Címke: irodalom

Érzéki

Bedugom a kulcsot a zárba. Kissé meggyűrt, hófehér ingemen és a éjfekete zakómon erősen meglátszik a magam mögött hagyott nap milyensége. Óvatosan elfordítom a kulcsot, a zár pedig szinte azonnal jellegzetes hangot hallat, jelezve, hogy otthon vagyok végre. Kinyitom az ajtót, az viszont a továbbra is elvárt csönd helyett hangos és irritáló nyikorgást hallat. Egy pillanatig csak állok ott, gondolkodom és leginkább befogadok. Próbálom valamihez hasonlítani a hangot.
Ízlelgetem.
Mintha ráléptem volna egy kóbormacska farkára. Vagy tán mintha az elhasznált lélek sikoltott volna. Vagy talán a kettő összessége?
Megrázom a fejem. Észreveszem magam, ahogyan a nyitott bejárati ajtó előtt állok, majd a szükségesnél kicsit erőteljesebben teszek két lépést. Megcsap a pénteki vacsora mámorító illata. Óvatosan lökök egyet az elhasznált-fehér bejárati ajtón, ami engedelmesen, és ugyanolyan csikorgással becsukódik mögöttem.
Eközben a kellemes illat már elillan. Az orrom azt a kellemes érzést idézte fel ebben a pillanatban, amikor finom fűszeres sültek és gondosan szeletelt és sütött édesburgonya illata terjengett, mire betettem a lábam az ajtón. Most semmilyen. Üres. Talán a hotelszobák és a kórházak barátságtalan és idegen szagát idézi fel bennem. Levetem a cipőmet, és az előszobából a nappaliba lépdelek. A szoba falán olcsó és semmitmondó festmények egy makulátlan fehér falon. A kanapé, a fotelek, és középen a dohányzóasztal mind egytől-egyik sötétbarna. Ahogy felnézek a plafonra, végig a sarkokon és széleken egy elbújtatott ledcsíkot látok. A televízió a bútorokkal szemben fekete. A szekrények is azok. Összesen három fiókos szekrényt, és két polcokkal berendezett, unalmas bútordarabot számolok össze a fekete készülék körül. Minden alkalommal ugyanannyi, mégis sokszor végig számolom. Talán változást várok. Valami újat. Levetem zakómat és az ingemet, amiket a szekrényekkel szembeállított fotel karfájára teszek.
Egy kis gondolkodás után lehámozom magamról úgyszintén fekete nadrágomat, és azt is odateszem a többi mellé. Egy szál alsónadrágban állok a nappaliban. A helyiségben alig van mozgás és élet. Csupán egy légy zümmög kitartóan és fáradhatatlanul, látom ahogy repked, követem a szememmel. Komótosan helyet foglalok a barna kanapé bal oldalán.
Így szoktam meg, a kanapé jobb oldalát pedig mindig egyvalaki foglalta el.
Töltök magamnak az asztalra kikészített borból egy talpaspohárba. Száraz vörösbor, kétezres évjárat. Ültömben még egyszer körbe nézek. Unalmas, idegen és nyomasztó. Minden gondosan elhelyezett tárgy, minden kis részlete a szobának olyan tervezett és klisés. Nem sokkal régebben még a benne lévő emberektől lett élettel teli ez a hely. A légy még mindig fent száll a szoba közepén. A kitöltött bort nézem, majd felveszem a poharat és belekortyolok. Megízlelem a torkomat dörzsölő italt, és beleélem magam az ízek keveredésébe. Az első jó érzés a napomban. Szeles őszi nap van, oldalra nézve bukóra nyitott ablakokat és lengedező függönyöket látok. A légy rászáll a jobb szélre kitolt barna függönyre, majd lepihen. Eláll a szél. Most már egy árva hang sincs a szobában.
Kezdd összenyomni ez a csend, ezért kiveszem levetett nadrágomból a telefonom. Előkeresek egy lassú, romantikus zenét, és elindítom. A hang lassan betölti a szobát, átjár minden tárgyat és engem is. Felállok a kanapéról, kezemben szorongatom a borospoharat. Szól a zene.
Lassan mozogni kezdek a ritmusra. A poharat a vállammal egyvonalba helyezem és a bal kezemmel fogom, a jobb kezem pedig magam mellett pihen. Lépek, pörgök és forgok a berendezés között. Szárnyal a lelkem, olyan könnyedén siklik, hogy kissé beleszédülök, de nem érdekel. Ahogy az sem, hogy mozdulataim nyomán szinte mindenhol a földre cseppen a bor, a pohár pedig egyre csak ürül. Egyre gyorsabban és szenvedélyesebben mozgok a zenére, nem létezik számomra semmi, csak ez a pillanat. Vége a számnak. Leteszem az asztalra a poharat és elfekszem a kanapén. Díszpárnát rakok a fejem alá és kényelmesen elhelyezkedem. A függönyök suhognak, a légy újra köröket ír le a nappaliban, én pedig csak fekszem és magamba szívom a szoba unalmas szagát…

Charles Bukowski: Hemingway sosem csinálna ilyet

Azt olvastam, hogy egy kéziratokkal teli bőröndöt felejtett egy
vonaton melyek soha nem kerültek vissza hozzá.
Épp ésszel nem tudok felmérni ezt a gyötrelemet,
de a minap írtam egy 3 oldalas verset…
a számítógépemen,
és figyelmetlenségből na meg a
gyakorlat hiánya miatt,
és a parancsokkal való játszadozásaim
okán,
valahogy sikerült kitörölnöm a verset.
Örökre.
Hidd el, az ilyesmit nem egyszerű megtenni,
még egy pancsernek sem.
Nekem valahogy mégiscsak
…sikerült.
Nem hiszem, hogy ez a 3 oldalas vers
hozzájárulna halhatatlanságomhoz,
de volt néhány őrületesen jó, vad sora,
amik most örökre elillantak.
Ez jobban bánt most,
mintha felborítanék egy teli üveg,
kiváló bort.
Erről írni aligha lehet igazán
jó verset.
Mégis, azt gondolom talán, valahogy
tudni akarsz róla?
Ha nem, akkor legalább elolvastál idáig,
és lehetnek tán jobb munkáim is.
…a későbbiekben.
Reménykedjünk, hogy így lesz,
a te, és
az én érdekemben.

Márkus László fordítása

Dobozi Mihály álma; Perszeusz álma

 

Dobozi Mihály álma

A felismerés döbbenete feszül hitvesed és közéd.
Valahonnan valamerre. Hogy innen nincs tovább.
Hiába szív- és patadobogás, ikerfájdalomtól lüktet
a moccanó pengeélmény. Amíg el nem választ, vala-

ha így mondták. A mikorra a választ megleled a formátlan hát-
térzajban, bordaközi izmok törékeny szövetében, kérlel-
hetetlenül a rációban, a szablya szakszerű menetrendjében.
Az égbolt tintaszín ájulatban roskadoz, összecsuklik,

magával ránt. Bíborködbe burkol a csenddel bélelt zuhanás.
Hosszas szenvedő szerkezet helyett így lettél cselekvés,
tárgy és alany. Még utolér csalódott üldözőid elég-
tételmondata: nem félholdak, ők ketten egy egész.

 

Perszeusz álma

Fekete lepelre terítenek. Mint saját képmásra
teremtett konstellációt, felszögelnek a menny-
ezetre. Onnan kémlelsz szerteszét. Sorra veszed
tér-idő regisztered bejegyzéseit, a fejvesztett

menekülést, a lapidárium arcokra kövült csendjét, a kusza-
kesze rémálmokkal központozott jóslatot, a beteljesülés
olykor kegyetlen élményét. Csak magadat nem láthatod:
kolosszális kavicsokból font fényhuzalt. Sugárzó sóhajtásod

csillagport kavar. Hangod örvénylő tűzária. Kitörő örömöd
holdakat porlaszt. Elhajítod győzedelmes fegyverzetedet.
Meteoreső mossa testedet tisztára. Androméda bokájába
kapaszkodni kihunyásig: szabadulásod geometriája.

 

(Illusztráció: Iris Scott: New Mexico Moonrise)

/Napnak vagy Holdnak/

 

Mordvin népzene: Négy sirató: lakodalmi és halotti siratók [alig hallhatóan] (Finnugor és török népek zenéje, gyűjt. Vikár László, 1984)

kiment a Nap, bementem a Napba. becsuktam a szemem, kinyitottam a Napom. a Napban ház volt, kinti ház, erdőház. meg fészek is, az is kinti ház. meg fa, meg erdő. meg egy másik Nap és egy másik Hold, akik épp találkoztak és engem néztek, hogy Napnak vagy Holdnak jöttem-e.

folyó is volt a Napban, megfürödtem. megmostam a szemem, a hajam. a talpam, ne hagyjak lábnyomokat.

ne hagyjak árnyékokat. hangokat. beszédet. sebeim lehulló leveleit szedte a szél. most már a földdel válaszolgatnak.

ittam, ittam a vizet, és fehér madár szállt egy levélre. a madár anyja, az ének anyja.

ha naponta egy is ér le, akkor is lehull mind.

lemostam magamról a vizet a Nappal. megmelegít, feléget. átvilágítja a vizeket. melengeti a felhőket. felszárítja a vizet.

ének volt, a madár anyja, ének anyja énekelt, hogy a húros majdnem válaszolt maga, láttam megtelni a sziromablakait fénnyel, de nem volt saját énekem. nem tudtam segíteni neki.

sások borultak amott a földre, csak az árnyékuk láttam. csak árnyékok vannak. száraz a szemem, szúr.

és abból az énekből, madárénekből virág nőtt, zöld és kék volt a levele, sárga és narancssárga a szirma.

nem akart világosodni, nem akart közeledni, nem lehetett helyére tenni semmit.

megcsináltam az éneket teának, ittam, ittam.

pihentem is a Napban, aludva. és láttam, ébredve, hogy látom a messzét. kicsi szarvasok szaladtak ott heten, szaladtak a szikláktól, a pataktól, a nehéz fényből. a földhöz feküdve láttak engem, egész a Napomat nézték.

a szememből petty esett akkor, oldalra esett, mert a jobb oldalamon feküdtem, folyózott ki a jobb szememből a földbe. csak a jobb szememből esett ki, a balnak a jobb sarkában ült, csillag.

vajon ő is látja?

kiráztam a hajamból az utolsó csepp esőt, és akkor láttam, hideg cseppek is estek, fehér cseppek, gyöngycseppek. festették a fehéret, ahová értek. láttam, körben már fehér van a földnek.

hideg, puha víz volt. földként, nem vízként, mert lépni lehetett rajta.

ott voltam meleg, ahol neki fáj, mert megállt ott a meleg, a gyökérnél.

a szemére gondoltam, de nem láttam.

lementem a gyökerekhez, a Nap mutatta az ösvenyeket, vízösvenyek voltak. ott ültek bent, akkor már a Hold vezetett, a földben.

senkinek sincs itt mindenkije, de itt van. ágas-bogas fa nőtt a szarvasoknak. amott egy öreg medveerdő. de a pillangó levelek és virágok közé is nő medvevirág, szarvasvirág, szélvirág, tóvirág.

és csak estek és estek a pöttyek, tópöttyek, szélpöttyek, szarvasok, medvék, virágok, könnyek.

és hideg volt akkor a Napban, hidegen jártak a felhők.

fázom! de a Nap és a Hold nem fázott. fürödtek a fehérben.

és akkor eszembe jutott a hideg víz, a próbáld lemosni, és beleugrottam a fénybe. nem is szúrtak, csak először. átjártak, amíg fürödtem.

csillagok, de nem tüskösek.

szúr, csíp, vág.

a sebek éreztek, de nem ordítottam, mert a Napban voltam.

szaladtam, szaladtak bennem a levegők, szikláknak csapódtak, kavacsot gömbölygettek. gömbölyesre mosott a víz.

a dombra értem, ott nem fehér volt. a szarvas nem volt ott. fűveket tettem az árnyékára, meg a lehulló leveleimből is tettem neki.

és ez is mind benne volt a Napban.

megnéztem még egyszer a gyökereket, ne essek el bennük, és bekötöttem a szemem.

2019. 01. 31. 10: 37: 34

 

(Illusztráció: Gill Bustamante: Otherworldly; Fiona Craig: Peonies & Freesias)

A huncut virginál

 

William Shakespeare Szonettjei
Fazekas Sándor fordításában

8.
Zenét hallgatva bús hogyan maradhatsz?
Nem küzd a szép a széppel: élvezi.
Szeretni azt, amit jól nem fogadhatsz:
mért kell, mi szívedet feszélyezi?
Ha tiszta hangrend hű összhangja szól,
s jól egybekelve sérti meg füled,
azt jelzi lágyan, tőled szólna jól:
szép szólamod magány zavarja meg.
Figyeld: a húr és hű szomszédja hangja
hogyan pendül meg játszi rend szerint,
mint férj, a gyermek, s boldog édesanyja,
egy dallamívre énekelve mind.
…………..Szótlan daluk több, mégis egy marad;
…………..így énekel: „Magadban semmi vagy.”

 

128.
Gyakran zenélsz, zeném, s ha mozgatod,
dalolni kezd a jó fa-gépezet,
szép ujjaid ha lágyan ringatod,
húr-összhanggal fülem feszélyezed:
irigylem én a billentyűt, ha jár,
s finom tenyérhez érhet fesztelen;
szegény ajkam pont így aratna már,
s pirulva tűr: a tárgy de szemtelen!
Hogy így bizsergesd, átváltozna most,
s leváltaná a billentyűzetet,
gyors ujjaid futása dallamos:
a holt fa vígabb, mint ajkam lehet.
…………..Pimasz kérőid boldogok tehát:
…………..hadd jusson ujj nekik – nyújtsd csókra szád!

 

(Illusztráció: Johannes Vermeer: Lady at the Virginal with a Gentleman, ‘The Music Lesson’)