdeteihez vezeti vissza, a Szaphó előtti sírfeliratokhoz. Nyilvánvaló, hogy a sírfelirat deixise egy halott énre utal, a Rilke-textusban a “senki álma” üres deixise így éppen a modern vers én nélküli retorizáltságát példázhatja. Amennyiben azonban “egy szubjektum (…) csakis szövegekben élheti túl magát” (Metapoétika, 115.), a modern vers mintegy az azt létrehozó szubjektum sírfelirataként válik olvashatóvá. Kulcsár-Szabó gondolatmenetének bemutatását mellőzve, amely József Attila költészetében és recepciójában az “empirikus én” rögzíthetősége és rögzíthetetlensége körül bontakozik ki, egy rövid elemzés közben kívánunk eljátszani azzal a lehetőséggel, hogy a recepció során miként íródhat vissza a szubjektum, éppen sajátos retorizáltsága révén, a szövegbe.
Kovács András Ferenc József Attila haja lángol c. verse, illetve már maga a cím is egyrészt olyan megszólításként fogható fel, ahol a vers énje a halott költő megidézését hajtja végre, mintegy az emlékének tisztelegve, de úgy is, hogy Kovács András Ferenc verse az önmegszólítás jellegzetes József Attila-i alakzatát mintegy szerepjátékként, paródiaként viszi színre. Szerep (retorika) és én (szubjektivitás) konfliktusa József Attilánál abban nyilvánul meg, hogy az alakzat eleve kettészakítja a szubjektumot, mégpedig azáltal, hogy feltételez egy megszólítót és egy megszólítottat, így az én osztottsága voltaképpen a grammatikai személyjelölés performatív teljesítményének tudható be. Ebből válik nyilvánvalóvá, hogy az önmegszólítás nem képes prezentálni az ént, pusztán saját magát mint alakzatot. Ez a retorikai alakzat azonban Kovács András Ferencnél “szerepként” tér vissza, Kovács szövege a József Attila-(szöveg)korpusz olyan olvasójának bizonyul, amely az önmegszólítást használja olvasási alakzatként. Amennyiben tehát József Attila saját (én nélküli) szövegeiben élheti túl magát, s így valamiképpen velük azonosítható, illetve ezeknek a szövegeknek az olvasója (azaz Kovács András Ferenc) József Attila nyelvét öltötte szerepként magára, akkor egy olyan paradox helyzet áll elő, mely szerint József Attila saját szövegeit olvassa, pontossabban saját szövegeit sírfeliratként/sírfelirattá olvassa újra/át. A szövegeivel azonosítható szubjektum ebben az összefüggésben olvasottként, tehát a szövegben jelenlévőként szituálódik. Erre utal az újraolvasás során a saját szöveg önnön nyelvi voltát ki nem nyilvánító elemeinek “textualizálása”: “A vers befogad, mint a persely.”, ami így explicitté is teszi azt a lehetőséget, hogy az én tartalmazottként lehet jelen a szövegben.
Az önmagát túlélő én szempontjából válik sokatmondóvá Kovács András Ferenc versének egy másik intertextuális utalása (“Mi csattog ott: Kocsárd vagy Szárszó”), mely Dsida Jenő Nagycsütörtök című versének azon momentumára irányíthatja a figyelmet, ahol az első személyű beszélő magát a halhatatlan megváltó arcával azonosítja az alvó (halott?) tanítványokra való rámutatás után (“Péter aludt, János aludt…” majd: “Kövér cseppek indultak homlokomról / s végigcsurogtak gyűrött arcomon.”), de éppen ezért ez az archoz jutás, egy kulturális kód felidézésével, csak egyfajta behelyettesítésként, az individuumnak az isteniben való feloldódásaként valósulhat meg. Kovács szövegében azonban a halálát túlélő én archoz jutása egy olyan aposztrophé révén történik meg, amely ismét a saját szöveg, sőt a saját test megszólításában és olvasásában valósul meg: “Hajam loboghat márvány űrben… / Lángol szemembe hulló tincsem: / visz a vonat…”, ami ismét explicitté teszi textus és test azonosíthatóságát éppen azon testi jegyek (szőrzet) kiemelése által, amelyek a Kulcsár-Szabó által is idézett Barthes alapján az individuum egyénítésében kiemelt jelentőséggel bírnak.
Ha Kovács András Ferenc fiktív József Attila-szövegét József Attila valóságos szövegeinek olvasójaként, tehát szó szerint az “olvasás allegóriája” segítségével értelmezzük, akkor – annak figyelembe vételével, hogy a modern vers hangsúlyozottan előírja (pl. a Kulcsár-Szabó által is elemzett Gottfried Bennél) a hallgatva olvasást, illetve lehetlenné teszi a hangos olvasást – különösen sokatmondó lehet a vers zárlata: “És égten / élek: hallgatok.” Ha a vers első strófájának utolsó sora (“Talán ma még meg is találnak.”) a fentiek értelmében az én (ön)megtalálásaként érthető annak szereppé válása révén egy másik szövegben, akkor ez az (ön)megtalált én saját szövegének nem írójaként, hanem olvasójaként nyerte vissza önazonosságát, azaz válhatott élővé. Az én visszanyert élete így hallgatás és az olvasás – míg halála, eltűnése (a nyelvből) az írás paradigmájában helyezhető el, Kovács András Ferenc szövege pedig az írás és az olvasás tengelyének találkozásán helyezhető el. József Attila halála utáni énje/élete azonban nem pusztán a hallgatag olvasásban, hanem az én önmagát olvasó szereppé válásában valósulhatott meg, amely szerep azonban mindig tartalmazza az én (vagy a szerep?) tragikus pusztulását.

V.

A kötet 6. tanulmánya (Allegorézis, ismétlés, dialógus) a kérdezés feltételeinek önreflexív lehetőségét vizsgálja, nevezetesen azt, hogy elkerülhető-e egy szövegértelmezés során a saját interpretáció totalizálása, ami a másikkal és egyáltalán a mássággal folytatott dialógus esetleges ellehetetlenülését jelentené. Az értekezés közelebbről de Man “kérdés-kritikáját” érinti, de általánosabban is megfogalmazható: ha a szöveg olvasható saját önprezentációjának intenciójaként (performativitás), akkor képes-e, mintegy visszautalva önnön létesülésére, színre vinni saját önprezentációs alakzatát (tropológia)? Másképpen: a szöveg performatív teljesítményét mintegy visszatükrözheti-e a szöveg tropológiai szintje? A “szöveg performatív teljesítménye” itt az értelmező (pontosobban az értelmező által a szövegnek tulajdonított) alakzata, a kérdés tehát az, hogy az olvasatot visszaigazolja-e a szöveg. Ha igen, az annak tagadását jelentené, hogy az önprezentáció olvasói allegóriája valóban allegóriaként funkcionál, azaz elzárja magától azt a szöveget, amit olvas. Az értekező – de Man nyomán – abból indul ki, hogy ez az értelmezői “vakság” a nyelvnek magának, nem pedig használójának tulajdonítható, a tanulmány második felében pedig Babits Sugár c. verse kapcsán a szöveg énjének mint lehetséges másiknak a tapasztalatát szembesíti a szöveg önprezentációjának “előföltevésével” hozzá közelítő értelmezőt. Babits szövegét ilyen szempontból ugyanis éppen az tünteti ki (másikként), hogy az abban megjelenő “tükör előtt” kifejezés – amint azt Kulcsár-Szabó Zoltán megmutatja – nem használható az egész szöveg allegóriájává emelve, azaz nem tükrözi vissza a szöveg intencióját, az önprezentációt.
A kérdés ebben az összefüggésben – az értekező érvelésének egy lehetséges olvasata szerint – sajátos logikai ellentmondáson alapul, amely már előbb megmutatja az önmagát tükröző szöveg öntükrözésére vonatkozó kérdésben implikált nemleges választ, mielőtt az elemzés során bebizonyosodna, hogy “tropológia és performativitás között áthidalhatatlan (illetve csak ideologikusan áthidalható) szakadék” tátong. A tükörnek olvasási alakzatként való kitüntetése ugyanis azt jelenti, hogy ami a versben a tükör figurativitása (tükrözés) és ami alakzatként annak funkcionalitása (öntükrözés), egybeesik. Csakhogy a tükör figurativitása már önmagában ellentmond funkcionalitásának, hiszen éppen azt nem képes visszatükrözni, ami miatt ki lett tüntetve: saját magát. Ezt az olvasási alakzatot tehát nem csak az számolja föl, hogy trópusként nem képes színre vinni (mintegy ábrázolni) saját performativitását, hanem az is, hogy olvasási alakzatként való kitüntetésének pillanatában (ön)felszámolódik. Ebből az elnagyolt levezetésből ugyan hasonló – esetleg csak határozottabban megfogalmazható – következtetés adódik, mint amit az értekező is levon: a szöveggel való találkozásnak a mássággal való találkozásként való leírását az is támogatja, hogy – amint az értekező megmutatja – az olvasói alakzat (önprezentáció) nem feltétlenül helyettesíthető be a szöveg tropológiai struktúrájába, mert ilyenkor a trópus “diszartikulálja” az olvasás alakzatát, és repedések, “vakfoltok” mutatkoznak rajta. A saját magát mutató tükör paradoxona ugyanakkor olyan teljesítmény, ami jel és referens közti differencia fölszámolásához vezethet, ehhez a bonyolult problémához a kötet egy későbbi tanulmánya vezet el, amelyben az értekező John Ashbery Self-Portrait In A Convex Mirror c. nevezetes költeményét elemzi.

VI.

“Kallias igazságos – Kallias nem igazságos – Kallias igazságtalan – ezek közül melyek ellentétesek?” (Arisztotelész: Herméneutika)

E “recenzió” utolsó utolsó fejezete egy olyan problémához kíván széljegyzetül szolgálni, amely önmagában is megérdemelne egy hosszabb argumentációt, mivel azonban Kulcsár-Szabó Zoltán megközelítésének alapföltevéseit is érinti, vállalva a félreértés veszélyét is, nagy vonalakban talán érdemes kitérni a problémára. Kulcsár-Szabó az új szubjektivizmus törekvésének, azaz a szubjektum megjelenítésének illuzórikus voltát kiemelő tanulmány végén idézi Hans Blumenberg Wittgenstein egy metaforájából kiinduló Platón-kritikáját, mely “a nyelvbe való bezártságban ismeri fel a barlanghasonlat sémáját: a nyelv olyan, noha átlátszó falú, de zárt teret képez, amely a rajta kívül elhelyezkedő realitást csakis képként teszi hozzáférhetővé.” (Metapoétika, 392.). Kulcsár-Szabó a kötet utolsó tanulmányában Kukorelly Endre Mire jó a tenger c. verse kapcsán a tenger leírása, pontosabban leírhatatlansága kapcsán szóba hozza a “dinamikus fenséges” kanti kategóriáját, megjegyezve, hogy de Man Kant-tanulmányában éppen ennél a passzusnál véli előlépni “a fenséges puszta materialitását” (Metapoétika, 428.), vagyis de Man tulajdonképpen a jel Kant-i fenomenalitását itt átfordítja annak materialitásába. Érdemes idézni de Man szövegének azt a részletét, amely a tér Kant-i felfogását hasonlóképpen jellemzi, mint ahogyan előbb, egyféle üvegházhoz hasonlítva, Kulcsár-Szabó a nyelvet: “Kant szövegében ég és föld architektonikus szerkezetként történő felfogása a meghatározó szemlélet. Az ég boltozatként borul a földi tér teljessége fölé, miként a tető a ház fölé. A tér Kantnál, mint Arisztotelésznél, egy ház, amelyben többé kevésbé biztonságosan vagy poétikusan lakozik az ember a földön.” (de Man, 67.) Nyelv és tér architektonikusságának összehasonlítását azonban Kant számtalan olyan passzusa teszi problematikussá, amelyek éppen a tér azon észleleti tulajdonságára vonatkoznak, hogy fogalmak révén képtelenek vagyunk megragadni. A tiszta és kritikájának transzcendentális esztétikájából a térre vonatkozó megfigyelések közül idézhetünk: “A tér nem külső tapasztalatokból elvonatkoztatott empirikus fogalom. Mert a tér képzetének már adva kell lennie ahhoz, hogy bizonyos képzeteket valami rajtam kívül lévőre vonatkoztassak (vagyis olyasvalamire vonatkoztassam őket, ami a tér egy másik helyén van, nem ott, ahol én tartózkodom)…” (A tiszta ész kritikája, 80.), illetve Az ítélőerő kritikájának azt a passzusát, ahol az esztétikai ítéleteket, s vele a fönségest is Kant a transzcendentálfilozófiához sorolja: “…e szükségszerűségüknek köszönhetően az esztétikai ítéletek – s velük az ítélőerő – belépnek abba az osztályba, amelynek tagjai a priori elveken alapulnak, miáltal viszont át is kerülnek a transzcendetálfilozófiába.” (Az ítélőerő kritikája, 187.)
De Man a tér nyelviesítését célzó szövege, olykor felfüggesztve az argumentációt, maga is inkább performatívnak (és nem a kanti értelemben érvelőnek) tekinthető, hasonlóan ahhoz, ahogyan Kant nyelvében őmaga tetten érhetőnek véli a bizonyítás felfüggesztése (vagy lehetetlensége) következtében a nyelv létesítőerejére való puszta ráhagyatkozást: “… csupán a túl sok tizennyolcadik századi pszichológiát és filozófiát olvasók hihetik komolyan azt, hogy olyan értelemben rendelkeznek képzelőerővel és ésszel, ahogy kék szemük és nagy orruk van…” (de Man, 76.) – jegyzi meg ironikusan (s némi manipulatív éllel) de Man, mielőtt kijelentené, hogy amit Kant előad az észről, a képzelőerőről és az ítélőerőről nem egyéb, mint “allegorikus mese”, azaz trópus. Egy másik inkább performatívnak, mint argumentatívnak nevezhető fordulat de Mannál közvetlenül azelőtt ötlik a szemünkbe, mielőtt a testrészeknek funkcionalitásuk figyelembevétele nélküli szemlélését átfordítja a test feldarabolásának “víziójába”, amit azután a nyelvnek mondatokká, szavakká, szótagokká, betűkké való feldraboláshoz hasonlít vagy annak feleltet meg: “Az egek és tengerek esztétikai látványa fölötti piszmogás után Kant egy pillanatra az emberi test felé fordul…” (de Man, 77.) (kiemelés: B. A.).
Nehéz lenne ezzel vitába szállni… Kulcsár-Szabó Zoltán a nyelvet térbeliesítő szintézise – és könyve gondolatmenetének egyik rétege – ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy ha a Kant számára olyan fontos szabadság tapasztalatához nem is, de a fenséges “negatív öröméhez” (Kant) maga a nyelv is képes eljuttatni – ahogyan azt Kukorelly szövege kapcsán kimutatni igyekszik. E “negatív öröm” viszont arra figyelmeztet, hogy legalább annyira el is vagyunk zárva saját fogalmainktól, mint amennyire be vagyunk börtönözve azokba.

Borbély András