Címke: Enesey Diána

Januári lapajánló

Enesey Diána (Látó, Székelyföld, Tiszatáj) és Bodrogi Csongor (Alföld, Eső, Kalligram) válogattak ki tíz “ezt muszáj elolvasni” írást a legújabb lapszámokból.

  1. január 8.

A TIZEDIK: Sztaskó Richard: Mindig hozzád érkezem (novella) [Látó]

Sztaskó Richard novellája gyönyörű képekkel teletűzdelt szembenézés a múlandósággal. Az egyéni veszteségek és a saját élet majdani lezárulásának gondolatán túl megjelenik egy átfogó perspektíva is. A kezdőkép az elbeszélőt ábrázolja, amint a busz csuklójának dől, s Virginia Woolf halálát idézi fel, próbálva összekötni egy útmenti fára helyezett, nőt ábrázoló képpel. Aztán ismét visszatérünk a személyes nézőponthoz, a szorongásokhoz, az emlékekhez, a vágyakozáshoz. A vágyakozás Istenre irányul, arra, hogy az elbeszélő békére lelhessen nála. Az utolsó bekezdésben a központozás hiánya erősíti a gondolati áramlását. A zárókép ismét egy buszút, s úgy tűnik, ez a végső, amely a vágyott békés ,,helyre” visz. [E.D.]

 

A KILENCEDIK: Erdősi Martin Zsolt: *Nekem szánt napjaid* (vers) [Tiszatáj]

Erdősi Martin Zsolt Tiszatájban megjelent verseiben elevenen rezonál a hiány, sejtjük, hogy mi vagy ki hiányzik. Vagy mégsem? A hiány mindig valamivel több, mint ami kimondható. A kiemelt versben a gyermekkor kápolnája, ez a szép napoknak szánt szent hely visszataszítónak tűnik, az enyészeté lett. A csodavárásé és Istenre várakozásé volt az a kápolna, de az Isten nem jött el, a várakozó is egyedül maradt, és felnőtt ,,inkább”. Pedig mennyivel jobb várakozni, csodát várni, hinni. Talán — ha csak az álmokban is — vissza kell oda térni.

Ha már versek, muszáj megemlítenem, hogy a Szófa szempontjából is különleges a Tiszatáj januári száma, ugyanis az olvasókat Bodrogi Csongor kollégánk A bogár című verse is várja. A vers, amely egy álomból ébredésről szóló novella foglalata, meg az alkotási folyamaté, a gondolati áramlásoké és a pontos leírásoké. [E.D.]

 

A NYOLCADIK: Cseh Katalin: Idő (vers) [Székelyföld]

Az Idő című vers beszélője farkasszemet néz a végességgel a tükörben. Számot kell vetnie az öregedés apróbb és nagyobb, több testtájat érintő jeleivel. Ám van a tükörben egy-egy pont, amely tudati szinten összeköti a kislányt az érett nővel, a gyermeki önfeledtséget a szégyennel, a régmúltat a jelennel. De meddig tart a fiatalság, s hol kezdődik az öregség, ha a ,,lélek az idő ülőalkalmatossága”? Talán nem is kellene a tükörben figyelni a múló idő testbeszédét. [E.D.]

 

 

A HETEDIK: Ayhan Gökhan: Távozásod tizenhat sora (vers) [Alföld]

Sokféleképpen föl lehet fogni egy szakítást, egy különköltözést. Ayhan Gökhan ebben a versben libikókának, ingának, kétkarú mérlegnek fogja föl. A lakásból kiköltöző másik a távozásával fölbillenti az otthon egyensúlyát. A már-már képzavar határát súroló metaforák (de hát nem minden igazán merész metafora tűnik képzavarnak, amíg meg nem szokjuk?) a szakítás világot földúló energiájának sajátos mechanikájába engednek bepillantást.

mióta elhagytad, kileng a lakás, mint az inga,
mióta kiléptél az ajtón, befelé fordultam, mint egy ajtó,
mióta a karod alkotta völgy ajtaja bezárt, mint a karod,
mióta elhagytad, a lakás nehézsége növekedésnek indult. 
[B. Cs.]

 

A HATODIK: Halász Hajnalka: A bocsánat esélyei (tanulmány) [Alföld]

Ez a tanulmány, mely József Attila három, bűnről szóló versével foglalkozik, aligha való mindenkinek. Aki mégis veszi a fáradságot, hogy belemerüljön a rendkívül alaposan és pontosan olvasó tanulmányíró gondolatmenetébe, nemcsak sok tanulságos összefüggésre bukkanhat rá, de minden bizonnyal kissé másképpen is fogja látni, olvasni, érteni ezt az egyébként közismertnek is tekinthető három költeményt (Kész a leltár, A bűn, Tudod, hogy nincs bocsánat). Miről is van szó? Halász Hajnalka – mindenekelőtt Nietzsche és Derrida nyomán – ráeszméltet bűn és bűnösség fogalmainak gazdasági összefüggéseire. A bűnösség azért „eredendő”, mert az adósságok mindig végtelen láncolatot alkotnak, sohasem „egyenlíthetők ki” teljes mértékben – ez az aszimmetrikus viszony megképez azonban egy „többletet” is, egy „fölösleget”, mely megteremti a bűn „feltétlen bocsánatának” is az esélyét egy olyan nyelv által, amely kiszabadít az ökonómiai körforgás logikájából. [B. Cs.]

 

AZ ÖTÖDIK: Demény Péter: A tenger akárhonnan (próza) [Látó]

Ez az írás őszinte, nyílt vallomás arról, hogy milyen nehéz is hinni. A szeretet hiánya vezérlő motívumként ível át a teljes szövegen. Az Istent kereső ember útját rajzolja elénk Demény Péter, mind a szellemi térképen, mind konkrét helyek formájában. A szövegben szereplő különféle zeneszerzők, költők, festőművészek és gondolkodók hatásaiban ott mozog a vallási élmény — Rudolf Otto által is kimutatott — kettőssége: a vonzás és a taszítás, a magával ragadó és félelmetes pólusa. Az elbeszélő az örvénylő hitre vágyik, az igazi örvénylés pedig a kettősségek élmény-örvényeiből nő ki. Végül pedig Isten csak ,,elmosolyodék” az ifjúkori vétkeken. Igen, mégis haza lehet találni a szeretetbe, a hitbe. [E.D.]

 

A NEGYEDIK: Bánki Éva: Nyelvek (novella) [Kalligram]

Alapelvünk, hogy nem ajánljuk a folyóiratokban megjelenő „saját” írásainkat, vagyis nem csinálunk külön reklámot nekik (ezért hagyjuk most említetlenül főszerkesztőnk, Mohácsi Árpád nagyszerű vadonatúj Camoes-fordításait is ugyanezen lapszámból). Kivételt most szubjektív okokból teszek; ez a novella különböző okokból érintett meg mélyen. Nyelvtanárként nagyon is jól ismerem azt a helyzetet, amikor valakinek nem megy, avagy legalábbis sokkal nehezebben megy a beszélés és beszédértés, mint más szerencsésebbeknek. Bánki Éva novellájának főhőse egy ilyen fiú, aki azonban mégis Berlinbe kénytelen utazni egy munka miatt. És itt a másik mélyen szubjektív mozzanat: Berlinben magam is megtapasztaltam – ha persze nem is nyelvi okokból – egy város, egy közeg furcsa, kissé taszító idegenségét; a hidegséget, ami éppen olyan, mintha nem lenne mellettünk a kutyánk, vagy mintha nem fűtenének a lakásunkban, és legigazibb barátunknak (Nietzsche figyel a háttérben!) egy károgó varjú tűnne föl. [B. Cs.]

 

A HARMADIK: Vörös István: Közöttek között (esszé) [Eső]

Lenyűgöző Nemes Nagy Ágnes-blokkal „támad” a téli Eső. Az éppen száz esztendővel ezelőtt született kiváló költőnőnek a talán leghíresebb, legkanonikusabb verséhez, a Közötthöz írt több kortárs költő is egy-egy tisztelgő (de a helyét önmagában is megálló) költeményt. Hogy mégsem közülük választottam, hanem Vörös István bevezető tanulmányát (inkább esszéjét) ajánlom, annak főleg az az oka, hogy csodaszerűnek tartom Vörös írását. Lehetséges-e még valami egészen újat mondani erről a versről; van-e még egyáltalán valami, amit mások nem mondtak el sokkal részletesebben is? Nos, igen, ha egy kissé hátrébb lépünk; és Vörös éppen ezt teszi: tanulmánya nemcsak a Közöttről szól, hanem arról is, vagy mindenekelőtt arról, hogyan alakul bennünk, egyes olvasókban és olvasói közösségekben egy-egy vers megértése; hogyan lesz egy vers „először botrány, aztán klasszikus, majd tananyag, azután unalmas szavalások áldozata”, s hogyan esik ki aztán lassan az olvasott versek közül… – parádés indítása ez az esszé az induló „Nemes Nagy-évnek”. [B. Cs.]

A MÁSODIK: Fekete Anna: Harmonia Mundi (vers) [Kalligram]

Egy ősrégi párbeszédet kezd újra Fekete Anna verse; visszamegyünk egészen Szókratészig, és az ő daimónjáig. Erről a fogalomról nagyon régóta vitatkoznak nagyon sokat a filozófusok. Fekete Anna szövegében az állam, a mindenkori (politikai, gazdasági, informális) hatalom szemszögéből tekinthetünk a daimónra: ez az a része énünknek, amellyel e hatalom nem tud mit kezdeni. Merthogy nem fizet adót. És így össze is kapcsolódik a történet Jézussal, a jézusi „a császárnak, ami a császáré” mondással, melyről azonban „a legmegbízhatóbb káderek” mit sem látszanak tudni, beteljesítve autonóm lét és ökonómiai lét örök ellentétét. [B. Cs.]

 

AZ ELSŐ: Pénzes Tímea: Összeolvadni és elválni (kispróza/ prózavers?) [Tiszatáj]

Pénzes Tímea írása kontúrelmosódások története, az emberi kapcsolatokban elvesztett vagy épp megtalált önmagunk feltárása. Valami van belőlünk a másikban, valami van a másikból bennünk. Különösen intim képekben jelenik ez meg a szülő-gyermek és a szerelmi viszonyok terén. Ám mégis kell a saját tér, szükségszerű az elválás. De hogyan tanulható ez, tanulható egyáltalán? Milyen az újbóli találkozás, pótolja az elválás veszteségeit, melyik oldal győz: az összeolvadás vagy az elválás? [E.D.]

Decemberi lapajánló

A decemberi lapszámok tartalmából Bodrogi Csongor és Enesey Diána készített összeállítást, betekintést nyújtva a lapszámok sokszínűségébe.

  1. december 5.

A TIZEDIK:  Tófalvi Zselyke: Hűtőmágnes (novella) [Látó]

A gyász elviselhetetlenségéről szól ez a novella. Az elbeszélőnek rövid egymásutánban halt meg előbb az édesanyja, majd a férje. Az emlékezés során, mely a novella testét teszi ki, összefonódnak az anyára és a férjre vonatkozó emlékfoszlányok, melyek végülis a hűtőmágnes szimbólumában egyesülnek. Az elhunyt házastárs egyszer egy Nagy-Romániát ábrázoló hűtőmágnest vitt haza, melyet a ház asszonya szégyellt kitenni hűtőjére, így aztán az elkallódott, és tizenkét évig az elbeszélő nem is tudott róla, hol lehet. A haláleset után találta meg, a hűtőszekrény mögött; kiteszi a hűtőre, és ez a bizarr tárgy emlékezteti ezután a szépre, amit együtt éltek át – mintha a szépségnek igazából nem is lennének törvényei. [B. Cs.]

A KILENCEDIK: Vörös István: A fejlődés balladája (vers) [Kalligram]

Mi mindenről lehet balladát írni? — Lehet például a szerelemről, a sorsról, s mint Vörös István most megmutatta, a fejlődésről is. Versének minden szava felrázó, elmélyedésre, reflexióra, és tettre sarkall. A ,,fejlődés” szó minden pozitív konnotációja elsüllyed és feloldódik Vörös soraiban. A ,,fejlődés nem siker”, sorról-sorra bomlik ki a szabadságért vállalt ,,másféle rabság”, a szégyen, az idő szorítása, míg végül egészen sajátunkká válik. [E. D.]

A NYOLCADIK: 

Nagy Zalán: Nem szeretem a boldogságot (vers) [Látó]

 

Ez a keresetlen egyszerűséggel szóló vers, mely leginkább csupasz kijelentéseket tartalmaz arról, hogy az elbeszélője mit nem szeret, voltaképpen nagyon szépen meg van variálva, és finoman keretes szerkezetével megdöbbenti az olvasót. Csak a vers kiválasztása után kerestem rá a szerző nevére, és meghökkentett, mennyire szemtelenül fiatal ember írta a szöveget. Természetesen az ember életkorából sohasem vonható le következtetés arra nézve, hogy milyen szöveget fog írni, a meghökkenésem éppen inkább arra vonatkozott, hogy ennyire egyszerűen leginkább az élet nagy traumáin túleső, nagy öregek szoktak írni – mármint sztereotípiáink szerint. Hogy miért nem szereti az elbeszélő a boldogságot? Mert túl nagy az ára: a halál, avagy legalábbis a halál közelségének tudata; és az elbeszélő a halált sem szereti,

mert a halál nem tanít semmire
átfúj rajtam mint a kora tavaszi szél
nagyanyám február végén halt meg
nem tudom hányadikán
mert hidegen hagyott
mint a kora tavaszi szél 
[B. Cs.]

A HETEDIK: 

Svégel Fanni: „A szégyen öngyilkosságba űzött…” (tanulmány) [2000]

A 2000 folyóirat a novemberi számát a szégyen témájának szenteli, és ebből az alkalomból elgondolkodtatóbbnál elgondolkodtatóbb tanulmányokat olvashatunk a lapszámban. Büszkén árulhatjuk el, hogy egyik szerkesztőnk, Pintér Dóra is képviselteti magát egy kitűnő dolgozattal Krasznahorkai László Báró Wenckheim hazatér című regényéről. Magam végülis azért választottam Svégel Fanni tanulmányát, mert ez a szöveg foglalkozik a legáltalánosabb módon szégyen és irodalmi feldolgozás viszonyával. A háborúkban, illetve házasságokban előforduló nemi erőszak természetes módon hoz létre az áldozatban egy olyan szégyenérzetet, hogy az esemény elmesélése bizonyos fokig mindig tabunak számított. Svégel Fanni példákat hoz föl rá, hogy a kibeszélés során hogyan oldódhatnak föl gátlások, hogyan lehet az elbeszélés révén felülemelkedni a kiszolgáltatott helyzeten, úrrá lenni a megnyomorító tapasztalaton, új életet kezdeni. [B. Cs.]

A HATODIK: Orcsik Roland: Házi kedvenc (vers) [Székelyföld]

A vers mintha idilli képpel indulna. „Arcomon térdel” valaki, és a címből kiindulva ez a „valaki” akár a házi kedvencem is lehet (már amennyiben elfogadjuk a metaforát, hogy térdelni egy kutya is képes). A megnyugtató viszony azonban hamar átfordul; a könyörgő hangra váltó elbeszélő inkább a kutya, legalábbis bizonyos házi szolga attribútumait veszi föl. A kibontakozó párbeszéd aztán egyfajta kölcsönös függőségi viszonyra derít fényt; a fulladozó szolga ugyanúgy markában tartja fenyegetőjét, mint az az elbeszélőt. A kölcsönös fenyegetettséget kifejező költemény értelmezési tartománya nagyra tágul, és nemcsak privát viszonyok, de az egész társadalmi rend(szer) patologikusságára is mintha fényt derítene. [B. Cs.]

AZ ÖTÖDIK: 

Vladimír Holan: (vers) [Tiszatáj]

A műfordítások, különösen a lírafordítások nagyon közel állnak a szívemhez, ezért mindig örülök, ha szembejön velem egy-egy különleges versfordítás. A Tiszatáj decemberi számában is rátaláltam erre az ismerős örömre, Vladimír Halon és Mary Shelley — utóbbiak  Gálla Edit remek fordításában jelentek meg — verseire. Ám a német nyelvű költészet kedvelőinek sincs okuk a csüggedésre, hiszen az osztrák költő, Friederike Mayröcker versei is megjelentek, Schiff Júlia kiváló fordítói munkájában. Ezúttal Holan költeményeit emelném ki, amelyek számomra különösen izgalmas gondolati világ kapuit tárták ki.

Vladimír Holanról — aki az irodalomtörténészek szerint Mallarmé és Rilke köpönyegéből bújt elő —  Tőzsér Árpád írt bevezetőt, s szintén ő ültette át verseit magyarra. Holan írásai a szerelem és a halál témái között mozognak, de vallási motívumok is szerephez jutnak, a természet képeivel együtt. A képzeletbeli mérleg talán a halál felé billen a Tiszatájban közölt versek esetében. A Várjuk, hogy valaki… című versben a szerelem maga is egészen a halál oldalára csúszik át, veszélyként látjuk, a szerelem életként magát sebzi meg. A jól leírható rendezettségben folyton a rejtéllyel találkozunk, a gyümölcsök és a levelek lehullanak, az ,,ittlétünk” végéhez ér. Mire várunk? Hogy valaki leszedi az almát, mielőtt beköszönt a tél, s olyan szalmába rakja, ,,amit a Kisjézus ágyából húztak”; hogy jusson egy kicsiny rész a kezdetből minden végnek. [E. D.]

A NEGYEDIK:  Fenyvesi Orsolya: NEM ÁLOM VOLT (kispróza) [Kalligram]

A decemberi Kalligram egy sor kisprózát közölt Fenyvesi Orsolyától, nem volt egyszerű a választás, de végül az első mellett döntöttem, mert talán ez ragadott meg a leginkább. Azt hiszem, épp a szövet áradása jelentette a vonzerőt, az érzelmek, a vágyak pontosan úgy hömpölyögnek ebben a néhány sorban, mint a központi képet adó ,,sűrű folyam”. A vágyakozó szeretet szinte egybeforr a tájleírással, a benső valamilyen egészen rejtélyes módon tükröződik minden külsőben, mintha az összes megjelenő dolog a szeretett személyhez kötődne. Ám nem csupán a vizuális érzékelés jelenik meg, nagy szerepet kap az érintés is. Meg persze a víz, amelyben az eggyé válás reménye rejlett, s amely végül a szeretet lehetetlenségévé vált. Cseppekként széledt szét a szeretet. [E. D.]

A HARMADIK:

Theodor W. Adorno: Bevezetés az új zenébe (esszé, egy előadás fordítása) [2000]

 

Weiss János kiváló fordításában látott napvilágot Adorno új zenéről szóló előadása. De mi is az új zene, talán a kultúripar egy újabb, torz terméke? — Korántsem. Az új zene nem kommercializált, épp ezért már ki is vonja Adorno az általa unalmasnak tartott dzsesszt ebből a körből. A szöveg célja az új zene megértése, s ehhez kutat Adorno megértési módokat, melyben nagy segítségére vannak a filozófiából és a festészetből vett párhuzamok. A modern zenét Adorno az eldologiasodás elleni mozgalomként láttatja, s mellé állítja Bergson és Nietzsche életfilozófiáját. Adorno az új zene lényegét a tradicionális zene felől igyekszik — több ponton is —megvilágítani a tradicionális zenéhez tartozó tonalitás és a modern zenéhez kötődő atonalitás, illetve a díszítő mozzanatok megléte és hiánya felől. Ám végül kiderül, hogy talán az új zenén keresztül a tradicionális zene teljesebb megértéséhez juthatunk, épp fordítva, mint véltük. Hogy mégis mi szükséges ehhez? Egyfajta nyitottság, s az esztétikai egyediségre irányuló fókuszált figyelem. [E. D.]

A MÁSODIK:  Csikós Attila: Lenni birtokosszerkezetben (novella) [Székelyföld]

Novella a novellában, de a középpontban nem a készülő (csak rövid részleteiben megjelenő) novella áll, hanem az író szenvedése, aki írja. A szenvedés nem privát. Az elbeszélést író szerző nagyon idős anyja demenciával küszködik, emlékezete egyre inkább a saját szabályai szerint működik. De maga a szerző is emlékezik: a szép pillanatokra, amelyeket még gyerekként anyjával élvezhetett, illetve minden másra is, amit a hatalmas idő szépen sorjában elpusztított. Kulcsmotívum a szövegben a kézmosásé, a rögeszméssé vált tisztálkodásé (világjárvány idejében vagyunk); azt az illúziót kelti föl, hogy a múlt és az idő történései tisztára moshatók, hogy tehát lehetséges valamiféle olyan lényegre lelni a mindent átfogó fenyegetettségben, amely választ ad egyre erősödő szorongásainkra. [B. Cs.]

AZ ELSŐ: 

Izsó Zita: Kiűzetés (vers) [Apokrif]

Ha a csend tud beszélni, bizonyára úgy teszi, mint Izsó Zita versében. A sorokat átjárja a bensőségesség bizonyossága, de a bizonytalanság is. A kényelmes közelség terhes tehetetlenséggé válhat: mit lehet kezdeni a másik nálunk hagyott, bennünk bújkáló titkaival? Túltenghet-e a hallgatás, vagy lehet-e egyenrangú a beszéddel? Akárhogy is, a hosszas csend utáni első kimondott szó nem röppenhet csak el úgy, jelentősége van, itt épp egy új madárfajta neve lesz — jól kell kiválasztani, szálljon el vele.

Az Apokrif téli számából kiemelném még Bezsenyi Tamás Hűtött múlt című, orosz realizmust felidéző prózáját, amely mindvégig az individuumra fókuszál, a külső perspektívából belépünk a főszereplő tudatába. A munkában elmerülésnek, a család elhanyagolásának minden keserűsége ott él a sorokban, végül pedig nem marad más, mint a puszta jelenlét hiányának hiánya.  [E. D.]

 

 

 

Ajánló a novemberi lapszámokhoz – Bodrogi Csongor és Enesey Diána

Bodrogi Csongor és Ensey Diána ezúttal öt irodalmi lap anyagából állította össze a tíz írásból álló listát. Csongor a Tiszatájból és a Kalligramból válogatott, míg Diána az Alföld, a Látó, a Székelyföld írásai közül szemezgetett.

  1. november 6.

A TIZEDIK: B. MIHÁLY CSILLA: Egy lehessek (vers) [Székelyföld]

Mihály Csilla Székelyföldben megjelent versei az elengedés és az együtt maradás, a szétválás és az egyesülés kettősségében remegnek. Az Egy lehessek című verset emelném ki, amely a magunkra maradottságot tenger mélyére merülés képsoraiban ábrázolja. A régi vágyat felszínre kell hozni, a tenger aljzata hideg, ott csak kihűl a vágy, a felejtés és az elhidegülés sóként marja ki az emlékezetből az egykor jól ismert arcot: újra kell rajzolni, az egyesülés igényével a kedvesnek saját magára. Ám ez fájdalmas lehet, akárcsak felkapaszkodni, s a másikat újra felhúzni, a felszíni lebegés gyönyörűségét nyújtva, ez mind nehéz, s legnehezebb a reménykedés. Reménykedni mégis kell az égre küldött csókban, az újraegyesülésben. [E. D.]

A KILENCEDIK: TÓTH ÁGNES: Titokzatos dolgok (karcolat) [Látó]

Tóth Ágnes novemberi Látóban megjelent karcolata nem mindennapi álom történetébe ágyazottan tárja fel a hétköznapiságot. Az ismeretlen és az ismerős dolgok kettősségében mozog a szöveg. Egy különös, földön talált ruha egy régi, ismerős illatot áraszt, az ismerős illat az egykori szerelmet idézi, az egykori szerelem elvezet a rég elhagyott és elhagyatott házhoz. Láncolat és változás alakítják az érzéseket, a ház már csak néhány mozzanatában emlékeztet arra, amelyben az elbeszélő egykor élt, ám ezek az apróságok az elhagyatottság által keltett idegenséget felülmúlják. Meseszerű fordulat az álomképek sorában a bál jelenete, ám ez is, mint az egész történet nem más, mint vágyakozás az eltűnt férj után, a viszontlátás izgatott reménye remegi végig a szöveget. [E. D.]

A NYOLCADIK:  VÁRKONYI ALMA – KÁLECZ-SIMON ORSOLYA: A létben való otthontalanság közép-európai alakzatai (tanulmány) [Tiszatáj]

Külön blokkal emlékezik meg a Tiszatáj a (Mészöly mellett) másik nagy „száz évesről”, Pilinszky Jánosról; egy hagyatékban föllelt Tandori-vers mellett több izgalmas tanulmányt is olvashatunk, például Simone Weil hatásáról vagy egy katalán novellában fölbukkanó Pilinszky-versről. Számomra azonban a legérdekfeszítőbb az volt, hogy voltak Pilinszkynek horvát és szlovén „alteregói” is.

A tragikusan fiatalon elhunyt Kálecz-Simon Orsolya még évekkel ezelőtt készült rá, hogy Várkonyi Almával együtt tanulmányt írjon a közép-európai egzisztencialista költészetről. A mostani tanulmány ennek a közös munkának az eredménye. Kiderül belőle, hogy miként Nyugat-Európában az egzisztencialista regény ért el nagyon magas művészi színvonalat, addig régiónkban ugyanez a költészetről mondható el. Mert a térség költészetében, illetve legalábbis néhány emblematikus költő néhány nagyszerű költeményében meghökkentő hasonlóságokra, párhuzamosságokra, egzisztencialista szemléletmódra lelhetünk. Három költő három versét értelmezik a szerzők, Pilinszky János, Slavko Mihalic és Edvard Kocbek egy-egy munkáját; és végső megállapításuk szerint míg a nyugati egzisztencialisták társadalmi irodalmat műveltek, addig itt a térségben az egzisztencializmus éppen azt jelentette, hogy az egyén képes általa ellenállni egy elnyomó társadalom hatásainak. [B. Cs.]

A HETEDIK: MÉSZÖLY MIKLÓS – SZIGETI LÁSZLÓ: Párbeszédkísérlet (részlet) [Kalligram]

A kortárs magyar prózaírás egyik legfontosabb elődjével, Mészöly Miklóssal a Kalligram Kiadó alapítója beszélgetett el, és ebből lett a Párbeszédkísérlet című kötet. Ezt a párját ritkítóan izgalmas könyvet most, a szerző születésének 100. évfordulóját ünneplendő ismét kiadja a Kalligram, mégpedig négy kortárs alkotó „margináliáival”, azaz szubjektív megjegyzéseivel. A novemberi lapszámban ebből az újonnan kiadott könyvből olvashatunk egy pár oldalas, önmagában is egészen kivételesen elgondolkodtató részletet. Mészöly itt például az erdélyi emlékírókról beszél, hogy miért őhozzájuk járt iskolába, miért tőlük tanult meg írni; vagy Tandoriról, arról, hogy milyen az, amikor nem lehet beszélni, és hallgatni kell, és hogy egy író ezt miért nem teheti meg mégsem. A margón elejtett megjegyzések még egy réteget rátesznek az amúgy is különleges olvasmányélményre. [B. CS.]

A HATODIK: SZLUKOVÉNYI KATALIN: Megálló (vers) [Alföld]

Elénk tárul a hely, a megálló, ahol mindig dél van, az élet élvezete, a napozás a teraszon. Aztán a gyermekkorban ígéretként kapott lenyűgöző kirándulás, ami végül a természet kegyetlen oldalával szembesítette. Nem is látszik a hegycsúcs, pedig szép, vagy legalábbis azt ígérték. Időközben elmúlik dél. Szlukovényi Katalin verse élet-óra, élet-túra, élet-kaland, a felnőttkorra vetített, a fiatalság vége felé lassan kimerülő vágyak verse számomra. A kiúttalanság nem teljes reménytelenség, igaz, dél már elmúlt, de néha meg is kell pihenni az úton, s talán nem is olyan fontos tudni, hogy hány óra. [E. D.]

AZ ÖTÖDIK: MARC DELOUZE:  POST-IT — (ál)haikuk — (vers) [Székelyföld]

Marc Delouze ,,(ál)haikui” Farkas Jenő és Zalán Tibor fordításában jelentek meg a Székelyföld novemberi számában, s egészen egyedi olvasmányélményt nyújtanak a haiku műfaj szerelmeseinek. A haiku-gyűjtemény néhány darabja Fodor Ákos írásait idézte fel bennem, szívem szerint mindet kiemelném, de végül a 15-ös sorszámúra esett a választásom, amely a gyűjtemény egyik központi témáját, az időt, annak múlását és a végességet is magában foglalja. Itt az élet körforgásának gondolata jelenik meg, a halál tagadásában és az újjászületés igenlésében. Ám a reménytelenség is belép e koncepcióba, soha meg nem halóként és folyton újjászületőként. Vajon így is áhítjuk a körforgást? [E. D.]

A NEGYEDIK:  HARTAY CSABA: Apáink tükörképe (vers) [Tiszatáj]

Hartay Csabát sokan mint a Viharsarki Kattintós című internetes oldal (eredetileg blog) szerzőjét ismerhetik. Voltaképpen ő azonban író és költő is, és újabban jelent meg kilencedik verseskötete Átkiáltani az őszbe címmel. A Tiszatáj recenziót is közöl a kötetről (Bereti Gábor billentyűzetéből), és a lapszámban olvasható három vers is a szerzőtől. A három közül mindegyik eléggé megragadó, de a másik kettőben van pár zavaró részlet, mely miatt nem emelném ki őket. Az Apáink tükörképe ugyanakkor hibátlan, lenyűgöző sodrású szöveg, mely az idő elmúlását, a nosztalgiát, a természeti rendből való kilépés képtelenségét tematizálja sajátos, gondolatritmusra, ismétlődésekre építő versszerkezetével:

Hogy az időt nem tudtuk visszafogni, elejtettünk kulcsokat, csörömpöltek cserepek,

lebontottunk házakat, felgyújtottunk szénakazlakat. Elmenekültünk omladozó isko-

lákból, hogy majd mi felépítjük az Új Eszmék Házát.

[B. Cs.]

A HARMADIK: SZILÁGYI MÁRTON: Körök és vakfoltok (tanulmány Krusovszky Dénes regényéről) [Kalligram]

Nagyszerű versekkel és prózai munkákkal „támad” ebben a hónapban is a Kalligram (két nagyobb műfordítói blokkot is érdemes kiemelni, egy kortárs bolgár és litván költő munkáit avatott fordítók tolmácsolásában), ajánlómba mégis két metaszöveget választottam; valamiért most ezek érdekeltek legjobban.

Krusovszky Dénesnek az Akik már nem leszünk sosem című regénye páratlan közönségsikert aratott, a kritikusok részéről ugyanakkor sok fanyalgó észrevétel is olvasható volt róla. Magam nem tagadhatom: rám a regény rendkívüli erővel hatott, és az elmarasztaló kritikákat többnyire értetlenkedve olvastam. Szilágyi Márton tanulmánya azért különösen értékes, mert reflektál a negatívabb véleményekre, és igyekszik szövegszerű válaszokat adni a kérdésre, hogy mennyiben jogosak. Kiderül, hogy a regény szerkezete valamivel bonyolultabb, csavarosabb, mint a legtöbb elmarasztaló kritika fölteszi, valójában egy igen komplexen mozgó szövegvilágról van szó, melynek értelmezése a legkevésbé sem egyértelmű. A tanulmány végső tanulsága szerint nem csupán a Sátántangó felől értelmezhető a regény, de az Akik már nem leszünk sosem a Sátántangót is új fénytörésbe állítja, termékeny párbeszédet kezdve a közelmúlt magyar irodalmának egyik immár klasszikussá vált szövegével. [B. Cs.]

A MÁSODIK: BIRÓ ZSOMBOR AURÉL: Magára hagyott test (novella) [Alföld]

A külső és a belső, vagy ha úgy tetszik: a test és a lélek viszonyának a nyugati gondolkodás és irodalom történetét végigkísérő problémájával szembesít bennünket  Biró Zsombor Aurél írása. Azt hiszem, sokan éreztük már úgy, hogy nem tudunk összhangba kerülni a testünkkel, valamiféle furcsa idegenséget tapasztalunk. Így érzi a novellát elbeszélő színésznő is. A novella hangulata és a téma Woody Allen Annie Hall című filmjét idézte fel bennem, abból is kiemelten azt az ágy-jelenetet, ahol Annie Hall a testéből kilép, s egy székre ülve figyeli az aktust. A nem kívánt szexuális tevékenység és az eldologiasított test az önmaguktól való elidegenedéshez vezet, ezért is töltötte el megkönnyebbüléssel a főszereplőt a hazaérkezés, a mama kérges keze, minden, ami ismerős (még ha a ház és a lakás büdös szagot áraszt is — az saját). Talán még a testét is újra a sajátjának érezte a kádban ülve. [E. D.]

AZ ELSŐ: KOVÁCS ÚJSZÁSZY PÉTER: Retrospektív (vers) [Látó]

Egy vallomással kezdem: sokat tűnődtem, hogy Halmai Tamás Jól van így című versét válasszam vagy a Retrospektív címet viselőt, Kovács Újszászy Péter tollából — különlegességük köti őket össze. A Retrospektív lett a ,,befutó”, a Fellegvárral mint a vers témáját adó, elutasításba fulladó randevú helyszínével, az aludni készülő tornyokkal. Ez a nem mindennapi párhuzamok verse. Az ezüstfenyők a szeretett személy mosolyából nyerik a táplálékot, a kézfogáskor őket ábrázolják a tűlevelek. Ám mindennek vége szakad, a visszautasítás után ,,növényi szervek üres forgataga” marad csupán, s a tornyokat is két hétig álmatlanság gyötri. Igen, olykor minden a beteljesülés reményét tükrözi, máskor pedig annak kudarca tárul elénk mindenhol. [E. D.]

Ajánló az októberi lapokhoz

A Szófán immár olvasható nyolc lap gazdag anyagából hetet szemlézett Enesey Diána és Bodrogi Csongor. A szokásos tíz helyett ezúttal tizenkét szöveget emeltünk be ajánlónkba, de megtartottuk szokványos szubjektív rangsorolásunkat, hogy segítsük olvasóink eligazodását.

  1. október 10.

A TIZENKETTEDIK: Christian Morgenstern: Tükörképek között (Győrei Zsolt versfordítása) [Kalligram]

A Kalligram októberi lapszáma a műfordításoknak is figyelmet szentel. Megismerkedhetünk például Győrei Zsolt rendkívül szellemes fordításaival. A német velőtlen költészet (Unsinnspoesie) atyja, Christian Morgenstern versei  egy különleges költészeti megközelítést és világszemléletet tárnak elénk. A Morgenstern-versek közül a Tükörképek között című költeményt emelném ki, amely az álom és a valóság, az igazság és a hazugság dichotómiáiban tartja mozgásban az olvasót. Az önmagunkra eszmélés és az ettől eltérítő fantáziaképek is csatlakoznak az útkeresés mozgalmasságához. A kísértésbe esés, az elcsábulás életeseményei az út buckái, melyek megingatják a megingathatatlant. Vajon mi a megingathatatlan? Talán az igazságot kutató ész? De mi az igazság, ha Morgenstern nyomán feltételezzük, hogy ,,a tükrök nem hazudnak”? [E. D.]

A TIZENEGYEDIK: André Ferenc: Apológia egy XXVI. századi költőhöz (vers) [ESŐ]

Az őszi Esőből André Ferenc Apológia egy XXVI. századi költőhöz című versét ajánlom. A vers őszinteség saját korunkkal, egyúttal számvetés is, nem csupán a korszakkal, amelyben élünk, de önmagunkkal is. A versek eltűnésének fagyosan riasztó képét is megfesti. E sorokat olvasva feltör belőlünk a kérdés: Vajon száműzheti az ember egyszer végleg a verseket? A XXVI. század költőjének verejtékezését a szerző bizalma kíséri. Aztán vigaszt kér, a költészet fennmaradásának vigaszát, a jövőbe üzen, s a jövőtől vár választ a régmúlttá váló jelenünk számára. A vers és a nyelv szinte összeforr, ez nem is véletlen, a vers a kifejezés egy sajátos és helyettesíthetetlen eszköze. Ha egyáltalán beszélhetünk hasznosságról, hát ez lesz az: a vers által tudunk úgy közölni, ahogy semmi egyéb módon, a vers ezáltal könnyűvé is tesz bennünket. Talán a jövő ijesztő látomása, vagy éppen a jelen romló tendenciái viszik arra a jövőbe üzenő költőt, hogy bocsánatot kérjen, a hibákért, a cselekvések elmulasztásáért, a gyávaságért, s egyáltalán azért, mert elképzelte őt, a XXVI. század költőjét. Veszélyben a vers, és ha a vers veszélyben van, vele együtt korunk is fenyegetett, sőt a jövő is. Kergessük el együtt a folyton felettünk gomolygó ,,fellegóriás”-t! [E. D.]

A TIZEDIK: Demus Gábor: az idő még mindig (vers) [Látó]

Demus Gábor verse egy apa-fiú viszony („viszolyogtat a szó”) problematikusságát, rejtelmeit dolgozza föl. A zárójelekkel sűrűn tűzdelt szöveg poétikája az újraértelmezésekre, a megállapítások kiigazítására és a kiigazítások érvénytelenítésére épül. Az apa személye rejtélyként jelenik meg a fiú előtt, és az olvasó számára is sok a kérdés, a hiány, a „történetet” magunknak kell összeraknunk. Ám ebben a bizonytalanságban nagyon is valós, nagyon is átélhető problémák sejlenek föl. És néhány felejthetetlen kérdés:

volt a MUOSZ iskolában egy „univerzális
probléma”: „ha fotósként látod,
hogy ég a ház, azt fotózod vagy mentesz?”

volt még egy harmadik, amit ugyanerre a kaptafára
veszek: „honnan kezdődik
a sznobizmus?”, valahonnan/valahogyan tudtad,
hogy ezt és ezt kell/fontos/gazdag/érdemes olvasni,
látni, megélni. ilyetén,
óhatatlanul sznob vagy. [B. Cs.]

A KILENCEDIK: Mircea Cartarescu: a meghalást nem tanítja senki (vers, Szonda Szabolcs fordítása) [Székelyföld]

A szerző a román posztmodern ikonikus alakja, akit még a Nobel-díjra is esélyesnek tartanak. Tehát mondjuk a „román Parti Nagy”. Annál meghökkentőbb, hogy Cartarescu a legújabb verseskötetében egy totálisan más, lecsupaszított poétikával jelentkezett, és persze olvasók, kritikusok „köpni-nyelni nem tudtak” e gesztustól. A Székelyföld októberi számában Szonda Szabolcs fordításában több verset is olvashatunk ebből a legújabb termésből, melyek közül számomra ez a „meghalást nem tanítja senki” című a legmegragadóbb. Valami nagyon univerzális problémáról van itt szó, melyről a szerző teljesen keresetlen nyelven ír, rövid sorokban, csupaszon, hatalmas erővel:

bármit teszel először
kínosra sikerül
jobb is ha nem emlékszel rá

élőnek voltunk amilyenek voltunk
de halottnak
közröhej leszünk [B. Cs.]

A NYOLCADIK: Allen Ginsberg: Kivel légy elnéző (vers, Gyukics Gábor fordítása) [Tiszatáj]

A Tiszatáj októberi számából Allen Ginsberg Kivel légy elnéző című versét emelném ki, Gyukics Gábor fordításában. A vers egyesíti az emberi élet számos perspektíváját, az egyéni létszférától kiindulva halad a társadalmi lét felé. Az önmagunk felé fordulást sürgeti Ginsberg, amely egyfajta belső megbékélést is jelent, önmagunk elfogadása és az önmagunkhoz való kedvesség képében, ezek fojtják meg a rosszindulatot. Ez a befelé fordulás nem öncélú, a békesség önmagunkkal, mely bennünk fogan, békesség mindenki mással is, az individuális és az univerzális egyesül az elnéző kedvességben. A legszűkebb környezettől terjed az elnéző magatartás, egészen az ismeretlen hatalommal rendelkező és teljesen alávetett emberekig. Mert végső soron mi is foghat össze mindannyiunkat egy egésszé? A szeretetre sóvárgó vágy, a szeretet egyetemes hiánya, és persze a vágyakozás. Az erotikus vágy és a kívánás képe foglalja keretbe Ginsberg versét, a szeretetéhség és annak kielégülése. De vajon tényleg rátalált (vagy épp feltalálta) a XX. század embere az újfajta boldogságot, amely a hidegháborút is lezárja? Meddig terjedhet a kielégülés hatalma, s egyesíthet-e egy testté az elnéző viselkedésmód? [E. D.]

A HETEDIK: Oravecz Imre: Alkonynapló [Apokrif]

Nem tudom igazából, mi az oka, de akármit ír is Oravecz Imre, az engem ellenállhatatlanul érdekel. Pedig nem mondhatnám, hogy általában lenyűgöznének a híres emberek öregkori naplói; ezek gyakran anekdotázásokká, fárasztó sztorizásokká laposodnak, melyek inkább csak a bennfentesek számára érdekfeszítőek. Oravecz naplóbejegyzései sohasem. Itt inkább azt érzem én, az olvasó, hogy egy életből már kifelé menő ember valami olyat közöl velem, amit csak egy életéből kifelé menő ember közölhet. Akár a rémálmairól, akár egy-egy régen megszerzett fényképről, akár az „utoljára” tapasztalatáról ír, minden sorát filozofikus síkra képes emelni, és úgy érzek ki belőlük egyediséget, hogy egyszersmind valami általánosat is életről, halálról, időről, elmúlásról. [B. Cs.]

A HATODIK: G. István László: Nemezes lovak (vers) [Kalligram]

A Kalligram októberi verskínálata nem tette egyszerűvé a választást, számos magával ragadó lírai szöveget tár elénk. A legtöbbet mégis G. István László Nemezes lovak című versétől kaptam, amely a választás nehézségét és a végesség ránk kényszerített szűkösségét érzékletes képekben tárja fel. Melyik lovat is válasszuk? Azt, amelyik a hátán tart, a bizalom lovát, amelyik nem hagy el. Különleges lovak szerepelnek itt: ,,megtartanak”, s ,,irányban tartanak”. Hát ki ne vágyna ilyen lovakra? Mindannyiunknak szüksége van az élet bizonytalanságai közepette az irányra, iránymutatásra. Ám ezek a lovak érzékenyek a bizonytalanságokra, a választás szilárd bizonyosságával és bizalmával kell feléjük fordulni. De mit is szimbolizálnak ezek a lovak? Egy társ választását? Vagy inkább önmagunkat választjuk bennük? Egy teljes életformát, annak minden személyes viszonyával és tartozékával Akárhogy is, a záró kép megvilágítja a halál életre ható erejét, s közelebb visz a választás végrehajtásának módjához is. ,,Büszkén és szelíden, elszántan és ártalmatlanul” kell választanunk. [E. D.]

AZ ÖTÖDIK: Szélesi Sándor: Nevek nélkül (novella) [Alföld]

Az Alföld októberi lapszámából Szélesi Sándor Nevek nélkül című novelláját emelném ki. Nem csupán a kifejezésmód és a szöveg gördülékenysége teszi különlegessé ezt az írást, de a témaválasztás is rendkívül ötletes. A mindennapiság szilárd talajáról indulunk, melyben sarokpontként ismerhetjük fel a neveket, amelyeket nemcsak az emberek, de az állatok és a tárgyak is magukon viselnek, mondhatni, a megnevezések biztosítják számunkra az otthonosságot a világban, nevek és jelentések köré szerveződik minden. Ám itt valami egészen megdöbbentő eseménynek lehetünk tanúi, végigkövethetjük, hogyan vedlik, rázzák, dörzsölik és dobják le magukról az állatok, a legkisebbtől a legnagyobbakig a neveiket. Ráadásul még a háziállatok is ugyanezt tették. Mi mindent jelenthet a név? A névadás a birtoklás döntő lépése, mely egyúttal egyfajta kiszolgáltatottságot is maga után vonhat. A névadó oldaláról nézve az ismerősség nyugalma áll a megnevezésben. Miután az állatok
sorban megváltak neveiktől, hirtelen Éva is megjelenik, aki szemmel láthatóan kedvét leli ebben a változásban. Gondolhatunk akár az első emberpárra is, azonban úgy tűnik, mintha itt egy inverz folyamatot látnánk, Éva is visszaadja a nevét, mondván, hogy már nem illik rá. Ekkor történik meg a szakadás az emberközi viszonyok terén is. Talán eldobni a nevet annyi, mint szétszakítani a köteléket. A jelentésnélküliség mindenre rátelepedett. De vajon pótolhatja-e valami a nevek és a jelentések világában élt élet hiányát? Milyen az ,,üres forróság”, amelyet a szókészletünkből távozó nevek maguk után hagynak? [E. D.]

A NEGYEDIK: Ádám Gergő: Junkies (novella) [Apokrif]

Balu és Csilla gyerekkori szerelme a világirodalom egyik legszebb elbeszélését idézte föl bennem: Theodor Storm Immensee-jét. A történet hasonlóan bontakozik ki, mint ott. A két gyerek egymásba szeret, és ez a szerelem tovább él felnőttkorban is, olyannyira, hogy amikor útjaik elválnak, és Balu egy másik nővel lép házasságra, kapcsolatuk akkor is kitart. Mi volt a szövegben oly megejtő számomra? Talán a könnyű mondatok időnként szívbe vágó keresetlensége; a döbbent csend egy-egy bekezdés végén; az egészet átjáró gyermeki naivitás. [B. Cs.]

László Noémi: Másképp (vers) [Székelyföld]

„Mint minden, ez is másképp sikerül” – ebből a versrészletből származik a szöveg címe. Amiből pedig a „másképp sikerülés” alapvető élményét olvashatjuk ki. Konkrétabban megtudjuk, hogy a versbeszélő „terhes”, gyereket vár, így teste immár ház is (másvalaki háza); de megtudunk valami olyat is, hogy az életből, a beszélő életéből viszont nem lehet sok hátra. Aztán egy hegycsúcson álló, befejezetlen betonházat látunk, amelyből még vasdrótok állnak ki. A vers végén egészen nyílttá, vagyis hasonlattá válik a metafora: a befejezetlen ház az elbeszélő „maradék életéhez” hasonlít – az olvasó pedig megdöbben; hogyan montírozódhat így egymásra születés és pusztulás? [B. Cs.]

A MÁSODIK: Lackfi János: Több mint béranya (novella) [ESŐ]

Lackfi János Eső című folyóiratban megjelent novellája, a ,,Több mint béranya” kíméletlenül őszintén szól az elhanyagolásról és a hiányról. Mindezt egy elkeseredett, magára maradt művészfeleség hangpostára mondott üzenetén keresztül. Szemrehányás és irónia lengi be a szöveg tehetetlenséggel telített sorait. A feleség, bár hangjában nem kevés megvetéssel beszél a művészek valóságtól hermetikusan elzárt világáról, elismeri a művészek körében eltöltött közös, múltbeli boldog pillanataikat. Mégis minden szavában ott tátong a hajdani ,,közös” és ,,boldog” jelenbeli üressége. El akarja érni az elérhetetlent, a férjét, aki úgysem hallgatja meg a hangposta-üzenetet, de talán ennél jobban semmilyen egyéb módon nem közelíthetnék meg a párja szavai. A művész mellett észrevétlenül suhan el az élet, a mindennapok jelentős és mozzanatszerű, de később jelentőséget nyerő pillanataival. Az öröklétet hajhászva veszíti el az időbeliség kötelékeit. De vajon tényleg a művészeti alkotásai tehetnék halhatatlanná? Nem volna-e több mint elég, ha a gyermekei és a felesége őriznének és vinnének tovább belőle — ha csak néhány pillanatot is — a szeretet bizonyosságával a jövő bizonytalanságába? [E. D.]

AZ ELSŐ: Nagy Zsuka: Oktogon (elbeszélés) [Látó]

Nagy Zsuka nyolc részből álló elbeszélésének címe az olvasó tudatában először egy ikonikus pesti teret idéz föl. A szöveg elolvasása után azonban egy másik értelmezés is felötlik: a nyolc rész nyolc szereplő egymáshoz kapcsolódó története, mely a végén titokzatos módon összeér. Afféle „szerelmi nyolcszög” ez; mindenki mást szeret, és mindenki máshogyan szeret. Vajon van-e még viszonzott, tartós kapcsolat, hosszú ideig kitartó szerelem, házasság, vagy minden viszony előbb-utóbb fölbomlik, és átadja helyét egy másiknak? A merőben aktuális kérdést feszegető elbeszélés nem válaszokat ad, hanem helyzeteket mutat be, sorsokat villant föl; érdemes végigolvasni, bármily terjedelmes. [B. Cs.]

 

Ajánló a szeptemberi lapszámokhoz

Szeptemberi ajánlónk ezúttal
Enesey Diána és Bodrogi Csongor közös munkája

  1. szeptember 6.

A szeptemberi négy lapszám is sok-sok izgalmas szöveget foglalt magában. Ezúttal a Tiszatáj, a Kalligram, az Alföld és a Székelyföld irodalmi kínálatából válogathatnak az olvasók. A színes palettát szemlélteti Bodrogi Csongor és Enesey Diána közösen elkészített ajánlója is. Csongor a Kalligram és a Tiszatáj szeptemberi anyagából válogatott, míg Diána az Alföld és a Székelyföld írásaiból szemezgetett. Az eredmény pedig alább olvasható, verseket, kisprózákat és tanulmányokat elegyítve.

 

A TIZEDIK: Szántai Márk: Reymonton túl: az Oravecz-próza világirodalmi kontextusa (Steinbeck, Zola, Kafka, Dos Passos) (tanulmány) [Kalligram]

Aki olvasta Oravecz Imre hatalmas regénytrilógiáját, az aligha felejti el. Hogy mi ennek a lassan hömpölygő szövegvilágnak a titka, azt talán úgy is megragadhatjuk, ha irodalmi párhuzamokat keresünk. A hagyományos Móricz-, illetve Reymont-hasonlítások azonban számos lényeges mozzanatát nem képesek megragadni ennek az egyedülálló vállalkozásnak. Szántai Márk tanulmánya ezért javaslatot tesz rá, hogy hasonlítsuk a regényt más munkákhoz, az Édentől keletre, az AmerikaA föld vagy A manhattani kalauz szövegvilágaihoz. A motivikus és regénypoétikai hasonlóságok segíthetnek abban, hogy fölismerjük és jobban megértsük a regénytrilógia világirodalmi kontextusát, kitágítva ezzel saját értelmezési horizontunkat. [B. Cs.]

A KILENCEDIK: Gömöri György: Leonard és Virginia, 1940 (vers) [Alföld]

 

Ez a vers évtizedeken (olykor évszázadokon) és műfajokon átívelő irodalmi összekapcsolódást tárja elénk, hiszen Virginia Woolf és Leonard Woolf a versének két főszereplője. A virágok és a háború képe mint két ellentétes pólus jelenik meg, akárcsak Virginia Woolf Mrs. Dalloway című írásában. Túl lehet-e emelkedni a virágokban megtestesülő hétköznapi szépséggel a háború borzalmain? Egyáltalán túléli-e a szépség mindezeket a szörnyűségeket? Gömöri versében Leonard érdektelen marad a háborúval szemben, míg a Mrs. Dalloway-ben Clarissa igyekszik a virágokra és az ünnepségre koncentrálva, ha csak kis időre is, de megfeledkezni a háború utáni állapotok fájdalmáról. Hasonlóképp a The Mark on the Wall című novellában, a háború gondolata elől elzárkózva a falon maradt csiga-nyomon elmélkedik a női karakter. Gömöri azonban megfordítja ezt, nála a férfi menekül az íriszek szépségébe. Vajon sikeres ez a menekülés? [E. D.]

A NYOLCADIK: Kézdi Imola: Megszegtük (vers) [Székelyföld]

Kézdi Imola Székelyföldben megjelent versei a szerelmi képeket vallásos, keresztény, bibliai motívumokkal, emellett a fekete-fehér kontrasztra építő ellentéteket is kiválóan egyesítik, a magány és a szerelem témájában. A Megszegtük című verset emelném ki, amelyben az egymásnak tett ígéret megszegése, annak minden fájdalmával és keménységével tárul elénk, különleges, ízleléshez fűződő képekkel. Ám ez az íz nem egyszerűen keserű, ez a magány íze, amelyet Kézdi Imola a homok ízéhez hasonlít. A megszegett ígéret után ott marad a ,,ropogó” hiány, s talán a fogak közé szorult homokszemek is. Hogy miért olyan fontos a rágás, az ízlelés? Itt az utolsó vacsora lesz a záró, s talán a központi kép is. A kedvessel minden vacsora utolsónak tűnt, talán a folyton ott motoszkáló szószegés miatt. Ugyanakkor minden csókot elsőnek érzett. De vajon nem júdáscsókok voltak-e? [E. D.]

A HETEDIK: Borda Réka: A zsugorodó takaró (kispróza) [Alföld]

Az Alföld prózai kínálatában Borda Réka írása egy hétköznapi problémát jár körül, kíméletlen őszinteséggel és érzékletes metaforákkal. Egy idősödő pár hálószobája a helyszín. A férfi szemszögéből láttatja a már elmúlt szerelmet és fakulóban lévő szeretetet. Különös feszültség húzódik a szeretni vágyódás és a megunt másik iránt táplált heves, ám negatív érzelmek között. A nőtől érkező közönyre a férfi már-már undorba forduló gondolatokkal válaszol. Nemcsak a szavak, az érzetek és hangok is a kikopott boldogságot mutatják be: a hűvös szoba, a férfi nyugtalan ébrenléte, a párja szolidaritást nélkülöző horkolása, a ,,kinőtt” takaró. Mind-mind a szeretet hűlt helyét ábrázolják. Egyet leszámítva: a becézést. Mit jelenthet ez, a birtoklás egyfajta kifejezését? Puszta megszokást? Az idő és az érzések visszafordítására irányuló törekvést? Egyáltalán miről is szól ez a szoba hűvösével azonos mértékben kihűlő szeretet? A férfit bosszantja párja közönye. Ő akarja kezdeni az érdektelenséget. Lehet, hogy az egész csak verseny, játék a figyelemért. A kapcsolatuk nem más, mint az érdeklődés elvesztése és annak visszaszerzéséért folyó harc folytonos hullámzása? [E. D.]

A HATODIK: Szörényi László: Dédatya (tanulmány) [Tiszatáj]

Vajon hatott-e Zrínyi Szigeti veszedelmére Dante Isteni színjátéka? A magyar eposz értelmezőinek többsége korábban határozott nemmel felelt e kérdésre. Szörényi László igen alapos szövegismeretről árulkodó tanulmánya komoly érveket hoz föl amellett, hogy Zrínyi igenis tudatosan merített az Isteni színjátékból olyan elemeket, amelyek eposzát a keresztény mitológiához kapcsolhatták. A gondolat csírája már ott van a „Zrínyi Miklós jelentőségét a legmélyebbre hatolva felismerő, legzseniálisabb költő, egyúttal tudós, a magyarországi összehasonlító irodalomtörténet tulajdonképpeni megalapítója, Arany János” nagyszabású tanulmányában is. A forradalmi felismerés egészen új horizontba állíthatja a Szigeti veszedelmet, és vadonatúj értelmezési lehetőségeket nyithat meg. [B. Cs.]

AZ ÖTÖDIK: Giuseppe Conte: A névtelen vízbefúltak imája (Szkárosi Endre fordítása) (vers) [Tiszatáj]

A Tiszatájban egy egészen csinos kis válogatást találhatunk kortárs olasz költők verseiből. A változatos anyagot Kerber Balázs, a szövegek válogatójának értő kommentárja vezeti föl. Ebből megtudhatjuk, hogy Giuseppe Conte azok közé az inkább kevesek közé tartozik, akik nyíltan hozzászólnak közéleti, aktuális kérdésekhez is a költészetükben. A választott vers címe önmagáért beszél; a migrációs válságnak az emberi oldalát világítja meg a költemény, azokról emlékezik meg, akik az Afrikából való elmenekülés közben vízbe fulladtak. Csakugyan imáról van szó; a megkapó és megindító szöveg a tengert szólítja meg, hogy fogadja be a halottakat, és emlékezzen meg róluk. [B. Cs.]

A NEGYEDIK: Halász László Freud húga, avagy az őrültség irodalmi szerepe (esszé) [Alföld]

Hány árnyalata van az őrületnek? Az Alföldben az őrültség irodalomban betöltött szerepét hívja segítségül Halász László, így kívánva választ adni erre a kérdésre, Freud húga, avagy az őrültség irodalmi szerepe című írásában. Két, Freudhoz kötődő regényt vesz górcső alá, D.M. Thomas A fehér hotel című munkáját és Smilevski Freud húga címet viselő írását. Utóbbi regényben folyton váltják egymást a valóságos és fiktív szálak. Az őrült húg például a fikció oldalához tartozik, az irodalmi szál az ő alakján keresztül bontakozik ki. Az őrültség számtalan formában felléphet, lehet fájdalmas üresség vagy épp őrjöngés. Az irodalmi formái is sokfélék: Goethe, Shakespeare, Racine, Brontë, sőt még Jókai neve is felmerül az őrültség tartós vagy átmeneti válfajainak tematizálásakor, a szerelemmel összefüggésben. Ám Dosztojevszkij, Thomas Mann, Zweig és Fitzgerald sem maradhatnak ki, ha az őrültség irodalmi jelenséget elemezzük. Hogyan kapcsolódik az őrültség az önmagaság kérdéséhez? Valóban megnehezíti az önértelmezést? Vajon minden kornak megvan a maga őrültsége? Vagy van egyetemes őrültség? Az irodalmi referenciák és az őrültség megnyilvánulásainak sűrű szövedékében olvasva-bolyongva felmerül a kérdés, hogy nincs-e mindannyiunkban egy cseppnyi őrület. [E. D.]

A HARMADIK: Czilli Aranka: Titok (vers) [Székeyföld]

Czilli Aranka Székelyföldben megjelent verse mindannyiunk közös élményét, a hiányt dolgozza fel, talán ezért is ragadtak meg nála a gondolataim. Persze egyéb oka is van, különleges ez a hiány-ábrázolás, ugyanis implicit módon az üresség és a teljesség kettősségében feszül a hiány érzése, a rombolás és az építés, a szülés és a meghalás képein keresztül. Úgy tűnik, a hiány egy reciprok létezést von maga után. Ennek legszembetűnőbb példája a ,,fordított eső”, amely abban hull, aki hiányol, s akkor, amikor már nem látja azt, akit hiányol. Ám a fordítottságnak egyéb megnyilvánulásai is vannak, mégpedig a külsődleges bensővé válása. A másik mozdulatai gyakran bennünk élnek, emlékként. De lehet-e több egy emléknél a másik ember megőrzött mozdulata? Lehet-e sajátunkká, leképezhetjük-e? Mit is jelent újraszülni ezeket önmagunkban? Mindenesetre az emlékezés is kétoldalú. A mozdulatok, hangok, szavak újbóli felidézésének éltető ereje van, de a hiány negatív oldala az idő múlásával túlnő az emlékek előhívásának derűjén, így őröl fel. Az örömteli emlékezés szülte pillangó bábbá válik: fordítva születik, születése a halál. [E. D.]

A MÁSODIK: Schillinger Gyöngyvér: Mostantól majd (próza) [Kalligram]

Schillinger Gyöngyvér prózája olyan, mintha végig magasfeszültségben íródott volna. A röviden pattogó, cikázó mondatok tudatáramszerűen vezetnek végig emlékeken, gondolatokon, reményeken, miközben epikus történet leírásaként is működnek. Egy 38 éves férfi a súlyos betegségen átesett nagyanyjával él egy házban, és miközben magánélete válságba került (feleségétől elvált), a külvilág történései folyamatos szorongásban tartják. A nyomasztó szöveg egyik legfőbb hatáseleme éppen a nyomasztás; mintha sehol sem lenne nyugalom, béke, biztonság, maga az otthon sem az intim megbékélés helyszíne. A reményt egyedül a pipázás adja, de már maga ez is sejteti, hogy a szövegnek bőven van társadalomkritikai, az egyéni szenvedéstörténeten túlmutató dimenziója. [B. Cs.]

AZ ELSŐ: Alberto Bertoni: Metamorfózis (vers, Kerber Balázs fordítása) [Tiszatáj]

A vers egy különleges metamorfózisról szól. A beszélő én azt az időt említi, amikor majd „mind a ketten fák leszünk”. Vagyis vélhetően a halál utáni állapotról van szó (bár ez persze már értelmezés kérdése). Ebben a sajátos, átalakult állapotban az első dolog a teljes felejtés lesz, majd végül egy megtisztultabb, természetbe simuló emlékezés, két fűzfavessző, egy madár két szárnyának emlékezése. A csodálatosan tiszta költőiségű szöveg a belesimulás, a megkövesedés, a nyugalom szavait közvetíti, egy emberen túli érzékelés lehetőségéről ad számot. [B. Cs.]