Most még agonizál a tenger.
Hörög, fúj, prüszköl, kapálózik
a mélyben ziháló szív és a fent loholó
hold között. Megvonaglik minden pillanatban.
De azon a napon majd ő is megnyugszik.
Visszaadja a szépen faragott gályákat, és látjuk majd,
milyen elevenen bugyog a bor és az olaj a lepecsételt
amforákban. Árad a megkönnyebbülés, mint a májusban
támadó szél vagy a hegyekben születő patak.

Mennyi időnk van?

Talán a bátraké lesz a föld.
Mögöttünk Atlantisz mozaikokról visszaverődő
tartóoszlopai. Mert visszaad mindent a tenger:
Rézváros, Ezüstváros, Aranyváros – a falakat,
a kapukat, az ablakok tágra nyílt szemét,
a kutakat, a szégyenlősen sóvár kerteket
megérinti a képzelet, aztán tovalebben.
Pedig minden karavella célhoz ér egyszer.
Végül előlépnek a hősök, és csukott szemmel
elindulnak, hogy a Leviathánt becserkésszék.

A majdanból ezután lesz.