Az ablaksáv karcsúságán autók riadt fényei cikáznak. Úgy tűnik, mintha felületté válna az utca éjszakája, az ezernyi összehangolt mozdulat. Csak a távoli zajok vallanak arról, hogy mindez mélység és titok. Közben ismeretlenek sétálnak el a ház előtt. (Pedig olyan helyen, ahol ez a szöveg íródik, ahol minden csupa rejtély és kaland, senki sem ismerős, legföljebb láttuk valahol, valamikor, de semmi több.) Mi láttuk, esetleg, akik azt is megcsodáltuk, amint a karcsú ablakszárny kitárul, s mintegy tavaszi illatban kivirágoznak a törékeny szálúak, melyek kerekded fényt tartanak, ilyenkor, novemberben. A törékeny szálúak, melyek kerekded fényűkkel megvilágították a ház előtti néhány idegent, akik e szövegre, ez írásra kiválasztattak. Néhány kockás ing, gallér, az eső ellen. Mert esik. Már három álló napja esik. Akkor is permetezte az ablaküveget, amikor őket megláttuk. Az esőcseppek lassan folytak a keret alá. Aláfolytak. Kellemes és egyben megnyugtató látvány volt, amint hajlongó törzsek simogatták, kavarták föl a sárgában játszó fényköröket. Az ablaküvegen, amelyen esőcseppek folytak a keret alá, és ahol autók riadt fényei cikáztak.
Nemcsak azért csupa rejtély az ablaküveg távolba látó felülete, mert idelátszik a torony, melynek ablakai dermedt csöndet és halk neszezést, állhatatlan csoszogást egyaránt rejthetnek. Ha ez eltűnne, a szívdobogás reményteljes izgatottsága nyilván vándorlásba fogna, s új rejteket keresne. A torony persze a helyén marad, a rézsút világító távoli fényszóró némileg érinti is. Nem fonja körbe, mint a halványzöld kiszögelléseket az épületek oldalszárnyain, csupán érinti. Mintha ez elég volna, hogy megszelídítse a látványt, s megfossza rémült magasától. Pedig éppen ellenkezőleg: így válik dermesztően közelivé a seszínű téglasor egyenetlen, kúszó mozdulatlansága. Közelivé és hihetetlenül távolivá egyaránt: éppen ez kölcsönzi titkát, melyet megfejteni legalább annyira lehetetlen, mint megfeledkezni róla. De nem lehet elégszer hangsúlyozni, nemcsak a toronytól rejtélyes az itteni csillagtalan éjszaka s a fülledt levegőjű helyiség, ahol a szöveg lassacskán íródik, hanem mindattól, ami filmbe és képzeletbe illik. Egyszerre. Mindkettőbe. Az esőcseppek permetezte ablaküvegtől, a fehér, bár némi élénkséget igénylő sápadt kerettől és a karcsú szálúaktól, melyek kerekded fényűkkel megvilágították a guggoló bokrokat. (A sárgában játszó fényköröket hajlongó törzsek simogatták.
Az ablaküvegen, ahol autók riadt fényei cikáztak, s esőcseppek folytak a keret alá. Megállíthatatlanul.) Az ismeretlenek csak néhány szót váltottak. Egymással. Hallani nem lehetett. Nem az izgatott szívdobogás miatt nem hallottuk őket: Nem is kellett hallani. Csupán kiválasztattak e szövegre, ez írásra, és ekképpen jelentek meg a ház előtt. Így és nem máshogy. Sorsuk egyszerivé vált, megismételhetetlenné, s mégis leíródik, megjelenik. Pár kockás ing, (talán piros) gallér – az eső ellen. Mert esett. Már három álló napja esett.
A kerekded fényeket hajlongó törzsek simogatták. Az ablaküvegen, ahol riadt mozgolódás folyt, s folytak az esőcseppek is lefelé, a keret alá. Távolról fényszóró világított rézsút.
A nyugalmas órákat nem kellett kivárni, elérkeztek maguktól is. A fülledt levegőjű helyiség mintha vonzotta volna őket. S megérte ébren maradni addig, amíg a karcsú ablakszárny kitárul, s felületén áttetsző, igazgyöngy nagyságú porszemeket görget. Mintegy játékos lassúsággal. Kimérten. Aztán valóban csönd következett: a felhőkbe burkolózott éjszaka mélységes csöndje: titok és hallatlan ígéret, meg némi melegség a szív körül. Reményteljes dobogás.
A három idegen a torony közelébe ért. Még nem kerültek ki látókörünkből; az ablak négyszögletű biztonságába húzódtunk, s figyeltük őket. Amint elhaladnak a ház előtt, a guggoló bokrok tövében, a nyálkától csillogó járdán, s a torony felé indulnak. Lassú léptekkel. Az egyenetlen fal elmosódó-sötét ablaka, mely még inkább kísértetiesnek tűnt a torony magasában, néma mozdulatlansággal osztotta két össze nem illő részre a seszínű téglasort. Füst szállt fel a súlyos, álomterhes levegőbe, s ahelyett hogy oszladozott volna, váratlanul megrekedt a fényszórók kereszttüzében, s finom puhaságában könnyed lebegésbe kezdett, akárcsak a tündérhaj egy leheletnyi sóhajtól. Halk kopogás hallatszott az úton, ahol riadt autók cikáztak, s sárgába hajló vonalvezetést rajzoltak fürkész tekintetünk elé.
A levegőbe, ahol elnehezült füstfelleg engedett a fokozatosan átható, erősbödő derengésnek. Pillanatok varázsa volt ez, magával ragadó hangulat, amint az eső egyhangú patakzása változatlanul ömlött végig a széles úton. S nem lehetett tudni, abbamarad-e valaha. Számunkra persze örömtelibb lett volna az érzékelhetetlen ismétlés végeláthatatlan csöndje, ami csak az idegeneknek tűnhetett zavart keltő, s nemsokára megszűnő, az álmok mélységébe visszahúzódó morajlásnak. Némi levélhullásnak, kínos-kelletlen közjátéknak, ami pusztán átmenet…
A járdaszegély is csillogott már. A kőlapok között résnyi szünetek mutatták sötét színűket.
A léptek a torony irányába vezettek. Félreértést nem tűrve, mintha ott majd megfejthetné titkát a három idegen, akit még soha nem láttunk, csak most. A három inget rubinszínű hártya fedte be. Az eső ellen, mely már három napja áztatta a téglás ház környékét. Az ablakszárnyakat, ahonnan csöndesen figyeltünk. A guggoló bokrok tövében karcsú járda húzódott. Úgy tűnt, mintha felületté válna az utca, a riadtan cikázó autók sárgában játszó vonalvezetése. A halk kopogás.
(Talán csak a tavaszi illat tette – novemberben, talán csak elbódított, s olybá tűnt, hogy a gyöngéd fényköröket hajlongó törzsek simogatják az ablaküvegen.)