Taizs Gergő összes bejegyzése

Taizs Gergő 1984-ben született Tatabányán. Tanulmányait Piliscsabán a Pázmány Péter Katolikus Egyetem bölcsészettudományi karán végezte. Újságíróként, kulturális programszervezőként és kommunikációs szakemberként dolgozott. Versei a Bárka, az Ezredvég, a Liget, a Műhely, a Napút, a SiópArt, a Szépirodalmi Figyelő és az Új Forrás folyóiratokban jelentek meg. Első kötete Utasok címmel 2019-ben a Tatabánya Alkotó Művészeiért Alapítvány, második kötete Üvegidő címmel 2021-ben a Liget Műhely, harmadik kötete Visszhangok címmel a Tatabányai Múzeum gondozásában jelent meg.

IGEN, NEM.

 

Tragédia

Első felvonás
Első jelenet
(kor)Szellem jő
HANG (a színen kívül):
………………– Világrendek és
………………bélmozgás. Valami bűz-
………………lik Általában.

 

Tavasz I.

Márciusi nap.
Egyenetlenséged a
tél cáfolata.

 

Tavasz II.

ropogó, serény
rügyeken élet-terhet
cipelnek a fák

 

kötelesség

az eget épp csak
tapintja a figyelmes
felhőkarcoló

 

(…)

a mondatvégi
pontok közös halmaza
szeretetnyelvünk

 

Komposzt álom

Negatív idő:
nagy levegőt venni egy-
más tüdejéből.

 

amikor tér és idő értelmét veszíti

mint a vízesést
bámultuk a padlóra
ömlő hallgatást

 

jól áll

a különbségünk
kardinális: neked még
a kardigán is,
míg nekem még a
szénám sem. így találj meg
– tűt a kazalban.

 

norepinefrin

véresre rágott
horizont. napkelte, mert
ismét nincs nyugta.

 

Ősz

lepkék csorognak
le az őszi fákról. tél
helyett fehér zaj.

 

Öregedés I.

Végtelen törés-
pontjaimon fraktálok
folytonossága.

 

Öregedés II.

kavicsok arcán
metsző mosolyt repeszt a
szélsebes idő

 

(Illusztráció: Odilon Redon: Butterflies (1910))

Holdtér; mustár-asszociációk

 

Holdtér

Hetek óta követed a Holdat,
a pályasíkon egyensúlyozó megújulást.
Az idő, akár egy fej fokhagymát,
gerezdekre bontja, addig zúzza, préseli,
mígnem opálos rejtelem nyüzsög helyén.
(Semmihez nem ragaszkodsz, de a Semmihez sem ragaszkodsz.)
Ablakot nyitsz, hogy beengedd, ami eleve bent volt,
az éjszaka halványuló fényét a szoba sarkaiba tereled.
Utcára vonszolod éveid reliktumát,
lebontod az önmagába hajló lépcső fokait.
Üvöltésed zihálássá silányul, éhes farkas mosolya
pereg arcodról. A tűzfal domesztikál,
pórusaidba szivárog a téglavászon összes graffitije.
Évezredes zuhanással dőlsz a padra,
színültig töltve áhítattal, mint aki túlélt
egy légikatasztrófát, és azóta szárnyakat ragaszt
minden hernyóra. (Légy átkozott, Daidalosz!)
Hajnalban elnevezed a galambokat a téren.
Meztelenre vetkőzöl, máglyát raksz
a levedlett ruhákból, homlokodra szórod hamvait.
Mikrofont szerelsz a térkőre, kamerát a lámpavasra
– hiába. A szemhéjad mögé kell hallgatóznod,
úgy tudhatod meg, mennyi galambtoll fér bőröd alá,
hogy kitömd a hiány huzatos tereit.

 

mustár-asszociációk

(1)

a mustárról olykor te jutsz eszembe
vaj helyett szertartásosan bemázolod és csak
azután helyezed a kenyérre a sajtot szalámit egyebet
összehúzott szemmel fintorogsz a szeletek
száraz felére a nem felkent szendvicseket
ebben az értelemben szentségtelennek nevezed

(2)

a mustárról máskor te is eszembe jutsz
arról mesélsz hogy angol hadifogságban
hónapokon át hasonló textúrájú volt a főfogás
és megfogod a sült kolbászt megmártod a mustárban
forgatod bámulod majd sóhajtva mondod
azóta nem ettél pudingot jelentsen ez bármit

(3)

a mustárról meg éppen te jutsz eszembe
és a francia riviéra ami mellett elhaladva
bámulod a reggel perkusszív fényeit csillogni
a tengeren hatodmagaddal egy kisbuszba zsúfolódva
útban gandia felé narancsot szedni mielőtt végleg
megfojtana a rád csavarodó gyárszalag

(4)

a mustárról végül te is eszembe jutsz
ahogy a baconbe bugyolált juhtúró mellé kínálod
de erről végül nem írsz a búcsúlevélben
amit melletted találnak a padlás korhatag lécei között
csak azt kéred a hegyekben szórjanak szét
messze minden elvetélt próbálkozásodtól

 

(Illusztráció: Dragos Burghiu: Garlic Paste)

Dobozi Mihály álma; Perszeusz álma

 

Dobozi Mihály álma

A felismerés döbbenete feszül hitvesed és közéd.
Valahonnan valamerre. Hogy innen nincs tovább.
Hiába szív- és patadobogás, ikerfájdalomtól lüktet
a moccanó pengeélmény. Amíg el nem választ, vala-

ha így mondták. A mikorra a választ megleled a formátlan hát-
térzajban, bordaközi izmok törékeny szövetében, kérlel-
hetetlenül a rációban, a szablya szakszerű menetrendjében.
Az égbolt tintaszín ájulatban roskadoz, összecsuklik,

magával ránt. Bíborködbe burkol a csenddel bélelt zuhanás.
Hosszas szenvedő szerkezet helyett így lettél cselekvés,
tárgy és alany. Még utolér csalódott üldözőid elég-
tételmondata: nem félholdak, ők ketten egy egész.

 

Perszeusz álma

Fekete lepelre terítenek. Mint saját képmásra
teremtett konstellációt, felszögelnek a menny-
ezetre. Onnan kémlelsz szerteszét. Sorra veszed
tér-idő regisztered bejegyzéseit, a fejvesztett

menekülést, a lapidárium arcokra kövült csendjét, a kusza-
kesze rémálmokkal központozott jóslatot, a beteljesülés
olykor kegyetlen élményét. Csak magadat nem láthatod:
kolosszális kavicsokból font fényhuzalt. Sugárzó sóhajtásod

csillagport kavar. Hangod örvénylő tűzária. Kitörő örömöd
holdakat porlaszt. Elhajítod győzedelmes fegyverzetedet.
Meteoreső mossa testedet tisztára. Androméda bokájába
kapaszkodni kihunyásig: szabadulásod geometriája.

 

(Illusztráció: Iris Scott: New Mexico Moonrise)