Címke: háború

A hallgatás megtörése

A háború uralhatatlan, tervezettséget és kontrollt fölszámoló gépezete többször megmutatta az erejét az elmúlt század során. Legerősebben talán a világháborúk pusztításában, ahol a különböző hadseregek söpörtek el minden útjukba akadót. A gépezet maga alá gyűrt mindent: nem csupán metaforikusan, szó szerint is. A női test összeroppanása a háborús erőszak során a mai napig olyan trauma és sokk, amely keresi a megfelelő elbeszélhetőséget a több mint fél évszázados elhallgat(tat)ás, tabuként való kezelés után.

 

Azonban nem pusztán azért volt lehetetlen beszélni a Vörös Hadsereg által elkövetett nők elleni erőszakról például Magyarországon, mert a szocialista korszak letiltotta azt. A feminista diskurzus rendszerint a patriarchális diskurzust jelöli ennek okaként, ám ez még mindig a probléma leszűkítése, és a felelősség másokra való hárításának megoldást soha nem hozó aktusa. Elég összevetni a huszadik század háborús traumáit – nőkét és férfiakét egyaránt –, hogy világossá váljék, több társadalmi diskurzus metszéspontjában áll a háborús traumák elbeszélhetetlensége és földolgozhatatlansága, legyen szó többek között a politika (militarista vagy nacionalista retorikák) vagy a társadalom-lélektan (mindenekelőtt a szégyen) eredőiről, így vagy úgy, nincs egyetlen felelős, amire mutogatni lehetne.

 

A hallgatás megtöréseként mindazonáltal jelentékeny minden olyan lépés, amely a háborús erőszakot kívánja beemelni a kollektív emlékezetbe és ott érvényesíteni a súlyát, legyen szó arról a határozatról, amely hivatalosan is emberiesség elleni bűncselekménynek minősítette, a történettudományos megközelítésekről (elsősorban a személyes beszámolókból építkező oral history eredményeiről, vagy itthon például Pető Andrea munkáiról), vagy a művészet révén megkísérelt artikulációjáról. Utóbbi magyar megvalósulásaként, mintegy kiinduló- és viszonyítási pontként Polcz Alaine háborús emlékeit elbeszélő regényét, az 1991-es Asszony a frontont szokás leggyakrabban említeni – most, Kováts Judit első regényéről írva is meg kell ezt tenni, nem kerülhető meg az összevetés.

 

A Megtagadva azonban nem memoár, a fülszövegből tudjuk meg, hogy Kováts történész-levéltáros munkája során készített 23 interjú szolgál a regény alapjául – ezen életekből lesz egy a regényben, a 19 éves Somlyói Annáé. Hangsúlyozandónak érzem, hogy nehéz a recenzens dolga: a meglévő interjúk ugyanis nem képezhetik a kritika tárgyát, azok személyes emlékekként kívül esnek annak látókörén. Azonban regényről lévén szó, kívül is kell esniük. A kérdés, az interjúkban elhangzottakat Kováts miképpen formálja regénnyé, jogos tehát, és a regényen való számonkérése valaminek semmiképpen sem érinti a személyes emlékezést mint egykori – a regény megformálásában eltűnő – kiindulópontot.

 

A regény narrátora az idős, visszatekintő Somlyói Anna: fiatal lányként egy város melletti faluban éli az életét: gimnázium, barátnők, pletykák, szerelem. A háború sokáig a háttérben marad, idegen és mellékelhető a gimnazisták számára, egészen addig, amíg testközelből, többé félre nem tolhatóan válik a mindennapjaik részévé. Ezután már visszatarthatatlan a pusztítás: az évzáró napján megjelennek a kabátokon a sárga csillagok, a légiriadó egyik nap már nem csak izgalmas próba, majd az otthon háborús hadszíntérré torzul – megérkeznek a katonák. A harcok eltolódása után a megszállás időszaka következik, otthonokat elfoglaló és földúló katonákkal, a lakosság kényszermunkába hurcolásával (sárkaparás, hídépítés a Tiszán). És erőszak, sorozatos erőszak. Aki olvasta Polcz regényét, annak jól ismert a háború ezen koreográfiája, s az is, amit ez magával hoz: rettegést, bujkálást, desperációt, az emberi maradékától is megfosztó sivárságát a háborús napok monotóniájának.

 

A különbség annyi, hogy míg Polcz regénye érzékenyen árnyalja a háború tapasztalatát – mely éppen a személyes emlékezés legfőbb ereje és lehetősége –, addig Kovátsé ezt kevésbé teszi meg. A háború természetesen „közel” kerül, a falut szétzúzó gépezetet részleteiben látjuk működni, látjuk a részeg orosz katonák bestialitását, az apró házak falai által eltakart egyéni tragédiákat, azonban a történetekre összpontosító, elbeszélői reflexiókat háttérbe tolni szándékozó háború-elbeszélés mégsem rendelkezik a háború különböző oldalainak részleteire való figyelem gazdagságával.

 

A Megtagadva nem válik (fiktív) memoárrá sem, hiába kívánja imitálni a visszaemlékező idős ember nyelvét a számtalan – az emlékezést hallgatót számára arc nélküli – falubeli néven szólításával. Elsősorban a narráció következetlensége az oka, hogy nem válik fiktív memoárrá: a személyes emlékeket megszakítják a (had)történész hang közbeszólásai. E történészi hang természetesen omnipotens, jelenlétére példa – az egészen explicit, a hadseregek mozgását vagy a repülőgépek célpontjait taglaló részek mellett – az olyan mellékesen odavetett adat, mint hogy a faluba történő „gyors előretörésért és a fedezet nélküli bevonulásért” szenvedtek „óriási veszteségeket” (102.) az orosz katonák. Ez nem „civil” hang, sem egy 19 éves lányé, sem egy idős tanítónőé.

 

Az elbeszélés máshol is következetlen, sokszor eltolódnak az arányok. Célja a megmutatás, a leírás, a saját tapasztalatot artikuláló reflexiók háttérben tartása – ezt úgy oldja meg, hogy a reflexiók mintegy kiugranak a szövegből, a történeti adatok gazdagsága mellett meglehetősen szegényesen és felszínesen. A könyv fejezetei nyíltan tematikusak, ez pedig töréseket okoz a regény struktúrájában, meggátolja, hogy tovább vigyen egy megkezdett szálat, azt végigkövesse. Példának említhetnénk az erőszak leírása utáni törést: az azt követő fejezet a megszálló csapatok falubeli berendezkedését részletezi, kihez költöztették ezt, kihez azt, a szomszéd kovácshoz átment az öccse időnként, hogyan lövöldözött a beszállásolt tiszt, stb.

 

Az erőszak következményei, az élet folytatásának lehetőségeivel való számvetés bizonyos mozzanatai ennek ellenére jelen vannak, elszórtan, valahogy ki nem bontottan. Ilyen a fiatal, meggyalázott lány rettegése a többiekkel való találkozástól, a mindent fölülíró szégyenérzet, a szemkontaktus elveszítése, a félrenézés sokatmondó vissza-visszatérése, vagy a kommunikációképtelenség. Ilyen a saját test romlásának tapasztalata vagy a későbbi házasság boldogságának lehetetlensége. Azonban a szövegből mintegy kiugranak az ezekre való reflexiók, vagy még inkább a hozzájuk kapcsolódó, ügyetlenül elmondott álmok. Az erőszak-tapasztalat identitást megszakító, önmagát (az erőszak előtt, az erőszak alatt) idegenné tevő sajátsága is sokkal inkább földolgozásra kerül(hetne) egy-egy dramatizált szituációban, mintsem egy olyan direkt megoldásban, mint például amelyben a szereplő önmagának mondogatja, hogy „nem én, nem én, nem én”. A szöveg szerkezetének, narrátori technikájának okán a sok más részlet és történetszegmens külső, sokszor rövidre zárt reflexiókba szorítja ezen fölmerülő kérdések kibontását.

 

Mindettől függetlenül fontos könyvnek tartom Kováts regényét. Egyfelől a háborús erőszak-tapasztalat földolgozására tett kísérlet, másfelől az oral history hozadékai miatt. Az első problematikusabb, ugyanis fölmerül a kérdés, vajon a regény mennyiben gazdagítja az erőszakról folyó diskurzust, mennyiben sikerül kibontani ezt a magába burkolózó, néma traumát. A narrátori reflexiók mellőzése, az „objektív leírások” mint a regénybeli elbeszélés által választott út nem kellene, hogy kizárja ezt. Ebben marad tehát alul Kováts regénye Polcz Alainével szemben, ezért tartottam fontosnak az összevetést: nem jut elég hely az erőszak-tapasztalat fölfejtésének a háborús harcok, bombázások, manőverek között.

 

Az oral history hozadékának tulajdonított jelentőség a regény ama történeti narratívákat újraíró, árnyaló működésében rejlik, amellyel – mint már említettem – a falubeliek szerepvállalásával vet számot. Ez utóbbi árnyalódik a Megtagadvában, fölvetve talán a legkísértőbb kérdést: mit hajlandó az ember, ez az „önző, falékony húsdarab” föladni azért, hogy életben maradjon? Ez ugyanis a háború kérdése, a nagy retorikák heroizmusának ürességére ez a tapasztalat ébreszt rá. A zsidó lakosság elhurcolása után hátramaradt tulajdon szétkapkodása lehet példa erre, amely „nagy, közös érdekszövetség”-be (50.) tömörítette a falubelieket, vagy a nők magukra hagyása a háború során, később az áldozatok megbélyegzésének botránya. „A legálságosabbak a sajátjaink voltak” (248.) – írja ez utóbbi kapcsán Kováts. A megbélyegzés gyakorlata, az erőszak szégyene azonban éppen azt számolja föl, amire az áldozatoknak szükségük lenne: a közösségi felelősségvállalást és a trauma földolgozását.

 

Az aljassághoz való csatlakozás, a kérdésföltevés zárójelezése, mégpedig nem a „karszalagosok”, nem a „főbírók”, hanem a szomszédok és barátok, azaz a lakosság által – ez az, ami a mai napig provokációt jelent a megértés számára, s ez jelen van, félre nem lökhetően, Kováts regényében.

 

Kováts Judit, Megtagadva, Magvető, Budapest, 2012.