BERDA REMINISZCENCIÁK

 

/haikuk/

hajnali erdőn
ezüst harmattól ékes
vadrózsaszirom

nyíló gyöngyvirág
te Mária-illatú
rejtőző ima

reggeltől estig
gyémántpatájú éhség
lobog szemében

hegy magasában
parfümös meztelenség
– Hej, harapj belém! –

gyönyörű leány
erdei rét illata
libben nyomodban

ó, szőke gyermek
gyémánt ékszer a lélek
koromsötétjében

szent fiatalság
vén, szatír lélek mélyén
lobogj, még lobogj

a vágóhídra
űzöttek szemeit, jaj
tudd megsiratni

elhullt levelek
hullaszagán borong az
ősz: közel a tél

lombok alól szól
megtört kőből is beszél
útszéli Krisztus
—–

 

(Illusztráció: Graham Ogden: Winter Leaves)

Szégyen (Apjalánya)

1946 elején apámnak megfájdult a térde. De a háború után mindenkinek fájt valamije. Vagy csak nem találta a hozzátartozóit, gyászolta a férjét, a vőlegényét… siratta a gyerekeit, építette az új világot, vagy morfondírozott, hogy hova meneküljön belőle.
Pedig az a sok elveszett gyerek hogy örülne, ha legalább a lába fájhatna, mondta apámnak az édesanyja.
Az a sok elveszett gyerek! A kanizsai Kinizsi utca 5-ből minden gyereket elvittek, a kereskedelmi középiskola második évfolyamán pedig csak tizenegy fiú kezdte a szeptembert. A többiek „eltűntek”. Elvitte őket a vonat, magyarázta nagyanyám apámnak szemlesütve. Egy szerencsés gyerek hálát ad a Jóistennek, szorgalmasan tanul, nem nyavalyog, hanem előre köszön a tanárainak.
És apám előre köszönt mindenkinek. Csak közben pokoli fájdalmat érzett a térdében.
Akkoriban még szokás volt a beteg gyereket feltenni a vonatra – még jártak hálókocsik Pest és Kanizsa között – és táviratban értesíteni a pesti rokont, hogy pontosan hány órakor szedje le a gyereket, és hogy hova, melyik kórházba vigye. Apám olyan lázas volt, hogy nem is emlékezett, hogyan jutott el a Klinikákra. Az első emléke, hogy fekszik egy hatalmas kórteremben, a megműtött térdéből sárgás lé szivárog, és rettenetesen éhes. De körülötte mindenki rettentő éhes volt. A nyöszörgő betegek, az ápolónők, az orvosok. Az éhség egy alattomos szög volt, döfködi a gyomrodat, nem hagy aludni. A kórházban minden este selyemlevest szolgáltak fel – húsízű lét, amit ezzel a szép névvel próbáltak megszerettetni. Reggelire kenyér, kávé, ebédre krumpli vagy sárgaborsó, estére meg ez a selyemleves. És hozzá a szög. Ami egyre dühösebben döfködi a gyomrodat.
Aztán egyszercsak megállt apám ágya fejénél Sacika, a „pesti rokon”, a huszonkét éves unokatestvér. Mintha csak a Meseutóból libbent volna elő: kalap, kesztyű, selyemharisnya. Jaj, Pistikém, mennyit kellett szenvedned!, mondta, és azonmód a karjába kapta apámat. Nem kellett megerőltetnie magát, apám ekkor huszonnyolc kiló volt.
Az Alkotás utcában, Saciék lakásában azonban nem sok minden változott. Reggelire kenyér, kávé, ebédre krumpli vagy, sárgaborsó, este selyemleves. Képzeld el, Pistikém, hogy finom húst eszel, vigasztalta apámat a nagynénje. Majd meglátod, nálunk erőre kapsz! Berendezték apámnak a lakásuk cselédszobáját – igazán jó kis kuckó, pont arra való, hogy egy lábadozó kisfiú összeszedje magát. És apámnak még csak unatkoznia sem kellett: az édesanyja Nagykanizsáról elküldte a számviteli és algebra könyvet – hát, látod, Pistikém, most már csak iparkodnod kell.
Apám iparkodott is volna, de a gyomrába fúródó szög, az örökös, kínzó éhség nem hagyta tanulni. A cselédszoba ablakai a szomszéd ház hálószobáira, konyháira nyíltak, apám nézelődött, hátha lát valami finomat – valaki talán csirkepörköltöt főz. De a szomszéd házban is nyomorúságosan éltek. Krumpli, bab, sárgaborsó, lencse. Aztán megint krumpli, bab, sárgaborsó, lencse. Néha egy kis rántott leves.
Csak szomszédos házban lakó Nagy Író élt felségesen. Apám a második emeletről belátott a hálószobájába.
Az írónak szinte minden nap selyempapírba csomagolt, hatalmas tálcákat hoztak. Nem szikkadt zsemléket, hanem minden lépésre megrezdülő krémeseket, indiánereket, bonbonokat, hivalkodva ragyogó dobos tortákat. A Nagy Író nem egyedül falta be ezeket a mesebeli édességeket, ami azt illeti, ő szinte alig nyúlt hozzájuk. A sánta Bari néni, a cselédje letette a tálcát a fésülködőasztal elé, és kettesével, hármasával engedte be hozzá a fiatal hölgyeket. A lányok rávetették magukat a ragacsos édességekre, a Nagy Író nevetett, töltött magának egy pohár bort, és vidáman vetkőztetni kezdte őket. Pár óra múlva Bari néni benyitott, összeszedte a tortamaradékokat, lehúzta a maszatos ágyneműt, és kikísérte a lányokat az ajtóhoz. Mindenki elégedettnek tűnt.
Apámat összezavarta ez a nagy boldogság. Ha már a pesti lányok egy szelet dobos tortától is ilyen boldogok, akkor mi lehet a baj az unokatestvérével, Sacikával? Mikor elmondott neki egy bugyuta viccet, Sacinak kiszaladt a vér az arcából, aztán megpördült és telehányta a mosogatót. Az oroszok, magyarázta Sacika édesanyja. Szegény Sacika még mindig az oroszok betege, összeszedett valami fertőzést, és képtelen kikúrálni magát. Apám eltöprengett: elképzelte, ahogy nőknek elfertőződik a hasa, a melle, a combja, végül az arcukon is szörnyű kelések támadnak. A szex nem veszélytelen.
Ennek ellenére apám egy percre sem tudta levenni a szemét a Nagy Író hálószobájáról. A lányok mindig nagyon elégedettnek tűntek, de ha a Nagy Író egy pillanatra kilépett a hálószobából, a mosoly leolvadt róluk. Gyorsan, kapkodva egy-két mignont belecsúsztattak a retiküljükbe, aztán bekkukantottak a szekrény mögé, a fiókokba. A Nagy Író egyáltalán nem tűnt vagyonosnak, de a lakás egy régi zsidó lakás volt, itt talán még a fiókok mélyén is elrejtett dollárokra bukkanhat az ember lánya.
Ezek a fruskák legalább mind nagyon szépek voltak. De a lompos Bari nénit, a régi bérlők bejárónőjét a legnagyobb jóakarattal sem lehetett csinosnak mondani. Sántított, kopaszodott és már-már idióta alázattal bámult a Nagy Íróra. Mikor Weiszék bevonultak a gettóba, megkérték Barikát, hogy három kislányával hurcolkodjon át a lakásukba. Ahogy bejöttek az oroszok, Bari néni a három kislányt bezárta Weiszék nagy ruhás szekrényébe, de mikor visszaindult az óvóhelyre egy ottfelejtett törölközőért, elkapták. A majd negyvenéves Bari néni rosszabbul járt, mint a fiatal lányok, köztük Sacika. Valami „elszakadt” a csípőjében.
De a Nagy Író nem vetette meg őt sem. Sokszor széles jókedvében megcirógatta, rácsapott a fenekére, furcsa tájszólásában vicceket mesélt neki, megígérte, hogy ha egyszer miniszter lesz, elviszi táncolni… Barika néni ilyenkor az ujjait tördelve mosolygott.
Tanulnod kéne, mondta Sacika, egy kis számvitelt, egy kis nyelvtant, nem éjjel-nappal ezt a hóhányó írót nézegetni. De azért szép lassan Saci mindenről beszámolt: mi történt Weiszékkel a gettóban, hogyan rejtegette Bari néni a lányait, és hogy szerzett a Nagy Író lakást a házban. Tudod, ő erdélyi, magyarázta Saci. Azért van szüksége az Alkotás utcai lakásra, hogy megmentse a magyar parasztokat… Apámnak a szép, budai lakás és a parasztok közötti összefüggés nem volt teljesen világos, de Sacinak sem, úgyhogy ezt annyiban is hagyták. Néha öltönyös, kipödrött bajszú bácsik érkeztek a Nagy Íróhoz. Parasztpárti képviselők, magyarázta a nagynéném.
A híres szomszéd amúgy egy cseppet sem volt ellenszenves apámnak. A reggelt harsány fütyörészéssel kezdte, nyitott ablak mellett Karády-nótákat, népdalokat énekelt, és élt-halt az olasz operákért. Egyszer kihajtott Petőfi-ingben a második emeleti ablakból levezényelte a teljes Nabuccót. Nem ilyenek voltak Budán a tipikus szembeszomszédok – és ami azt illeti, Nagykanizsán, a Kinizsi utca 5-ben sem.
Bár apám egy hónapon át csak lencsét, babot és krumplit evett, és csak a szemével kóstolgathatta a csodás süteményeket, ennek ellenére lassan megerősödött. Hogy mitől? Az olasz operáktól talán. Egy hónap múlva már a saját lábán ment a kötözésre. (…)

Első megjelenés, hosszabb részlet itt:

http://ambroozia.hu/2022-06/pr%C3%B3za/sz%C3%A9gyen-r%C3%A9szlet-az-apjal%C3%A1nya-c%C3%ADm%C5%B1-reg%C3%A9nyb%C5%91l

Luís de Camões válogatott versei

Nem érzek mást,
míg utamat vigyázom

Passo por meus trabalhos tão isento

 

Nem érzek mást, míg utamat vigyázom,
bizony sem nagyságot, sem kicsinységet,
csak azt, hogy a vágy belülről úgy éget,
hogy az már Ámornak kellene fájjon.

Ámor szánt szándéka ugyan, hogy ártson,
ámde ellenméreggel kever mérget,
mert a fájdalom engem inkább éltet,
s a szenvedés eltűnik, mint a kámfor.

Ha Ámor viszont hajlik a tökélyre,
és a gazságot gazsággal tetézi,
készséggel leszek hó a nap hevében.

A rossz dacára járok fütyörészve,
el lesz keseredve, hogyha megérti,
ha többet ró rám, több lesz a reményem.

 

 

Visz a vágy, hogy lássalak,
drága Donna

Pede o desejo Dama que vos veja

 

Visz a vágy, hogy lássalak, drága Donna,
nem tudja, mit visz, el van tévelyedve.
Ő bájt és tisztaságot érdemelne,
de nem tudja, mire vágyik bolondja.

A természet minden saját valója
mindig csak állandóságot szeretne.
A vágynak a cél sajátos kelepce,
nem jó, ha nagyon előtérbe tolja.

Ezért van bennem mindig hiányérzet:
az univerzum különös sajátja,
hogy mégiscsak a vágy a mozgatója.

Donna, te vagy az, akinek varázsa
a gyarló halandót, mint nehéz végzet,
visszahúzza a földi rögvalóra.

 

Rendelkezett velem,
ahogy kevélyen

Tomou-me vossa vista soberana

 

Rendelkezett velem, ahogy kevélyen
lefegyverzett az első pillantásra,
téved, aki számít saját pajzsára
ily csodálatos szemek ellenében.

Az volt győzni a legnagyobb esélyem,
hogy felvértez a józan ész mentsvára;
hiába, hogy a szívem ezt diktálja,
a Sors ellen ember semmit sem ér el.

Ám ha lett is volna ilyen reményem,
hogy a sors a győzelmet kicsikarja,
neked minden kevés lesz lényegében.

De valahogy azt ésszel még felértem,
legyőzni engem nem ok diadalra,
viszont nekem legyőzetésem érdem.

Mohácsi Árpád fordításai

 

Meghívó

A Kalligram Kiadó és a Nyitott Műhely
szeretettel meghívja Önt és kedves barátait
Luís de Camões Vétkek, balsors, szerelmek
című könyvének bemutatójára.
A verseket Mohácsi Árpád fordította.

Köszöntőt mond Jorge Roza de Oliveira, Portugália nagykövete
és Joaquim Pimpão gazdasági és kereskedelmi tanácsos.
Rákóczi István, egyetemi tanár, Mirkó Anna olvasószerkesztő és Mohácsi Árpád műfordító beszélget a versekről;
lesz továbbá korhű zene, amelyről a Hármashatár trió gondoskodik, a koccintáshoz szükséges, jóféle vörösborról pedig az AICEP.

Várjuk szeretettel 2023. február 2-án csütörtökön este 7-kor a Nyitott Műhelyben (Budapest, Ráth György u. 4, 1123).

 

Max Blecher: Fényes odú

Írásomat újraolvasva elképedve tapasztalom, hogy az elmesélt történtetekben felfedezhető a valóságban megesett dolgokra jellemző tényszerűség. A megtörténteket nagyon nehezen tudom elválasztani attól, ami sose történt meg! Annyira nehéz megtisztítani őket az álomlerakódásoktól, az értelmezésektől és saját torzításaimtól. Minden egyes pillanatban újabb és újabb, csábos színben feltűnő képek, éberálmok vagy egyszerű látomások jelentkeznek, melyeket távol kell tartanom, hogy történetem azért megmaradhasson bizonyos logika keretein belül, de aztán mégis csak főként én csodálkozom el azon, hogy az általam leírtakat értelmezni lehet. Néha azonban szeretném lejegyezni minden ábrándozásomat és éjszakai álmomat is, hogy ténylegesen megmutathassam legbensőségesebb, legtitkosabb sötétségemben elmerülve pihenő fényes odúm valóságos képét.
Talán majd egyszer minden álombeli történést leírhatok, éspedig az életben megesett dolgok ábrázolásánál nem kevésbé szenvedélyesen, de az is lehet, hogy tartalékaim kimerülnek, és az írást abba kell hagynom…
Ez utóbbi esetben nagyon fogom sajnálni, hogy nem jegyeztem le például azokat az álmokat is, amelyek az élet valóságánál sokkal jobban szórakoztattak, sokkal nagyobb szenvedélyességgel ragadtak magukkal.
Ebben a pillanatban például csak egy kis elkülönült álomrészlet jut eszembe, ám azonnal tudom már azt is, hogy miként kellene kibővíteni, miféle cselekmény bonyolódhatna le a díszletek között, a szereplők részvételével. Bár egyelőre úgy látom, ez csak bevezető a teljes történethez, mégis leírom úgy, ahogy álmomban láttam, tudniillik nagyon mulatságos.
…Változás ment végbe a városban, leginkább „szakosodásnak” tudnám nevezni. Az öröktől fogva jól ismert utcán az üzletek és az intézmények ellátott „feladatuk” formáját vették át, így például az állomás csillogóan fekete, nagy böhöm mozdony lett, bejárata a fűtő ajtajánál, a peron pedig a gőzkazán előtt, aztán a posta: kék csíkos sárga levélszekrénnyé változott, az egyik könyvesbolt tintatartóra, a másik szép kötésű könyvre hasonlított, az összes cukrászda krémes-tejszínhabos sütemény, a gramofonüzletek tölcsér alakúak lettek, a húsüzletek pedig vízszintesbe helyezett sonkák… Mindez azonban csak homályos benyomás, ami el is tűnt, amint bementem a hentesüzletbe, hogy vacsorára vásároljak magamnak valamit. Az üzletben csupa meglepetés. Itt is polcok és pultok sorakoztak, mint a szokványos üzletekben, ám egész érdekesen megoldva: a falat messziről a legpompásabb mozaiknak tűnő szeletelt kolbászdarabkák fedték, a sajátos eljárással megmerevített vékony szalonnadarabkákból készített polcok akárha elefántcsontból készültek volna, az üveghez hasonló aszpikos pástétom-pultok pedig úgy ragyogtak a tisztaságtól, mint bármely más magára adó hentesüzletben.
Valódi ízélményt nyújtott mindezeknek már a szemlélése is, ugyanakkor két rendkívül furcsa dolog igencsak nyugtalanított: először is hogy a sápatagon barna arcú, bajuszos kis ember, a hentesüzlet tulajdonosa gyászhuszárnak volt öltözve, másodsorban pedig az, hogy az átnyújtott hentesárucsomagra szembeötlő helyre kis cetlit tettek e felirattal: „Gyártotta a Rádió”.
Vajon mit jelenthet a gyászhuszár-ruha, illetve a felvágottakhoz kapcsolt pár szó? Mivel tehát olyannyira fúrta az oldalamat ez az egész, fizetéskor meg is kérdeztem a korai órákban most még egyedül kiszolgáló tulajdonostól.
– Napközben fehér henteskötényt viselek – felelte –, ám ön most nagyon korán jött vásárolni, időm se volt még átöltözködni, miután ma pár koszorút kiszállítottam egy nagy házhoz, ahova egyenruhában kellett mennem…
Fokozódó meghökkenésem látva, a boltos részletesebb magyarázatokba fogott.
– Nősülésem előtt temetkezési cikkekkel kereskedtem, illetve temetkezési vállalkozó is voltam, volt egy gazdag választékú, szép boltom, tele koporsókkal, koszorúkkal, lámpatartókkal és mindennel, ami csak szükséges lehet egy halotthoz, kedvező körülmények, ahogy mondani szokás, és hát kifizetődő is. Pár éven át együtt vittük az üzletet a nejemmel, besegített nekem, mígnem aztán elhunyt apósom – feleségem lévén egyetlen leánya – örökül hagyta rá ezt a hentesüzletet. A koszorúk árulásánál sokkal vonzóbb és sokkal jövedelmezőbb kereskedelmi műfajnak tűnt, hiszen sonkát vagy kolbászt az emberek naponta esznek, meghalni viszont ritkábban szoktak. Ám hogy egy már jól működő, mellesleg jövedelmező üzlet kárba ne vesszen, úgy döntöttem, mind a koporsókkal, mind a hentesáruval foglalkozni fogok. Aztán mivel a bolthelyiség bérleti díja az egekbe szökött, ugyanakkor itt volt ez a saját tulajdonú ház is, arra jutottam, hogy mindkét tevékenységemet ugyanabban a helyiségben bonyolítom le, így a háziasszonyok már megszokták, hogy kedden, csütörtökön és szombaton nálam megtalálhatják a legfrissebb, legízletesebb hentesárut, méghozzá versenyképes áron (más napokon ez az üzlet „nem is megy”, böjtnapokon itt senki se vásárolt húst, ebben a kisvárosban mindenki vakbuzgó), aztán hétfőn, szerdán és pénteken a temetkezéssel kapcsolatos cikkek árusításával foglalkozom.
Mindent összevetve, hogy a libapástétomot óhajtó vevőknek ne kelljen olyan üzletben vásárolniuk, ahol a koporsók meg a koszorúk a szalámik, illetve pastramik szomszédságában díszelegnek, és persze mivel a városunk „szakosodott”, amint azt jól láthatta, azaz, hogy az üzletek alakja és díszítése követi az áruk formáját, nos ezért a hentesáruk napján, amilyen ma is van, az üzlet külseje óriási sonkára hasonlít, s ahogy észrevehette, bent szalámifal, szalonnapolc, illetve aszpikpult található, míg a koszorús napokon kis pipereeszközökkel, melyeket bizonyos erre a célra szolgáló kampók és csavarok segítségével fel lehet függeszteni, a kintről látható sonkaformát negyedóra alatt átváltoztatom sárga fogú, üreges szemű koponyává, a helyiséget pedig sírbolttá. Semmit sem mozdítok el, csak annyi, hogy a falakat fekete vászonnal, a sonkákat pedig fekete selyemmel vonom be, hasonlóképpen a kolbászokat ezüstszállal tekerem be, akár a menyegzői gyertyákat, azzal a különbséggel, hogy az enyéim feketék (ha megkapargatja az ember őket, láthatja, hogy belsejük darált malachússal van tele).
Ezeknek a fekete és ezüst díszítőelemeknek köszönhetően csak pár perc, s már rá sem ismer az ember a hentesüzletre. Rögvest minden gyászos és sötét lesz… fekete és ezüst…
Kicsit elmerengett, aztán suttogva bölcselkedett tovább:
– Minden csak a színválasztástól függ, színezzen csak át az ember egy pompázatosan vidám rózsakertet feketére meg ezüstre, és az máris gyászosnak fog látszani… ezüstlevelű fekete rózsák… halotti… gyászos… Minden csakis színválasztás kérdése, meg persze a hozzájuk tapadt jelentés, melyet megszoktunk, rendkívül mélyre hatoltak belénk.
Ha lehet, a korábbinál is halkabban folytatta, hozzám közelebb hajolva, kis bajusza alatt átsuhanó mosollyal bizalmasan ezt sutyorogta:
– Ajánlom, tegyen egy kísérletet, hazatérve díszítse fel… hm… a dolgozóját… hm! érti, mit akarok mondani… hm! WC – ahogy mondják… nos hát, borítsa be teljesen fekete papírral, helyezzen el ott koszorúkat meg feliratos szalagokat, „ÖRÖK EMLÉKEZETÜNKBEN” és „MEGMARADSZ ÖRÖK EMLÉKEZETÜNKBEN”… nos, kezeskedhetem róla, hogy… hm! a helyiséget a továbbiakban már nem fogja tudni rendeltetésszerűen használni… pár nap alatt az egész ház székrekedéstől fog szenvedni, biztosíthatom…
Türelmetlenül legyintettem, és elértette, hogy ideje abbahagynia.
De meg kellett még tudnom, mit is jelenthet a hentesárucsomagra tett felirat: „Gyártotta a Rádió”.
Kérdésem naivsága a hentesáruk és koszorúk kettős vállalkozóját teljességgel elképesztette.
– Hát uram, hihetetlen, hogy még nem ismeri ezt a találmányt…
És amint folytattam gyónásomat, hogy bizony nekem fogalmam sincs, miről van szó…
– Nem kétlem… azonban sose gondoltam volna, hogy manapság van még olyan ember, aki nem tudja, mit jelent a „Rádiós gyártás”… még egy gyermek is meg tudja magának mondani… akkor azt vajon tudja-e, mi az a bicikli…
– Kérem, nem gúnyolódjon itt velem, és ha szándékában áll egyáltalán elmondani…
– Nagyon szívesen… szívesen… kövessen, kérem… a gyártóhelyiségbe.
Az üzlet szomszédságában lévő helyiség kellős közepén ott állt egy rádióhoz hasonlatos, ám a valóságos készüléknél úgy háromszor nagyobb rendkívüli szerkezet, a hangszóró helyén pedig fehérre sikált, tiszta falú nyílás.
– Melyik hullámhosszot szeretné befogni? – kérdezte a gyászos hentes.
– Mindegy…
– Ez esetben a véletlenre bízom…
Elfordított egy gombot, várta, hogy a lámpák bemelegedjenek, eközben észrevettem, hogy a szerkezet elején van egy lista, pont úgy, mint a rendes rádióknál, ám az adást sugárzó rádióállomások és városnevek helyett gyárnevek sorakoztak, majd kisebb betűkkel következett az előállított termékek megnevezése, valami címjegyzék-gyűjteményféléje volt ez az összes európai gyárnak, ráadásul néhány nagy hírűt is felfedeztem köztük.
Amikor már égtek a lámpák, a hentes újra elfordított egy gombot, a jelző pedig megállt a „SARDINOS AUX HUILOS” Portugália feliratnál, mire a készülékben, a beszélő helyén rövid zümmögés hangzott fel, aztán pedig lassacskán, mintha csak a levegő sűrítésével történt volna, valami kristályosodni kezdett, majd besötétedett, és végül megszilárdulva valódi anyaggá vált, igen, megjelent egy szép, kívánatos szardíniásdoboz, melyet a készülékből kivéve a hentes felém nyújtott:
– Kóstolja csak meg ezeket a szardíniákat, ezek a legfinomabb fajtából valók… – Majd legnagyobb csodálkozásomra kezembe adta a dobozt, melyen a hentesáruról már ismert felirat szerepelt.
– Ne haragudjon, kérem, de én ezt nem értem – makogtam.
– Akkor hát mindent elmagyarázok – mondta a hentes… – Ezt a készüléket, melyet látom még nem ismer, tíz éve találták fel és helyezték üzembe. Ez ez úgynevezett „Rádiós gyártás”, és a legtöbb nagy felfedezéshez hasonlóan ez is egy eléggé egyszerű elven alapul. Minden bizonnyal ismeri a zenés rádiókészüléket, nahát, annak mi a működési elve? Bármilyen közönséges, csöndes szobában legyen is az a rádió, mégis működni fog, mert a készülék a szervezetlen mikrobával, füsttel, nitrogénnel és mindenféle haszontalan összetevővel teli levegőből csak a számára szükséges hullámot vonja ki, azaz a levegő muzikális elemeit, lefejti róluk a mikrobákat, az oxigént, mindent, ami nem zene, és aztán máris hallgathatóvá teszi… a levegőből vonja ki, ahol azelőtt még szennyezett elemekkel vegyült. Pontosan ezen elvet követi az előttünk álló készülék is, ön nem látta ugyan, ám a hátulján ott van egy doboz, amibe én naponta beleteszek mindenfélét, abszolúte mindenfélét, amit csak találok, úgymint darált húst és halat, mindenféle anyagdarabkát, kelméket, amiket a ház körül lelek, szalagokat, ócskavasat, lisztet, bort és papírt, narancshéjat, gyufásdobozt, de még használt bélyeget is… na és a készülék tehát éppen úgy válogat ebből, mint a zenés fajta, egy gombbal kiválasztom a szardíniagyárat, mire a levegőbeli „gyártáshullám” összhangba kerül a gépi hullámmal, mely az említett dobozban lévő különféle szervezetlen anyagból kiválasztja magának pontosan azt, ami egy doboz szardínia előállításához szükséges, annak mintájára, ahogy a zenés rádióban a hullámok egyeztetése révén elérjük, hogy a készülék a szervezetlen levegőből éppen a szükséges hangjegyeket válassza ki, mondjuk egy Beethoven szimfóniához… ilyen egyszerű ez…
És amint látható, a készülék az elképzelhető legbővebb listával rendelkezik, mindenféle tárgy előállítására megfelelő „gyártáshullám”-gyárakkal…
Most persze azt fogja ön mondani, hogy ez esetben akkor a háziasszonyok vásárolhatnának maguknak egy-egy készüléket, mely ott helyben, otthon előállítana mindent, amit csak szeretnének, s így aztán a kereskedelem fölöslegessé is válna. A készülék piacra dobásának idején valahogy így is állt a helyzet, de aztán a gyűlések, tiltakozások és sztrájkok következtében közbelépett az állam is, most már szigorúan szabályozza a készülékek birtoklási jogát, illetve az előállítható termékek listáját, ez utóbbit abban az értelemben, hogy egy ilyen készülék tulajdonosa csakis a saját nevére kiállított engedéllyel gyárthat le cikkeket, olyanokat, melyek előállításáért különben egész magas adót fizet.
De közben a gyárak is tovább működnek, mert vannak olyan vásárlók, akik az ott előállított terméket részesítik előnyben, mondván, hogy a rádiós termékek valahogy mesterségesek, íztelenek, mint ahogy a zenerajongók között is akad olyan, aki rádión át nem képes koncertet hallgatni, mert ez utóbbit teljesen elváltozottnak, a valódi zeneiségtől távolesőnek találja…
Azt hiszem, most már érti, miért kerül az árura a felirat.
Készülékemmel én csak hentesárut vagyok jogosult előállítani, de mivel ön nem ismerte a szerkezetet, hát készítettem szardíniát is, hogy láthassa a gyártási folyamatot… De akármit előállíthatok ám…
Beszéd közben tekert egyet a gombon, mire a készülék szakirányú kis terében lassan, lassúdan megjelent egy nagyszerű, csillogó selyemnyakkendő. Ugyanúgy idehozott még nekem egy doboz külföldi cigarettát, egy karórát meg egy jó meleg gyapjúsálat.
– Mit szólna egy üveg francia pezsgőhöz?
Hát tényleg kedvelem az ilyesmit.
A hentes nagy óvatosan egyeztette a gombokat, mire az egyik legnevesebb pincéből származó palack kezdett alakot ölteni előttünk.
Amikor elkészült vele a gép, a hentes borzasztót káromkodott, mert az üveg már meg volt bontva, ráadásul tele volt mandzsettával.
– Mi történt? – kérdeztem csodálkozva.
– Csak egymást keresztező hullámokról lehet most szó… a zenekészülékkel úgyszintén megesik, hogy egyszerre két állomást „fog be”, minek következtében nem is lesz más eredmény, mint a kettőnek az egyvelege. Egyszer a gépem itatóspapírból készített tányérokat, egy másik alkalommal pedig rókaszőrmét teának való cseresznyeszárból.
Na és egy ízben még egy tökéletes kinézetű, minden szükséges dologgal rendelkező írógépet is, csak hát használhatatlan volt. Tudniillik sajtból volt.
Megköszöntem részletes magyarázatait, és indulni készültem.
– Jelen pillanatban – tette hozzá – nagy a túlkínálat, a japán adók teletömnek áruval, ha az ember elkapja Tokiót, annyi izzója és biciklije lesz, amennyit csak akar. Európai állomás fél óra alatt állítja elő a biciklit, amihez kétszer kell megtölteni szervezetlen anyaggal a dobozt, Tokióból azonban ennyi idő alatt már tíz bicikli is megérkezik, doboztöltés pedig csak egyszer szükséges.
Hirtelen eszembe jutott valami, hogy a zenés rádiókkal való párhuzam teljes legyen.
– És a paraziták… a készüléknek nincsenek parazitái?
– Hajjaj, de még mennyire – ismerte el a hentes nevetve. – Amikor például kolbászt gyártanék, de közbelépnek a kártevők, a készülékben hasonló formában ugyan, de… – És a fülembe súgta: – Szar jelenik meg… egyszerűen szardarabok…
Hát ezzel így véget ért a hentesüzletben tett látogatásom. Újra megköszöntem mindent, és távoztam.
Az utcán három barátom várt, ám ők is felettébb érdekesek voltak, az első kék volt, tetőtől talpig kék zománc fedte, mint a lavórokat és konyhai edényeket, ezt pedig azzal lehet magyarázni, hogy a „szakosodások” országában az emberek is felvették mesterségük jellegzetességeit, barátom pedig edényzománcozó gyárban volt mérnök, a másik barátom ellenben celofánruhát viselt, egész teste áttetsző, ugyanakkor homályos is volt, akár egy röntgenfelvétel.
– Tudod, hogy mindig beteges voltam – válaszolta a miértet firtató kérdésemre. – Folyton röntgeneztetnem kellett magamat, hogy kiderüljön, mi is van velem, mim fáj, így hát elhatároztam, hogy véglegesen megröntgeneztetem magamat, majd celofánruhát öltök, hogy minden egyes percben követni lehessen a testemben zajló változásokat.
Ami pedig a harmadikat illeti, ragyogóan zöld szemén kívül semmi rendkívüli se volt rajta, cukorkával kínált bennünket, ám észrevettem, hogy valójában szájban elolvadó órák. Kék bőrű barátom meg is jegyezte:
– Azt hiszem, sietsz öt percet – olyan hangsúllyal mondta ezt, akárha csak a következőt állította volna: „Mintha kissé savanyú volna ez a cukorka.” Egész szokványos fantázia-művész volt, csak annyi érdekesség volt rajta, hogy fogak helyett porcelánbabák sorakoztak szájában, jól látszott, amikor a cukorkát bekapta, nyelve pedig kis piros bőrszalagokból állt, mintha nedvesen húsos szirmokkal tobzódó krizantémvirágot tartott volna szájüregében. Szemét fürkészve, rájöttem, hogy az valójában limonádés üvegből készített két kis golyó.
És e bámulatos részlettel álmom véget is ért.

Boda Edit fordítása

Kép:  Vladimir Kush

Peter Handke 80 báránya; Dolog, álom és szavak; Létezést talál a szó

 

Peter Handke 80 báránya

Évek: pillanatok

Thomas Manntól jött, Cervantes génjei
Éltetik, Tolsztoj inspirálja naponta.
A lelke a pecsét, műgond a gondja.
A nyilvánosságot, mint csomagolást, kibontja.
Analizálni akarja a csillagos eget.
Várni, hogy megjelenik a neki szóló jel.
Megvárni a reggelt a verandán,
Ülni a kősziklán s a lankán.
Ahogy rászáll a margarétára az első méh.
Az est becsukódva zárja magába
Az ént, hogy boldoggá abálja.
Majd a hajnal kinyitja a kaput
Csupa Debussy, Chopin a tranzisztoros rádió.
A szorongás tűnik, és újra apokrif a rezignáció.

 

Dolog, álom és szavak

A jelölő visszahúzódása

Kulcsár- Szabó Zoltánnak

Mintha nem volna anyaga a szónak.
Se a nyelvnek, amiből vétetett.
Gőz és pára minden mondat.
Jelentés nélküli jel. Ékezet.
Csak játszunk a színekkel, illatokkal.
Mintha valamit teremtenénk.
Olyan magabiztos a nem tudás.
Ahogy elképzeli, hogy tartja az ént.
Pedig valami valóságos indult el felém,
És biztos voltam, hogy szeretni akart.
De csak egyre távolodott a part.
Engem meg a felhő magához emelt.
Ihletforrássá változott a hely.
Nem elnyelni, hanem megérteni akart.

 

Létezést talál a szó

Jelölés, kitapintás

Minden szó tartozik valamely dologhoz.
Ha nem dolog volna az, amihez hozzárendelhető,
Akkor gondolat. Vagy épp egy cselekedet lesz az.
Amire utalhat. Jelölés és közvetítés.
Ez a szavak munkavégzése.
Utalni valamire, ami e nélkül
A megjelölés nélkül némaságra
Volna ítélve. A szó mond valamit
A látható, tapintható világról.
Megállapítja, hogy létezést talált.
Talált lenni akarás. Rátapintás a pulzusra.
Az ujjbegy érzékeli, hogy ver a szív.
A szó lefogja ujjaival az adott akkordot
A nyelvnek, mint hangszernek a húrjain.
A gyantával bevont húr a megszólalás pulzusa.
Vérér a hang, ami a szívhez vezeti a lüktetést.
Ezek tehát az ujjbegyeknek kedves helyek.

 

(Illusztráció: Fiona Ross: Ocean-inspired paintings)

Audició; A lepkebáb-szájú fiú; Angyal; Goetia

 

Audició[1]

Ne feszéjezd magad,
rabszolgának jelentkeztél,
az Úrnő a találkozónkról ma elmarad.
Kezd hűvösre fordulni az idő.
Kérdezek. Volt-e olyan,

hogy az akaratodat meghajlítottad
akár egy arasznyit is? Ezen töprengj el kérlek –
nem hiszem. Előttem, amíg itt ölbe ejtett kézzel
csendben ülsz, még titkolhatnád

makacsságodat, ha a feketémbe kortyolok
– így kérlek – a mozdulataimat se vedd támadásnak;
de van úgy, hogy az ember nem tud nyelni,
a szájpecek jobb tanító, mint gondolod.
Ártatlannak tűnik, de eddig ügyesen
kínzott minden állkapcsot és torkot.

Amíg próbálod megszokni hideg zsibbadását,
de ernyedni nem akar,
kattogjon állad – mint ünő lépte nyomán –
nyál fényétől – puhán az avar

– öntözd meg szőnyegem virágait!
Ó, önfegyelem zsenge késztetése –
ifjúként alázza önmagát
meg ajkaid feszülő kékje.

 

A lepkebáb-szájú fiú

Akárhogy is, a végén mindig háziszolgaként
végezzük. Csak türelem, ha most nem tudsz
hódolni jól bevált, kedves elfoglaltságaidnak,
mert meghatározzák majd, hogy mit tudsz és mit nem,

ettől legalább nem kell tartani – ettől éppen nem.
Vagy betapasztod a szád, hogy a rólunk szőtt
hiedelmeinket ápold addig, amíg
nevetés nélkül képes leszel kiállni

az engedelmességet váró parancsokat,
amikkel együtt majd leléphetsz,
vagy a biztató mosolyt, mely most a csendben
helyet foglaló árnyékodhoz hasonlít –

lepkeszárny-verdeső szádon – a hipótól
Holdszagú lépcső fehér fogán,
gyengéden felkelti a megtorló vonalzó,
hogy eltűnődjünk azon felette, hogy

végezd vele ajkadon a dolgod,
míg felragyog a letisztult kötelesség benne.
Ha elhallgattat a zongorajáték,
halk biccentéssel jelezd, hogy vagy,
és csukott szád lepkebáb legyen.

 

Angyal

Ha az árnyékokban nem
találom fel magam, öntudatlanul
teszem, amit kérnek anélkül, hogy
nevesíteném, ahogy a galagonya

tövises ága ezüst, csipkés hálót sző a bogyók közé,
az ég felé. Ma is elhaladtam mellette.
Megbökni nem tudom, csak tartani
ezüstszálon, dicsérni, és lehullani.

Abba, hogy ezt hogyan méltányolod,
nincs beleszólásom. Méltányolod-e, Uram?
Ami elkészült, amellett szarvas-, vaddisznó-
préda a késnyelet, mint régi templomunkban

az áldoztató rács ember és szentély
között díszítve a közbeeső teret,
jelentéssel övezi fel, noha nincs.
Maradok magamnak lankadatlan elfátyolozva

szemed elől mindazt, amit a bokrok és a fák,
pusztán suttogásommal borzolva fel
hideget és kedélyed elegyítve őket, míg megfagy
az ólban, aki túl mélyen hallgat.

De Gazdám, ne hibáztasd a vadászkutyát,
ha az éjviola-fodros levelek közt messzire
riasztja a tompa, érczengésű harangszót
ugatása, csak hűsége az, ami óvja a telked.

 

Goetia

A törődés bennem ajánlólevél:
pecsétes írás – mely rólam neked szól –
szerződésemen fekete-fehér – jól
látod, ifjú Úr, ne félj tőle – a vér,

opportunizmusunk hű patakja, szél,
mikor béke éjjel réteken honol,
virágszőnyegként, mint Tejút elomol,
belőle unciányi aranyat ér.

Sziromlevelek nyakát törő gyermek,
mosolyogva e hiú szavakon,
mondd, hogy mester, legény, lovag, vagy herceg

ruhájában kívánsz látni, Salamon?
Álomfogó bíbor kenderköteled
fűzöm át gyöngyeit öltve húsomon.

 

[1] ~ lat. auditio jelentése 1. hallgatás, meghallgatás, figyelés 2. óra, oktatás, lecke

(Illusztráció: Luna North: Blackthorn Flowers and Sheep)

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info