Címke: irodalom

APOKALIPTIKUS SZÜRREALIZMUS

 

Történelmi pillanat…
(A szombathelyi székesegyház lebombázásának emlékére)

Csonttá merevedett test és gondolat
Sárgás fotonesőkben zúdulnak a porok
Arcokba, tekintet-maradványokba csapnak
Fuldoklásból fakadó köhögés-szimfónia-rohamok
Üzennek egymásnak hörögve kapkodón
Élet-végállomás tudata tombol lüktetve monoton
A süvítés-robajok agyszaggatása után
Tántorgó csend szitál morgó romokból
Önmagát skálázza végső hamis nyugalomba
A szent dalok áradatába fulladó orgona
Oszlopok, mint alakjuktól fosztott Vénuszok
Vörös tégla-bordáikkal kelletik magukat
Szélrohamokkal szeretkezve omlanak porrá
Síró hangú gyermekkacaj-robajokkal válnak múlttá
Aztán filmszakadás és végső nyugalom száll
A remény tűzfészkére kormos halálmadár vár
Ennivalót kereső galambok tolakodnak az összeomlott tornyokon
Mintha Szent Márton palástja lobogna egy kitört ablakon
Élő szemfödélként virrasztva semmivé tűnt sorsokon
Pedig az ég kékjéből alászálló tarka-hangulatú tavasz
Minden lét-pillanatában virágesőt fakaszt
Nagy naivan nem is gondolja, hogy idelent ismét apokalipszis van
Primavera! Primavera!
Harangzúgás hull édes mátkacsókokra
A nászmenet énekelve jövő-álmok felé halad
Székesegyháza kapujába érve vágy-könnyekre fakad
Tomboló orgonamuzsika szerelmes angyalkák hada
Csak őket invitálja egy végtelenített álomvilágba
Mindaddig, míg
Csonttá nem merevedik test és gondolat
Sárgás fotonesőkben nem kavarognak
Porrá lett emlék-halottak
Unott ébresztőóra-hajnalokon
Emlékkönnyeket fakasztó tavaszokon
„Nem tudod ki lehet az a fiatal pár
aki szüleid sírjára virágot hozott?”

 

(Illusztráció: Kiss Tamás alkotása)

Epehólyag

Az öcsém lepattintja az asztal szélén a kólásüveg kupakját, az megpördül a terítékek fölött és a tányérom mellett landol. Önt a poharába. Ricsi combja megfeszül a rajta pihenő kezeim alatt. A hetveneurós skót whiskyben, amit a nagyapámnak hoztunk, csak úgy pezseg a kóla, kis híján kifut nagyanyám fehér damasztabroszára. Visszanyomom Ricsi emelkedő combját. 

Csendben marad.  Epehólyag bővebben…

HÁZALÓK; TEJÚT; A CSEND SZÓTÁRA

 

HÁZALÓK

Isten nehezen türtőzteti magát,
szeretné mindenki óhaját gyorsan
teljesíteni, de Lucifer mindig
kisegíti, megmarad annak, minek

van hova elillannia, aztán le-
feküdnie, holtnak tettetve magát,
– mintha egy medve jönne vele szemben –,
még mielőtt végleg feltámadhatna.

Isten nehezen türtőzteti magát,
szeretné mindenki óhaját könnyen
teljesíteni, de Lucifer mindig
kijózanítja, a helyére teszi.

Angyalt követ a fáradt, idős költő
hazafelé, mögötte oson, attól fél,
észreveszi, mielőtt a kezébe
adná a reszkető stafétabotot.

 

TEJÚT

Amikor egy vak ember szemébe látsz,
keresve tekintetét, amikor ki-
csordul a könnye, tudja ő, hogy úgysem
vagy képes ezt szíveddel észrevenni.

Amikor lebombázod a poklok mély
bugyrait, s a füstje a mennyország hó-
fehér halhatatlanságát kormozza,
s csípi a szemed, mintha hagymát metélnél.

Amikor az orvos a fő titokról
lerántja a leplet, majd egy megszokott
kézmozdulattal eltakarja vele
apám izzadt, meztelen, halott testét.

 

A CSEND SZÓTÁRA

/Ales Debeljaknak/

Unokám csodálkozik, hogy én arról
sem tudok, bizony három életem van,
kétkedőként az ember valójában
megállapodik a sorssal, rájön az

ötperc éjfél előtt, az ecset helyett
ecetet kér, kíváncsi, hogy reagál
rá a fiatal eladónő a szűk
festékboltban, legfeljebb azzal fogja

kimagyarázni magát, hogy nem tudja
kimondani a csé betűt, s kikéri
magának, ha hülyének nézik, hisz ő
legtöbbször úgyis azt kér, ami nincsen.

Mert kinek se foga, se almája, az
el sem tudja képzelni, fogalma sincs,
milyen rossz reszelt gyümölcsöt enni, ha
inkább harsogva harapná az ember.

 

(Illusztráció: Angel Estevez: Surreal Tree)

Üveghegyek

Villogott a fagyos hó a kertben az utcalámpa fényében. Az ablaküveg jégvirágos volt. A kutyát egészen kivételesen beengedték az előszobába; nem az ünnep miatt, hanem mert még a vackában is
rázta volna a hideg. Szundi a ruhafogas alá telepedett. Egykedvűen nézegetett a szoba felé, melynek félig nyitva volt az ajtaja, hogy Anya szabadon süröghessen-foroghasson a nappali és a konyha között, ne kelljen tele kézzel hívogatni Apát, Julit vagy Zsófit, hogy nyissa ki előtte az ajtót.
A konyhából halpaprikás illata áradt szét a házban és elvegyült a sülő bejgliével. Apa az utolsó díszeket akasztotta fel az évek alatt kissé már megkopott műfenyőre. Végezetül a csúcsától kezdve
spirál alakban lefuttatott rajta egy vékony aranygirlandot. A fenyőcsúcson nagy ezüst csillag ékeskedett, a kihajtható ágakon apró fehér lámpafüzér volt széthintve. Így már egészen igazinak
látszott.
– Tavaly szebb volt – jegyezte meg Zsófi a száját húzva. Egy ideje némán figyelte Apa ténykedését a nappalinak abból az ajtajából, ahonnan a szobája nyílt.
– Na nézd csak, a kis tizenkét éves kritikus – vakkantott oda Apa, miközben egy narancsosan csillogó gömböt megigazgatott. Nem csengett gúny a hangjában, se megbántódás, de kedves sem volt.
Rá se pillantott a lányára, úgy lépett hátrébb, hogy egyben lássa a karácsonyfát. Zsófi az arcát fürkészte, de nem látott rajta semmit: se elégedettséget – mint annyiszor az elmúlt években – se tűnődést, lehetne-e jobb, sem révedezést, mint amikor az ő gyerekkori Karácsonyaira emlékezett vissza. Apa úgy állt, mint egy gipsz szobor egy jászol-jelenetben, de nem József, nem a Háromkirályok egyike, nem egy pásztor, csak egy arra járó nézelődő egy egészen más történetből, akit csak tévedésből vagy statiszta gyanánt állítottak a többiek közé.
Anya behozta a tányérokat és szépen elrendezte őket a nagy, kerek asztalon, melyet csak ünnepekkor vagy családi összejövetelek alkalmából használtak. Szótlanul hajtogatta a papírszalvétákat a tányérok mellé, majd kiment az evőeszközökért.
Juli tetőtéri szobájában kuksolt, okostelefonján nézett valamit vagy chatelt, vagy talán egyiket sem, csak úgy tett, nehogy le kelljen jönnie. Az ő ablakából is ugyanazt az utcai lámpát lehetett látni a ház előtt, onnan nézve talán még hidegebben világított a jeges hó, akár egy tükör, amelyben a fekete éjszaka nézegette magát. Juli azonban nem törődött ilyesmivel, csak teljenek el az ünnepek, mehessen barátaival a szomszéd városba.
– Szép lett – mondta Anya, amikor ismét a nappaliba lépve rápillantott a karácsonyfára. Zsófiban tompa düh támadt. Érezte, Anya hazudik. Még szerencse, hogy csak ennyire volt képes megjátszania magát. Apától sem telt többre.
– Mint máskor.
Zsófi berohant a szobájába, s becsapta maga után az ajtót. „Mint máskor”, „mint máskor”, „mint máskor” zakatolt a fejében. De mégsem úgy történt, mint máskor. Sem Apa, sem Anya nem ment
utána, nem nyitott be óvatosan. És már Zsófi sem leste, mozdul-e a kilincs. A sötétben kuksolt. Az a gondolata támadt, hogy újra négyéves akar lenni, amikor még nem értett semmit, sőt máris igazából négyéves, és az sem számít, Karácsony estéje van-e vagy csupán egy átlagos nap, hiszen minden nap egyformán szép és izgalmas. Erősen gondolt erre. Hirtelen elhatározásból felkapcsolta az olvasólámpát az ágya mellett. Anya és Apa ha eddig nem jöttek be, már nem is fognak, nyugodtan négyéves maradhat, ameddig csak tetszik, akár örökre. Leemelte a polcról az első mesekönyvet, amely a keze ügyébe akadt. „Hol volt, hol nem volt, volt egyszer az Óperenciás tengeren is túl, az Üveghegyen is túl…” Feléjük nem volt Óperenciás tenger, csak egy aprócska tó, amely nyáron kiszáradt, ilyenkor meg vastagon befagyott. De a hegyek a falu fölött, azok, ha messziről nézte őket, hunyorítva, most mintha valóban üvegből lettek volna.
Később Apa kiment a kamrába borért. Hallotta ahogy a kijárati ajtó becsapódik, Szundi a gazdája után battyog lomposan, majd a kamraajtó csikorgását.
– Zsófi! – kiáltotta Anya a nappaliból. Zsófi becsapta az Óperenciás tengert és az Üveghegyet, könyvjelzőt sem tett oda, fejből tudta már az utat. Anya már ünnepi díszben volt. Rettenetesen mesterkéltnek, szinte nevetségesnek hatott magassarkú cipőben és kosztümben, egyiket sem viselte soha. Még ki is sminkelte magát. Mintha attól fiatalabbnak nézne ki. Épp akkor vonszolta le magát kelletlenül a padlásszobájából Juli.
– Kezdünk?
– Apátok még a bort válogatja a kamrában. Aztán ő is felöltözik az ünnephez méltóan.
„Az ünnephez méltóan”, na ez volt Anya, ehhez kellett a magassarkú és a kosztüm meg a smink. Apát meg jobb volt el sem képzelni, hogyan fog festeni „az ünnephez méltóan”.
– Szóval még nem kezdünk – nyugtázta Juli. – Akkor én felmegyek.
– Mi dolgod van fent még Karácsony estéjén is? – kérdezte Anya minden érdeklődés nélkül.
Juli megvonta a vállát, hátat fordított, és eltűnt a lépcsőfeljáróban.
Fagyos levegő áramlott a bejárati ajtó felől. Apa jött vissza a kamrából, a sarkában Szundi. Három üveg bort szorongatott a kezében ügyetlenül.
– Ezt neked választottam – nyújtotta az egyiket Anya felé.
– Tudod, hogy nem iszom – mondta Anya közönyösen.
– Most az egyszer, csak most az egyszer – kezdte Apa lelkesen, de megbicsaklott a hangja – most… hogy, mi ketten… így… utoljára…
Nem volt képes befejezni a mondatot.
– Soha nem fogok inni – mondta Anya ugyanazon a hangon. – Nem ismersz?
Apa hangját alig lehetett hallani.
– De, ismerlek.
– Valóban? – csodálkozott Anya, de csak eljátszotta, mint ezt az egész Karácsony estét.
Apa tétovázott, mit feleljen. Talán nem értette a játékot, vagy csak nem akarta követni a szabályait. Hiszen neki is megvolt a magáé, immár egészen más szabályokkal.
– Húsz év alatt? Hát persze, hogy… – mosolygott bocsánatkérően.
Anya váratlanul felkapott egy tányért az asztalról, és a földhöz vágta.
– Nem!!! Nem ismersz!!! Soha nem ismertél te engem!!!
Zsófi hátrahőkölt, szíve hevesen kalapált. Soha azelőtt nem történt még ilyen. Szemmel láthatólag Anya is zavarba jött. Kapkodva szedegette a földről a tányér cserepeit. Az egyikkel elvágta az ujját. Addigra Apa is odaért a partvissal és a szemeteslapáttal.
– Megvágtad magad? – nézett Anya kezére, melyen már szétfolyt a vér.
Anya lassan felegyenesedett és Apa szemébe nézett valami végső, elkeseredett büszkeséggel.
– Nem. Te voltál az. – Azzal Apa fehér ingébe törölte véres kezét.
„Négyéves vagyok”, „négyéves vagyok” ismételgette magában Zsófi. Ezúttal azonban nem használt az iménti varázsige. Tizenkét éves volt, és végig kellett néznie mindent. A lépcsőfeljáró felé tekingetett.
– Tudod, hogy mindig szeretni foglak – hallotta Apa remegő hangját.
Nem mert ránézni, nem bírta volna ki, hogy az arcát lássa. Az egész világ tótágast állt körülötte: Apa, a mindig nyugodt és vidám Apa, akire bármikor bármiben számíthatott, akiben az volt a legjobb, hogy egyszerűen csak van, egyszerre eltűnt. Még ott állt Anyával szemben, tőle pedig alig két méternyire – de már nem volt jelen. És a vérző Anyának a karjaiba sem vethette magát.
– Én is szeretni foglak – felelte Anya és elfordult. – Jól van. A Genesis CD-ket elviheted – suttogta, és a konyhába ment. Csak ekkor érezte meg Zsófi az odaégett bejgli szagát.
Apa a nappaliban maradt, de Zsófi még mindig nem mert ránézni, és mintha Apa is kerülné a tekintetét. Mint két idegen, akik nem tudják, mit mondjanak egymásnak. Végül Zsófi visszament a szobájába. Kinyitotta az ablakot, hogy kiszellőztesse a fejét.

Juli a padlásszobában mindebből semmit nem hallott. A füldugójában bömbölt a zene, miközben őrülten chatelt, hogy megszervezze következő napjait. Egy pillanatra sem akart egyedül lenni, itthon meg aztán végképp nem. Fel-alá járkált szobájában. Odalépett az ablakhoz. A kertben, ahova bevilágított az utcai lámpa, kis termetű, törékeny alakot vélt látni. Meg-megcsúszva haladt a kertkapu felé. Egyszer el is esett, de felállt, ment tovább. Közben jöttek az üzenetek, Juli nem győzött reagálni rájuk. „Nálunk Elfek járnak éppen” írta vissza az egyikre, és egy smilyt biggyesztett utána. Mikor újra kinézett az ablakon azt is észrevette, hogy az emberkén nincs kabát, sem sapka, se sál, se csizma. Még pulóver sem. Mintha csak meleg barlangjából ruccant volna ki, hogy egy vérpezsdítően fagyos kört tegyen. Ez tényleg csak egy manó lehet az Északi-sarkról. Hülyeség, de azért rögtön megírta ezt is üzenetben.
A kis manó pedig elérte a kertkaput, kiment rajta, végig az utcán, a fagyosan világító lámpák díszsorfala előtt, egész addig, ahol a legelő kezdődik, azon túl, a hegyoldal alján az erdő. Nem érezte, hogy fázna. Hogy jobban fázna, mint egy órával azelőtt. Vagy talán az melegítette, hogy tudja, hova megy. Emlékezett az útra. „Hol volt, hol nem volt, volt egyszer az Óperenciás tengeren is túl, az Üveghegyen is túl…”

(2022. karácsonyán)

Áttetsző és vérbő szubsztancia; Einstein és Pessoa dialóg

 

Áttetsző és vérbő szubsztancia

Értés, érték

Mert mi is, voltaképp az értékes, a szép?
Végrehajtott bekövetkezés.
A partitúra lesz játszadozó zenévé.
Felmérhetetlen kiszámíthatatlanság,
Félkész? Nem! A legérettebb, teljes lét.
Mély és üde – Friss, mint a május.
Oly lágy, áttetsző út, amint átjutsz.
Hiány és teliség egy pályán fut.
A fénysebességnél gyorsabban,
Bármily bonyolult, azonnal átlátjuk.
Az írás. A vers. A költészet.
Az olvasás válik művészetté.
Ahogy a szöveg lélekké és szellemmé.
Amiben vereséget szenved a nemlét.

 

Einstein és Pessoa dialóg

ABC

A növényi lét a fény, az eső
És az optimális hő kontextusában
Mint emberi bőrben a szemérem
Mindenben áthatolhatatlan szégyen
Elrejtett spórolás és elidegenedés
Az eggyé válásban esztétikum és szétesés
A fénysebességnél sebesebben
Nem észlelhető információ.
Istennek semmi nem lehetetlen.
Ő a megértés Ő a csók
Maga a figyelem is észlelésbe metsz.
Minden ajak és orr egy kereszt

Hacsak épp nem figyelünk oda.
Akkor a pillanat a képletből kilóg.
Mint az észrevétlenül leadott kilók.
A semmiből születik meg a csinosság.
Nem vesszük észre és adódik egy mennyország.
Mint jelek és érzések otthona.
Mint hárfa, oboa és lézerorgona.
Déja vu! Részecskévé omlik össze a szoba.
Például a vírusokkal teli, tavalyi év.
Ami hullámként ötvözve kétségbeesett kilét.
Lebomlik a szépség, mint sziromként
Felfeslő, bíbor bibék.
Ezt álmodja elmémet működtetve az éj.
Az ősi szorongás egy óda (#)
A relativitás vizébe sózva
Isten a hit hálójával partra vonja
A lét lassú, bombasztikus és lomha

 

(Illusztráció: Ashley Moffatt)