„… a világtörténet az ész képe és tette…”

„…szerintem az egyes életekben rejlik a magyarázat, kizárólag az egyes életekben, sehol másutt. Auschwitz szerintem az egyes életek képe és tette, egy bizonyos szervezettség jegyében szemlélve. Ha az emberiség egésze álmodni kezd, feltétlenül megszületik Moosbrugger, a vonzó kéjgyilkos…”

„…csak hogy mentsétek lelkeiteket meg ami egyáltalán menthető, csak hogy a világtörténések nagyszabású, operaházi fényében lássátok a közönséges rablást, gyilkosságot meg lélekkufárságot, aminek így vagy úgy mind a részesei vagyunk vagy voltunk valahogyan, mondhattam valószínűleg, mind, akik itt ülünk, igen, hogy részigazságokat halásszatok ki a nagy hajótörésből, ahol minden egész eltörött, igen, csak hogy ne lássátok az előttetek, mögöttetek, alattatok és mindenütt tátongó szakadékot, a semmit, az űrt, vagyis valódi helyzetünket, azt, hogy mit szolgáltok és az uralom, a mindenkori uralom mindenkori természetét…”

(Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért)

A fizikai erőszakra, terrorra szavakban reagálni kevés. Hiába beszélek, eszköztelennek érzem magam. Kevés a nyelv annak elmondásához, illetve kevesek a gondolatok annak megértéséhez, amit el kellene mondani, amit meg kellene érteni. Felteszem, nagyon sokan érezték úgy az elmúlt napokban, hogy jobb lenne, ha csendben maradnának, ha nem mondanák ki, amit gondolnak vagy amitől félnek, hanem arra gondolnának, ami valamiképpen elgondolhatatlan, elmondhatatlan. De eközben mégis újra meg újra erőt vett rajtunk a beszéd- és kommunikációkényszer, ez a jellegzetesen európai neurózis, amelyben a fizikai veszélyt, az agressziót, a félelmet és a vágyat folyton szublimáljuk, szavakba, képekbe, szimbólumokba kódoljuk, virtualizáljuk és megosztjuk. Mintha örökösen a Nagy Elfojtástól rettegnénk.

Éppen ezért aztán ahelyett, aki nem beszél, bizony beszélnek azok, akik túlteszik magukat a hiányon, amit ilyenkor a szavak hordoznak, és azon a pontatlanságon vagy cseppfolyósságon, ami a beszédet jellemzi. Mert a sajtószabadság azt is jelenti, hogy aki nem beszél, ahelyett majd mások fognak beszélni – ez egy ilyen szabadság: kényszer is egyben. Az európai vezetők vélhetően éppen a szabadság kényszerének engedtek, amikor közösen felvonultak Párizsban az erőszak ellen.

A kényszer azonban, még ha pusztán hatásként is, a terror eszköze és felségterülete: az európai vezetők terrorizálva érezték magukat, azaz győzött rajtuk a terror hatalma, még ha csak rövid időre is. S a megtörténthez képest minden remény utópia. A terror hatalma mintha épp a pillanatnyi győzelemben rejlene, ezért a pillanatnyi győzelemért, totális performanciáért áldozzák fel a terroristák mások életét és a sajátjukat. És ennek a pillanatnak a kényszerítő aurájában az, aki megszólal, bizony félelemből szabad, vagyis többé már nem szabad. Beszélni ugyan lehet, de mi ez a tényekhez képest.

És még ha most csendben maradnék is: előbb utóbb rá kell jönnöm, hogy ez a csend sem egészen őszinte, az én áldozatokért vagy „a történtekért” viselt gyászom is, ha tetszik, valamiképpen hangolva, vagy erősebb szóval manipulálva van.

Most ugyanis, mint sugallják, egy szimbolikus középpontot, Párizst és európaiságunk „jogi szimbólumát”, a szólás- és véleményszabadságot, ezen keresztül pedig magát Európát, sőt „a Nyugatot” vették célba, minket, a mi Sajátunkat, mégpedig egy idegen kultúra és vallás gyanújába keverhető idegenek, így hát kötelességünk szót emelni, akarom mondani, kötelességünk csendben maradni az Európát ért támadás gyászában. Kötelességünk mélyen megrendülni, ugyanakkor túllépni a megrendülés csendjén és állást foglalni, hogy akkor mégis mi, ahogyan mondani szokták, „melyik oldalon állunk”. Csak hát nem tudom például, hogy mennyiben áll egyrészt szabadságunkban, másrészt mennyiben vagyunk kényszerítve, úgy értem hangolva most arra, hogy ne áldozatokat, személyeket, hanem kifejezetten európai áldozatokat gyászoljunk. Magyarázataink cinizmusa kétségtelenül képes arra, hogy emberek halálából ideológiai és politikai tőkét szublimáljon.

Bevallom, engem már a kezdettől viszolyogtatott az a sok vita és szólam, amiről tudtam, hogy el fog hangzani, mert szükségszerűen el kell hangoznia egy olyan kultúrában, ahol egyre csak beszélünk, abban a meggyőződésben ráadásul, hogy a kommunikáció kevésbé veszélyes, mint a cselekvés. És ugyanakkor akartam is, hogy beszéljenek, mert elviselhetetlennek és lehetetlennek tűnt a puszta történő valóságot, és annak várhatóan vészjósló következményeit egymagamban szemlélni. Úgy éreztem, ahhoz képest, ami történik és történt, a szavak, a magyarázatok, a vélemények, legyenek még oly szabadok, figyelmesek, okosak vagy egyértelműek, egyszerűek vagy bonyolultak, csak tovább ronthatnak a helyzeten. Nem mintha azt gondolnám – gondoltam csendben magamban –, hogy nincsen magyarázat. Inkább csak azt gondolom, talán, hogy a tények magyarázatát a tények, nem pedig a szavak, elvek, eszmék dimenziójában kellene keresni. Az pedig sokkal több türelmet követel, még akkor is, ha pillanatnyilag Európa-szerte türelmetlenségre vagyunk kényszerítve. Mert egyébként elkerülhetetlen – mint ahogyan elkerülhetetlenül be is következett – az a sok félreértés, félremagyarázás és a félremagyarázások újramagyarázása, ez a virtuális és reprezentációs dzsungel, amit már ebben a pillanatban is lehetetlen kibogozni, legalábbis számomra.

„Ebben a pillanatban” – vagyis akkor, amikor Európa éppen profitál, eurocentrikus fasizmusában épp megerősödik a terrorból és annak fegyverét az Európába bevándorlók, az idegenek ellen fordítja, áttolja rájuk, így szublimálja, fojtja és fordítja újabb erőszakba az őt ért erőszakot. De én úgy gondolom, hogy ezzel nem megszünteti, hanem reprodukálja a terrort. És úgy is gondolom, hogy a terrorizmusnak nincsen köze a kulturális idegenséghez, sem egy másik a valláshoz, mondjuk az iszlámhoz, legföljebb talán az iszlám válságához, ami más dolog, amennyiben ezt úgy értjük, hogy az iszlám valódi vallási intenciói ellenére, sőt konkrétan az iszlám hívei ellen is van a terrorizmus, ahogyan a bevándorlók ellen is, még ha van is köze ezekhez. A terrorizmusnak nem egy másik kultúrához, egy másik földhöz, hanem talán inkább a vallási és pszichoszociális senkiföldjéhez lehet köze.

Többek között talán azért nehéz elgondolni a terrort, mert nincs szubjektuma, elkövetője, akit felelősségre lehet vonni, pontosabban a terrorban egyúttal a terrort elkövető szubjektum is megsemmisül, nem számon kérhető, fedezet és felelősség nélküli, egyszeri és totális, személyesen nem szól hozzám, a „szervezetet” képviseli. Ennyiben tényleg hasonlít a „metafizikai rossz” logikájához, ahogyan azt Európában ismerjük, például Dosztojevszkij apagyilkos Szmergyakovjához, az el nem ismert fiúgyermekhez, aki, mihelyt az események visszafordíthatatlanná váltak és a nyilvánosság szimbolikus rendjét úgy manipulálta, hogy elítéljék az ártatlanokat, maga is öngyilkos lesz. S az igazság így aztán többé soha nem kerülhet nyilvánosságra.  De az ártatlanul elítéltek, s végső soron az ártatlanul nem elítéltek is, persze gondolatban, virtuálisan vagy szimbolikus értelemben maguk is bűnösek.

De elmondhatjuk másképpen is ugyanezt a történetet: lehetett volna Izsák is Ismael, a törvénytelen gyerek, akit kiűztek a sivatagba, akit a szimbolikus renden kívülre taszítottak. A különbség pusztán ez a „lehetne”, vagyis hogy Izsák, a hit gyermeke, noha őt is feláldozásra szánták, végül mégis kegyelmet kap, apagyilkossága, lázadása így elfojtott marad, az erőszak pedig szimbolikus síkra tolódik át.

És a történet továbbgyűrűzik a Kereszten, melynek képe a szimbolikus erőszak ikonjaként végigvonul a nyugati művészettörténeten és gondolkodáson, amit most nevezzünk egyszerűen a reprezentáció nyugati kultúrájának. Amelyben a szimbolikus erőszak nem csak hogy meg van engedve, hiszen a reprezentáció paradigmája ilyen értelemben éppen az erőszak szublimálása (virtualizálása) és elfojtása is egyszerre . A reprezentáció e kultúrájának pedig egyértelmű folytatása az információs társadalom és mindaz, amit szólásszabadságnak hívunk, s ami a reprezentáció szabadságaként is értelmezhető. Pontosan ez teszi lehetővé, hogy most mindenki Charlie legyen, még akkor is, ha nem ért egyet a karikaturisták szellemiségével. De ha a szellemiséggel nem ért egyet, akkor vajon mivel ért egyet? Szerintem a technológiával, mégpedig a reprezentációk (szellemek) technológiai úton való gyártásának technológiájával, amit Európának vagy „a Nyugatnak” is mondanak.

De mit akarok mondani mindezzel? Izsák, Jézus, Charlie? Ha jól értem magamat, akkor azt, hogy a terror talán épp a szimbolikus erőszak fordítottjaként gyakorol ránk olyan hatást, amilyet gyakorol. Azzal, hogy a tényleges erőszakot szimbolikus erőszakként, a nyugati világ számára küldött üzenetként fordítja szembe velünk, a mi testünkkel, akik a szimbolikus erőszakot általában nem is tekintjük igazi erőszaknak. Vagyis fölmutatja a mi szimbolikus erőszakunk nagyon is valós gyökereit, ami, még ha nagyon áttételesen is, de arra utal, hogy bizonyos értelemben mi adjuk a fegyvert a gyilkosok kezébe. Emlékeztethet-e minket ez arra, hogy a szimbolikus, a szublimált, a virtualizált erőszak, a reprezentáció, ha ártalmatlanabbnak is tűnik, azért még erőszak, mert komfortossá teszi és elfedi az erőszakot, s hogy képeink és szavaink titokban erőszakról álmodnak? A reprezentáció kultúrája talán egy eredendő erőszakból származik, és éppen az élteti, hogy ezt folyton elfedi.

Semmiképpen nem tételeznék fel egyértelmű ok-okozati kapcsolatot a Hebdo-féle karikatúrák és a szerkesztőség ellen fordított fegyverek között, a terroristáknak, az ő ideológiai, anyagi, háborús bizniszüknek valószínűleg bármi jó ürügy lett volna, mint ahogyan szokott is lenni. Valamiről azonban el szeretnék gondolkodni: hogy vajon miért mentjük fel olyan könnyen ezeket a karikatúrákat? Híres európai írók, gondolkodók, értelmiségiek szerint, akik nyilatkoztak az események kapcsán, a nevetés, a szarkazmus egyenesen a civilizáció ismérve. A szent és komoly dolgokhoz való rögződés pedig sokak szerint egyenértékű a szolgasággal és az alávetettséggel. De vajon pont ők ne tudnák, hogy a humor nagyon is kultúra-specifikus, s hogy emellett az anyagi és szellemi nyomorban élő emberek nem biztos, hogy tudnak ugyanazon nevetni, amin a párizsi újságírók, vagy a híres európai értelmiségiek?

Bárhogy is van, én nem tudom ezeket a karikatúrákat feltétel nélkül a szólásszabadság ikonjaiként szemlélni, s kicsit olyan érzésem van velük kapcsolatban, mint amikor túltolom a saját rossz vicceimet, miközben valaki egyetlen gesztussal arcomra fagyasztja a vigyort. Bocs, de nincs kedvem nevetni. Nincs, mert a terror kétségkívül szimbolikus kommunikáció is, nem pusztán tett. Ennyiben azonban a pusztán szimbolikus kommunikációt, vagyis a karikatúrákat is tetteknek minősíti, azaz egy síkra helyezi a reprezentációt és a tettet. És ezért meg lehet kérdezni, hogy ezek a képek nem vették-e célba azt a sok másikat (többek között a keresztényeket is), akik helyett most a bevándorlók, a senkiföldje lakói és az iszlám vallás lesznek megbüntetve?

Ez a brutális csere a tett reprezentáció-értéke és a reprezentáció tett-értéke között legalábbis figyelmeztethet arra a hiányosságra, mely reprezentációs rendszereinket jellemzi, nevezzük ezt egyszerűen csak valósághiánynak, vagy a reprezentáció mögötti légüres térnek. Amit azért némiképp eufemizmus szabadságnak nevezni, viszont talán több köze van a hatalom öncélú reprezentációjához.

És mindeközben jó lenne csendben megemlékeznünk arról, hogy Ismael és Izsák, a hit fia és a senkiföldje gyermeke végső soron testvérek, ahogy a tett és a kép, vagy én és az idegen is. Az egyik lehetne a másik. S ez a felcserélhetőség (vagy véletlen?) az, ami végül, a felcserélhetőség szükségszerűségeként, kiválaszt valakit személyesen, például azt a bevándorló családból származó kisfiút, akit holnaptól, vagy már mától kezdve arcul köpnek Párizs külvárosában a megfélemlített franciák, s olyan szellemi és szociális nyomorba, sivatagba kényszerítik, valahol az iszlám és Európa között húzódó senkiföldjén, ahonnan kihalászhatják azok, akik majd meggyőzik őt a Tett igazságáról és a Reprezentációk gyalázatosságáról, vagy épp a Tett szimbolikusságáról, az Áldozat, azaz saját és mások halálának szükségességéről.

Ő lesz a gyilkos és a mi bűnbakunk egy személyben, aki magára vállalja a halált, a halálunkat. Megparancsolják majd neki, hogy hallgasson, hogy örökre elhallgasson. És megparancsolják nekünk, hogy ne próbáljuk megérteni azt, hogy végül is ki ölt és miért. Lehet, hogy a terroristák által meggyilkolt ártatlanok mellett az ő elhallgattatása is beszédre, megértésre kell kényszerítsen, miközben még több csendet követel.