AZ UTOLSÓ PRÓFÉTA

 

A halhatatlanságért drágán meg kell fizetni: életünkben többször is meg kell halnunk érte.
Nietzsche

Tisztázatlanok a feltűnésmentes misztikus, Metvali és az istentagadó filozófusóriás közti barátság kialakulásának körülményei. 1882 késő őszén járunk. Ciprust sűrű köd övezi. Nietzsche egészségügyi állapota romlik. Fejfájásai elviselhetetlenek. Nietzsche mégis erőt vesz magán, és bizonytalan kézírással feljegyzi mandzsettájára: „Ez többé nem fejfájás. Ez egy tojáshéjagy az izzó vaskoponya kellős közepén.” De esze ágában sincs elhajózni Toszkánába. Vagy Szicíliára. Ott vannak Wagner kémei. Sehová sem megy Ciprusról, amíg Wagner életben van. Lehet, hogy már meg is halt – a döntés megszületett – csak a hírek lassan terjednek. Amíg nem érkezik meg a hír, Famagustában marad. Legjobb lenne, ha, az ottomán hagyományoknak megfelelően, Wagner sózott feje érkezne a címére.
A Nietzsche egészségére ártalmas köd a mevlevik kolostorában, nem messze a filozófus lakóhelyétől, a derviseknek gyógyír. Metvali a bűn allegóriájaként példálózik vele. „Famagusta a lélek – regéli a sejk. – A köd a bűn. Honnan származik a köd, dervisek? A vízből, amely elöntötte a földet. A víz pedig nem más, gyermekeim, mint az élvezetek összessége. A föld, tudjátok meg, a test. Miért párolog el a víz? A föld felületének melegségétől. Honnan a testmeleg? Onnan, derviseim, hogy nem őrződött meg belül, a szív öblén, hanem az élvezetek csábítására kifelé igyekszik. Emiatt a szív üres és hideg marad. És köd lesz. A köd meggátolja, hogy lássuk a lelket. És ami még rosszabb, a köd maga magát is eltakarja. Ki látott már valaha is ködöt? A ködben csak azt látjuk, hogy semmit sem látunk. Emiatt, dervisek, az ember az eszével gondol rátalálni a helyes útra. Minek folytán mindörökre elvész.” És tovább szövi Metvali: „Az ember kör, aki körül az élvezetek máglyája lángol. Az ember lelke hangya. Hová meneküljön a hangya, hogy megvédje magát a forróságtól? A kör kellős közepébe: oda, ahol a legtávolabbra lesz a máglyától.”
Metvali és a filozófus Nietzschének a Famagusta közelében levő cipruserdőben tett sétája során találkoznak először. Nietzsche fennhangon, olykor vulgárisan vitatkozik önmagával, amikor véletlenül (vajon véletlenül-e?) feltűnik a sejk. Nietzsche alsónadrágban és ingben, még inkább abban a nevetséges egyrészes cowboyalsóneműben, amelynek négyzet alakú nyílás van a fenekén, jár sétálni, úgyhogy, mandzsetta hiányában, írásos feljegyzések nélkül maradunk a vita témájáról és folyamatáról. Metvali egy szót sem tud németül. Mégis minden világos előtte. Tapasztalt lélekkalauzként felismeri a lelki állapotokat; ezúttal szörnyű sebet lát. A szóáradat csupán a sebből fakadó genny. Mindeközben egy különlegességre is felfigyel. „A nyelvtanító lelkét – jegyzi fel később – soha korábban nem látott pokoli máglya vette körül, amilyet eladdig soha nem láttam. És olyannyira távol volt a középponttól, hogy a középpont egyáltalán nem is derengett. A Tanító lelke azonban nem élvezetekre, hanem elképzelhetetlen kínokra áhítozott.”
A misztikum mindig előnyben van a pszichoanalízissel szemben. Metvalinak elegendő egy futólagos pillantás, hogy megállapítsa azt, amit a pszichoanalízisnek sohasem fog sikerülni: Nietzsche valójában szenvedni akar. Minden cselekedetének és stratégiájának egyetlen célja: minél több szenvedést termelni; megakadályozni a szenvedések elkerülésének lehetőségét; bezárni minden ajtót, amely az élvezetek csalóka kertjébe vezet. A pszichoanalízis fényében ez őrület, legjobb esetben mazochizmus; a miszticizmus tükrében azonban ez reálpolitika. Tapasztalataink arra okítanak bennünket, hogy az élvezetek mindig valamiféle illúzión alapszanak; egyedül a szenvedés az, ami valószerű az életünkben. A pszichoanalízis ellenben azt tartja, hogy a dolog fordítva áll. De a pszichoanalízis az intellektusra, a pletykára és a voyeurizmusra alapszik, és a ködben tévelyeg.
Persze semmi sem ilyen egyszerű. Alighogy elhinnénk, megfejtettük a szfinx mosolyának titkát, megváltoztatja arckifejezését. Nietzsche, akinek célja a szenvedés, azzal tölti életét, hogy örökösen fájdalmakra, idegességre, fejfájásra, rossz emésztésre, környezete értetlenkedésére panaszkodik, Sigmund Freud pedig – akinek a vezetékneve egyben a tudományos credója[1] is, és aki az élvezetet népszerűsíti – állkapocsdaganatban szenvedve hosszú éveken át sztoikusan tűri a szörnyű kínokat. Ami azt a szfinxet nyelvöltésre késztető gondolatot ébreszti bennünk, hogy minden ember egyszerre magasztos és jelentéktelen. Metvali sejktől sem áll távol ez a gondolat. De azért tisztes távolságra tartja magát tőle. Tudja, hogy a gondolat értékét tartóssága szabja meg. Ha mesterséges úton, akár emlékezéssel, akár, ami még rosszabb, lejegyzésével hosszabbítjuk meg időtartamát, leromboljuk magának a gondolkodásnak az ázsióját. Metvali mindeközben azzal is tisztában van, hogy az északról érkezett Tanító nagyra tartja a gondolatokat. Hogy téves rögzültségek miatt abban a meggyőződésben él, a gondolatok halmozása a bölcsességet gyarapítja a világon. Holott szinte mindenki látja, hogy a bölcsesség fogyatkozóban van. És hogy ez úgyszintén téveszme. „A Tanító gondja – folytatja feljegyzését Metvali – a naivitása. Hisz a nyelvekben, végtére is ez a hivatása; azt gondolja, hogy egy nyelv jobb lehet az embereknél, akikhez tartozik, és a nyelv eszközével szeretné jobbá tenni őket. Szelleme azonban, az igazságos és könyörületes Allah akaratánál fogva, túlszárnyalja az emberi beszédet. Csak a Zűrzavar előtti nyelvvel fejezhetné ki magát, ha az lehetséges lenne.”
A misztikus és a nihilista találkozásai folytatódnak. Nietzsche nagyra becsüli az iszlámot. A legtökéletesebb vallásnak tartja, egyetlen fogyatékossággal: az istenhittel. Vonzónak találja az iszlám józanságot, a mértéktartást a megnyilatkozásokban, a más vallásokra oly jellemző pátosz és melodrámai mozzanatok hiányát. Különösen lenyűgözi a nők eltakarásának szokása. „A misztérium – jegyzi fel mandzsettájára – ily módon a felszínen marad, és lehetővé teszi, hogy a kendő magánszféráján belül a nő elérje az abszolút szabadságot. Mennyire más, mint a nyugati nőknél, akiknél az őszinteség és a szabadság a felszínen van, a misztérium pedig odabenn.” Igazi nietzschei módon még tovább megy, hangsúlyozva, hogy a férfiaknak is el kellene fedniük az arcukat. Sehogy sem megy a fejébe, hogyan alakulhatott ki, hogy a többé-kevésbé egyforma seggüket az emberek elfedik, arcukat pedig, az individualitás lenyomatait, mindenki előtt szégyentelenül feltárják.
„Miért kotnyeleskedik bele az Isten minden vallásba? – kérdi Nietzsche Metvalitól egyik sétájuk alkalmával. – Szálljon átok fejemre, de egy hit magáért a hitért, olyan hit, amelyet semmiféle haszonelvűség nem motivál, sokkal kedvesebb lenne ezeknél a leendő erőviszonyok hozadékára alapozott, kommercializált vallásosságoknál. Ez nem is vallás. Ez politika. Pontosabban politikai gazdaságtan.”
Nietzsche zavarodottságra és indulatos reakcióra számít. De a miszticizmus nem ugyanaz, mint a protestantizmus, amely a hit hiányát fanatizmussal pótolja. Misztikusokra jellemző módon Metvali úgy tartja, hogy a semmi a legpontosabb terminus, amelyet Istent említve használhatunk, anélkül, hogy közben szentségtörést követnénk el. Egyáltalán nem érti Nietzschét: tökéletes elképzeléssel rendelkezik Istenről, mégsem hisz. Undorodik az élvezetektől, de állandóan új élvezetre sóvárog. Szüntelenül böjtöl, és közben gyomorrontásra panaszkodik.
„Nincsen vallás Isten nélkül – válaszolja Metvali. – Azért, mert Isten nélkül, áldott legyen az Ő neve, világ sincs és ember sincs. Tévedsz, amikor az istenfélő embereket haszonelvűséggel vádolod. Miközben Jákob lajtorjáján felfelé kapaszkodunk, a matematika nagyon is hasznunkra van. Nem várhatod el – te pedig éppen ezt teszed –, hogy Isten ide jöjjön, és elmagyarázza saját indokoltságát, bár szívesen megtenné. Szaid al-Dzsurdzsáni azt mondja, hogy a nagy és dicsőséges Allah mást sem tesz, mint hogy az utolsó semmirekellő előtt térdepel, könyörögve neki, fogadja el az üdvösséget. Tudnod kell, hogy ez a világ a semmiből keletkezett. És hogy többnyire semmi is. Isten nem jelenhet meg a semmiségben. A semmiségnek kell felemelkednie Istenhez.”
„Megértem, hogy nem akar megjelenni. Én is megalázva érzem magam, ha emberek közé kell mennem. De miért esik nehezére egyetlen szót is szólnia?” – erősködik Nietzsche.
„Isten szüntelenül beszél – mondja Metvali. – Csak nem halljuk szavát a zajtól, amelyet csapunk. A beszélgetésektől, amelyeket folytatunk. A daloktól, amelyeket éneklünk. Ha a világ egyetlenegy pillanatra elcsendesedne, nemcsak hogy mindnyájan meghallanánk, hanem látnánk is.”
„Akkor miért nem adta meg nekem, hogy a légballonom felszálljon?”
„Azért, mert olyan kevélység kerített volna tőle hatalmába, hogy végül restelltél volna megbolondulni.”
Nietzsche időnként ellátogat a kolostorba. El van ragadtatva a mevlevi dervisek misztikus táncától. A transzban pörgő legények látványától. Ebben az elragadtatásban Freud később, rá jellemző módon, a homoszexualitás elemeit fedezi majd fel. Minden bizonnyal – a sajátjait. Nietzsche intuitívan érzi, hogy itt valami természetfeletti zajlik, valami sokkal szédületesebb, mint amilyen a hőlégballonnal való repülés lehet, olyasvalami, ami a táncolók előtt kitárja azokat az ajtókat, amelyek őelőtte zárva vannak. Pontosabban, amelyeket ő zárt be maga mögött. „Ez a tánc a nem muzulmánok részére is engedélyezett?” – kérdi Nietzsche. „Természetesen! Engedélyezett mindenkinek, aki táncolni szeretne.” „Én is táncolhatnék?” Metvali most már kissé óvatosabb; a mevlevik tánca a mennyei magasságokat és a pokol bugyrait is magában foglalja. „Erre a kérdésre csak te adhatsz választ. Én csupán annyit tehetek, hogy némi magyarázatot és útmutatást nyújtok.” „Beszélj, beszélj!” – sürgeti Nietzsche. Metvali látja, hogy nagy igyekezetében a filozófus elért ahhoz a ponthoz, ahonnan már lehetetlen visszafordulni. Remény azonban mindig van. „Mint tudod – kezdi Metvali az okítást –, a Föld nagy gyorsasággal forog nyugatról keletre. Mi ezt nem érezzük, mert megszoktuk már, de ez a forgás olyan szédülést okoz, amitől a hegyeket és a házakat mozdulatlanoknak látjuk. Ez a szédülés az illúzió lendítőkereke. Emlékezz vissza…”
Nietzsche képtelen türtőztetni magát. A logika forog veszélyben. Félbeszakítja az okítást. „Ti, muzulmánok – mondja –, azt állítjátok, hogy a Föld egy sík lap, amelyet négy óriásteknőc visz a hátán, most meg azt mondod, hogy forog, ami azt jelenti, hogy gömb alakú.” „Így van – válaszolja Metvali –, hisszük azt, hogy a Föld sík lap, amelyet négy teknősbéka hord. De forog! Innen ered az illúzió, hogy gömb alakú. Éppen ezt akartam elmondani neked… Idézd csak fel, hogy a gyorsan mozgó tárgyak milyen homályosak, ködben úsznak. A Föld pedig sokkal gyorsabban forog maga körül, mint bármi a felületén. Ilyen körülmények között hogyan láthatunk bármit is bizonyosan?”
„Létezik valami stabil és mozdulatlan?”
„Persze, hogy létezik. Isten az állandó mozdulatlanság állapotában leledzik. Ezért mozgathat mindent.”
Nietzsche az akció embere. Az agilis XIX. század tipikus képviselője. Egyáltalán nem tetszik neki a mozdulatlan Isten eszméje. A lustálkodó Istené. A társadalmilag nem tevékeny Isten képzete. De úgy okoskodik: tanítsa csak meg őt Metvali a tánc fortélyaira; miután a magasságokba lendült, a teológiai finomságoknak már úgysem lesz semmi jelentőségük. Végtére maguk a teológusok is azon a véleményen vannak, hogy a teológia csak egy bárka, amellyel át kell kelni a folyón, s aztán minél előbb el kell felejteni.
„A misztikus tánc értelme – folytatja Metvali – egyetlen szóban összefoglalható: legombolyítás! Tánc közben mi, dervisek a Föld forgásával ellentétes irányban keringünk. Bizonyos értelemben szédüléssel semlegesítjük a szédülést. Tudatunk olyan akár egy selyemguriga. Míg le nem gombolyítod a gurigát, nem láthatod milyen hosszú a szövet. Miután ezt elérted – kinek gyorsan sikerül, kinek sohasem –, a test jobbra, a világ pedig balra megy…”
„És akkor?” – firtatja Nietzsche.
„Akkor látni fogod – mondja Metvali. – Ha meglátod.”
Nietzsche semmit sem fog látni. Legalábbis semmi jót nem. Néhány perdülés után rettenetes szédülés fogja el. És egy felettébb kellemetlen érzés, amitől a léggömbrepülésre való felkészülés alatt is tartott; olyan érzés, mintha szétporladna a semmiben, és ezúttal még elmés gondolatok tűzijátéka sem marad utána. Nietzsche megpróbálkozik még egyszer, ezúttal nietzschei bajusszal az orra alatt; de ugyanazzal az eredménnyel jár – és feladja. Valahogy túl hamar. Igaz, rájön, hogy a látható világ mennyire ingatag képződmény; néhány körforgás után máris úgy hullámzik, mint a hajó a viharban. A szédülés itt egyféle tengeri betegség. Ő azonban nem meri folytatni tovább. Így van ez! Nem lehet valaki egyszerre a nácizmus alapítója – bármennyire öntudatlanul és bármennyire saját akarata ellenére – és az isteni energiák megtekintésének érdemesültje. Ki tudja, milyen eredménnyel jár, ha valamilyen oknál fogva annak az energiának az egyharmadát, amit arra fecsérelt, hogy Lou Salomé közelébe férkőzzön, erre fordítja. Mert ha egyszer feltámad, Nietzsche állhatatossága valódi szörnyeteg. Ő azonban, úgy tűnik, képtelen bármit is tenni a saját javára. Most már teljesen tisztában van ezzel. Beletörődött, hogy nem marad belőle más, csak Freud groteszk karikatúrája, Lou Salomé hazugságai, néhány retusált fotográfia és számos csoportfelvétel, amelyeken idővel egyre több senkiházi bukkan fel, akik az ő jelenlétével igyekeznek megmenekülni a felejtés elől.
Még az álbajusz is túléli.
Ha már így van, gondolja, legjobban teszi, ha átengedi magát a földi élvezeteknek. Most, amikor meg kell tennie a döntő lépést a pusztulás felé, ismét a régi Nietzschévé vedlik, fellengzős melankolikus, gyengélkedő Dionüszosz, hiperaktív nyomorék. A misztikus hangulatú kolostorból egyenesen a kuplerájba megy. White Baker útleírásának tanúsága szerint a higiéniai állapotok Famagustában a XIX. század végén enyhén szólva nagyon rosszak. Modern szabványokkal mérve – gyalázatosak. A szifilisz, virtuálisan, újra forgalomba került. Ismét Freud munkaasztalán található. Figyelembe kell venni azonban azt is, hogy a higiéniai állapotok abban az időben Európában sem kifogástalanok. Az A város a történelemben című művében Lewis Mumford azt írja, hogy paradox módon rosszabbak, mint a középkor végén. Léggömbök, zeppelinek, evolúcióelmélet, szabadságmozgalmak – mindez elfedi a párizsi, londoni és berlini előkelő szalonokban terjengő savanykás szagot. A fényképek nem bűzlenek, de az objektivitásnak tartozunk egy megjegyzéssel: a kopottas öltözék, az ápolatlan és zsíros haj, az adott korban készült fotográfiákon és dagerrotípiákon domináló szürkeség nem az anyagfáradás, az elhasználódás és szétmállás következményei; a felvételeken látható emberek egész egyszerűen ilyenek voltak. Ideálok és a romanticizmus igézetében nem sokat törődtek külalakjukkal. Vagy Elisabeth Förster-Nietzsche nem ejtette el, hogy Lou Salomé nyolc éven keresztül nem fürdött? Még ha az állítás kétharmadát a húg rosszindulatú túlzásaként el is vetjük, aminek célja minél rosszabb fényben feltüntetni azt a nőt, aki az orránál fogva vezeti Elisabeth fivérét, akkor is marad hétszáz nap, amelyek alatt a szentpétervári némber mentesítette magát a fürdőszoba áldásaitól. Lehet találgatni, mekkora mértékben kerülték a mosdóvizet a famagustai bordélyokban dolgozó hölgyek.
Ezeken a helyeken ópiumot is szívnak. Rejtély marad, vajon Nietzsche alámerült-e „a mákgubó nedvének csalárd világába”, ahogyan Nietzsche egyik költő kortársa nevezi az áfiumot. De miért is ne? Mi mást tehetne a bordélyházban? Freudnak igaza van: Nietzsche impotens. Néhány ugyanannyira kínos és sikertelen próbálkozás után, mint amikor dervis szeretett volna lenni, Nietzsche letesz ama szándékáról, hogy kéjelgés által érje el a transzcendenciát. Ennek ellenére továbbra is mindennapos vendég a bordélyban. Az egykedvű örömlányoknak egyik este egy szuszra elmondott apokrif történetet feltételezhetően a narkotikum ihlette. A kuplerájbeli jövendölés Aziznak – az összes Cipruson tevékenykedő titkosszolgálat megbízottjának – köszönhetően maradt fenn napjainkig. Aziz a besúgással és kémkedéssel keresett pénzt nőkre és ópiumra költi. De még ilyenkor sem feledkezik meg a munkáról. Nietzsche hagyatékában nincs meg a szöveg. A mandzsettaarchívumban sincsenek feljegyzések. Titokzatos módon fennmarad azonban a jóslat, jelentéktelen változtatásokkal és a védikus hagyománynak tulajdonítva, Julius Evola Lázadás a modern világ ellen című könyvében.

Az utolsó idők járnak, ó, famagustai örömlányok,
Amelyekben a gyengék és a kirekesztettek zsarnokoskodnak majd az emberek felett.
Ők lesznek a világ urai, és erőszakos természetükkel uralkodnak majd a földön.
Magukhoz ragadják alattvalóik javait, annak ellenére, hogy hatalmuk korlátozott lesz, legtöbbjük gyorsan felemelkedik és lehanyatlik.
Életük rövid lesz, vágyaik kielégíthetetlenek, s nem ismerik majd a könyörületességet.
A földművesek elfelejtik a földet, a mesteremberek elvetik mesterségüket, a katonák, ahelyett, hogy védelmeznék az alattvalókat, gyilkolni és bántalmazni fogják őket. A belső egészség és a saját természetnek megfelelő törvény napról napra fogyatkoznak, mígnem a világ teljesen megromlik.
Csak a javak jelentenek majd rangot.
Templom helyett az emberek bordélyokba járnak majd.
Zarándoklat helyett portyázni mennek.
A gyengeség ezerszer könyörtelenebbül uralkodik majd a világ felett, mint ahogyan az erő uralkodott.
Az istenek helyett az emberek a gazdagok előtt fognak hajbókolni, a gazdagok pedig megalázásoknak teszik ki őket.
Mégis, mindenki azt gondolja majd, hogy egyenrangúak az istenekkel, és sohasem éltek még náluk jobb emberek.
A nők nem engedelmeskednek majd férjük parancsainak és utasításainak. Hűtlenek, sóvárgók, illetlenek és hazugok lesznek.
S minden újabb nemzedék ezerszer rosszabb lesz az előzőnél.
Az angol királyt le kell önteni kátránnyal, tollban meghempergetni és karóba húzni.

Leöntés kátránnyal, tollban meghempergetés, karóba húzás! Mindez arra utal, hogy az utolsó sor szerzője Aziz, aki azért egészítette ki a szöveget, hogy hangsúlyozza Nietzsche felforgató hajlamát, s egyúttal növelje jelentése díját. Nem vált be az angoloknál, akik kémügyletekben nem tűrik meg a fantasztikumot és az improvizációt. Ezt bizonyítja a kormányzósági levéltárban található, „felségsértés” miatt 1882 novemberében Aziz ellen kimondott és végrehajtott ítélet is. Huszonöt botütés deresre húzva! Ennek következtében, minden világos ok nélkül, Nietzsche hírhedt könyörületességi válságai egyikébe kerül; mindenáron meg akarja menteni Azizt. Úgy látszik, képtelen ellenállni a szükségletnek, hogy minden pillanatban legyen egy eszményképe. A tetves tolvaj, besúgó és csaló Aziz máról holnapra Wagner helyébe lép. Igaz, nincs valami nagy különbség kettejük között: Richard annyiban különb Aziznál, hogy nem tetves és tud zongorázni. Nietzsche a kormányzóságra megy, írásos nyilatkozattal, miszerint igenis ő mondta azt, hogy az angol királyt le kell önteni kátránnyal, tollban meghempergetni és karóba húzni. Követeli, hogy a besúgóra kirótt botozást vonják vissza és osszák rá. Sir Alister Bengleby tudja, hogy Nietzsche sohasem mondana ilyet. De azt nem érti, hogy a filozófus miért akarja magára vállalni a felelősséget, amit ő, Bengleby, akkor sem fogadna el, ha Nietzsche valóban felségsértést követett volna el. Egy dolog az, amikor a sértést egy csóró famagustai mondja; és egészen más, amikor egy világhírű író teszi, még ha tiszta őrült is. Magas politikáról van szó. Az angol titkosszolgálat, amely nyilván a világ legjobbja, mindenhová elér fülével és csápjaival; minden irányban és dimenzióban terjeszkedik. A jövőből sürgönyök érkeznek, arra figyelmeztetve, hogy a filozófus vallomása esetleges elfogadásának messzeható következményei lennének a nemzetközi kapcsolatokra. Hogy időt nyerjen, és el tudja dönteni, mihez kezdjen Nietzschével, akinek feldúltságában hol a keze, hol a füle, hol az álbajusza esik le, Sir Alister végtelenül hosszú időre elnyújtja a tea felszolgálását. Olyan hosszúra, hogy már maga is kezdi gésának érezni magát. Ez a kifogástalan gentleman közben megpróbálja összeválogatni hozzá a szavakat, hogy azt sulykolja vendégének, a kupleráj, amelyben állítólag a sértő szóra ragadtatta magát, nem Famagustában van. Még csak nem is Cipruson. Az a bizonyos nyilvánosház magánterületen található, amelynek pontos helyét – hogyha nem lenne delíriumban – csak ő tudná meghatározni. De nincsenek kerülő utak. Az egyetlen módja annak, hogy megmondja azt, amit tudtára szeretne adni, ha kimondja: „Ember, te hallucinálsz!” Sir Alister azonban túlságosan jól nevelt, hogy ezt kiejtse a száján. Végül feladja. Rájön, a türelem a legjobb módja, hogy kievickéljen a kellemetlen helyzetből.
A teát kortyolgatva hallgatja a filozófus tirádáit. Előbb-utóbb Nietzschének minden végtagja lehullik, és az majd elhallgattatja.
Nietzsche belátja, hogy szokványos úton semmit sem tehet Azizért. Ezért az előző inkarnációi genealógiai ágára hivatkozik. „Nagyon fontos tudnia – avatja be Sir Alistert –, hogy én annak idején VIII. Henrik voltam. Vagy VI. Henrik. Nem vagyok biztos benne, melyik. Mindig összekeverem a kivégzett feleségek számát a Henrik név előtt álló sorszámmal. Tudom, hogy ön lojális a jelenlegi királyhoz. Tiszteletben tartom lojalitását. Hűségét azonban a múltra is ki kellene terjesztenie. Mert ha a királyságnak nincs tekintélye a múltban, a jövőben sem lesz. Hogyha ön valóban meggyőződéses royalista, a szívére és az eszére hallgat, és futni hagy egy ártatlan embert. Én pedig állok rendelkezésére. Velem azt tesz, amit akar.” Ráeszmélve, hogy túlzásba esett, feláll, átnyújtja névjegykártyáját, kimérten, poroszosan, meghajol Sir Alister előtt, fürgén elhagyja a kormányzóság épületét, és egykettőre belevész a sűrű ködbe.
„Ha még egyszer alá kell írnom – töpreng Nietzsche a ködben bolyongva –, Friedrich Wilhelm Nietzsche VIII.-ként fogok aláírni.”
Azonban, mint kiderül, nem túlzott.
Kifejezetten tehetséges őrült. – Sir Alister ezekkel a szavakkal írja le Nietzschét a számos Huxley egyikéhez írt levelében. – Megkockáztatom az állítást, hogy tehetsége egyszerűen megköveteli az őrület bizonyos fokát. Olyan ez, mint a fémkohászat. Ahhoz, hogy egy tonna rezet nyerjünk, kénytelenek vagyunk ezer meg ezer tonna rézércet kibányászni. Ennek analógiájára, csak hatalmas mennyiségű nyers őrültség feldolgozásával jutunk el a bölcsességhez. A jelenre korlátozódó lojalitás felvetéséről komolyan el kell gondolkodni. A király intézménye kontinuitást követel meg; ez, egyébként, a királyság értelme. A múltbéli koronás fők iránti hűtlenség aláássa a jelenlegi uralkodó iránti hűséget és megkérdőjelezi a leendő uralkodók iránti lojalitást…
Egy hajszál választott el attól, hogy engedjek Nietzsche úr kérésének, bocsánatot kérjek a jelentéktelen besúgótól és megparancsoljam, hogy botozzák meg helyette őt.
Nietzsche úgyszintén levelet ír.

Lou, Ariadném,

nem árulhatom el, hol vagyok, amíg meg nem hal Wagner. Elég, ha annyit tudsz, hogy egy szigeten vagyok a Földközi-tengeren. Remekül szórakozom, de alig dolgozom valamit. Írásaim valószínűleg gyűlölnek hanyagságom miatt. De ha csak lustaságról lenne szó! Az este, például, nyilvánosházban voltam, csábos lányok közt. Az előző napot valamiféle muzulmán kolostorban töltöttem, dervisek társaságában, fakírtechnikákat igyekeztem elsajátítani, de eszméletemet vesztettem. Szörnyű, de legalább biztonságban vagyok. Remélem, hogy te is jól vagy. Még mindig szűz vagy, egyetlenem?

Soha egyetlen est alatt ennyi minden nem íródott még Famagustában. Iszmáil Metvali, teveszőrpokrócba takarózva, bambuszvesszővel rója a Nietzschének szentelt kalligrafikus sorokat:
„…Lehet, hogy a nyelvtanító az utolsó próféta, akit a kortársak nem ismernek fel, aki az ítélet napja előtt érkezik, ahogyan azt Kamal Muszavi tanítja, a nagy és könyörületes Allah magasztalja őt. Mert meg vagyon írva: »Értetlenül fog beszélni, mindenki azt gondolja majd róla, hogy őrült. Jóslata azonban nem a szavaiban rejlik, hanem élete lesz a jövendölés. És kigúnyolják majd, de kénytelenek lesznek a világgal együtt átélni mindazt, amit ő is átélt. Minden, ami megtörténik vele, a világgal is meg fog történni. És ahogyan ő hal meg, úgy végzi majd a világ is.«”

Fordította: Sándor Zoltán

[1] Freud németül örömöt jelent.

 

(Részlet a Napkút Kiadó gondozásában megjelent regényből)